Nayyef és Btoo története (cikkfordítás)

Rég hoztam utoljára cikkfordítást, de egy podcast összefoglaló, amire teljesen véletlenül bukkantam, nagyon megérintett, és ezért gondoltam, szeretném megosztani azokkal is, akik esetleg sosem találnának rá erre a cikkre, vagy a nyelvi akadályok miatt nem tudnák elolvasni/ meghallgatni.

A lent található tartalmak teljes mértékben az eredeti cikket veszik alapul, és természetesen minden forrást belinkelek a bejegyzés legalján.

A történet narrátora Nayyef a kép jobb oldalán látható, Btoo van a bal oldalon.
(Minden kép az eredeti cikkből származik)

Az iraki háború alatt találkoztam életem szerelmével

Végül egymásra néztünk, és megcsókoltuk egymást. Így jöttem rá, hogy meleg.

Ez egy részlet a Vice podcast Spotify-exkluzív Extremes című sorozatának legújabb részéből (link legalul).

A nevem Nayyef Hrebid, Kuwaitban születtem, de Irakban nőttem fel, ahol az iskolában döbbentem rá először, hogy más vagyok. Emlékszem, hogy egy srácra gondoltam a gimiben, és úgy éreztem, hogy ezzel valami rosszat teszek, és hogy ennél jobbnak kell lennem. A családom is tudta, hogy más vagyok. A fiú testvéreim az autókat szerették, míg én festeni.

Szépművészetet tanultam Bagdadban, és pont abban az időszakban diplomáztam 2003-ban, amikor az amerikaiak Irakba jöttek. Nem ez volt a legjobb időszak művészeti munkát találni, de tanultam valamennyi angolt filmekből, Madonna, a Backstreet Boys és Britney Spears számaiból. Aztán elkezdtem tolmácsként dolgozni az amerikai tengerészgyalogságnak. Én voltam az középen, aki igyekezett megértetni az amerikaiakkal az iraki kultúrát, és ezzel egyidőben igyekeztem, hogy az iraki kultúrában is megismerjék az amerikaiakat.

Az elején nagyon jó volt, de aztán a tolmácsokra mesterlövészek kezdtek vadászni, vagy IED-kkel (improvizált pokolgép) támadták őket. Hamarosan már az utcákon sem járhattunk a pokolgépek miatt, ezért helikopterek szállítottak minket egyik tetőről a másikra.

Emlékszem, hogy egy alkalommal járőröztem a tengerészgyalogosokkal egy olyan helyen, ahol egy döglött tehénben rejtettek el robbanó szerkezetet. Fogalmam sincs, hogy csinálták, de valahogy sikerült nekik, és ahogy elhaladtunk mellette, a tehén felrobbant, és a robbanás a szemem láttára ölt meg két tengerészgyalogost. Akkor döbbentem rá, milyen közel kerültem ahhoz, hogy én is elveszítsem az életemet.

És onnantól már nem volt annyira jó ott dolgozni. Barátokat és családtagokat vesztettem el, és úgy éreztem, hogy én is bármelyik pillanatban meghalhatok. Kezdtem úgy hinni, hogy hibát követtem el, amikor beléptem az amerikai hadseregbe, és akkor tényleg elveszettnek éreztem magam.

Együtt dolgoztam a tengerészgyalogosokkal, hogy kiképezzük az új iraki hadsereget Ramadiban. Egyik nap épp a zuhanyzóban voltam, és egy katona az iraki seregből kilépett onnan, fekete haja ragyogott a napfényben, és én egyből arra gondoltam, hogy milyen jóképű srác van itt! De a seregben voltunk; nem volt lehetőségünk előbújni, ezért csak figyeltem minden alkalommal, de sosem mondtam semmit. Tudtam, hogy a neve Btoo, de arról fogalmam sem volt, hogy meleg-e vagy sem.

Nem sokkal később egy csapatba kerültünk egy bevetésen, amikor egy kórházat kellett terroristáktól megtisztítanunk. És aznap éjjel a kórházban végre módom nyílt, hogy szót váltsak Btoo-val. Leültünk a sötétben és beszélgetni kezdtünk. Olyanokat mondtam neki, hogy „képzeld, van egy barátom, aki szerelmes a barátjába.” Így beszélgettem vele, mert nem voltam biztos benne, hogy meleg-e. De ő elfogadó volt mindennel kapcsolatban, amit meséltem neki. Hozzáfűzte a saját történeteit, és sok éjszakán keresztül ültünk így egymás mellett, miközben elmondtam, hogy érzek a barátaimmal kapcsolatban, és ő kiegészítette ezeket a saját barátaival kapcsolatos érzéseivel. Aztán végül egymásra nézünk, és megcsókoltuk egymást. Így jöttem rá, hogy meleg.

Tényleg csak arra vágytam, hogy csókolhassam, de mivel sok katonának volt éjjellátó távcsöve, ezért nem maradhattunk sokáig. Azt mondtam neki: „nem, te visszamész a saját zászlóaljadhoz, és én is visszamegyek az amerikaiakhoz.”

Mégis találkozni kezdtünk, amikor csak módunk nyílt rá; hotelszobákban, vagy barátok lakásán. Viszont tudjátok, a gyilkosságok, mesterlövészek és pokolgépek között fogalmunk sem volt, meddig maradunk életben. De amikor egymás mellett ültünk azokon az éjszakákon, végre minden körülöttünk zajló szörnyűségről megfeledkezhettünk.

Nem sokkal ezután megnéztem a Queer as Folk című műsort, és azt mondtam Btoo-nak: „Nézd, Amerikában vannak meleg-bárok, és vannak olyanok is, akik összeházasodhatnak.” És akkor arra is rádöbbentem, hogy talán létezik élet a számunkra is a világ túlsó végén.

Akkoriban volt egy amerikai menekült program olyan tolmácsok részére, akik veszélyben lehettek. Elmentem hozzájuk egy interjúra, és ők azt állították, hogy el tudják nekem intézni a menekült státuszt. Én pedig azt gondoltam, hogy olyan könnyű lesz! Előre megyek, és később jelezhetem nekik, hogy „hé, figyeljetek, van egy barátom”, és ők majd utánam hozzák Btoo-t.

Nagyon nehezem hagytam őt hátra. A reptéren búcsúztunk el, a nap épp felkelt, és láttam a könnyeket a szemében, amiket annyira igyekezett elrejteni előlem. Azt ígértem neki, hogy hamarosan találkozunk, hogy gyorsan kijuttatjuk Amerikába.

Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ez évekbe fog telni. A bevándorlási ügyintézők rendszeresen megtagadták a menekültkérelmét a katonai háttere miatt. De négy év elteltével menekült státuszt kapott Kanadában. 2013-ban érkezett meg oda. Én Seattle-ben voltam, ezért Vacouvert választottuk, mert az csak két órára volt kocsival, így bármikor el tudtam menni, hogy meglátogassam. Két és fél évig minden egyes héten megtettem hozzá azt az utat, és azalatt az idő alatt megszereztem az amerikai állampolgárságot. Obama akkoriban legalizálta a melegházasságot, szóval felvetettem Btoo-nak, az ötletet, hogy „házasodjunk össze Kanadában, és nézzük meg, hogy folyamodhatok-e engedélyért, hogy velem élhess az Államokban.” És pontosan ezt is tettük.

Valentin napon házasdtunk össze 2014-ben. Utána elintéztük a papírokat, és elmentünk a vizum interjúra, ahol azt mondták nekünk: „gratulálunk, megkapta az amerikai vízumot, hogy az Államokban élhessen.” Btoo és én szóhoz sem jutottunk. Ránéztem az ügyintéző hölgyre, és azt kérdeztem „megismételné?” És ő elismételte, hogy „ki tudunk állítani neki vízumot.”

Amint kiléptünk az önkormányzat épületből, kiszakad belőlem életem leghangosabb, legnagyobb kiáltása. Már csak azért is, mert olyan sokáig vártunk. Én csak gondoskodni akartam róla, biztosítani akartam róla, hogy amikor mindent hátrahagy Irakban, én itt leszek neki. A szerelem nem csak egy érzés, amikor megtalálod azt a bizonyos személyt. A szerelem az is, amit megtehetsz azért a személyért.

A tanácsom az lenne minden LMBTQ embernek, akik még titkolózva és küszködések közepette élnek, hogy tudatosítsátok magtatokban, hogy ez a Ti életetek. Ez az élet senki másé, csak a Tiétek. Ha úgy akartok élni, ahogy mások elvárják tőletek, nem lehettek azok, akik vagytok.

Azért osztottuk meg a történetünket, hogy az új generáció okulhasson belőle. Sokan a homoszexualitást csak a szexszel azonosítják, és elfelejtkeznek a szerelemről. Btoo és az én történetem mindenkinek megmutatja, hogy min mentünk keresztül, és mit tettünk meg a szerelemért.