103. Egy helyesbítő lépés?

Másnap estére érték el a fenti kertet. Éppen ahogy Ward tervezte. Már lemenőben volt a nap, mikor kiléptek a barlang bejáratot fedő mágiafüggöny mögül. Ideérhettek volna gyorsabban is, de Ward végig kényelmes tempót diktált, mintha csak maradéktalanul ki akarná használni a Mély által rendelkezésükre bocsátott egy napot.

A kertben lenyűgöző látvány fogadta őket. Sötétedett, a Napot már nem láthatták a kövekbe mart nyílásban, de a fénye még vörösre festette a fejük fölött a Rotunda kupolájának szikláit. A gyümölcsöktől roskadozó fák ágai a kupola nyitott teteje felé nyújtóztak, hogy azon a lyukon át érjék el az eget. Jó érzés volt újra itt lenni, megkönnyebbülten huppantak le a puha, húsos fűbe, vagy feküdtek el.

Ward a biztonság kedvéért tett egy kört a kertben, bár nem tartott attól, hogy társaságot kaphatnának. Amíg ő körbe járt, hagyta pihenni a többieket. Hajnalnál előbb nem tervezett tovább indulni. Sőt úgy volt vele, lehet, hogy csak akkor indítja el őket, mikor már magasan jár a nap. Igaz, akkor már meleg lesz a hegyi katlanban, de legalább kipihenten vághatnak neki ennek az utolsó szakasznak. Akkor már nélküle.

Mikor visszament a többiek közé, akik türelmesen várták ott, ahol legutóbb is táboroztak, egyenesen Loire mellé lépett. Lenézett rá. Az, amire most készült, még a könnyebb része volt a terveinek.

– Szükségünk van még Chealsey-re? – kérdezte a húgától.

– Szerintem eddig sem volt – felelte Loire.

– Azért ismerd el, néha jól jött, hogy ott volt – kacsintott rá Espada –, legalább nem kellett mindent egyedül csinálnod.

– Az igaz – vont vállat Loire, ez volt az összes elismerés, amit a másik mágus tőle kaphatott.

– Szóval? – próbálta visszaterelni a beszélgetést az eredeti medrébe Ward. – Kell még, vagy meglesztek nélküle is?

– Megleszünk? – meredt bátyjára döbbenten Bastion. – Ez nagyon furán hangzott…

– Furán? – ismételte a szót ingerülten Ward. – Javítsatok ki, ha tévedek, de én már egy ideje marhára nem vagyok arra rászorulva, amire ő képes.

– Ez igaz. Bocs… – mentegetőzött az öccse.

Harmadik szótlanul figyelte a jelenetet. Sejtette, hogy nemcsak pusztán egy elszólásról volt szó. Ő biztos volt benne, hogy Ward nem véletlenül fogalmazott így. Sosem szokta magát ilyen módon kivonni a csapatból. Harmadik majdnem teljesen biztos volt benne, hogy most akart előállni a kérésével. Afelől sem voltak kétségei, hogy bármilyen létezőnek nehéz lehet tudomásul venni a megszűnés gondolatát.

– Ő nem mehet vissza Dōrba, a többi mágus azonnal tudná, hogy mi, akkor is, ha az egyszerű embereket meg is tévesztené. Ez pedig nem kevés igen kellemetlen kérdést szülne.

– Azt akarod, hogy bocsátsam el, ha már nem vesszük hasznát? – mondta ki Ward helyett Loire.

– Igen, erre akartam kilyukadni.

– Rendben – kelt fel a fűből –, tőlem akár most rögtön megszabadulhatunk tőle. És akkor másnap legalább ezzel nem kell bíbelődni.

– Oké, akkor intézzük el most – egyezett bele Ward is.

Chealsey valahol tőlük távolabb lézengett a kert fái közt. Ki nem mondott megállapodás volt a csapatban, hogy mindig távolabb zavarták maguktól. Hacsak a látszat vagy miegyéb miatt nem volt arra szükség, hogy a közelükben legyen. Nem kezelték sem élőként, sem emberként, csapattagként pedig még kevésbé, ha nem volt kifejezetten muszáj.

Ward és Loire együtt indultak meg, hogy a másik mágust felmentsék a rá rótt szolgálat alól. A többiek a tűz mellett maradtak. Nem látták értelmét a másik kettővel tartani, hiszen ők úgy sem tehetnének ott semmit. Loire Wardnak is azt mondta, hogy nem kell elkísérnie, megoldja egyedül is, csakhogy a bátyja ragaszkodott hozzá, hogy vele menjen.

Nem akarta elmondani a húgának, hogy látni akarja, milyen lesz. Chealsey volt az egyetlen olyan lény a közelében, aki valamennyire hasonlított rá. Ő pedig tudni akarta…

Mikor elérték a másik lányt, Loire odaszólította maguk mellé. Nem volt vele kedves. Utasította, hogy feküdjön el a fűben. Chealsey nem tiltakozott, nem kérdezett, csak engedelmeskedett. Ha tudta is, hogy mi készül, nem látszott rajta, mintha tudomást sem venne róla. Loire mellé térdelt, és a lány szemét letakarta az egyik tenyerével. Egy pillanatra zölden izzott fel körülötte a szürkület, majd kialudt a fény.

Mikor visszahúzta a kezét Chealsey arcáról, a lány halott volt. Épp olyan halott, amilyennek a Csillagfényfokon történtek óta lennie kellett volna. Mozdulatlanul feküdt, szemei lecsukva, olyan látványt nyújtott, mintha semmi bűn nem terhelné a lelkét. Loire undorodva nézte, halálában is képtelen volt megbocsátani neki. Fogta a kabátot, amit korábban levetetett vele, és leterítette a lányt. Csak ezután fordult vissza Wardhoz, aki elszörnyedve nézte a jelenetet.

– Elküldeni mindig könnyebb őket – mondta halkan Loire bátyja arcát fürkészve –, nem kellett volna végig nézned.

– Lehet, de úgy voltam vele, neked is könnyebb, ha van melletted valaki – hazudta.

– Emellé? Ugyan, ha tízszer öltem volna meg, az is kevés lenne miattad.

– Ez nagyon hízelgő – rázta meg a fejét Ward.

– Komolyan mondtam – indult meg vissza a többiek közé a lány.

Bastion, Espada és Harmadik nem bírtak tovább várni rájuk, és nekiálltak vacsorázni. Az ő lelküket sem ülte meg különösebben Chealsey sorsa. Loire lehuppant oda, ahol korábban is ült, és ő is maga elé vett egy hatalmas adag ételt. Egyáltalán nem vette el az étvágyát, amit az imént tett. A többiek sem tettek erre megjegyzést, ők sem érezték, hogy könnyeket kellene ejteniük Chealsey-ért. Ward volt az egyetlen, aki alig evett. Épp csak annyi ételt vett magához, amivel valamennyire csillapítani tudta a követelőző éhséget.

Megvacsoráztak, utána kényelmesen elheveredtek hálózsákjukban. Hamar legyűrte őket a fáradtság, és sorra elaludtak a barátságos melegben, amit a vidáman lobogó tábortűz sugárzott rájuk. Ward pedig egyedül maradt. Egyedül a gondolataival és az elhatározásával.

Felkelt a társai mellől, hogy bejárja a kertet. Tett két-három kimért tempójú, viszonylag lassú kört. A növények közt letakarva fekvő Chealsey-vel nem foglalkozott. Csak nagy ívben kikerülte, közben azt gondolta, mennyire szép hely ez. Sosem gondolta volna, hogy van olyan szépség, ami meg tudja még érinteni. Vagy talán csak a döntés kapujában vette ezt észre?

Aztán a szépség csodálata lassan alább hagyott benne. Nem igazán tudta, mihez kezdjen magával reggelig. Azt sosem hitte volna, hogy a halottak is tudnak unatkozni. Nem most először tapasztalta ezt az érzést. Amikor a többiek aludtak, ő sosem tudta, hogy mit kezdjen magával. Semmi sem kötötte le, számára már semmit sem jelentett az idő, de az határozottan irritálta, mikor várnia kellett. Várnia a másnapra, a reggelre, mikor felkelnek, és ő újra tehet. De most nem várta a reggelt.

Jó volt ez a csend és nyugalom. Jó volt hallgatni a többiek nyugodt levegővételeit. Akárhova ment a kertben, bárhol hallotta. Ő maga már nem vett levegőt, de ezeket a hangokat ugyanúgy a sajátjainak érezte, mint korábban a saját lélegzetvételeit. Hihetetlen mennyire ragaszkodik még ehhez az élethez is, pedig azt hitte, idővel ez a ragaszkodás is épp úgy kifakul majd belőle, mint a legtöbb dolog, amit valaha érzett.

Mindenesetre szinte egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre világosodni kezdett. A többieket viszont a legkevésbé sem zavarta az ég aljára lassan felkúszó vöröses fény. Ward egészen addig várt, míg eléggé ki nem világosodott. Csak azután lépett melléjük, hogy felkeltse őket, miután még egyszer, utoljára megnézte a napfelkeltét. Határozott, és úgy, ahogy készen állt. Bár a napfelkelte nem jelentett neki semmit azonkívül, hogy még egy kis időt nyert vele.

Végül először csak Harmadikot keltette fel, a többieket még aludni hagyta. Simon lassan ébredezett, de hogy magához tért, Ward azonnal intett neki, hogy menjenek arrébb. Harmadik kidörzsölte az álmot a szeméből, és engedelmesen követte a másikat. Jó messzire vonultak a többiektől, hogy véletlenül se zavarhassák meg az álmukat. Mikor hallótávolságon kívül értek, Ward lecsatolta a kezéről a kommunikátort és átadta Harmadiknak.

– Tudod, hogy kell használni – ennyi magyarázatot fűzött csak hozzá –, ha bármit tudnotok kell, az erre jön. Legyen nálad, ezután te leszel a rangidős.

– Tudom, az apátok megígérte, hogy kivisz innen titeket – vette át az eszközt Harmadik, és közben érezte, mennyire nehezen jönnek a szavak.

– Téged is kivisz. Ezzel tudsz majd vele beszélni.

Simon nem tudott mit mondani erre. Csak figyelte, ahogy Ward a dögcédulát is leakasztja a nyakából, és ezt is felé nyújtja. El akarta venni, tudta, hogy a barátja mit vár tőle, de nem mozdult a karja. Szinte erőszakot kellett vennie magán, hogy a másik elé tartsa a tenyerét, hogy arra ejthesse a cédulát.

– Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz – meredt a fémlapra Harmadik, amin Ward neve, vércsoportja, és azonosító száma volt látható.

– Én sem… Mikor leadod – nézett inkább a dögcédulára -, mondd azt, hogy Csillagfényfokon estem el. Az még jól is hangzik… Vagyis, inkább mégse… Ha csapatokat küldenek oda, még a végén kiderül, hogy élve hagytam el a várost.

– Inkább azt mondom – Harmadik hatalmas levegőt vett, mielőtt kisegítette -, hogy a hegyek alatt egy csapda volt…

– Utálom a csapdákat… De legyen. Végül is majdnem ez az igazság.

– Akkor most beszélsz velük? – kérdezte Harmadik, és próbált annyira támogató lenni, amennyire csak telt tőle.

– Kellene… – Wardnak sem akaródzott megindulnia vissza a többiek felé. – Felkeltenéd őket? Én még járok egyet.

– Én? – Simon döbbenten meredt rá. – Ez mindig a te feladatod volt. Ha most én megyek, tudni fogják, hogy valami nincs rendben.

– Számít ez? Mind tudjuk, hogy egy ideje semmi sincs rendben. Kérlek… ők a testvéreim. És kegyetlen nehéz itthagynom őket. Beszélek velük… de még szükségem van… egy kis levegőre.

Harmadik tökéletesen értette. Erőre volt szüksége, nem levegőre. És bár az elhatározás már megvolt, még egy utolsó lökés hiányzott. Az pedig a kérdő pillantások kereszttüze lesz, hogy miért nem Ward ébreszti őket. Akkor már nem fog tudni hova hátrálni.

– Rendben, felébresztem őket. De ne várass magadra sokáig – indult meg az alvók felé Harmadik.

Ahogy Ward kérte, felébresztette őket. Próbált természetesen viselkedni, mikor azt mondta nekik, hogy egyenek és készüljenek össze, mert nemsokára indulniuk kell. A döbbent gyanakvást viszont vágni lehetett a levegőben, épp ahogy megjósolta. Azonnal záporozni kezdtek felé a kérdések, hogy hol van a bátyjuk, de ő ezekre csak annyit felelt, hogy nemsokára jön.

Közben Ward ment még egy kört a kertben, és felidézte azt a napot, mikor lemásztak a hegyek alá. Mennyivel jobb hangulatban telt az a reggel! A gyümölcsök emlékére megkordult a gyomra, de nem akart enni akkor. Nem látta már értelmét, hiába volt éhes. Arra az ételre a többieknek nagyobb szüksége lesz a visszaúton. Aztán végre erőt tudott venni magán, és megindult feléjük, nem akarta tovább húzni az időt.

Mielőtt visszament volna közéjük, még megállt egy rövid időre, hogy ellenőrizze a fegyvereiket. Nem mintha maguktól nem tették volna, vagy nem tartották volna rendben őket, de ezzel is húzni akarta időt. Eddigre már belátta, nemcsak magának akart időt nyerni, hanem nekik is. Tudta mi fog történni, mikor előáll a kérésével. Ismerte őket annyira, hogy ehhez ne érezze elég erősnek magát.

– Mikor akarsz indulni? – rázta fel gondolatai közül Espada, mikor megjelent köztük. – Már nagyon készülsz valamire.

Ward kínosan elvigyorodott. A kölyök nem volt vak. És nem voltak azok a többiek sem. Sejtettek valamit. Valami rosszat. De egyikük sem volt annyira bátor, hogy nyíltan rá merjen kérdezni. Ward elnézett a fejük fölött. Pillantása a tőlük távolabb letakarva fekvő Chealsey-t kereste.

– Nem sokára – felelte neki –, végül is már minden készen áll arra, hogy elinduljatok Dōrba.

– Mi az, hogy elinduljunk? – Meredt rá elhűlten Loire. – Ez úgy hangzott, mintha te nem jönnél.

Ward vett egy hatalmas levegőt, legalábbis megpróbálkozott vele, de a tüdeje továbbra sem működött. Iszonyatosan nehezére esett megszólalnia.

– Mert én nem megyek – jelentette ki határozottan –, nem mehetek.

– Szóval a tegnapi sem egy véletlen nyelvbotlás volt, igaz? – nézett rá Bastion is, ő már értette, miről van szó.

– És akkor mi a frászt tervezel csinálni? – Loire túlkiabálta bátyja többi mondandóját, és mindenki másba is belefojtott minden egyéb szót. Ha nem csattan fel, sírva fakadt volna. Tudta, miről beszélnek, titkon mindig is rettegett attól, hogy eljön majd ez a nap. Nem állt készen. Képtelen volt, még csak gondolni is erre.

– Loire, te is tudod – Ward leült vele szembe, megfogta a kezét –, tudod, hogy ez nem helyes. Az első perctől nem volt az…

– Mi nem helyes? – Kirántotta a kezét a férfi nagy tenyeréből. – Életem legjobb döntése volt, hogy hagytam magam rábeszélni. És nem csinálom vissza! Soha! Érted? Amíg szükségünk van rád… Amíg nekem szükségem van rád…

Nem érdekelte, mennyire önző. Ő hajlandó volt a többiek ellenében is meghozni ezt a döntést. És vállalni minden következményét. Ha arról van szó, akár Ward haragját is. Mégis pillantásával Bastiont kereste, tőle várt támogatást. Hiszen ő volt az, aki rábeszélte erre az egészre, ő győzte meg arról, hogy vissza kell hozniuk Wardot. Ki más állhatna most mellé ebben a kérdésben, ha nem ő?

De az ikre félre fordult húga könyörgő nézése elől. Nem mondott semmit, képtelen lett volna megszólalni. Nyomasztotta az a tudat is, hogy korábban a saját önzése is hatalmas szerepet játszott abban, hogy rávegye a Loire-t Ward feltámasztására. Nem szívesen ismerte be magának, hogy az csak cukormázas kifogás volt, hogy azért kellett visszahozni, mert kellett valaki, aki helyette Loire-ra vigyáz. Hiszen erre tökéletesen alkalmas lett volna Espada és Harmadik is. Nem, az igazság az volt, hogy neki volt szüksége Wardra. Mert abba a hitbe kapaszkodott, hogy ő képes tovább életben tartani. De talán nem késő még beismerni.

– Nézd – mondta végül a húgának, de továbbra sem volt képes a szemébe nézni –, tény, hogy szükségünk volt rá, de ez nem jelenti azt, hogy helyesen cselekedtünk.

Espada csak meredt rájuk, tudta, hogy itt lenne az ideje neki is állást foglalnia. Élénken élt még az emlékezetében az a pillanat, amikor Loire visszahozta a bátyjukat. Újra érezte, amit akkor érzett, de ez a tiltakozás már nem volt őszinte. Annyi idő eltelt már azóta. Hozzászokott ehhez az új Wardhoz. Már megtanulta elfogadni. Ő sem érezte képesnek magát arra, hogy újra elengedje. Ha választania kell, akkor ő most Loire pártját fogja.

– És ha nem volt helyes? – Kérdezte most ő is. – Mindennek ellenére ez a csapat működik. És az istenek szerelmére, jól működik!

– Az lehet – Harmadik most örült, hogy Espada nem képes ölni a pillantásával, mikor ő ígéretéhez híven Ward mellé állt -, de ezt nem mi döntjük el. Ő él így, és nem mi. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ő mit akar.

Hallgatás következett. Szinte a fűszálak zizegését is lehetett hallani a reggeli szellőben. Nem volt más hang, talán csak Loire szipogása.

– Igazad van – szólalt meg lassan kifújva a levegőt Espada –, utálom elismerni, de igazad van…

– Akkor most megszavaztuk, amit Ward akar? – kérdezte halkan, remegő hangon Bastion is, miközben végig makacsul a bakancsára meredt.

– Mi? Nektek meg mi a franc bajotok van? – kiabálta magából kikelve Loire. – Én nem szavaztam meg semmit!

Felpattant, el akart rohanni közülük, maga sem tudta hova, de minél messzebb, távol ettől az őrülettől, távol ettől a rémálomtól. Lehet, hogy a többiek számot vetettek ezzel is, talán ők el tudták volna viselni ezt még egyszer, de ő az elsőbe is majdnem belehalt. Ward viszont gyorsabb volt, maga is talpra ugrott, megragadta a lány csuklóját, nem hagyta, hogy elfusson közülük. Maga felé fordította, hogy a szemébe nézhessen. És Loire megölelte, olyan szorosan simult hozzá, mintha eggyé akarna válni vele.

– Ne kényszeríts erre, kérlek… – Súgta a mellkasába. – Nem tudom megtenni. Nem bírom, ki még egyszer…

Ward eltolta magától, pedig mennyivel könnyebb lett volna azt mondani, hogy meggondolta magát. Mégis inkább azt választotta, hogy lefejti magáról azokat a vékony karokat, és kitart az elhatározása mellett.

– Nem… Én kérlek – két tenyerébe fogta a lány arcát, kissé felfelé billentette a fejét, hogy a szemébe nézzen –, meg kell értened. Lassan de biztosan átalakulok valami mássá… Valamivé, amit már csak az érdekel, hogy létezzen még. Egyre kevésbé érdekel bármi, ami korábban fontos volt. És ha mindent elvesztek… Értesz engem? Azért kérem, mert most még meg tudsz állítani. Még hagyom magam megállítani.

– Nem… én nem… – egyre erőtlenebbül tiltakozott.

– Most még fontosak vagytok nekem. És soha nem akarom, hogy már ne érdekeljen, mi van veletek. Félek, mi lesz akkor. Engedj el most, mikor még mindez számít…

– Nem… Kell lennie más megoldásnak. Csak adj időt, hogy megtaláljam.

– Nincs más megoldás. Érted? És ha lenne is… Minek kéne történnie? Azt hiszed visszamehetnék a régi életembe, mintha mi sem történt volna? Szerinted mibe telne míg az emberek észrevennék, hogy valami nincs rendben velem? Hogy nem öregszem… Nem változom… Mi lesz akkor?

– Nem tudom… majd kitaláljuk akkor – Loire még mindig próbálkozott.

– Nincs mit kitalálni, kicsi lány. Csak engedj el. 

– Loire… – Bastion nagyon nehezen szólalt meg. – Ő akarja így. Mi tehetünk arról, hogy itt van…

– Igen, de mégis egyedül nekem kell… – Kitörölte a könnyeket a szeméből, visszafordult Ward felé.

Nézett rá pár néma pillanatig. Tudta, a zsigereiben érezte, hogy Wardot nem tudja eltéríteni a döntésétől. A többiek is érthetetlen módon mellette álltak, mintha valami könnyed búcsúról lenne csak szó. Hatalmasat sóhajtott. Kénytelen volt belátni, hogy nincs mit tenni. Ha Ward nem akar tovább így létezni, neki sincs joga erre kényszeríteni. Legalább magának beismerte, annál jobban szereti, minthogy ennyire az akarata ellen tegyen.

– Tényleg ezt akarod? – Megvárta, hogy Ward bólintson, ezt látva Loire megtörölte az orrát, és csak ez után szólalt meg ismét. – Tényleg készen állsz?

– Készen.

– Én nem… de legyen. Nem tudom, milyen lesz.

– Mindegy, csak csináld. Legyünk már túl rajta.

Loire pár pillanatig meredt rá. Nem tudta neki azt mondani, mint korábban Chealsey-nek, hogy feküdjön le. Ward pedig csak állt vele szemben, és türelmesen várt, arra ami történni fog. Loire szeme felizzott, maga sem tudta, hogy mit tesz. Abban sem volt biztos, hogy képes bármire is. Hiába csinálta meg már korábban, most hogy Wardról volt szó, mintha mindent elfelejtett volna.

Már épp feladta volna az egészet, mikor megérezte magában a lila hatalmat. Annyit mondott csak neki, hogy ne aggódjon, nem lesz semmi baj. Bízza rá, és akkor könnyebb lesz. Loire kinyitotta a szemét, megint nem csak ő nézett át rajta. Ahogy a korábbi hang elhalt a fülében, Ward összecsuklott, térdei megrogytak alatta, Harmadik és Espada kapták el két oldalról, nem hagyták összeesni.

Loire viszont hátat fordított ennek a jelenetnek, és elviharzott. Egy percig sem bírt tovább ott maradni. Nem bírta volna végignézni, ahogy a fűre fektetik. Csak rohant, mintha távolabb ezek a borzalmak nem érnék utol. Senki sem ment utána. Semmit nem tudtak volna mondani neki, ami könnyített volna a lelkén. Bastion is csak elkeseredetten nézett utána, másodszor kényszerítette szörnyűségre. Már ez elég volt ahhoz, hogy soha többé ne tudjon megbocsátani magának.

– Mit csináljunk vele? – Rázta fel az öngyűlöletből Espada remegő hangú kérdése. – Itt nem maradhat…

– Elvileg van itt egy kisebb buborék a mágia mögött – szólalt meg Harmadik a kommunikátor kijelzőjét figyelve, a másik kettő már reggel észrevette, hogy hozzá került, de akkor még nem merték szóvá tenni –, Bastion, ha beengedsz oda minket… Ott biztos senki sem fogja háborgatni.

– Ja, persze – fordult feléjük a mágus, zavaros volt a tekintete, még ő sem fogta fel, mit tettek.

Ennek ellenére odalépett a sziklafal mellé, ahol Harmadik szerint a buboréknak lennie kellett. Egyetlen kézmozdulattal félrehúzta a nyílást elfedő mágiát, bebocsátva a másik kettőt. Harmadik behúzta a buborékba Wardot, elfektette a hideg kőpadlón. Espada ezalatt visszament a táborukhoz, ahonnan Ward hálózsákjával tért vissza. Leterítette a bátyját, épp mint legutóbb. Aztán még álltak felette egy pár pillanatig. Árulásnak érezték ott hagyni egyedül.

Ezalatt Loire a kert túlsó végéig rohant. Itt megkapaszkodott a sziklafalban, a szíve hevesen vert, mintha a helyéről ki akarna szakadni. Levegőt is alig kapott. Üvölteni akart, de képtelen volt. Még mindig a fülében csengtek a Lény szavai, hogy minden rendben lesz.

– Semmi sincs rendben! – sírta, miközben ököllel ütötte a sziklafalat.

– Nincs? Hogy ne lenne… megtettem helyetted. Visszaadtam, és most visszavettem. Hogy neked könnyebb legyen.

– Nem könnyebb – Loire térdre esett a fal mellett, a szíve úgy szúrt, azt hitte, belehal. Egyik öklét oda szorította, mintha szétzúzhatná a fájdalmat.

– Nem törhetsz most össze – lüktettek a fülében a Lény szavai –, megígérted, hogy segítesz.

– Te azt várod tőlem… – nézett fel könnyező szemmel az égre, mintha ott megláthatná a lila jelenséget. – Te tényleg azt várod… hogy tegyem meg… egyedül… amire korábban a Méregkeverőt és Kiriket együtt küldted? Ha tényleg ezt várod… nem értesz semmit… Hagyj békén… nem bírom… nem bírok többet…

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Fineas Anton)