107. Hallgatjuk, Doktor úr!

Loire egész nap aludt. Egyszer-kétszer felébredt ugyan, akkor váltott pár szót Bastionnal, ami főleg abból állt, hogy bátyja kérdezgette, nem vágyik-e társaságra, vagy nem éhes-e. Félálomban ügyetlenül bizonygatta, hogy semmire sincs szüksége, aztán visszaaludt. Bastion végül magára hagyta, hogy a többiekkel is találkozzon kicsit. El akarta mondani nekik, hogy mennyire aggódik, és mennyire nem tartja természetesnek azt, hogy Loire nem hajlandó ébren lenni.

Meglepő módon Harmadik és Espada véleménye egyezett a kérdésben, ők mindketten úgy gondolák, hogy csak időre van szüksége, hogy szembe tudjon nézni a valósággal. Hiszen valaki olyannak, aki halottakat képes visszahozni a túlvilágról, kifejezetten nehéz lehet beletörődni abba, hogy egy annyira fontos valakit nem tudott megmenteni, mint Ward. Az alvással bizonyára menekül a történtek elől.

Loire viszont ismét a múlt történéseiről kezdett álmodni. Egyszerűen képtelen volt felébredni, kiszabadulni ezekből a régi eseményekből. Azok a látomások is ugyanúgy kezdődtek, mint a korábbi rémálom; mikor Loire körül megszűnt a saját világa, kitárulkozott a szemei előtt egy másik.

Dühös vagyok rád. Már azóta, hogy elindultunk. Azért mert velem jöttél, azért mert nem hagytad, hogy menekülni próbáljak a sorsom elől. Azért, mert nem hagytál egyedül belehalni valami olyanba, amiről egyedül én tehetek. Dühös vagyok rád, a hegyek miatt, a borzasztó idő, a hideg és a hó miatt. És dühös vagyok rád a barlangok miatt, amikbe behúzódunk a kifejezetten mostoha idő és fagyos éjszakák elől. És azért, amiért egyedül kell itt várnom rátok.

Először nem is értettem magam, hogy miért kezdtem el felmondani ezeket. Hiszen úgysem akarom megmutatni senkinek, jó eséllyel még azelőtt letörlöm majd, hogy visszaérnétek a vadászatból. Már beszéltem egy ideje, mikor rájöttem, hogy magam miatt mondom fel mindezeket. Mert hatalmas szükségem van arra, hogy kimondhassam ezeket az érzéseket. Neked képtelen lennék elmondani, egyébként sem bírod, mikor lamentálok. Jeff meg… ő csak Jeff.

De akkor is, valahol mélyen még mindig tudom, hogy minden dühöm ellenére is hálával tartozom. Neked és Jeffnek is. Hiszen mind a ketten az otthonotokat és a barátaitokat adtátok fel miattam. Jó, Jeffnek nem volt választása. De vak lennék, ha nem látnám rajta, hogy mennyire hiányzik neki a J. És azt is látom, mennyire más veled azóta. Engedelmeskedik neked, de más ez az engedelmesség, mint korábban volt. És azt is látom, hogy ez is zavar. Akármennyire igyekszel is titkolni…

És mindezek tetejébe még én is dühös vagyok rád. Látom rajtad, hogy ez frusztrál. Talán mégis meg kellene hallgattatnom veled ezt… Nem, nem tudnám… mert azt hiszem, nem értenéd. Amíg nem kezdtem el ennek a tárnak beszélni, én sem értettem, mi dühít ennyire. Nem, nem a kényelem hiánya. Nem a hideg, a hó, és a kövek. Nem is a takony, ami a megfázással jár, amit ti is elkaptatok tőlem.

Tudod, megfejtettem. Én is a J miatt vagyok dühös. És ezért is lennék képtelen elmondani neked, mert látom rajtad, hogy mennyire elég neked Jeff haragja. Biztos nem hiányzik még az enyém is. Azt hiszem jobb, ha azt hiszed, amit mondani szoktál, hogy csak kényeskedek, mert sajnálom az elkényelmesedett csontjaimat. Vicces, ez is igaz. De dühös nem emiatt vagyok.

Nagy levegő. Ki kell mondanom. Ha nem teszem meg, képtelen leszek megbocsátani neked. Vagy magamnak. Orvos vagyok, az istenek verjék meg! Az a dolgom, hogy életeket mentsek, nem az, hogy elvegyem, vagy asszisztáljak hozzá. Persze emiatt csak magamat okolhatom, igaz? Ha nyugton maradok a seggemen, ahogy utasítottál, most talán nem éreznék így. Talán könnyebb lenne, mert lepattinthatnám magamról a bűnrészességet.

Dühös vagyok rád, amiért nem voltál erőszakosabb, amiért nem akadályoztad meg, hogy utánad menjek. Amiért nem zártál be, vagy kötöztél meg, hogy esélyem se legyen utánad lopakodni. Ugye mennyire hálátlan az ember? Mindent csakis miattam tettél, és nekem mégis van képem felróni neked. Hiába szégyellem magam emiatt, képtelen vagyok parancsolni ezeknek a gondolatoknak, hogy hogy ne jöjjenek többet.

Napok óta úton vagyunk, és én már eddig ezerszer feladtam volna. Csak miattatok nem teszem. Nem tehetem, mert te nem hagyod. Lassan haladunk, látom rajtad, hogy ez is irritál, mégsem teszed szóvá, mert a rossz idő csak a kisebbik hátráltató tényező. Én vagyok az, ki miatt lassúak vagyunk. Nem véletlenül utasítottad tegnap éjjel Jeffet arra, hogy minden tiltakozásom ellenére vegyen a hátára. Olyan lassan haladtunk, hogy sosem értük volna el ezt a barlangot a hegyek tövében, ha nem tudunk gyorsítani a tempón.

Jeff persze engedelmeskedett. Mert mindent az érdekemben. Elég volt annyit mondanod neki, hogy ha nem megyünk gyorsabban, mind megfagyunk órákon belül. De persze én leszek az első, és ő legfeljebb addig nézheti a fagyott testemet, míg ki nem kristályosodik a zselé az ő szemében is. Hogy utállak ilyenkor! Eleve nem gondoltam volna, hogy Jeffet nagyon bíztatni kéne bármire, ha rólam van szó… Átkozott ragaszkodás!

De a szemléletes leírásod után, hogy milyen lesz halálra fagyni, úgy a vállára hajított, hogy nyekkenni sem tudtam. Nem is akartam, látva azt, hogy te is fel tudnál robbanni dühödben. De Jeffet azért szerettem volna orrba vágni – igen, a magam erőtlen módján, ahogy mindig az orrom alá dörgölöd. Egyetlen egy szépséghibája van csak a dolognak, az hogy nem érem fel annak a behemótnak az orrát.

Azt hiszem, most már jobban érzem magam. Ez után a vallomás után. A dühöm lecsillapodott valamennyire, azt hiszem végre fogok tudni úgy beszélni veletek, hogy ne sértegesselek se téged, se Jeffet – nem mintha ő tehetne bármiről. Bár te sem tehetsz, nem a hibád, hogy meghaltál, ahogy az sem, hogy én milyen alkut kötöttem. Te csak próbálsz annak megfelelően lavírozni, amilyen helyzetbe én hoztalak. És hidd el, emiatt el tudnék süllyedni szégyenemben, és ezért is dühös vagyok… Még jó, hogy azt mondtam az előbb, hogy már jobb.

A változatosság kedvéért végre nem rád vagyok dühös, hanem magamra. Ez is előrelépés, nem? És dühös vagyok amiatt is, mert olyan rég elmentetek. Az előbb kinéztem a barlangból, kint fúj a hó, és amennyire a szürkeségben ki tudom menni, már sötétedik. És még mindig nem vagytok sehol. Reggel óta várok. És dühös vagyok, amiért aggódom értetek. Hogy nem lehetek ott veletek, hogy fogalmam sincs, jól vagytok-e. Nem tehetek semmit innen, ha orvosi segítségre van szüksége valamelyikőtöknek.

Talán jobb lett volna, ha engem is magatokkal visztek. Bár erre nem voltál hajlandó, azt mondtad, csak akadályoználak titeket a vadászatban. És bosszantó módon ezzel Jeff is egyet értett. Azt persze be kell vallanom, hogy utólag már nem bánom, hogy maradhattam. Amíg mentünk nem igazán éreztem a hidegtől, hogy mennyire is fáj a lábam. De hogy egyedül maradtam, ez a lüktetés elviselhetetlenné erősödött. Aztán mikor levettem a cipőmet, azt láttam, hogy a bakancs véresre törte a lábam. Nem is maradt rajta szinte ép bőrfelület. Azt még nem tudom, holnap hogyan megyek majd tovább, de míg visszaértek igyekszem kitalálni. És nem elárulni nektek…

Addig is próbálok javítani a helyzeten. Hoztam magammal annyi mágikus gyógyszert is, amennyit csak találtam. Ebből vagyok kénytelen felhasználni valamennyit, hogy legalább a bőr visszanőjön a sarkamon és a lábujjaimon reggelre. A többi talán nem lesz annyira tűrhetetlenül rossz.

De mivel maximálisan megfogadtam a tanácsodat, miszerint a hegyek közt semmivel se hívjam fel magamra a figyelmet, amíg ti távol vagytok, nem nagyon merek nagyobb tüzet gyújtani sem. Épp csak akkorát, hogy lássak valamennyire, miközben a lábamat ápolgatom. Próbálom azzal vigasztalni magam, hogy így legalább marad bőven tüzelő addigra is, mire megjöttök, de a hidegben nem igazán felemelő ez a gondolat. Kínomban már mindkettőtők hálózsákját is magamra húztam. Így valamennyivel jobb, de még így sincs melegem.

Azért, hogy a vacogásról eltereljem a gondolataimat, gondolkoztam. Tudom mit mondanál erre; nem volt a legjobb csere, és egyébként sem sül ki semmi jó sem abból, ha gondolkozom. De nem tehetek róla, nem tudom megállítani a gondolataimat. Egyre újra pörögnek a fejemben az utóbbi pár nap történései. Nem tudok szabadulni a Fénytől…

Akkor érintett meg először, mikor meggyógyított a Félúti Horizonton szinte rögtön azután, hogy fogságba estem Határparton. De semmi jelét sem adta annak, hogy valóban létezne. Hagyta, hogy hallucinációnak higgyem. Egészen addig, míg neked szükséged nem lett rá. Persze, tudom, neked az a véleményed, hogy ezt az egészet miattam tette… De te nem érted őt jól. Csak így tudott rávenni, hogy megtegyem neki, amit jó eséllyel a kezdetektől fogva akart.

Te nem tartod furcsának ezt az időzítést? Betörnek a mágusok a Mélybe. És te meghalsz. Ő pedig visszaadja az életed, hogy maga mellé állítson. Érthetetlen számomra, hogy miért. És a mágus offenzívát követően neki annyira sürgős valami, hogy képes lett volna erőtlenül, betegen is magával kényszeríteni. Annyit mondott csak indulás után nem sokkal rajtam keresztül, hogy el kell jutnunk a Félúti Horizontig, ott majd mindent pontosan elmagyaráz. Én nem emlékszem rá, hogy beszélt rajtam keresztül, olyan volt, mintha aludtam volna.

De te ennek ismeretében azonnal eldöntötted, hogy mit teszünk. Azt mondtad, le kell jutnunk a síkságra. Úgyis a Hegyek belső oldala felé hagytuk el a Mélyt, szerinted Dōr felé nem tudtunk volna észrevétlenül átjutni a járatokon. Viszont mivel ismersz több járatot is, ami kivisz a Nagy Acélhídra, azok közül akarsz választani egyet. Hosszú séta lesz, de legalább minden lakott várost elkerülhetünk így.

És még mindig nem jöttetek vissza. Én viszont már nagyon fázom. Rettenetesen hideg most az este. Elálmosodtam ettől a zimankótól. Muszáj fát tennem a tűzre, különben ebben a három hálózsákban is halálra fagyok. Azt hiszem alszom is egy kicsit, ha már melegebb lesz itt bent.

Loire arra kezdett ébredezni, hogy valaki a vállát rázta. Borzasztóan nehezen szakadt ki a hideg barlang borzongató valóságából. Pár pillanatig tényleg azt hitte, hogy ő a Méregkeverő, hogy az ott történtek az ő jelene, és ez az élet az álom. Fel akart ébredni, hogy visszakerüljön a hegyek közé, hogy a barátaival tovább folytassa az utat valami olyan felé, amiről fogalma sincs.

Megemelte a kezét, hogy elhessegethesse azt, aki nem hagyja nyugton, aki zavarni meri, akár itt, akár ott. De az a valaki nem hagyta magát, türelmesen, mégis elszántan és kitartóan rázogatta a vállát. Loire kénytelen volt valamennyire magához térni, hogy elzavarhassa az őt háborgatót. A szemét is alig bírta kinyitni, és a dupla ébrenlét miatt mind fizikailag, mind szellemileg teljesen kimerültnek és erőtlennek érezte magát.

Hallotta, hogy valaki beszél hozzá, de többszöri ismétlés után értette csak meg, hogy mit mond. Olyan távolinak érezte magát mindentől, hogy még Bastiont sem ismerte fel eleinte. Mintha nem is ő nézett volna bele Aaden életébe, hanem az orvos az övébe.

– Loire – ismerte fel nagy nehezen Bastion hangját -, kelj fel. Végig aludtad az egész napot…

– Hagyj békén – préselte ki magából nehezen a szavakat.

– Legalább enni meg inni kelj fel – próbálkozott újra az ikre.

– Nem kérek… semmit…

Bastion csak nem adta fel, még sokáig próbálkozott, de Loire minden kísérletére csak azt ismételgette, hogy hagyja békén, mert aludni akar. Bastion egy idő után kétségbeesésében odahívta Espadát és Harmadikat is. Ők ketten sem voltak nyugodtak miatta.

Loire végighallgatta a feje fölött zajló beszélgetést, de alig értette. Azt várta csak, hogy ismét csend legyen körülötte, és visszasüllyedhessen valami másba, ami nem az ő valósága. Aztán végre magára maradt. Azt még hallotta, hogy kattant a zár, ahogy azok hárman távoztukban rácsukták a szoba ajtaját, azán már ismét nem a szobájában volt.

A hegyek közt csontig hatolt a hideg. Kirik egészen a sziklák és a síkság találkozásáig vezette Jeffet. Remélte, hogy itt találnak valami eltévelyedett állatot, amit elejthetnek. Bőven hoztak magukkal éltelt a Mélyből, csak olyat, ami sokáig eláll. De Kirik spórolni akart ezekkel, hiszen legalább a Félúti Horizontig ki kell tartania. Sőt talán még tovább is, hiszen ki tudja milyen állapotok fogadják őket azon a mesterséges szigeten. Senki sem tudhatja mennyire söpört végig rajta a lassan tíz éve tartó háború, és mennyire rombolta le.

De nem nagyon találkoztak vadakkal, egyészen pontosan egyetlen eggyel sem. Minden valamire való állat elrejtőzött az ítéletidő elől. És ki hibáztathatta volna őket ebben a hidegben és hófúvásban. Már lassan Kirik is kezdte feladni a reményt, hogy találnak bármi ehetőt. Épp azon volt, hogy megkönyörül Jeffen is, aki már leplezni is képtelen volt, mennyire vacog a hidegben. Kiriknek magának is el kellett ismernie, hogy ő is szívesen elnyújtózott volna már a tűz melegében a barlangban.

– Jeff… – szólt a J után, mikor észrevette, hogy az mennyire eltávolodott tőle.

De nem mondhatott semmi egyebet, mert a másik azonnal felé fordult, és egyetlen kézmozdulattal csendre intette. Akkor már Kirik is látta, hogy mit figyel. Ő maga is azonnal felismerte a testes futómadarat, ahogy esetlenül rángva próbált előre vergődni a hóban.

– Egy süvültő – suttogta Kirik, nem merte hangosabban mondani, a madár visításának a puszta gondolatától is a hideg futkosott a hátán.

Nem értette, mit keres kint a madár a hóban, hiszen ezek télire mindig jól elvackolták magukat, és nem is mutatkoztak egészen addig, míg a síkságon jobb nem lett az idő. Persze táplálkozniuk nekik is kellett, így időről időre a süvöltők is előmerészkedtek, hogy valamit kiássanak maguknak valamit a hó alól. Ez a példány viszont jól eltévedhetett. Csökevényes szárnyaikkal képtelenek repülni, jobbára csak egyensúlyozásra használják őket. Ezért nem is nagyon merészkednek ilyesmi helyekre, a süvöltők az olyan terepet szerették, ahol akadálytalanul bárki és bármi elől elnyargalhattak.

Ez a példány is tehetségtelenül csapdosott, mintha csak ezzel is előbbre evickélhetne a süppedős hóban. Kirik persze rögtön értette, hogy Jeff kiszemelte magának a madarat. Hiszen, ha el tudnák kapni, az csak egy dolog, hogy nem kellene üres kézzel visszatérniük, de legalább másfél napig úri módon élhetnének. Ő is óvakodni kezdett a madár után. Ahogy közelebb ért, Loire is felismerte, ez ugyanaz a madárfajta, amit ők is fogtak Harmadikkal. Azok alapján is, amit Ward mesélt róla, kétség kívül méltó volt erre a megnevezésre. Erre a gondolatra fájdalmasan rándult össze álmában, de Kirik semmi jelét nem adta, hogy ő érzékelt volna ebből bármit is.

Ahogy közeledett a madár felé, felemelt egy-két termetesebb követ, ami még kényelmesen elfért a tenyerében, és épp kikandikált a hó alól. Látta, hogy Jeff is éppen így tett. Gyorsnak kell lenniük, ha megfordul a szél és a madár megneszezi őket, és esetleg visításba kezd, órákig nem hallanak majd. És az csak a kisebbik baj, a nagyobb az lenne, hogy mindenki tudja, a süvöltő nem üvölt ok nélkül, a Mélyből minden mozdítható katonát ide vezényelnének utánuk. Éppen ebből a megfontolásból lőni sem lenne célszerű a madárra.

Jeff és Kirik egy pillanatra összenéztek, az előbbi közelebb volt. Ezért Kirik biccentett neki, hogy ha úgy érzi, jól helyezkedett hajítson, és ő majd rásegít. Jeff pedig tökéletesen értette a ki nem mondott utasítást. Abban a pillanatban kirepült a kezéből a kő, és kíméletlenül kupán találta a madarat. Kirik dobása pedig befejezte, amit Jeff elkezdett. Ahogy a süvöltő mellé léptek, hogy összeszedjék, szembesültek vele, hogy nem volt méltó ellenfél a szárnyas.

A lába csúnyán kificamodott. Biztos megcsúszott a sima, hóval borított hegyeken. Nagyon keményen sújthatja a tél a síkságot, ha ez a madár ilyen veszélyek közé merészkedett a számára biztonságot jelentő sima földekről. Kirik nem akarta szóvá tenni, de most határozottan hálás volt a zord télnek, hiszen csak így keveredhetett az útjukba a finom húsú madár.

Jeff a vállára vetette az állatot, és büszkén fordult vissza Kirik felé. Még mindig remegtek kicsit átfagyott tagjai, de most az elégedettség mintha elterelte volna a figyelmét arról, hogy mennyire fázik. Kirik elismerően bólintott, és megindult vissza a barlang felé, ahol Aadent hagyták. Még szerencse, hogy Jeff mozdulatokból és félszavakból is értett.

Általában az orvos volt az, aki állandóan igényelte azt, hogy beszéljenek hozzá, mintha mással nem is lehetne kifejezni a társaságot. Fárasztó tudott lenni ez a rettenetes függés, Kirik nem is értette. De már rég feladta, hogy megpróbálja megérteni, mi lehet ennek az oka. Aaden fontos volt és kész. Nem volt szüksége más magyarázatra.

Az egész napos étel után kutatás rengeteg erőt kivett belőle. Nagyon elfáradt mostanra, és farkaséhes is volt. Sőt a süvítő szélben azt is hallotta, Jeffnek mennyire korog a gyomra. Úgy tervezte, hogy amint visszaértek a barlangba, elkészítik a madarat. És miután ettek, kitereli majd a többieket a téli éjszakába, hogy veszítsenek több időt. Az a járat, amin át az Acélhídig menniük kell nincs már messze innen. Szerencsére az csak átvezet a hegyek alatt, semmi egyéb járat nem csatlakozik bele. Megközelíteni is nehéz, kifejezetten télen, bízott hát benne, hogy akik a Mélyből a nyomukba erednek nem jönnek majd ehhez a járathoz.

Kissé aggódva gondolt arra az utolsó szakaszra, ami még előttük állt aznap éjszaka. Le kell mászniuk egy meredek szurdokba. Elvigyorodott a gondolatra, hogy ép eszű ember nem menne oda ilyen ítéletidőben. Nyáron is veszélyesek ott azok az éles sziklák, nemhogy ebben a szakában az évnek, hóval borítva. Magát és Jeffet nem féltette, ők ketten ennél nyaktörőbb mutatványokat is vittek már véghez. Ahhoz viszont fikarcnyi kétség sem fért, hogy Aaden képtelen lesz nemcsak lépést tartani velük, de arra is, hogy ne törje ki a nyakát. Kirik nem aggódott, tudta mi a megoldás.

– Tudod, hova akarok elérni még ma éjjel? – szólt egyszer csak Jeffhez.

– Tudom – felelte a J egyszerűen, egy ideje már nem szólította „uramnak”.

– Akkor azt is tudod, Aaden mennyire hasznavehetetlen lesz azon a szakaszon.

– Tudom – Kirik azt is szerette a J-ben, hogy megvan a magukhoz való eszük.

– Arra gondoltam, hogy a hátadra kellene kötöznünk.

– Én is erre jutottam. Bár gyűlölni fogja. Azt fogja mondani, hogy ez mennyire megalázó. Mint legutóbb.

– És ez zavar téged? – nem értette, miért kérdezi, hiszen tudta a választ.

– Az ő érdekét szolgálja. Ezért nem.

– Én is így gondoltam.

Jeff csak némán bólintott. Kirik elégedetten nyugtázta a választ. Egyértelmű volt, hogy a J hűségének tárgya Aaden. Megnyugtatta ez a logikus hűség. Ahogy az is, hogy Aaden nem elég okos ahhoz, hogy ezt a javára fordítsa. Pedig ha egy fokkal jobban ismerné a J-t, könnyen elérhetne nála bármit, akár azt is, hogy Jeff ne fogja meg a fülénél, mint egy engedetlen kölyköt, megakadályozhatná, hogy a J a hátára kötözze. Szerencsére nem tudja, hogyan kell ezt elérni nála, így Jeff még mindig inkább az ő utasításait követi vele kapcsolatban. Mindaddig, amíg azok az utasítások valóban a lehető legjobban szolgálják Aaden érdekeit és biztonságát.

Kiriknek már ez is elég volt. Persze lehetett volna dühös magára, hogy mennyire elszúrta a dolgokat Jeffnél a J megmérgezésével. A fejébe még mindig újult erővel hasított bele a fájdalom, mikor azok a méregtől elszürkült arcok eszébe jutottak. De aztán azt a sajgást minden alkalommal csillapította a gondolat, hogy a lehető legjobbat tette velük. Nem hagyhatta őket magukra a Mélyben, és annyi embert magával hoznia sem lett volna módja. A J-t már rég halálra ítélte a világ, ahogy a K-t is, csak sokáig nem voltak hajlandóak tudomásul venni.

– Van még egy dolog, Jeff – nehezen hozakodott elő ezzel, tudta, hogy így is mennyire rezeg a léc alatta már, ami a J bizalmát illeti.

– Mi lenne az? – Kérdezte a másik, miközben hanyagul lógatta a madarat a vállán.

– Nemsokára elhagyjuk a hegyeket. Fel kell készülnünk minden eshetőségre. Arra is, hogy valamelyikünk fogságba esik. Nem sodorhatjuk veszélybe a másik kettőt azzal, hogy óvatlanok vagyunk.

– Mire gondolsz?

– Te is tudod. Mindkettőnket megjelöltek. Téged a számsorral, engem a vonalkóddal. Azokból mindent tudhatnak rólunk. Tudnának minket irányítani is, úgy ahogy azt nem akarjuk. Ki kell égetnünk ezeket, még mielőtt elhagyjuk a hegyeket.

– Én benne vagyok. Egyébként is utálom azt a számot.

– Akkor ma éjjel elintézzük.

– El – egyezett bele Jeff.

Mire elérték a barlangot, már Kirik is úgy érezte, hogy egy lépést is képtelen lenne tovább menni. Alig mozogtak a lábai, mintha csak kikristályosodott volna benne a vér. Rettenetesen hálás volt Aadennek, hogy alaposan megpakolta a tüzet, mire visszaértek. Így legalább a barlangban kellemesebb volt a klíma. Aaden el is húzódott a tűz mellől, hogy Jeff és ő kényelmesebben odaférjenek a vidáman pattogó lángok mellé.

Mozdulata közben Kirik figyelmét nem kerülte el, hogy az orvos a zsebébe süllyesztette a hangrögzítőt. Abban volt biztos teljesen, de mintha úgy látta volna, hogy megnyomta a törlés gombot a szerkezeten. Nem törődött vele. Aadennek adta a rögzítőt. Rábízta, hogy mit vesz fel vele, és hogy mit kezd a felvételekkel. Majd megmutatja neki azt, amit meg akar.

Egyébként is jobb érzés volt átmozgatni átfagyott tagjait a lángok melegében, mint ostobaságokon gondolkodni. Pár perc elteltével a ruhájukról leolvadt a hó, és a vastag szövet gőzölni kezdett, ahogy a nedvesség párolgott róla. Lassan már annyira átmelegedett, hogy a külső cipzárt le is húzta a kabátján. Majd mikor úgy érezte, hogy végre képes rendesen mozgatni az ujjait, úgy döntött, nekiáll előkészíteni a maradat. Rászólt Jeffre, hogy a bekészített fákból faragjon nyársakat, míg ő előkészül.

Aaden viszont nem csatlakozott hozzájuk. Nem igazán szólt hozzájuk, bár mikor visszaértek, azért megkönnyebbülten üdvözölte őket. De utána távolabb vonult, elhúzódott a barlang sarkába, és nem szólt egyikükhöz sem. Kirik sem erőltette a társalgást. Annyiból zavarta csak a csönd, hogy nem ehhez szokott. Az orvos nem szokott csak úgy csöndben maradni, ha épp nem volt nagyon muszáj.

Kirik sok mindenben jó volt, de a lelki sebek ápolása nem tartozott ezek közé. Értette, hogy Aaden neheztel rá a J miatt. Tudta, hogy igyekszik megbocsátani neki, de azok után, amit végignézett, azt is értette, miért nem megy ez könnyen. Annyiból viszont nem tudott mit kezdeni ezzel, hogy Aaden is katona volt, éveket töltött különböző frontokon. Annál csúnyább dolgokat is látott, mint amit ő tett. Megrázta a fejét, emlékeztette magát, hogy jelenleg a madárral többet tud kezdeni, mint Aaden duzzogásával.

Nem is szólalt meg egyikük sem. Kirik és Jeff továbbra is szavak nélkül is megértették egymást. Az orvosnak pedig láthatólag nem volt semmi mondandója. Egészen addig folytatódott ez a makacs hallgatás, míg el nem készült a sültből az első adag. Akkor az egyik nyársnyit odaadta Jeffnek, rá is rá fért egy tisztességes adag étel. Majd újabb nyársakat készített a tűz köré. A másik adag kész sülttel pedig Aaden elé lépett. Továbbra sem igazán tudta, hogy mit kellene mondania, ezért csak próbálta a kezébe nyomni az éltelt. Aaden pedig csak meredt rá döbbenten.

– Edd meg te – mondta neki -, én nem vagyok éhes.

– Mi ez az ökörség? – Ült le mellé Kirik. – Már hogy ne lennél éhes?

– Úgy értem – vakarta meg zavarában a füle tövét Aaden –, hogy ti biztosan jobban megéheztetek egész nap a hóban, mint én itt bent.

– Az lehet – vont vállat a másik –, de te vagy az, akire aztán tényleg minden falat ráfér. Hajlandó leszel elvenni végre? Vagy kérjem meg Jeffet, hogy tolja le a torkodon?

Jeff a neve hallatára felnézett a saját ételéből. Épp akkor tépett le egy tisztességes falatot nyársra tűzött húsból. A fele még kilógott a szájából. Olyan mohón evett, hogy szinte rágás nélkül nyelte le. Annyira groteszk látványt nyújtott az a gyermeteg óriás, ahogy az ételt marcangolta, hogy Aaden minden igyekezete ellenére szétszaladt a képén egy félszeg vigyor.

– Nem hiszem, hogy Jeff örülne neki, ha ilyen dolgokkal zavarnád.

– Szerintem Jeff bármit egy szó nélkül megtesz, amiről tudja, hogy a te érdeked.

– Ez így van – préselte ki magából teli szájjal a J, eddigre már rájött, hogy miről van szó.

– Jól van, add ide – vette ki Kirik kezéből a nyársat megadóan.

Óvatoskodva harapott bele a húsba, mintha csak mutatni akarná, hogy valóban nem éhes. De abban a pillanatban követelőzve hatalmasat kordult a gyomra. Kirik ezen jóízűen nevetni kezdett. Tökéletesen leolvasható volt Aaden arcáról, hogy legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. Ahogy teli szájjal Jeff is kuncogni kezdett, az orvos még el is vörösödött. Már csak ezért a látványért megérte ez az egész hajcihő.

✨✨✨✨✨

Ti nem vagytok normálisak! Hogy juthatott eszetekbe ilyen? És hogy hihettétek, hogy nem fogok felébredni erre? Tudjátok ti egyáltalán mennyire fáj egy égési sérülés a nyakon? És hogy milyen lassan gyógyul? Bár ti módosítottak biztos ebből a szempontból is jobban működtök, mint mi egyszerű halandók… Ti jóságos egek! Azok az égési sebek! Ti aztán komolyan vettétek azt, hogy mindent hátrahagyunk…

Ettől függetlenül rettenetesen bosszant, hogy egyikőtök sem mondja el, mire volt jó ez az egész. Azt mindenki tudja, hogy a J-t szám és betűsorral azonosították, és hogy még nevet sem kaptak. De azt be kell vallanom, hogy a vonalkódról a te nyakszirteden nem tudtam. Na, azt kifejezetten rondán elintéztétek. Jeffnek sikerült csontig égetnie. Egyszer talán majd rákérdezek, hogy ebben benne volt-e egy adag bosszúvágy is, amit a J megmérgezése miatt érzett… Ha igen, akkor remélem, hogy végre kvittek vagytok.

Az mondjuk biztos, hogy egy-két napig még itt maradunk. Nem fogom hagyni azt, hogy ilyen sebekkel folytassuk az utat, az kéne még, hogy rosszabb legyen a cipekedés, meg a kabát dörzsölése miatt. És mivel tudom, hogy mindketten fafejű ökrök vagytok, nem kértem engedélyt. Sőt be sem számoltam arról, hogy mire készülök. Csak mindkettőtőket kiütöttem két napra. Egyáltalán nem volt nehéz, így jár az a módosított, aki túlságosan megbízik egy orvosban.

Ezért is merek ennyire hangos lenni most mellettetek, és ennyire kidühöngeni magam. Közben pedig reménykedem benne, hogy ez a két nap elég lesz, és tényleg annyira gyorsan gyógyultok majd, ahogy máskor is szoktatok.

Ti jóságos istenek, de rohadt hideg van itt éjszaka! Remélem, kitart majd a bekészített fa két napig. Nem örülnék neki, ha tüdőgyulladást kapnátok a kényszerpihenő alatt…

Loire lassan ébredezni kezdett, valahogy egy nap alvás után kezdte kivetni magából az ágy. Ahogy kezdett magához térni – olyasmi érzés volt, mintha víz alól jött volna fel a fény felé -, megint kezdett összefolyni szeme előtt a szoba, amiben ő volt, és a járat, amibe a terveik szerint a hármas lemászott. Mielőtt felébredt volna, még hallotta a Méregkeverő dohogását, ahogy épp az őt ért bánásmódón morgolódik.

– Nem vagyok gyerek. Éppen ezért el szoktam várni, hogy ne kezeljenek annak. Persze nehéz ilyen elvárásokat támasztani olyanoknak, akiknek legfeljebb a derekáig érek. Szóval, mikor kitaláltad, hogy lemászunk a szurdokba, először azt hittem elment az eszed, mert hogy én nem láttam le az aljáig a sziklák tetején állva, az is biztos, szóval akkor még azt hittem, hogy ez csak egy rettenetes vicc. De gyorsan rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem az.

– Már akkor gyanakodnom kellett volna, mikor Jeff a hátam mögé lépett. Majd a következő pillanatban már a hátán voltam oda kötözve. Felháborított, hogy így bántok velem. Bár elismerem, talán az én legutóbbi húzásom után talán megérdemeltem… Azt hiszem, sosem fogom elfelejteni, mennyire dühös voltál. Szinte kikeltél magadból, hogy hogy lehetett ennyi eszem, hiszen két nap az maga az a végtelenség, ennyi idő alatt akár meg is találhattak volna minket a Mély katonái… De nem találtak meg, ti pedig jól vagytok. Igaz, nem tökéletesen, de tűrhetően tudtok mozogni, ez pedig már fél siker.

– De visszatérve… Függetlenül attól, hogy mennyire volt jogos az a bánásmód… Mindentől függetlenül végtelenül sértett, hogy nem mondtátok előre, hogy mire készüljek. De persze én is tudom, hogy nem mentem volna bele. Aztán mikor alulról láttam a szurdokot, magamban én is elismertem, hogy ide nem tudtam volna lemászni…

– De ez is egy olyan dolog, amit képtelen leszek bevallani nektek… pedig mindenért hálás vagyok, amit tesztek értem. Annyira, hogy még mindig bűntudatom van, hogy belekevertelek titeket. Képtelen vagyok erről beszélni nektek. És gyötör a lelkiismeret miattatok, mert bár nem tudom, mi kell a Fénynek, de abban biztos vagyok, hogy egyedül képtelen lennék eljutni hozzá…

– Időbe telt, hogy beismerjem magamnak, a korábbi dühöm, a távolságtartás nem nektek szólt. Magamat próbálom távol tartani. Nem akarom, hogy bajotok essen, de azt is tudom, el sem küldhetlek titeket magam mellől. Hiszen nem mennétek… én pedig nem maradnék életben nélkületek… Sajnálom, hogy a magam elleni indulataimat a J-re és minden egyébre fogtam. Sajnálom, hogy képtelen vagyok őszinte lenni veletek. Ahogy azt is, hogy ahhoz meg gyáva vagyok, hogy megpróbáljak elszökni előletek, vagy hogy legalább levessem magam egy szakadékba… Akkor legalább nektek lenne esélyetek…

– Mi ez a baromság, Aaden? – Szakított félbe Aaden remegő hangú vallomását Kirik. – Senki sem fog meghalni, amíg rajtunk múlik. Legkevésbé te.

Loire Kirik szemével látta, hogy az orvos összerezzen. Egyértelműen azt hitte, alszanak, és senki sem hallhatja, ahogy ő kimondja a legszégyeltebb gondolatait. De Kirik mégis felébredt rá, és végighallgatta az egész zavaros szófolyamot. Eleinte nem akart közbeszólni, hajlott rá, hogy úgy tegyen, mintha mindez meg sem történt volna. De ahogy Aaden arról beszélt, megöli magát… az az őszinteség megijesztette. Képtelen volt tovább hallgatni. És látta, hogy Aaden most ugyanazzal a kétségbeeséssel őt figyeli. Látta azt is, hogy bizonytalanul szóra nyílik a szája.

– De nem értitek? Nem rajtunk múlik… Azt sem tudjuk, mi jön, hogy hihetnénk, hogy bármi is tőlünk függ?

Loire szeme erre kipattant, hirtelen ült fel az ágyán, meg is szédült tőle. De még a fülében duruzsoltak a Méregkeverő szavai. Aztán Wardra gondolt. És a többiekre. Ő sem tudta, mit vár tőle a Lény, azt sem, mennyire lesz majd embert próbáló. Abban volt csak biztos, hogy ő nem ránt bele senkit. Ha eljön érte, egyedül vág majd bele. Akármi is legyen ennek a vége. Neki nincs szüksége akkora teherre, amit a társai önzetlensége jelentett a Méregkeverőnek.