104. Egy kislépés

Hajnalban érkeztek meg Dōrba. A hegyek az áthaladás monoton módon telt. Egyszerűen csak követték az utat, amit Harmadik mutatott nekik. Alig szóltak csak egymáshoz, csak akkor, ha feltétlenül muszáj volt. Ha például valamelyikük nem bírt tovább menni egy kis pihenés nélkül. De nem beszéltek akkor sem, amikor megálltak egy kicsit.

Loire kifejezetten olyan volt, mint egy alvajáró. Hol sirt, hol teljesen közönyösnek tűnt, hol csak sütött róla az érzés, hogy elárulták. Nem próbáltak beszélni vele, vagy győzködni, hogy az volt a helyes, amit tett.

Mikor elérték Dōrt Harmadik sóhajtott egy hatalmasat. Megkönnyebbült, hogy ennyit legalább megtett. Egy komoly részét teljesítette a rá rótt feladatnak. Hiszen megígérte, hogy hazajuttatja őket Lombardiába. Ha az utolsó dolog lesz is az életében, nem fog csalódást okozni. Ward nem véletlenül kérte éppen tőle, hogy vigye őket haza. Hiába taglózták le őt is a történtek, hiába vesztette el a legjobb barátját másodjára is, sosem felejti el, mennyi mindennel tartozik neki.

A testvéreket elnézve nem tudta eldönteni, hogy melyikük szenved a legjobban. Espada volt az, akin nem látszott semmi, az ellenben világosan leolvasható volt róla, hogy egyetlen rosszul megválasztott szótól felrobbanhat, és őrjöngeni kezdhet. A másik kettő éppen ezt elkerülendő, bölcsen nem szólt hozzá, Harmadik pedig úgy volt vele, az a legjobb, ha követi a példájukat. Loire és Bastion viszont egyformán siralmas látványt nyújtottak.

Ahogy a hegyek közül megérkeztek a városba, megdöbbentette őket az a nyüzsgés, ami fogadta a visszatérő csapatot. Bárki azt hihette volna, hogy ilyen korai órán még Dōr is csak ébredezik, nem pedig pezseg, mint egy felbolydult hangyaboly, pedig itt éppen ez volt helyzet. Rengetegen voltak a városban, sokkal többen, mint akkor, amikor ők az elsők közt megérkeztek ide a vonataikkal. Mindenhol egyenruhás katonák nyüzsögtek, orvosi taláros mágusok siettek a dolguk után, mintha egy városnyi ember költözött volna ide a Túl-Kontinensről hadat viselni.

Az érkezőket mindannyian fenntartásokkal méregették, a koszosan, ereje végére ért szakasz minden lépését a bizalmatlanság pillantásai követték. Harmadik tisztában volt vele, hogy a küldetésükről szinte senki sem tud, ahogy jó eséllyel a Csillagfényfokon történteket sem kürtölték szét azok, akik még korábban útnak indították őket. Ward mindent elmondott neki, azt is, hogy mennyire titkos volt ez az egész. Szóval sem igazán tudhattak, hogy egy szakasz visszatér majd a hegyekből. Mégis, egyikük sem törődött ezekkel a gyanakvó pillantásokkal.

– Tudjátok, milyen nap van ma? – kérdezte egyszer csak Loire felnézve a vöröslő égre.

Mind a hárman egyszerre fordultak felé. Ez a pár szó több volt, mint amit az eltelt egy napban ki tudtak csikarni belőle. Persze a kérdése nem volt könnyen megválaszolható. Teljesen elvesztették az időérzéküket, mikor elhagyták Dōrt, hogy átkeljenek a Hegyek alatt. Egyébként sem értették, hogy mire gondol. A dátumra? Vagy a hét aktuális napjára? Végül Loire válaszolta meg a saját kérdését.

– Feltámadás nap van.

Feltámadás nap, a nyári napforduló. A legendák szerint Sverker király ezen a napon ígérte meg a halálos ágyán, hogy egyszer, ha majd a világ változásért kiált, feltámad és visszatér, hogy még egyszer utoljára kirántsa a világot a káoszból. A családok ilyenkor minden évben összegyűlnek, és megünneplik, hogy a Néma Istenek egymás mellé választották őket. Ajándékokat is adnak egymásnak, amik a szikrákat jelképezik, amit minden lélek megkap a túlvilágon, hogy ha akar, újból megszülethessen. Sőt ilyenkor minden városban hatalmas ünnepségek is szoktak lenni színes, hömpölygő tömegekkel.

Dōrban viszont semmi sem utalt arra, hogy Feltámadás nap lenne. Csak egy hadat viselő város volt a katonáival, mágusaival, fegyvereivel, gépezeteivel. Senki sem szólt, ha eszükbe is jutott az előző évi Feltámadás nap, hogy azt milyen gondtalanul töltötték, egyikükön sem látszott. Loire-nak viszont más sem járt a fejében, kongott benne az üresség, kínozta az érzés, hogy soha semmi sem lesz ugyanolyan többet.

– Tudjátok – szólalt meg ismét, szipogása belehasított a hajnali félig-csendbe –, azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy visszatérjen. Mármint Sverker… Valakinek rendet kellene tennie ebben a megőrült világban.

– Wardot ő sem hozná vissza – rázta meg a fejét dühösen Espada –, ezt már senki sem tudja helyrehozni.

Megint hallgatásba merültek. Ez a Feltámadás volt mindük életének eddigi legrosszabb napja. Közben egészen a szállásokig mentek. A szállásépület előtt Harmadik kimenőt adott nekik. Marhára semmi kedve nem volt parancsnokot játszani, ezért igyekezett inkább a társuk lenni, mint „rangidős”. Zsebébe csúsztatta a kezét, fáradtan, koszosan állt a többiek előtt. Érezte, ahogy megrándult az arca, mikor Ward dögcédulája az ujjai közé siklott. Tudta, ezt is le kell adnia. És ti jóságos istenek! Mennyire nem érzett erőt magában ehhez.

– Jól van srácok – mondta végül egyenként végignézve rajtuk -, menjetek, pihenjetek le. Vagy valami… Én meg megpróbálom kideríteni, hogy mi lesz velünk ezután.

Elhallgatott. Addig nem akart nekik előhozakodni Ward utolsó ígéretével, miszerint az apjuk haza akarja vitetni őket, amíg biztos nem lesz, hogy a következő vonattal elhagyhatják ezt az átkozott várost. Pillantása egy tört másodpercre összetalálkozott Espada villámló tekintetével. „Ne merj úgy beszélni, ahogy ő!” üzente az a pillantás. Nem törődött ezzel a ki nem mondott fenyegetéssel. Hiszen dehogy akart ő úgy beszélni. Kevés lett volna ő ahhoz, hogy utánozni tudja. Egyszerűen csak úgy érezte helyesnek, hogy ezeket mondja.

– Oké – Loire ennyivel nyugtázta csak, és már meg is indult az épületbe, annyit szólt csak vissza –, megpróbálok keresni egy üres szobát.

Senki sem mondott neki semmit erre, még Bastion csak nézett utána, ahogy átlépett a küszöbön. Mégsem érezte helyesnek éppen most egyedül hagyni a húgát. De abban nem volt biztos, milyen indokkal mehetne utána. Loire egyértelműen nem vágyott társaságára.

– Ne kínlódj már – szólt rá ingerülten Espada –, menj utána. Előbb-utóbb biztos akar majd beszélni valakivel. Kivel mással tudna erről…?

– Nem hiszem, hogy az én társaságom kell neki – rázta meg a fejét bizonytalanul Bastion -, mivel épp engem okol mindenért.

– Szerintem az egész világra haragszik – jelentette ki Harmadik sokatmondóan –, és szerintem sem jó ötlet egyedül hagyni most. Mégiscsak te vagy az ikre. Ha mást nem is, téged meg fog tűrni maga mellett.

Bastion pár pillanatig még nézett Loire után, majd kilépett, hogy utolérje a húgát. Ez nem volt nehéz, mert Loire csak a lépcsőkig jutott, ott megtorpant, mintha azon elmélkedne csak, hogy van-e értelme egyáltalán elindulnia felfelé. Mikor meghallotta, hogy Bastion mellé lépett, nem nézett felé, némán vette csak tudomásul a jelenlétét. De nem szólt hozzá, nem kérdezte, mit keres ott. Csak mintha határozott volna, megindult fölfelé.

Azon a szinten, ahol korábban a szobájuk volt Chealsey-vel, megtorpant. Elnézett a hosszú folyosón, maga sem tudta, mi után. Eszében sem volt megnézni a régi tönkrezúzott szobát. Mégsem értette, miért nem megy tovább. Bastion pedig csak állt mellette. Jól esett, hogy nincs egyedül, mégis zavarta a jelenléte. Épp rászánta volna magát, hogy tovább induljon, mikor az egyik hozzájuk közeli szobából egy megtermett férfi és egy Loire-nál valamivel idősebb nő lépett ki. Zihált ruháikból, kipirult arcukból félreérteni sem lehetett, hogy mi történt az imént abban a szobában.

Azok ketten döbbenten meredtek rájuk. Tekintetüket főleg Loire kése és Bastion hosszú nyelű kalapácsa vonzotta. A bizalmatlanság, amivel méregették őket, szinte már fel sem tűnt nekik. Csillagfényfokon ennél rosszabbhoz szoktak. Aztán elunva ezt a faramuci helyzetet, a férfi szólalt meg előbb, és annál flegmább és sértőbb, ha akart volna sem tudott volna lenni.

– Ez itt varázstalan szint – jelentette ki nekik leereszkedő modorban –, a tiétek kettővel feljebb van.

– Korábban nem voltak mágus és varázstalan szintek – szólalt meg közönyös hangon Loire.

– Most már vannak. A vezetők rájöttek, hogy jobb külön elhelyezni titeket.

Bastion indulatosan tett feléjük egy lépést. Nem azért jöttek ennyit a hegyeken át az állítólagos sajátjaik közé, hogy itt is sértegetni merjék őket. Korábban nem is érezte, hogy mennyire tele lett a hócipője a lenézéssel. Nem is tudta, mire készül, de abban biztos volt, hogy ennek a tuskónak nagyon fog fájni. Csakhogy Loire közbelépett, megfogta a kezét, és húzni kezdte maga után. Bastion épp belátta volna, hogy kár lenne most verekedésbe keverednie, mikor a nő is megszólalt.

– Hagyd őket. Ők is csak szobát keresnek.

– Ahogy elnézem, nekik is van miért. Bár azt hiszem, inkább pórázra kellene kötni ezeket, mint hagyni…

Ezt a gúnyos megjegyzést viszont Loire nem tudta elengedni a füle mellett. A hátára erősített tokból ijesztően remegve ugrott ki az egyik mérgezett tőrpenge. Bastion annyit sem tudott tisztességgel kipréselni magából, hogy „Loire!”, a penge már neki is lendült, és a markolatával jól halántékon csapta a kötekedőt. De úgy, hogy az nekiszédült a falnak. Loire izzó szemmel meredt rá. Annyira tele volt indulatokkal, hogy meg tudta volna ölni, de még parancsolt magának.

És továbbra sem mondott semmit. Nem tudott megszólalni. A katona pedig megérezhette, hogy valami olyanba nyúlt bele, ami nagyobb nála, mert ő sem szólalt meg. Megfenyegetni sem merte, hogy ezentúl jobb, ha a háta mögé néz. A feje mellett lebegő penge sem győzte meg arról, hogy ki akarja nyitni a száját. Loire-nak fogalma sem volt arról, hogy milyen konfliktus történhetett az ő távollétükben a mágusok és varázstalanok között, de abban biztos volt, hogy a mostani viselkedésével nem járult hozzá ennek az ellentétnek az elsimításához. De ez sem érdekelte. Visszaparancsolta a tőrt, és elindult két emelettel feljebb.

A mágus szinten legalább közömbösen fogadták őket. Senkit sem érdekelt, hogy kik az új jövevények. Azt mindenesetre Bastion sem bánta, hogy nem kell elhárítania érdeklődő kérdéseket.

Itt szerencsére volt üres szoba bőven, ha valami nem változott, az a mágusok elenyésző száma a varázstalan katonákhoz képest. Loire-nak a legkevésbé sem volt kedve semmilyen társasághoz, ezért a folyosó legvégére ment, és a mindenkitől legtávolabb eső lakatlan szobát választotta ki magának. Belépett, ledobta a dolgait, a mérgezett tőröket a fogasra akasztotta. Nyugodt szívvel merte előhagyni ezeket, tudta, senki sem érhet hozzájuk. Ezután az ablak melletti ágyhoz ment, és elnyúlt rajta. Ward kését a feje alá tette.

Nem foglalkozott semmi mással. Nem érdekelte, hogy mennyire izzadt és csatakos, hogy ruháit és bőrét is az út pora borítja. Annyi erőt vett csak magán, hogy a bakancsát lerúgja a lábáról, mielőtt elfeküdt volna. Bastion is követte a példáját, lepakolt. Majd leült Loire ágya tövébe, és az ágykeretnek támasztotta a hátát. Nem szólt, csak ott volt. Loire pedig szótlanul figyelte ezt a mozdulatlanságot. Maga sem tudta, miért érez, hogy örül-e a társaságnak, hogy számít-e, hogy ott van vele.

– Miért nem a többiekkel vagy? – kérdezte egyszer csak.

– Nem tudom – vont vállat Bastion –, nem éreztem helyesnek, hogy egyedül hagyjunk.

– Jól vagyok – felelte neki Loire egy ásítás kíséretében.

– Dehogy vagy – nézett rá aggódó pillantással Bastion.

– Akkor nem – hagyta rá a lány –, de megpróbálok aludni, hogy addig se érezzek semmit.

– Rendben, én itt maradok addig.

– Ahogy gondolod.

✨✨✨✨✨

Harmadik és Espada is elindult a saját lépcsőházukban a volt szobájuk felé. Őket ebben a szárnyban meglehetős zsúfoltság fogadta. Minden szoba teljesen ki volt használva, valamelyikben még többen is laktak, mint amennyire eredetileg bútorozva volt. Harmadik nem is értette magát, hogy miért vette célba a régi szobájukat. Logikus volt a feltételezés, hogy már rég mások költöztek bele a távollétük alatt. Ha Espada gondolt is ilyenekre, nem mondott semmit, csak szótlan baktatott a másik nyomában.

Miközben haladtak, Harmadik karján rezgett egyet a kommunikátor. Üzenetet kapott a tiszti szállásról, hogy várják a visszatérő osztag parancsnokát, tegyen jelentést. Azonnal. Az ő értelmezése szerint viszont az azonnalba még belefért az, hogy szobát találjanak maguknak.

Aztán megérkeztek a régi szobájuk elé. Legnagyobb döbbenetükre üresen találták. Az ajtón műanyag tábla hírtette, miszerint „Fenntartva”. Ez után a szó után pedig az azonosító számaik sorakoztak egymás alatt nevek nélkül. Ward száma mellett zárójelben annyi állt csak „Hadnagy”. Úgy látszik ez a kiírás elég volt ahhoz, hogy távoltartson minden önkényes szobafoglalót.

Harmadik indulatosan lökte be az ajtót, látni sem bírta rajta a kiírást. Espada követte e példáját, ugyanolyan sietősen jött be a másik után, és ugyanolyan hevesen csapta be az ajtót maguk mögött. És ugyanolyan dühödten szórta le magáról a táskát, és fegyvereket, mint Harmadik. Simon lerogyott az egyik ágyra, határozottan úgy érezte, most zuhant rá igazán a történtek súlya. Azt hitte megfojtja a tudat, hogy hátrahagyta a legjobb barátját. Az is szorította a mellkasát, hogy bár teljesítette az ígéretét, mégsem volt benne biztos, hogy helyesen cselekedett.

Az rázta fel kínzó gondolatai közül, hogy meghallotta, ahogy Espada lenyomja a kilincset. Egy pillanatig döbbenten nézett a fiúra, majd utána szólt.

– Hát te hová mész, öcsi? – Aztán mintha csak megvilágosodott volna, megválaszolta a saját kérdését. – Ja, igen, nem bírod a képem.

Ő is felkelt az ágyról, miközben Espada arcán megfejthetetlen kifejezéssel fordult vissza felé. De mielőtt Harmadik még mást is mondhatott volna, megszólalt. A hangja színtelen volt, ennek ellenére meglepő módon nem tűnt ingerültnek, vagy dühösnek.

– Nem… nem erről van szó… Csak azt hiszem, szeretnék egy kicsit egyedül lenni…

– Akkor maradj itt nyugodtan – intett a szoba belseje felé -, nekem… – vett egy hatalmas kimért levegőt – jelentenem kell… Ward helyett…

– Ez elég rosszul hangzik – lépett vissza a szobába Espada, majd visszacsukta az ajtót –, nem lennék a helyedben…

– Én sem szívesen vagyok most a saját helyemben – vigyorodott el vértelenül Harmadik.

– Figyelj, Simon… – Espada most először szólította a nevén. – Azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel. Ward miatt… Nem lett volna szabad megkérdőjeleznem a döntését, hogy megbízott benned…

– Hagyjuk ezt, öcsi – rázta meg a fejét Harmadik –, jogos volt a gyanakvásod.

– De… épp próbálom elmondani…

– Én meg azt, hogy erre semmi szükség. Normál körülmények között sosem kérnél tőlem bocsánatot semmiért.

– Ó, fogd már be! Ezek abszolút nem normál körülmények, ha nem vetted volna észre… Csak azt akartam mondani, hogy próbálok uralkodni magamon… De lehet, hogy…

– Nyugodtan pofán vághatsz, ha szükségét érzed – vigyorgott rá Harmadik, most először a régi provokatív önmagaként, nem hagyta, hogy Espada befejezze, így is látta, mennyire zavarban van –, vagy legalábbis megpróbálkozhatsz vele.

– Vicces – eresztett meg egy fakó mosolyt Espada is –, ő is mindig ezt mondta, mikor a dühöngéseimről beszéltünk. De, azt ugye tudod, hogy esélyed sem lesz?

– Azt majd meglátjuk – lépett az ajtó felé egyet Harmadik –, de most mennem kell. Vagyis előtte még… azt akartam mondani, hogy nem akarok olyan lenni, mint ő… volt… nem is tudnék… De megígértem neki, hogy vigyázok rátok helyette…

– Biztos el is várja – vakarta meg a füle tövét zavarában Espada –, de most már tényleg lódulj. A tisztek már biztos tűkön ülnek.

Harmadik rávigyorgott, aztán kilépett a szobából. Elégedett volt. Ez jobban sült el, mint ahogy remélni merte volna. Annyi minden volt, amit nem mondhatott el a kölyöknek. Hogy legszívesebben a karjába zárná, szorosan magához húzná, és megcsókolná… Nem értette ezeket az érzéseket… Vagyis dehogynem, csak fogalma sem volt, mihez kezdhetne velük… Fél viszonzást remélni Espadától… Pedig néha úgy tűnt, a fiú is érez iránta valamit. Többet barátságnál, Harmadik úgy érezte, hogy Espada is be akart vallani neki valamit, csak végül elbátortalanodott…

✨✨✨✨✨

Loire ahogy letette a fejét, érezte, hogy maga alá temeti a fáradtság. Kimerítette a sírás, az egész napos menetelés, és persze a fájdalom. Csak aludni vágyott, hogy ne tudjon a világról, hogy ne érezzen semmit. Mielőtt elaludt volna, fohászkodott, hogy Kirik és a Méregkeverő is hagyják békén. Elég a saját fájdalma, nem bírta volna a vállára venni az ő kínjaikat is.

Ahogy egyre öntudatlanabbul pislogott, alig ébren látta még, ahogy Bastion ismét felé fordul. Így félálomban be tudta ismerni magának, örül, hogy nincs egyedül. Kezét erőtlenül az ikre vállára emelte. Nem volt túl kényelmes így. De jól esett ez a közelség. Aztán lecsukódott a szeme, és abban a pillanatban kinyílt valahol máshol.

Sötét volt körülötte. Nem tudta volna megmondani, milyen az idő, nem érzett semmit. Sem hideget, sem meleget. Várnia kellett, hogy a szeme hozzá szokjon a sötéthez. De nehezen ment. És mikor valamennyire kitisztult a látása, akkor sem látott semmi olyat, ami mondott volna neki bármit is. Fekete-szürke falak vették körül. Fogalma sem volt, hogy hol van, hogy miért van ott. Vagy hogy egyáltalán hol kellene lennie. Összezavarodott. Nem értett semmit. Nem értette, miért van egyedül.

– Basszameg – bukott ki belőle. Hangja furcsán és idegenül csengett, ahogy alaktalanul és torzan pattogott a falakról.

Felkelt a fekete földről. Irreálisan magasnak érezte magát. Szürreális volt az a magasság, amibe felemelkedett. Megszédült, neki tántorodott a falnak. Hűvösnek kellett volna lennie, de nem érezte a hűvöst sugározni belőle. Mikor már jobban uralta a tagjait, ellökte magát a fal mellől. Körbefordult, hogy felmérhesse hol van. Nem tetszett neki, amit látott. Egy fekete gömbben volt. Vagyis, leginkább ahhoz tudta volna hasonlítani. De bosszantó módon, nem látott belőle kijáratot.

Érezte, hogy elönti a düh. Azt sem értette, miért ostromolják ilyen indulatok. Képtelen volt parancsolni ezeknek az érzéseknek. Dühödten nekirontott az egyik falnak. Jól esett egy hatalmasat ütni belé. Nem érezte. Nem fájt. Még csak nyoma sem maradt. Aztán lassan kétségbe esett, nem látott kijáratot. Egyetlen magyarázatot talált csak; el volt temetve valahova.

Borzasztó érzés volt ez a felismerés. Loire nem bírta, fel akart ébredni, ki akart kerülni a fekete-szürke falak közül. Sikoltani akart, de nem tudott, az a test, amiben volt, bár nyugtalan volt, nem érezte szükségét sikoltásnak. Csak ki akart jutni. Ahogy Loire is. Továbbra is küszködött, hogy hangot tudjon kicsikarni magából, hogy fel tudjon ébredni végre.

Aztán egyszer csak hideg, nyirkos tenyereket érzett meg a vállán. Ez az érzés végre valós volt, ebben meg tudott kapaszkodni. Érezte, hogy megmozdul a keze, ahogy megragadta a másik ujjait. De nem az álom-kéz tette azt a mozdulatot. Az mintha tőle külön mozgott volna. Végre kiszakadt belőle, ahogy pislogni kezdett, már nem a fekete falakat látta, tekintete előtt lassan a szoba tisztult ki, és Bastion alakja a verőfényes, vidám, délelőtti napsütésben. Ott volt mellette, egészen közel hajolt hozzá, próbálta felébreszteni.

– Mi… mi a fene történt? – kérdezte dadogva Loire. Megtörölte az arcát, legnagyobb döbbenetére verejtékben úszott és könnyektől volt maszatos.

– Rosszat álmodtál – adta meg neki a magyarázatot egyszerűen Bastion –, a frászt hoztad rám. Ahogy kiabáltál…

– Kiabáltam? – Közben csodálkozva nézett végig magán, minden ruhadarabjából csavarni lehetett az izzadtságot. – Én azt hittem… nem tudtam megszólalni… az álmomban…

– Szeretnéd elmesélni? Tudod, a rossz álmokat el kell mondani valaki másnak, hogy ne válhassanak valóra…

– Nem tudom, hogy képes leszek-e beszélni róla… – vett egy nagy levegőt, és belekezdett, és Bastion figyelmesen hallgatta.

– Nézd – szólalt meg ismét, mikor húga a mesélés végére ért –, szerintem azért álmodsz ilyeneket, mert bűntudatod van. Hiszen mégiscsak otthagytuk…

Loire látta a Bastion szemében remegő könnyeket. És érezte, hogy övé is ismét megtelik velük. Borzasztó volt a gondolat, hogy Ward ott maradt egyedül. Loire képtelen volt bemenni a buborékba, ahol a többiek elhelyezték. Képtelen lett volna még egy utolsó pillantást vetni rá úgy, hogy élettelenül feküdt. Azokat a képeket akarta magával vinni csak, amikben még élt, akár így, akár úgy. És annak ellenére is, hogy ő maga nem volt a buborékban, valahogy pontosan olyannak képzelte el, amilyennek az álmában látta. Sötétnek, magányosnak…

– Igen, ott hagytuk – szipogni kezdett, tudta, hogy képtelen lesz megállítani a sírást –, hogy tehettük ezt vele? Erősebbnek kellett volna lennünk… meg kellett volna győznünk…

– Nem volt miről meggyőzni, kicsi lány – Loire érezte, hogy összefacsarodik a szíve.

– Ne hívj így – tiltakozott azonnal, Ward szólította sokszor így, most hallani sem bírta.

– Bocsáss meg – már Bastion is sírt –, mindenért. Úgy sajnálom… Mindenről én tehetek… Nem neked kellene, hogy bűntudatod legyen… Sajnálom azt a sok borzalmat, aminek kitettelek…

– Ne sajnáld, én örülök, hogy visszahoztuk… Hogy ennyivel is többet volt velünk. Csak… elengedni nehéz…

– Nekem mondod? Nem tudom, hogy valaha képes leszek-e rá. Azt sem tudom, hogy képes leszek-e valaha megbocsátani magamnak…

– Bastion – Loire most a nagyobb nyomaték kedvéért kitörölte a könnyeket a szeméből, és remélte, hogy nem gyűlnek újra bele, amíg végigmondja –, én nem haragszom rád. Komolyan mondtam, hogy életem legjobb döntése volt. Csak… csak annyira hiányzik…