106. Egy kislépés

Luther a dolgozó szobájában ült az asztala mögött. Az oldalsó ablakokon át beáradó hajnali fényben nehéz volt sokáig nézni az asztalra könyökölő alakjának tükröződését. A vele szemben ülő Suzanna azt is csak szeme erőltetésével tudta kivenni, hogy bár sápadt volt, és kopasz feje talán ráncosabb a megszokottnál, mégis az eltelt két napban az Etriában történtek szinte nyomtalanul elmúltak fölötte.

Ugyanez viszont nem volt elmondható a hasonmásáról, akit azóta már hazahoztak Lombardiába, és a város legjobb hírű kórházában, a Regionális Egészségügyi Központban helyeztek el. A „Magister” a hírek szerint a legkevésbé sem volt jó állapotban, hiába küzdöttek érte a fővárosban maradt orvosok legjobbjai. Persze azt csak Luther beavatottai tudták, hogy mennyire reménytelen is a helyzet valójában. Lawrence bombájában mágikus betegségek voltak, amiket az orvosok nem tudtak gyógyítani. A könnyebb sérülteknek nem ártottak, az eszméletleneket viszont nem hagyták gyógyulni, vagy felébredni.

Minden információt titkoltak erről, semmi sem szivároghatott ki. Úgy különösen nem, hogy a Magister népszerűsége a merénylet után ismét az egekbe szökött. Az ellenzői hirtelen elhallgattak, és inkább támogatni kezdték. Luther amnesztia programja is szinte magától működésbe lendült, ahogy a Scientia Castitae-ből egyre többen éltek a lehetőséggel. Úgy látszik sokuk gyomra nem vette be, hogy hadat indítottak a modern világ legmagasabb rangú vezetője ellen.

Luther végignézett Suzannán. Azért hívatta ide ilyen korán, hogy átbeszélje vele és Félixszel a későbbi interjú részleteit. A nő bátran állta a tekintetét, sőt még ki is húzta magát, hogy amennyire csak lehet megmutathassa formás lábait, egyenes hátát, középkorú, de szép arcát. Nem fehéret viselt, ahogy azt a férje elvesztése utáni gyász megkívánta volna, kosztümje tacticusi kék árnyalatú, minőségi szövetből készült, rajta ezüst gombokkal.

Suzannának tulajdonképpen könnyű dolga van, gondolta Luther, miközben a nőt mustrálta. Már hogy is ne lenne, mikor a korábbi ellenségeskedés és ellenállás a Magisteri hivatallal szemben mintha csak hamvába holt volna. Suzannának pedig annak ellenére, hogy tökéletes felkészültséggel és kordinációval vett a kezébe mindent, nem kellett különösebb szembenállástól tartania. Luther adhatott neki bármilyen feladatot, Suzanna is elszánt határozottsággal és profizmussal teljesítette az összeset.

Luther nem is kívánhatott volna többet. Persze tudta, hogy Suzanna nem bízik benne, ha a nő nem ügyelt magára, a rezdüléseire, ezt az ellenérzést, még érzékelni is lehetett belőle. De abban biztos volt, hogy választott segítőjének meg sem fordul a fejében, hogy fellázadjon ellene. Egyelőre élvezte, hogy lubickolhat a dicsfényben, még ha az csak Luther árnyékában is.

Semmiért sem adta volna ezt a pozíciót és hatalmat. Mindezek tükrében az, amit a Magister tudott róla, kisebb kényelmetlenséget jelentett csak számára. De egyelőre hamis nyugalomba ringatta a tudat, hogy Luther nem kockáztatná a közös ügyeiket. Ezért nem fogja olyan helyzetbe sem hozni, hogy Suzanna kiugrásra kényszerüljön.

Luther sem aggasztotta magát ilyenekkel feleslegesen, úgy volt vele, hogy ameddig az ő igényeinek megfelelően végzi a feladatait, őt ugyan nem zavarja a nő egyetlen titka sem. Félix is világosan az értésére adta, hogy szépség ide vagy oda, neki nem fog gondot okozni elmetszeni a torkát, ha Suzanna nem váltaná be a hozzá fűzött elvárásokat. De szerencsére ennyiből tökéletesen értették egymást.

Luther a kávéját kevergette, egyelőre több figyelmet szentelt annak, mint Suzannának, vagy Félixnek. A kávét most nem az öreg szolgálta fel, mégsem lett volna túl jó, ezzel rontani a tekintélyét. Ilyen esetekben egy másik magasabb rangú alkalmazott szokta előkészíteni az irodába a szükséges kellékeket. A kávé nem volt olyan jó, mint amit Félix főzött, de azért nem volt rossz sem. Lenyelt belőle egy jó nagy kortyot, csak ezután fordította figyelmét a vendége felé.

– Nos akkor, Suzanna – futtatta végig fakó, legkevésbé sem érdeklődő pillantását a nőn -, mesélje el nekem, miről kell ma feltétlenül értesülnöm.

– Talán arról – vágott elgondolkozó képet Suzanna -, hogy lassan ideje lenne kitalálnia valami csodával határos felépülést. Voltam a kórházban a hasonmásánál, és az orvosok nem túl bizakodóak afelől, hogy valaha is magához fog térni. Még életben tartják egy darabig, de ki tudja meddig fog menni. Szóval lassan ki kellene gondolnia, hogyan cserél majd helyet vele.

– Már gondolkoztam ezen, elképzelésem már van erre. Viszont szükségem van legalább öt napra, maximum egy hétre ahhoz, hogy mindent elintézzek.

Félix indulatosan felhorkant, de nem szólalt meg. Ebben a hangban minden benne volt, amit épp akkor gondolt. Ő sokallotta az öt napot is, nemhogy az egy hetet. Örült volna, ha a dolgok visszatérnek a normális kerékvágásba. Felesleges időpocsékolásnak tartotta egy haldokló hasonmást őrizni, miközben a gazdája egyedül volt egy hatalmas villában pár tehetségesebb testőrrel. De mivel Luther egyelőre hajthatatlan volt, megtartotta magának az ellenérzéseit. Úgy volt vele, hogy ezt a nézetkülönbséget majd négyszemközt tisztázzák.

– Egyébként minden a legnagyobb rendben halad – rázta fel az öreget a morgolódásából Suzanna magabiztos hangja –, tegnap beiktattak Első Tacticusnak, igaz a Tanácsban volt egy kis felzúdulás emiatt. Páran kikérték maguknak, hogy nem tudtak erről a fordulatról. De őket helyre lehetett tenni azzal, hogy a Magister sosem tartozott elszámolással a Tacticusi tanácsnak, ellenben ők engedelmességgel tartoznak neki, ahogy a miniszterek is. Velük szerencsére nem volt semmi probléma. De a lényeg az, hogy így már mindenben képviselhetem a Magistert.

– Majdnem mindenben – javította ki élesen Luther, szerette tisztába tenni a dolgokat –, amihez nincs jogköre, azt kénytelen lesz nem piszkálni.

– Persze, nem úgy gondoltam – visszakozott azonnal Suzanna.

– Mindegy, hogy gondolta – hagyta rá Luther. – Viszont interjút kell adniuk. Félixszel meg kell magyarázniuk ezt a kinevezést, hogy hihető legyen, hogy minden így volt előkészítve. Éppen most nem eshet a népszerűségem.

– Tisztában vagyok az elvárásokkal – nevetséges volt az igyekezete, ahogy próbálta meggyőzni Luthert.

– Én abban nem kételkedem – vont vállat a Magister, majd egy paksamétát nyújtott a nő felé –, gondolom magától is tudja, hogy milyen kérdésekre mit kell felelnie majd, de a biztonság kedvéért én is készültem egy kicsit. Ha ezt alaposan átolvassa, minden jól megy majd.

– Nézze Luther – villant rá fagyosan a nő szeme, és nem nyúlt a mappáért –, nem szeretem, ha hülyének néznek.

– Ahogy én sem. És ha most az a rész jönne, hogy „de hát megyeztünk”, arra kérem, hogy kíméljen meg, és bele se kezdjen. Nem nézem hülyének. De ha dicséretre vágyik, azt kérje az anyjától. Én nem fogom megdicsérni azért, hogy jól elvégzi azt, amit magára vállalt. De ha nagyon a maga feje után akar menni, tőlem azt is megteheti. Gondolom, nem mondok újat azzal, hogy az utóbbi pár hétben többször próbáltak megölni, mint eddigi pályafutásom alatt bármikor. Ezért jobb, ha tudja, hogy a fafejűség esetleg előkelő helyre juttathatja a Scientia Castitae ellenséglistáján is. Arról pedig nehéz lekerülni élve. Higgye el tudom, miről beszélek.

– Rendben – indulatosan vette el a mappát és várta a további utasításokat.

Luther ezután még elmagyarázott neki pár törvényjavaslatot, és szabályozás módosítást, amit keresztül akart verni a Miniszterek és Tacticusok Tanácsán. Elmondta azt, hogy mely minisztereket és tacticusokat érdemes megkörnyékeznie a mágusok ellen irányuló megszorító intézkedésekkel. Biztos volt benne, hogy a napvilágra került árulásuk ismeretében nem lesz nehéz maguk mellé állítani a többségét. Suzanna duzzogva hallgatta, de nem szólalt meg, ha csak valami miatt nem volt muszáj.

Majd miután mindent megbeszéltek, Luther kiküldte a nőt a dolgozószobából, arra hivatkozva, hogy még beszélni szeretne Félixszel valamiről. A távolabbi nappalihoz kísértette az egyik szobalánnyal, hogy ott várjon az öregre, majd ő visszaviszi a minisztériumba, úgyis meg kell még látogatnia a Magistert a kórházban. Suzanna udvariasan kelt fel a fotelból, fagyos hangon megköszönte, hogy időt szakítottak rá, majd méltóságteljesen távozott. Miután magas sarkai kopogása elég távolról hangzott a folyosón, Félix rosszallóan tett szemrehányást Luthernek.

– Lehetne vele egy kicsit tisztelettudóbb is – torkolta le a gazdáját –, ha minden alkalommal vérig sérti, lehet, hogy nem Ön mellett fog dönteni, mikor árulásra csábítják.

– Ne vicceljen – vigyorodott el fáradtan Luther –, ugye egy percre sem hitte el, hogy megbízhatunk benne? Egy olyan nővel szövetkeztünk, aki a gyermekei apját képes volt lemészároltatni, mert az útjában állt. Mit gondol nem fordul majd ellenünk az első adandó alkalommal? Dehogynem. Most épp azért áll mellettünk, mert mi tudjuk a legjobban megszorongatni.

– Akkor mi értelme volt kinevezni Első Tacticusnak? Megbocsásson uram, de ez így utólag nem tűnik jó ötletnek.

– Mert ez nem jó ötlet. Ez kompromisszum. Azért kellett beiktatni, hogy befogjam a száját, amíg nem térhetek vissza. De ne képzelje, hogy tovább marad ebben a pozícióban, mint ahogy az feltétlenül szükséges. Higgye el, már az utóda is megvan, csak persze egyikük sem tud még róla. Még keresem a mágusokat, akik majd elégtételt vesznek rajta a sértésekért. Suzanna az én utasításomra keményen bírálja őket, amivel a Lombárdiában szárnyal a népszerűsége, de ellenséget is bőven szerez vele. Így nem lesz meglepő, hogy mágus merénylők támadnak majd rá. De ne aggódjon, nem fogják megölni, az igazán nagy kegyetlenség lenne a gyerekeivel. Elég csak egy visszafordíthatatlan átok, ami alkalmatlanná teszi Tacticusnak, de anyának nem. Kap majd valami tisztes végkielégítést, aztán elsüllyesztjük a nyilvánosság szeme elől.

Félix szótlanul hallgatta. Sejtette, hogy sokkal Suzanna előtt jár, de az nem gondolta volna, hogy ennyire felkészült. Persze amióta főleg külön dolgoztak – mivel neki a haldokló hasonmás mellett kellett lennie –, sok mindenről megkésve értesült csak. Luther viszont valóban nem vesztegette az idejét, tervezett, kivitelezett, mindent kézben tartott, most hogy nem kellett attól tartania, hogy észreveszik, ahogy a háttérben machinál.

– És mi van az Ön gyerekeivel? – Kérdezte pár pillanat hallgatás után Félix. – Róluk kapott újabb híreket?

– Kaptam egy levelet attól a Simontól Ward kommunikátorán – rándult meg fájdalmasan Luther arca –, képzelje, még volt pofája részvétet nyilvánítani nekem…

– Valószínűleg komolyan is gondolja – pirított rá Félix –, Ward nem bízta volna rá a többieket, ha nem bízik meg benne.

– Igen ez valóban így van – rázta le magáról az észérveket Luther -, de én számolok azzal, hogy megtévesztette. Szóval személyesen is el kell beszélgetnem ezzel a Lexingtonnal. Remélem, nyílik is majd módom társalogni vele. Megírta, hogy két nap múlva indulnak Dōrból, szóval öt nap múlva érik el Határpartot.

– És tényleg azt hiszi, hogy hagyja majd magát elfogni Határparton?

– Dehogy hiszem – legyintett türelmetlenül Luther –, és maga azt hiszi rólam, hogy ennyire ostoba vagyok? Hogy ott mindenki előtt, a gyerekeim szeme láttára fogom elfogatni? Aeterniát használom majd. Úgy értesültem Pascaltól, hogy a kölyök nagyon jól kijön a barátnőjével. Imádja, mintha csak az anyjára lelt volna rá. Sőt Pascal is elégedett vele. Minden téren. De ez most mellékes is. Szóval, úgy intézem majd, hogy Lexington megtudja, hol van Aeternia. A többit pedig Simon önként megoldja majd nekem. Biztos vagyok benne, hogy Pascal kezei közé sétál majd.

– Nem rossz terv – nyugtázta szenvtelenül Félix –, de mégis óvatosságra intem. Értem, hogy válaszokat akar. De ha kiderül, hogy téved Simonnal kapcsolatban, mert esetleg mégsem volt köze Ward halálához, az ronthat a gyerekeivel való kapcsolatán, hiszen ők kedvelik.

– A gyerekeimnek nem kell erről tudniuk. Ha Simon ártatlan. Szabadon távozhat. De most már menjen. Ne várakoztassuk Suzannát a szükségesnél tovább. Vigye el a Közös Együttélés minisztériumába, vagy ahova menni akar. Aztán menjen be hozzám a kórházba.

– Ne hívja így. Az nem Ön.


✨✨✨✨✨


Félix majd’ beleőszült az unalomba a kórteremben. Azon gondolkodott, hogy vajon az is ennyire idegőrlően unalmas lehetett-e, mikor Luther ült mellette, és várta, hogy magához térjen. Nem is értette, hogy nem talált magának jobb elfoglaltságot, mint az ő eszméletlenségének őrzése. Azt persze sosem mondta volna ki, hogy mennyire jól esett neki ezt a gesztus. Néha neki is szüksége volt megerősítésre, hogy Luther nemcsak az eszközének tartja, hanem tényleg a barátjaként számít rá, mint ahogy azt mondani is szokta egy-egy gyengébb pillanatában.

Persze kissé szégyellte is magát ezekért a gondolataiért. Hiszen hogy is kételkedhetne? Mi több bizonyítékra lenne szüksége azon kívül, hogy Luther nem volt hajlandó otthagyni egy robbantás után épp összedőlni készülő épületben. Szerencsére, hiába voltak ilyen gondolatai, a feje nem fájt. Már régóta nem. Utoljára talán akkor, mikor Luther szolgálatába állt. Mikor még a régi nevére is emlékezett. Akkor még nem volt biztos benne, hogy helyes-e elhagynia a régi életét, és mindenkit, akit valaha ismert, hogy egy olyan ember szolgálatába álljon, mint Luther. Aztán ahogy lassan egyre fontosabb lett mellette, a fejfájás lassan végérvényesen elmúlt, ahogy a nevét is elfelejtette. Sosem akarta vissza, hiszen ezer újat kapott a helyett az egy megbélyegző helyett.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejében, miközben csak várt a hasonmás betegágya mellett arra, hogy teljen az idő. Közben szórakozottan a híreket görgette a telefonja kijelzőjén. De nem olvasott, bele-bele pillantott az egyre újabb cikkekbe, de egybe sem merült bele egy-két szónál részletesebben. Mikor nem olvasott, és nem máson járt az agya, a hasonmást figyelte.

Hallgatta akadozó, kihagyó légzését, nézte szabálytalanul emelkedő és süllyedő mellkasát. Figyelte a teste görcsös rándulásait, mintha csak küzdene benne valami. Röviden összefoglalva reménytelen látványt nyújtott. Nem is értette Luthert. Ide küldi, hogy ezt a haldoklót őrizze, miközben ő maga ki tudja mekkora veszélyben lehet egyedül. Igaz persze, jó eséllyel semmiben, hiszen a villát éjjel-nappal katonaságot is megjárt testőrök vigyázták.

Már azon is elgondolkozott, hogy megfojtja a hasonmást, hiszen senki sem reménykedett abban, hogy valaha is magához tér. Akkor meg jobb előbb megszabadítani szerencsétlent a szenvedéseitől, mint később. Mindenkinek jobb lenne. A hasonmásnak azért, mert nem szenvedne tovább. Az orvosoknak azért, mert a hátuk közepére sem kívánják ezt a titkolózást, csak azért mentek bele, mert tartanak Luthertől és tőle. És végre ő is visszakerülne Luther mellé oda, ahol helye és a feladatai is vannak.

Aztán halk motozást hallott az ajtó felől. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, mennyire besötétedett, és hogy tulajdonképpen teljes sötétségben üldögél egy haldokló mellett. És akkor az a furcsa zörgés a zárral. Látogatója jött, aki bizonyára azt hiszi, hogy a „Magister” egyedül van a sötétben. Hallotta, hogy résnyire nyílik az ajtó, sőt látta a küszöbön megjelenő fénycsíkot is. Félix bal keze egy tört pillanat alatt becsúszott a zakója belső zsebébe, ahonnan vékony, kecses pengét hózott elő. Épp olyat, mint amilyet az egyetemudvaron történt merényletnél is használt.

Az ajtó felé fordult, hogy biztosan lássa, ki a belépő. És nem kellett sokat várnia, az alak óvatosan becsusszant, egy hang nélkül csukta vissza maga mögött az ajtót. Ennek hatására ismét sötétség borult a kórteremre. Időbe telt, mire Félix és az érkező is ismét valamennyire visszanyerték látásukat a fekete falak közt, ott álltak egymással szemben. Félix döbbenten meredt a tagbaszakadt alakra, aki szintén őt mustrálta a homályban. Aztán végül is a betolakodó látogató szólalt meg előbb.

– El sem hiszem, hogy itt találom – nevetett fel kedélyesen –, tudja már azt hittem, a bolondját járatják velem. Fogalma nincs, hányszor kérdeztem meg magamtól; ezek tényleg azt hiszik, hogy bedőlök ennek a trükknek? De most, hogy magát itt találtam, hajlok rá, hogy elhiggyem. Most tényleg sikerült elkapnom a rohadékot.

– Rég láttam, Lawrence – viszonozta a nem épp megszokott köszöntést Félix is –, már majdnem sikerült elfelejtenem magát.

– Szerencsére nekem sem sikerült. Pedig az hinné az ember, hogy magát könnyű elfelejteni, hiszen még csak rendes neve sem volt. Utoljára épp hogy hívta magát? – Nézett rá gúnyolódva a másik. – Még mindig nem tiszteli meg azzal, hogy megjegyezze azt a nevet, amit ő adott magának?

– A név csak formalitás. Ugyan, kinek számít? – vont állat Félix, bal kezében megvillant a kecses késpenge.

– Nem tudom, honnan szedte össze magát, vagy hogy mivel vette meg – leplezni sem próbálta, hogy a pengét nézi –, de tudja, mindig is lenyűgözött az a ragaszkodás, amivel az irányában viseltetett.

– Tényleg erről akar beszélgetni? Én azt hittem, valami egészen más miatt jött – emelte maga elé fenyegetően a kést Félix, úgy helyezkedett, hogy biztosan meg tudja védeni magát.

– Hát ez kifejezetten kellemetlen. Tudja én arra számítottam, hogy egy hasonmást találok itt egyedül – egy tőr csúszott a kabátujjából a tenyerébe –, ezért be kell vallanom, hogy nem készültem igazán hatékony fegyverekel.

– Akkor lejátszuk végre, Lawrence? Késekkel, ahogy azt régi rossz ismerősökhöz illik? – Kérdezte Félix maga is gúnyolódva tőle. – Vagy esetleg tovább beszél abban bízva, hogy belehalok az unalomba?

– Lejátszuk – bólintott a sötétben a másik –, de mielőtt feldarabolom, egy dolgot áruljon el nekem. Mivel tudta így bebiztosítani a hűségét? Mindig is csodáltam, hogy mindent eltűr neki, hogy bármit megtehet, és sosem fordul ellene. Mikor megnyomorította azt a szerencsétlen kölyköt, még az sem nyitotta fel a szemét… El sem bizonytalanította… pedig engem majdnem kivégzett a bűntudat. Mondja, hogy csinálja? Ennyire flexibilis a lelkiismerete?

– Hogy az enyém? – Bizonyos fokú hitetlen értetlenkedés csengett az öreg hangjában. – Nem én voltam az, aki kölyök-merénylőket küldtem a Magister ellen a biztos halálba.

– Értem mire céloz – lengette meg a tőrpengét türelmetlenül Félix irányába Lawrence –, de biztosíthatom, az nem én voltam. Annyi kifinomultabb módszer van, mint kölyköket a halálba küldeni. De gondolom, hiába biztosítanám afelől, hogy az ötletgazdák megkapták a méltó büntetésüket. Sőt, szeretnék bocsánatot kérni Aeterniától is, de sajnos teljességgel szem elől vesztettem. Gondolom, nem áll módjában felvilágosítást adni róla.

– Ha módomban állna, sem tennék meg magának semmit.

– Akkor nem marad más választásom. Nem szoktam vénembereket kivégezni, de a maga kedvéért kivételt teszek. Aztán elmetszem a gazdája torkát is. Ahogy hallottam, mást úgy sem lehet kezdeni vele.

– Ha már ilyen jól elbeszélgetünk, én is hadd kérdezzek valamit. Maga mindig ilyen sokat beszélt? És ez mindig csak engem idegesített ennyire?

– Ward kifejezetten szerette hallgatni a történeteimet. Látja, még egy dolog, amit nem tudok megbocsátani. Szinte a fiamként szerettem azt a kölyköt… Neki Luther elmebeteg képzelgései miatt kellett meghalnia.

– Honnan tud maga erről? – Kérdezte Félix most először őszintén megdöbbenve.

– Hogy honnan? Tudja vannak jóakaróim. Közös ismerőseink, ha úgy tetszik, de ezek az ismerősök nem akarnak jót a gazdájának. Valakinek törlesztenie kell. Én leszek az, ki mindenért megfizet majd neki.

– Ne nevettesse ki magát.

Azzal Félix előre lendült. Épp eleget hallott ahhoz, hogy többre ne legyen kíváncsi. Igaz, azt szívesen kiszedte volna belőle, hogy kik a támogatói. De mivel ő maga is tanította Lawrence-t, tudta, képtelenség lenne kicsikarni belőle ezt az információt, meg bármi egyebet is. Küszködés helyett akkor már mindenképp hasznosabb az, ha egyszerűen elteszi láb alól. Egyébként is forrt benne az indulat Lawrence korábbi tette miatt. Szerette volna már felhasítani az oldalát. Azzal nagyjából törlesztettnek érezte volna megtépázott idegszálait.

Rárontott Lawrence-re, tökéletesen tisztában volt vele, hogy blokkolni próbálja majd. Éppen ezért az utolsó pillanatban kitért, a villanykapcsoló mellett termett, és felkattintotta. Tudta, hogy Lawrence minden idegszálával az ő mozgására és alakjára koncentrál majd, a pupillái épp ezért akkorákra tágulnak, mint a csészeáljak. Ebben az állapotban a szemébe robbanó világosság minden lesz, csak nem kellemes.

Ő maga szorosan becsukta a fél szemét, mikor a kapcsolóra csapott, így bár neki is szinte fájdalmat okozott a szétömlő erős fény, de mégis csak pár pillanatot igényelt a hozzászokás, és máris élesen látott. Nem úgy mint Lawrence, aki fájdalmasan üvöltött fel a szemébe fájdalmasan belenyilalló világosság hatására. Hiába takarta el arcát amilyen gyorsan csak tudta, súlyos másodperceket vesztett Félixszel szemben, aki eddigre már a háta mögött is termett, és az oldalába szúrta rövid pengét.

Az öreg Lawrence veséjére célzott, de a volt testőr is erre számíthatott, mert még vakon is meglehetősen ügyesen siklott arrébb a penge útjából. Teljesen elkerülni nem tudta, hiszen nem látott, de legalább a halálos sebet megúszta. Aztán érezte, hogy a penge visszahúzódik a húsából. Nem kellett látnoknak lennie ahhoz, hogy tudja, Félix újabb halálos szúrásra készül. Eddigre már látott valamennyire, és még épp időben lendítette a nyakszirtje irányába száguldó kés útjába a tőrét. A két penge szikrázva feszült egymásnak, majd Lawrence tőre leugrott az öreg parányi, markolat nélküli késének lapjáról, és belevágott Félix alkarjába.

Az öreg nem törődött vele, lerántotta a karját a tőr pengéjéről, egy szemvillanás alatt átdobta jobb kezébe a pengét. És újra támadásba lendült, mintha mi sem történt volna. Neki taszította Lawrence-t az eszméletlen hasonmás ágyának, de szerencsére annak pecsétes karja a takaró alatt maradt, így nem lepleződött le. Félix ellenfele után lendült, majd még egyet vágott, most jobb kézzel. Azzal a kezével kissé ügyetlenebb volt, nem is ment elég mélyre a penge, de abban biztos volt, hogy fájdalmas sebet ejtett Lawrence alhasán.

Viszont túl közel kerültek, így nem maradt módja még egyet szúrni. Félix kockáztatva, hogy Lawrence esetleg hasba szúrja, egészen közel hajolt hozzá, megragadta a kabátja gallérjánál fogva, és a kórterem ellentétes végébe taszította. Ahogy Lawrence elvesztette az egyensúlyát, Félix nem késlekedett kiütni a kezéből a tőrt, ami éles koppanással ért földet, majd az öreg jól irányzott rúgásának engedelmeskedve beszáguldott az ágy alá. Ebben a pillanatban kivágódott a kórterem ajtaja, Robert rontott be rajta néhány testőrrel a dulakodás hangjait követve.

Lawrence pedig kihasználta a pillanatnyi zavart, és kivetődött a csukott ablakon át, egyenesen a keskeny erkélyre. Félix hiába lendült utána, nem volt elég gyors, jóval távolabb volt az ablaktól, semhogy lett volna esélye utolérni. Ahogy kihajolt a kellemes esti hűvösbe, még látta tovaszökkenni Lawrence-t egyik erékélyről a másikra. Majd egy merész ugrással átvetette magát a tűzlépcsőre, és onnan már Félixnek esélye sem volt követni, szem elől vesztette.

Magához képest szokatlan, vehemens indulatoktól hajtva, tajtékozva fordult Robert és az emberei elé. Nem tervezte, hogy elnéző, vagy kíméletes lesz velük. Egész pontosan leszívesebben úgy leüvöltötte volna őket, hogy a kórház minden kórtermében meghallják. Mert hogy lehetnek annyira tehetségtelenek, hogy egészen a Magister kórterméig hagyják besétálni a Scientia Casitae vezetőjét. Aztán végül is mégsem gorombította le őket. Vett egy nagy levegőt, de nem szólalt meg.

Inkább rájuk sem nézett. Csak ledobta a kabátját, hogy szemügyre vehesse még mindig vérző alkarját. De szerencsére nem kellett egyedül ellátnia, mert eddigre már a kórterembe tolultak a bátorságukat épp visszanyert orvosok és ápolók is. Miközben a sebbel foglalatoskodtak, Félixnek az a gondolata támadt, hogy lesz majd mit mesélnie Luthernek aznap este.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Ruthson Zimmerman)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s