3. Az erdő mélyén

Szavam szegetten állok a tisztás határán, mégis elég távol a fáktól, hogy ne legyek észrevétlen. Nem is értem, miért fordul meg a fejemben ez a gondolat, hiszen tudom, hogy semmi félni valóm nincs a tisztás közepén várakozó jelenéstől. Még soha életemben nem láttam ilyen… nem is tudom, minek nevezzem. Embernek nem merném, hiszen egyértelműen nem az. De ha egyszerű halandókhoz akarnám hasonlítani, tényleg azt mondanám, hogy soha nem láttam még hozzá hasonlóan szép embert.

Még Per is elmarad a szépsége mögött, pedig eddig azt hittem, ő tényleg mindenkit túlragyog ezen a világon. Akaratlanul is összehasonlítom őket, pedig szinte semmi közös nincs bennünk. És igazságtalan is ez az összevetés, hiszen a maguk módján mind a ketten egyediek és megismételhetetlenek.

Per lehetne a meséből kilépett Hófehérke, alabástrom fehér bőrével, jég-kék szemével, cseresznyepiros, csókokra hívó ajkaival. Egy pillanatra magam elé idézem, ahogy félhosszú, éjfekete tincseit játékosan meg-megragadja a szél. Egyáltalán nem olyan a megjelenése, ami az északiaktól megszokott, de talán éppen ez teszi olyan csodálatossá. És már csak a puszta gondolattól is szúrni kezd valami a mellkasomban, annyira hiányzik.

Ebből a merengésből azonnal kiránt az, hogy megérzem magamon ennek a jelenésnek a vizslató pillantását. Rá emelem a tekintetem, próbálom én is jobban szemügyre venni, és ekkor döbbenek rá, hogy az a narancs-arany fény, amit idáig követtem, belőle sugárzik.

A bőre ragyog, mintha folyékony-lágy fémből lenne… Talán fehérarany, és belőle áradó fény úgy fúrja át az ágak közé telepedett sötétséget, mint az éjféli nap ragyogása. Ahogy jobban megfigyelem, feltűnik az is, hogy valamennyivel a föld fölött lebeg, smaragd és türkizzöld pillangó szárnyakkal tartja magát a levegőben. A szárnyai szélét aranyból készült, drágakövekkel kirakott díszek fedik, a bőréből sütő fénysugarak szinte hasra esnek rajta. Látom, mennyire élesek azok a szegélyek, kétségem sincs afelől, hogy fegyverként szolgálnak, ha úgy hozza a szükség. Hosszú, ragyogó szőke haja vaskos fonatba kényszerítve úszik mögötte szárnya minden egyes mozdulatára.

Mellkasa teljesen fedetlen – el sem tudom képzelni, milyen feslő ruházatot tudna magára venni, amik nem akadályoznák a szárnyai mozgását –, és még nyelni is elfelejtek, ahogy azokat az izmokat és formákat vizslatom. Aztán pillantásom lejjebb vándorol, és azt látom, hogy dereka körül fényes, díszes aranyöv fut körbe, ez tartja meg rajta azt a szoknyaszerűséget, amit leginkább a skótok által viselt kilthez tudnék hasonlítani. A zöld-arany anyag kecsesen, redőződve fogja körül formás lábait, épphogy a térde alá ér. És természetesen cipőt sem visel, valószínüleg szüksége sincs rá. Miért lenne, ha a szárnyai sokkal kényelmesebben juttathatják el bárhova, mint a lábai?

Megbabonázott pillantásom visszaemelem az arcára. Nálam idősebbnek, talán a húszas évei közepében járónak tűnik, mégis egész megjelenése időtlenséget áraszt. Akármennyi ideje is él ezen a földön, egészen biztos vagyok benne, hogy elképzelni sem tudnék annyi időt. Barátságos mosoly ül a szája szélén, zöld szeme huncutul csillog. Ahogy jobban szemügyre veszem azt a ragyogó íriszt, arra jutok, hogy ugyanaz a smaragd árnyalat, mint a szárnyaié is. Tökéletesen tudja, milyen rajongó csodálkozásra késztet csak az, hogy nézhetem őt. Nem mozdul, ő is engem figyel, milyen kár, hogy én annyira semmilyen és szürke vagyok hozzá képest…

– Már várlak egy ideje – szólal meg kirántva a gondolataim közül, és a hangja selyemként simogatja a bőrömet. – Kezdtem azt hinni, hogy már el sem jössz. Másoknak nem szokott ilyen sokáig tartani.

Tudom, hogy ennek a kijelentésnek: „másoknak”, aggasztania kéne, mégis végtelen nyugalmat érzek a jelenlétében. Ködösen felrémlik a tudatomban, hogy esetleg rákérdezhetnék, pontosan mit is ért ezen, de nem nyílik rá módom. Ahogy arra sem, hogy bármit feleljek neki, mert amíg ezt a pár szót végigmondja, feltámad a szél, ami súlyos, hideg eső illatot és mocsárszagot sodor magával. Érzem, ahogy a hátam mögött áthatolhatatlan fallá mélyül a sötétség, ennek ellenére állati üvöltést hallok felhangzani több irányból is a fák közül. Ez arra késztet, hogy tegyek pár bizonytalan lépést a jelenés felé. Pillantásom továbbra sem merem elfordítani róla, hiába rettegek a fák közül érkező hangok tulajdonosaitól.

Közben innen is, onnan is villámok hasítanak a tisztáson túli természetellenes feketeségbe, mégsem sikerül megvilágítaniuk a fákat tört pillanatoknál tovább, mert a sötétség azonnal, mohón elnyel minden fényt. Kivéve a jelenését, az továbbra is akadálytalanul hatol el a tisztás határáig. Aztán a következő pillanatban a villámlást és dörgést követően leszakad az ég. Olyan sűrű és heves az eső, hogy szinte azonnal bőrig ázok, és döbbenten figyelem, ahogy a lábam alatt előbb pocsolya, majd összefüggő víztükör alakul ki.

Ahogy körbepillantok, már a teljes tisztás egy nagy vízfelület, mintha csak egy tó lenne. Én pedig mozdulni sem merek. Mert mi van akkor, ha valamilyen csoda folytán fenntart a rezzenetlen vízfelszín, de amint lépni próbálok, elnyel a mélység? Rettegő pillantásom a jelenésre emelem, és kétségbeesve veszem észre, hogy eltűnt az a könnyed mosoly a szája sarkából és a huncut csillogás a szeméből. Már csak súlyos aggodalom és düh ül a vonásain.

Az állati üvöltések egyre közelebbről hangzanak a hátam mögül, és bár lépni továbbra sem merek egyetlen irányba sem, de legalább hátranézek a fák irányába. Annyira mély a sötétség, hogy továbbra sem látok semmit abból a irányból. De az eső dobolása ellenére is tisztán kivehető éhes lihegés alapján egészen biztos vagyok benne, hogy sokkal közelebb vannak, mint azt eredetileg gondoltam.

A jelenés megrázza magát, és közelebb lebben hozzám két erőteljes szárnycsapás segítségével. Visszafordulok felé, könyörgő pillantásom abba a smaragd szempárba fúrom, bár nem vagyok biztos benne, hogy miért is könyörgök. Hogy mentsen meg? Hogy ne hagyjon itt? Hogy hagyjon itt? Hogy segítsen felébredni, mert ez az egész csak valami rettenetbe fordult álom lehet?

Ahogy megáll előttem, akkor veszem csak észre, hogy ő semennyire sem ázott meg, olyan, mintha a folyékony-arany bőréből sugárzó fény távol tartaná tőle az égből ömlő vizet. Kinyúl felém, és hosszú ujjaival végigsimít az arcomon. Bizsergést érzek először ott, ahol megérintett, majd ez a kellemes, melengető érzés szétárad a testemben, kizavarva a tagjaimból a beléjük költözött didergést. Lepillantok a kezemre, és döbbenten veszem észre, hogy már az én bőröm is úgy ragyog, mint az övé, és már engem is elkerül az eső. A következő pillanatban az is tudatosul bennem, hogy teljesen száraz vagyok, mintha meg sem áztam volna.

Ebből a néma csodálkozásból az ránt ki, hogy újult erővel és még közelebbről hangzanak fel hátunk mögött az övöltések. És a félelem ismét összeszorítja a mellkasomat. De a jelenés nem retteg, akármi aggassza is, akármitől legyen is dühös, nem fél a hangoktól. Érzem a bizonyosságot sugározni belőle, tisztában van vele, hogy felette nincs hatalmuk. De az, hogy felettem van-e… Nincs kedvem a saját bőrömön megtapasztalni. Ő is erre juthatott, mert a kezét nyújtja felém.

– Gúlok – magyarázza nekem teljes lelkinyugalommal –, visszataszító élőhalott lények. Szerencsére nem látnak a fényünkben. A sötétségbe akarnak csábítani téged, ahol te nem látsz, és ahol kedvükre eljátszadozhatnának veled, amíg úgy nem döntenek, hogy inkább széttépnek és felfalnak. Vagy csak megmarnak, és kivárják a sötétben, hogy olyanná válj, mint ők. Gúllá. De semmi ilyennek nem kell megtörténnie veled. Én el tudlak vinni innen. Egy olyan helyre, ahol nem érnek el. De csak akkor, ha te is akarod. El kell fogadnod a kezem.

Magam sem értem, miért de hátrálok egy lépést. Most először mozdulok meg azóta, hogy a a nyakunkba szakadt ez a poshadt szagú eső. Nem értem, hogy korábban miért nem éreztem ezt az állott víz szagot, de most kifejezetten csavarja az orrom. A mocsárszag bár jórészt a tisztás határán kívül rekedt, mégis valamennyire beszivárgott közénk, a fekete felhőkkel fedett ég alá.

A tünde-szerzet még mindig a válaszomra vár, de én továbbra sem mozdulok. Furcsa suttogást hallok a fülemben, ami azt szajkózza, hogy nem bízhatok a velem szemben, már láthatóan türelmetlenebbnek tűnő lényben, mert hazudik, és ő az, aki veszélyt jelent rám, nem azok a gúlok, vagy mik, amiket emlegetett.

A hang arról győzköd, hogy a fák között nagyobb biztonságban leszek, mert oda egy ilyen szárnyas szörnyeteg nem tud utánam jönni, mert nem fér el a sűrűn növő ágak közt. Azt állítja, csak azért burjánzanak ennyire azok a bokrok, hogy jobban el tudjanak rejteni. Az suttogja, hogy amit látok a jelenésből, a szép arc, az arany fény csak illúzió, mert igazából egy karmos, éles agyarú, lihegő démon néz le rám. Ha elfogadom a felkínált kezet, magával ránt a fészkébe, és onnan soha nem jutok ki élve.

Fogalmam sincs, mit tegyek. Kinek higgyek? Semmi kétségem afelől, hogy minden egyes elvesztegetett pillanattal csökken az esélyem a túlélésre. Döntenem kell, méghozzá azonnal.


Mit tesz Ole?
1. Elfogadja a felé nyújtott kezet.
2. Berohan az erdőbe a fák közé.

Ez a szavazás már lezárult, de a fenti linkre kattintva folytathatod az olvasást.


Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Johannes Plenio)

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s