108. Egyhelyben

A csapat igyekezett elkerülni minden Bastion és Loire ellen irányuló atrocitást. Espada és Harmadik sosem hagyták a mágusokat egyedül mutatkozni. A kötekedéstől pedig bárki kedvét elvette az, hogy ők ketten mindig társaságban jelentek meg. Az, ahogy kiálltak a mágusokért, szült ellenérzéseket is, hiszen a másik kettőt is kinézték emiatt. De olyanok is akadtak, akik követni igyekeztek az általuk mutatott példát.

Harmadik maradéktalanul utána járt mindennek, ami a Túl-kontinensen történt a távollétükben. Nem volt megnyugtató a helyzet, a hírek zavargásokról szóltak Lombardiában, az ételtermő vidékeken, és persze arról, hogy a Szigetek összeomlani látszanak az őket sújtó járvány miatt. Harmadik azt eleinte nem is merte elmesélni a testvéreknek, amit az apjukról, az időközben Magisterré előlépett Lutherről megtudott. De persze nem kerülhette el sokáig a témát, mert egyik alkalommal, mikor Espada rákérdezett, nem tudott hova menekülni a kérdés elől.

Épp a többiektől távolabb vonulva fogyasztották hazaindulás előtti vacsorájukat, mikor előjött Luther, mint téma. Harmadik kelletlenül futtatta végig rajtuk nyugtalan pillantását. Bastion étvágytalanul rágta az ételt, amit aznap este kaptak, az arcát elnézve bármit elé tehettek volna, hiszen láthatólag fogalma sem volt róla, hogy mit eszik éppen. Loire csak turkálta a sajátját, de egy falatot sem vett a szájába belőle. Nem evett szinte semmit azóta, hogy… Persze hiába mondták neki, hogy Ward nem akarná, hogy ezt csinálja magával, erre ő egy alkalommal azt felelte, hogy főleg miatta nincs itt, akkor meg nem mindegy?

Espada viszont annyira várta tőle a választ, hogy enni is elfelejtett. Harmadik látta rajta, arra számít, hogy legalább otthonról jó híreket kap. Utálta is magát, amiért nem szolgálhat ilyenekkel. Pár pillanatig gondolkozott, mit felelhetne, hogyan odázhatná el a rossz hírek közlését, de rá kellett döbbennie, sehogy. Előbb-utóbb úgyis megtudnák, legkésőbb akkor, mikor leszállnak a vonatról Határparton, amikor esetleg nem várja majd őket senki. Vett hát egy nagy levegőt, és szabadkozás nélkül kimondta csak.

– Az apátok megsérült egy merényletben. Nem tudok sokat, csak annyit, hogy válságos az állapota. A megmaradt orvosok küzdenek érte.

Ezt a kijelentését néma döbbenet követte. Bastion kezéből kiesett a villa, de nem mondott semmit. Sem kérdezni, sem hitetlenkedni nem volt képes. Habár máshogy viszonyult Lutherhez, mint Ward vagy Espada, azért mindig is elvitathatatlanul hálás volt neki, hogy a húgát is magához vette. És mindig is sebezhetetlennek hitte a nevelő apjukat, sosem gondolta volna, hogy őt is elérhetik, hogy baja is eshet.

Espada viszont idegesen kezdte szedni a levegőt. Őt jobban felzaklatta a hír, mint a többieket. Ward után ő ragaszkodott a legjobban az apjukhoz. Ellentétben Bastionnal és Loire-ral, ő épp úgy apának nevezte mindig, ha róla beszélt, mint legidősebb bátyja. A másik kettő talán csak az illendőség kedvéért szólította apának Luthert, de nekik nem jelentett annyit az az egy szó, mint az öccsüknek vagy Wardnak.

– Mióta tudod? – A régi indulatával szólt Harmadikhoz, ahogy számon kérte. – És nekünk mikor akartad elmondani?

– Nem akartam elmondani – felelte teljesen egyszerűen, kissé félre fordulva Simon -, ha nem kérdezel, nem mondtam volna. Annyi minden történt veletek, képtelen lettem volna még ezt is rátok zúdítani. De mivel megkérdezted, nem hazudhattam.

Elszántan Espada szemébe nézett. Várta, mi lesz eddigi hallgatásának a következménye. A legrosszabbra számított, arra hogy Espada kikel magából, és mindennek elhordja. Nekimenni talán nem fog, bár ki tudja, mi lesz, ha nagyon elöntik agyát az indulatok. De semmi ilyesmi nem történt. Espada csak méregette kavargó tekintetű, mogyoróbarna szemével.

– Tudom, hogy nem volt szép – beszélt tovább Harmadik –, hiszen legkésőbb Határparton megtudtátok volna…

– Ez mondjuk… jogos – bárki láthatta, mennyire küzd az indulataival, akármennyire is volt dühös, megérintette Simon korábbi őszintesége -, egyébként sem változtat semmin, hogy tudjuk-e…

Felállt közülük és otthagyta őket. A többiek csak néztek utána, ahogy a lemenő nap vöröslésében eltűnt a szemük elől a város egyik szűkösebb utcájában. Csak ment előre, fogalma sem volt, merre. Mintha kavargó gondolatai miatt nem látta volna a külvilágot. A lábai vitték csak, egyenesen egy kókadozó bokrokkal és fákkal tele ültetett kertbe. Fogalma sem volt, hogy ez épp az a hely, ahol Ward és Lawrence korábban kártyázni voltak. Espada csak lerogyott az egyik hervatag fa alá.

Homályosan látott. Megdörzsölte a szemét, legnagyobb döbbenetére nedves volt. Elképedt ezen. Sosem szokott sírni, mindig csak dühöngött. De most Ward halála mellé ez a hír még neki is sok volt, nem gondolta, hogy a sírás erősebb a dühöngésnél. Örült, hogy egyedül van, és hogy senki sem látja. Örült, hogy ezt a gyenge kölyköt nem kell megmutatnia magából, de most tényleg úgy érezte, összetört a történések súlya alatt.

És emellett bántotta Harmadik titkolózása is. Ismét gyűlölni akarta, kereste azokat az erős érzelmeket magánban, amiket még az ismerestségük legelején érzett. De nem találta semmit. Csak vágyat, és olyan még érzéseket Simon iránt, amik még őt is megrémítették. Nem értette, mi történik vele, szeretett volna hazudni magának, hogy nem tudja, tulajdonképpen mit is akar Harmadiktól, de képtelen volt rá. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy mire vágyott. Megcsókolni, érezni a másik erős karjait maga körül, viszonozni Simon minden érintését. És legfőképp bevallani neki minden titkos fantáziát, ami talán Csillagfényfok ostroma óta nem hagyott nyugtot neki.

Merengéséből az rántotta ki, hogy egyszer csak mocorgást hallott maga mellett. Arra fordult, és Loire-t látta kilépni a kókatag bokrok közül. A lány csak nézett rá, majd továbbra is szótlanul odament hozzá, és leült mellé a fűbe. Közel húzódott hozzá, épp ahogy gyerekkorukban is, amikor bántotta a többi gyerek a fémkarjai miatt, vagy mikor csúfolták az árvaságáért.

– Hogy találtál meg? – kérdezte tőle Espada, de nem nézett rá, nem akarta, hogy Loire lássa mennyire gyenge. Ha már eddig erős volt, annak kell tűnnie továbbra is.

– Követtem a mágiát – Loire sem fordult felé -, ebben jó vagyok.

– Abban nem kételkedtem – lökte meg finoman fém vállával a nővérét -, de jól vagyok, nem kell itt lenned.

– Tudod, én is ugyanezt mondtam Bastionnak – Loire hangja kissé fátyolosan remegett -, és gondolhatod, hogy ő sem hitte el.

– Én csak egy kicsit aggódom – próbálkozott meg egy nemtörődöm vállrándítással, de érezte, hogy nem igazán sikerült -, hol van ez attól, amit te csinálsz. Nem eszel, csak alszol… és alig szólsz bárkihez.

– Azt hiszem, mindenki máshogy dolgozza fel a történteket. Én… állandóan álmos vagyok… nem bírok sokáig ébren maradni – beszédesen ásított egyet –, sajnálom, nem neked szól.

– Tényleg nem várom el, hogy itt ücsörögj mellettem. Nyugodtan mehetsz, és alhatsz, ha álmos vagy…

– Álmosnak épp álmos vagyok… de… tudod, rég voltál ilyen utoljára. Mikor annyira kétségbe estél, hogy dühöngeni sem tudtam helyetted.

– Szeretnél dühöngeni? – Espada most felé fordult, örvénylettek tekintetében az érzések, de nem látszott rajta indulat, csak mélységes elkeseredés.

– Nem hiszem, hogy használna. Igaz? – Nézett most Loire is öccse szemébe. – Nézd, előttünk nem kell tartanod magad. Nem kell semmit sem bizonyítanod.

– Én csak… – Espada tüdejéből felszakadt egy fájdalmas sóhaj, ügyetlenül a hajába túrt. – Nemrég vesztettük el Wardot… még túl sem vagyunk rajta. És akkor még ez is… Eddig abba kapaszkodtam, hogy végre hazamegyünk, bár tudtam, hogy nem lesz ugyanaz. És… és… mi lesz akkor, ha esetleg apa is…?

– Szerintem apának nem lesz baja – Loire erőt vett magán, hogy így tudja nevezni Luthert, ő személy szerint inkább dühös volt rá a feladat miatt, amit mindannyian kaptak, de az öccse kedvéért azt mondta inkább, amit az hallani akart –, ott van a komornyik. Mi is volt neve indulás előtt? Talán Cromwell?

– Nem inkább Richards?

– Az szerintem jóval korábban volt… A fene sem követi ezeket a neveket… De mindegy is, az öreg biztos figyel rá. Másért sem él. Meg ott vannak az orvosok is. És egyébként is ki tudja, mikoriak Harmadik értesülései? Talán már rég jól van.

– Te most engem győzködsz, vagy magadat? – kérdezte halványan elvigyorodva Espada.

– Téged, te ökör – lökte most meg Loire –, én biztos vagyok benne, hogy nincs nagy baja.

– Miért vagy ebben olyan biztos?

– Nem tudom. Csak tudom.

– Ez határozott válasz volt. – Espada kuncogni kezdett.

Loire a vállára dőlt, úgy érezte, nem nagyon tud mást mondani. Fájt egy kicsit a feje, és fázott is a hűvös estében. Vagy talán az álmosság okozta mindkét tünetet. A fiú válla pedig annyira kényelmes volt. Észre sem vette, de már le is csukódtak a szemei. Egy pár pillanatra elbóbiskolt. Arra tért magához egy kicsit, hogy Espada finoman megrázta.

– Hé! Nem szép dolog elaludni rajtam, nem vagyok párna.

Megpróbálta eltolni Loire fejét a válláról. Ahogy fém ujjai a lány arcához értek, forróság sugárzott át beléjük. Ez megdöbbentette. Olyannyira, hogy mondani sem tudott semmit, csak a lány homlokára szorította a tenyerét. Döbbenten állapította meg, hogy valóban szinte lángolt a bőre.

– Mi van? Hagyjál már! – Próbálta lelökni magáról Esapada hideg fém kezét. – Jól vagyok.

– Dehogy vagy – tiltakozott az öccse –, égsz a láztól. Ezért nem vagy éhes. És ezért vagy állandóan álmos. Miért nem szóltál senkinek?

– Mert nincs miről szólni. Csak a sok sírástól vagyok kimerült, meg néha melegem van.

– Néha meg ráz a hideg, mint most. Remegsz.

– Mondom, hogy nincs bajom.

– Fenéket nincs. Maradj itt, idehívom a többieket.

Loire nem tiltakozott. Érezte, hogy leragadnak a szemei. Inkább nekidőlt annak a fának, ami mellett ült, és úgy volt vele, hogy engedelmesen megvárja, hogy Espada a többiek után futkosson. Azt még érzékelte, hogy öccse felkelt mellőle, talán még azt is látta, hogy eliramodott az egyik irányba. Nagyon fázott, de valóban nem volt ereje felkeni. Eldőlt a fa tövében, hogy minél kisebbre húzhassa össze magát. Hátha úgy kevésbé fázik majd.

Nem tudta, mennyi idő telt el, mire Espada visszatért Bastionnal és Harmadikkal, sőt azt sem érzékelte, hogy oda értek mellé. Arra tért valamennyire magához, hogy a fejét mozgatják, minden bizonnyal azért, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy Espada igazat mondott, és hogy valóban lázas. Sokáig csak vizsgálták. Egy kis időre aztán ez abba maradt, a kezek visszahúzódtak tőle. De továbbra sem szólalt meg senki. Ha Loire-t ezt zavarta is, nem tett semmit, a szemét sem nyitotta ki. Jól esett neki a csönd.

Aztán újrakezdődött az egész. Megint tenyereket érzett a homlokán, az arcán. Majd két ujjat a nyakán. Erőt vett megán, hogy kinyissa a szemét. Csak résnyire nyílt, bántotta az esti vörös-narancssárga fény. Megtámasztotta egyik karját maga mellett, vett egy nagy levegőt, rákészült, hogy felküszködje magát a földről. Tiltakozva ült föl, miközben próbálta elhessegetni a kezeket a homlokáról.

– Ez bizony elég magas láz – hallotta meg Harmadik hangját.

Kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét. De megszólalni nem volt kedve. Ha ők azt akarják hinni, hogy lázas, vagy valami baja van, neki aztán mindegy. Csak hagyhatnák aludni legalább.

– Biztos csak megfázott a kimerültségtől, meg a megrázkódtatástól – próbálta a többieket megnyugtatni Harmadik.

– És akkor mi legyen? – Kérdezte aggodalmasan Bastion. – Nem kéne megmutatnunk az orvosoknak?

– Én nem javasolnám – ellenkezett Simon –, mikor kérdezősködtem a katonák közt, beszéltek arról is, hogy a beteg mágusokat a járvány miatt karanténba zárják.

– Csak elhozta valaki Dōrba a mágus betegséget? – Bastion hangjában őszinte döbbenet csengett. – Mióta ennyire súlyos a helyzet? Mikor elindultunk, még jobbára csak a Szigeteken voltak megbetegedések.

– Azóta már a kontinens is fertőzött. Sőt, több megbetegedés volt Dōrban is.

– Jó, de mik ennek a tünetei? – szúrta most közbe türelmetlenül Espada.

– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét lemondóan Harmadik –, nem faggatóztam nagyon. Egyrészt mert úgy tűnt, hogy mindenki jól van. Másrészt, mert nem igazán mertem. Tudják, hogy vegyes csapat vagyunk. Nem akartam gyanúba keveredni, hogy túlságosan érdeklődöm.

– De Loire jó eséllyel csak megfázott… – erősködött tovább a fiú.

– Én ezt értem. – Harmadik igyekezett nyugodt maradni – De a parancs akkor is parancs. Nem foglalkoznak vele, hogy mi a baja. Ha beteg a mágus, karanténba kerül és kész. Nem kockáztatják, hogy megfertőzze a többit. Nem szólhatunk senkinek a lázról.

– Harmadiknak igaza van – tette öccse vállára a kezét Bastion –, holnap hajnalban indul a vonatunk. De ha bárki tudomást szerez arról, hogy Loire rosszul van, őt nem fogják elengedni. Nem hagyják majd azt sem, hogy a Túl-Kontinensre visszatérjen egy beteg.

– Akkor mit csinálunk? – faggatózott nyugtalanul Espada. – És ha reggelre rosszabbul lesz?

– Körbenézek – kelt fel mellőlük Harmadik –, hogy milyen növények vannak itt. Csak tudok valamit kotyvasztani az itteni felhozatalból.

– Biztos, hogy ez jó ötlet? – adott hangot kétkedésének Bastion.

– Ha van jobb ötletetek, hallgatom – nézett le rájuk Simon szemrehányón –, ha nincs, kénytelenek lesztek elhinni, hogy tudom, mit csinálok.

– Ez a legjobb ötlet – csillant fel Espada tekintete –, nem is értem, miért nem nekem jutott eszembe. Bár én inkább a mérgekhez értek, de valamit abból is csak ki lehet hozni. Jövök veled.

Harmadik hagyta végül, hogy Espada is csatlakozzon hozzá. Ketten biztosan találnak valamit, ami hasznukra lehet. Igyekezniük kellett, hogy még valamennyire világosban tudják bejárni a kertet, ha rájuk sötétedik, nem nagyon fognak találni semmit. Szerencsére még bőven volt elég fény, ez nem jelentett hát számukra akadályt. Negyed óra múlva már vissza is tértek a másik kettő mellé. Minden zsebüket tele szedték növényekkel.

– Mázlink van – dicsekedett Harmadik –, találtunk acsalaput is, meg fekete bodzát. Mindkettő kiváló lázcsillapítónak. Az acsalapu gyökeréből teát kell főzni. Meg a bodza bogyóiból is. Most inkább az acsalaput ajánlom, aztán ha kijön a megfázás többi tünete, mondjuk köhögés, nehéz légzés meg takony, akkor a bodzát.

– Igen, de a bodzával vigyázni kell, ha nem jól készíti el az ember, okozhat gondokat – tette hozzá fontoskodva Espada is, mégsem akart alul maradni Harmadikkal szemben. Nem mintha Simon nem tudta volna ezt is magától. A mágiamentes orvosláshoz kettejük közül mégiscsak ő konyított jobban.

– Akkor, arra majd te figyelsz – hagyta rá a másik –, de menjünk, a szálláson még meg kell csinálunk mindkettőt.

– Fel tudsz kelni? – kérdezte erre Loire-t Bastion.

– Kicsit szédülök, meg fáj a fejem – felelte elpilledve a lány.

– Oké, segítse fel valaki – adta ki az utasítást Harmadik –, boruljatok össze vele, ha bárki meglát minket, részegnek kell tűnnünk, hogy elkerüljük a kérdezősködést.

Ez kifejezetten jó ötlet volt, hiszen esténként a városban sosem nem volt hiány dajdajozó, kimenőjüket töltő, részeg katonákból. Mi más lenne kevésbé feltűnő, mint még négy, egymás vállán támaszkodó, mulatozásban megfáradt katona? A talpra állás mégsem ment könnyen. Loire nagyon gyengének tűnt, a lábai alig akarták megtartani. Két oldalról Bastion és Espada támasztották meg, és segítettek neki menni. Harmadik előttük haladt, mintha csak az utat mutatná nekik. Azzal a céllal került eléjük, hogy bárkit távol tartson, aki csak közel próbálna kerülni a menethez. Közben a fiúk próbáltak hitelesen részegnek tűnni.

Az egyetlen, akinek ebben nem kellett megerőltetnie magát, az Loire volt. Fogalma sem volt, hogy mi okozhatta, de ő tényleg részegnek érezte magát. Leszámítva persze a jókedvet és felszabadultságot, minden egyéb stimmelt. Szédült, érzete, hogy nem tudna értelmesen beszélni, vagy egyenesen menni. Ugyanúgy beszűkült körülötte a világ, mint jó pár pohár ital után szokott. A mozgáskorinációja is épp annyira szétesett.

Nem tudta volna elmondani később, hogy került a szobájába, abban volt csak biztos, hogy egyszer csak megérkezett oda. Az is rémlett neki, hogy mikor ketten feltámogatták a lépcsőn, kapott pár lesajnáló pillantást is a varázstalan szintek lakóitól. De abban a helyzetben ez érdekelte a legkevésbé. Végre el akart nyúlni egy ágyon, vagy bárhol. Csak nyugta lehessen végre.

Aztán végre elérték a szobáját. Bastion ágyba fektette, míg Espada Harmadik kérésére összeszedte a kulacsokat Loire és az ikre hátizsákjából, meg előtúrt az egyikből egy bádogbögrét. Majd Simon után vitte ezeket a folyosó végén található közös konyhába. Aztán ha már ott volt, segített a neki elkészíteni a teákat. Meghámozta az acsalapu gyökeret, és annyira agresszíven bánt szerencsétlen növénnyel, hogy Harmadik kénytelen volt rászólni.

– Azért úgy csináld, hogy maradjon belőle valami – pirított rá, miközben ő a bodzaszemeket csipegette le a szárakról –, értem, hogy dühös vagy, de az a szerencsétlen gyökér nem tehet róla.

– Ja, bocs, észre sem vettem – szabadkozott Espada.

– Figyelj, ne majrézz, nincs semmi komoly baja. Nagyon hideg van éjjel a hegyek közt, könnyű megfázni. Különösen most. Pár nap és kialussza. Csak a vonatra kell feljutnunk.

– Igen, tudom – nyugtázta Espada is. Próbált olyan arcot vágni, amiről hihető, hogy tényleg bízik ebben.

Nagyjából fél óra múlva készültek el a két főzettel. Harmadik a bádogbögrét megtöltötte acsalapu teával, igyekezett ezt ihatóra hűteni. A maradékot pedig kitöltötte a kulacsokba. Egyetlen cseppet sem hagyott kárba veszi. Ezekkel mentek vissza a szobába. Loire persze aludt, Bastion pedig az ágya mellett ült őrködve.

Harmadik a lány mellé lépett, addig rázta a vállát, míg fel nem ébredt. Megvárta, hogy felüljön, majd a kezébe nyomta a bögre teát. Loire gyanakodva szaglászta meg. Harmadik vigyorogva nézte pár pillanatig azt az elégedetlenkedő arcot, mielőtt magyarázatot adott volna róla.

– Nem tudom, mit vársz tőle – mondta a lánynak –, gyógynövény tea, tehát szükségszerűen pocsék az íze. És a szaga sem jobb. Idd meg az egészet. Ha gyorsan lehúzod, kevésbé érzed.

Loire fanyalogva belekóstolt, és attól a semmihez sem hasonlítható növény íztől grimaszba rándult az arca. Szinte a küszködést is látni lehetett rajta, ahogy arra kényszerítette magát, hogy lenyelje, és ne kiköpje. Aztán inkább úgy döntött, hogy megfogadja Harmadik tanácsát, és egy jó nagy levegővétel után ledöntötte a torkán az egészet. Utána az arcából akár tanulmányt is lehetett volna írni, annyi érzelem – de legfőképp az undor – ült ki rá.

Miután Loire legyűrt a gyógynövényes löttyöt, Harmadik előzékenyen elvette Loire-tól a bögrét. Hagyta, hogy visszafeküdjön. Csak utána adott még neki egy-két tanácsot.

– Takarózz be jól. Ettől a teától ha minden jól megy, reggelre kiizzadod a lázat. Ez a főzet viszont inkább csak tüneti kezelés – ezt már Bastionnak mondta, látta Loire-on, hogy az előzőeket is csak félig fogta fel -, bekészítettünk még pár kulacsnyi teát neki. Egy darabig elállnak ezekben. Ha jól számoltam, a hazautat lefedik majd.

– Kösz, Harmadik. Majd én figyelek rá, hogy rendesen igyon belőle.

– Épp kérni akartam. Gondolom, itt maradsz vele éjszakára? – Bastion bólintott. – Remek, akkor legalább elkésni nem fog. Na, gyere, kölyök – fordult most Espadához –, hagyjuk őket. Nekünk is van még mit összekészítenünk holnapig.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Anne Nygård)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s