102. Vallomások

– Emlékszel még, hogy mit ígértél aznap éjszaka?

– Hogyne emlékeznék.

– Nemsokára… szükségem lesz arra, hogy segíts.

– Nem tettél még le erről? Én azt hittem, már épp elég idő telt el azóta, hogy beletörődj.

– Beletörődni? Itt nem erről van szó. Nehogy azt hidd, hogy nem szeretek élni. Bármit megtennék még több időért. Egy szál cigiért, egy bajtársi-baráti beszélgetésért… De ezek egyre kevésbé jelentenek bármit is nekem. Mintha elveszteném önmagam. Azt is egyre kevésbé érzem, hogy mi a helyes.

– Az a helyes, hogy a testvéreiddel maradj, azokkal, akik a legfontosabbak neked.

– És aztán mi lesz? Térjek haza Lombardiába? Játszam el az élőt? És az meddig fog menni? Most még maradt bennem valamennyi emberi… De sok gesztus, amit teszek… már nem érzem, csak emlékszem, hogy így kellett. Mikor elköszöntem Kidantól, vagy mikor megöleltem Loire-t, mert sírt. Már nem tudom, mire voltak jók ezek. Csak tudom, hogy így szokták. És ez megijeszt. És tartok tőle, addig jó, amíg megijeszt. Amíg elgondolkodom ezeken. Mert addig még hat rám a józan ész.

– Ez most engem is megijeszt.

– Helyes. Jobb, ha tartotok tőlem.

– Képtelen vagyok tartani tőled. Hányszor mentettél meg? Még meg is haltál miattam. Tényleg el kéne hinnem, hogy jelenthetsz ránk fenyegetést? Előbb hiszem el, hogy lila az ég.

– Igazad van. Még nem jelentek rátok fenyegetést. Még. De ami késik…

– Ne beszélj baromságokat. Lehet, hogy most nem úgy élsz, mint régen, de akkor is teljes egészében te vagy. Majdnem teljes egészében… Jól van, úgysem fogsz ezzel békén hagyni… Mit vársz tőlem?

– Annyit, hogy majd állj mellém.

– Hogy meggyőzzem őket? Nem lesz egyszerű…

– Espada támogatni fog…

– Vagy hobbiból ellenkezni. Tudod, nem bírja a képem.

– Szerintem sokat változott az utóbbi napokban. Tudod mit? Elég csak Loire-t meggyőznöd. Tőle függ minden.

– Meg Bastiontól. Ha ő nem áll mellénk, Loire-t sem veszed rá semmi olyasmire, amire készülsz.

– Bastionba is szorult józan ész.

– Ezt te sem gondoltad így, mikor rávette, hogy hozzon vissza.

– Te ide figyelj, neked nem az lenne a dolgod, hogy támogass?

– De igen. Ettől függetlenül nem megy könnyű szívvel. Gondolom, nem vagy érzelgős vallomásokhoz szokva, de a legjobb cimbim vagy.

– Ne légy nevetséges.

– Én? Hányszor áldottad az isteneket, hogy van a kölykök mellett józan ész? Ha nem találtad volna ki, ez voltam én.

– Az idegeimre mész, Harmadik. Azt kértem, segíts. Hadd ne kelljen könyörögnöm.

– Rendben. De te is tudod, hogy nem ér véget ennyivel.

– Tudom. Legyél mellettük, vidd őket haza. Kell valaki, hogy összefogja őket. Én meg cserébe elmondok mindent, amit tudok. Meg az apánknak is megüzenek mindent, hogy ő is tudja mire készüljön.

– Ez nem hangzik túl jól…

– Nem… ez egyáltalán nem jó.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (AH NP)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s