101. Egy kislépés

Másnap délelőtt az eredeti terveknek megfelelően elhagyták az erődöt. Indulás előtt ellátmányt is bőven kaptak, hogy akár Dōrig is kitartson. És hogy el ne tévedjenek a járatokban, Kidan engedélyt kapott, hogy elkísérje őket. A Mély lakói alig várták, hogy kiengedhessék őket a városból. Bármennyire is voltak velük kedvesek az ott tartózkodásuk alatt, minden mozdulatukat és lépésüket a bizalmatlanság pillantásai övezték. A Mély Parancsnoka kísérte őket a hermetikus kapuig legnagyobb termetű módosítottaival, hogy megbizonyosodhasson a kellemetlen társaság távozásáról.

Ward nem tett megjegyzést, és persze esze ágában sem volt megszólalni. Örült neki, kijutnak végre a földalatti városból, és hogy végre megszabadulnak a Parancsnoktól. Nem akarta még erre az utolsó alkalomra felszítani az indulatokat. A figyelmét nem kerülte el a társai megkönnyebbült sóhaja sem, mikor az erőd kapuja végre bezárult a hátuk mögött.

– Akkor ahogy korábban megbeszéltük – indította meg a menetet Kidan –, visszavezetlek titeket ahhoz a buborékhoz, ahol találkoztunk.

Ward megbízott benne, tehát ők is. A férfi ugyanazon az útvonalon vezette őket, amin az erődbe is jöttek. Maga az út a romos városig nem volt hosszú, legalábbis az a része, amit gyalog kellett megtenniük, hiszen a legnagyobb távon lift vitte őket. Loire idefele jövet Espada hátán aludt. Elmesélték ezt neki, de most látta először a saját szemével. Rácsodálkozott, mennyire ugyanolyan itt is minden, mint ahogy a Méregkeverő szemével látta. Nem változott semmit sem a járat, sem a lift az eltelt rengeteg év alatt. Loire döbbenten figyelt meg minden apró részletet, de nem adott hangot csodálkozásának.

A liftből kilépve pedig egy repedezett falú folyosón találták magukat, ami pár méter után Középváros buborékába torkollott. A város felől maró rom és por szagú levegőt sodort feléjük a huzat. Ennyi is elég volt ahhoz, hogy megcsapja őket a síron túli hangulat. Egyikük sem vágyott viszontlátni a lerombolt Középvárost. Tudták, hogy a felvonó a város végében teszi majd ki őket, és emiatt keresztül kell vágniuk a romok közt, hogy elérhessék az utat, amitől Kidan az első alkalommal óva intette őket.

Ahogy a város utcáin lépdeltek, azzal kellett szembesülniük, hogy az élet a Mélyben nem állhat meg olyan banális dolgok miatt, mint a mágusok támadása. Munkások dolgoztak minden erejüket megfeszítve, hogy eltakarítsák a romokat, és feltárják a holttesteket, amiket ők két napja a leomlott kövek alkotta hevenyészett sírokban hagytak. A testek fehér posztóba kötve sorakoztak az utak mentén. És a munkásokat elnézve, közel sem tűnt úgy, hogy hamarosan végeznek a halottak számának feltárásával.

Aztán Harmadik azt is észrevette, hogy nem csupán félrehordják a törmeléket a keserves munka során, hanem kategorizálják is. Biztos volt benne, hogy a későbbi újraépítés miatt teszik.

Loire-t is megdöbbentette a látvány. Az egyik kupac mellett, amit az átlagosnál jóval kisebb, posztóba tekert testek alkottak, meg is torpant. Látott már sokkoló állapotú halottakat, de mégis ez a fehér halom volt a legszörnyűbb mind közül. Dōrban nem voltak gyerekek, mikor megtámadták, Csillagfényfokon sem találkozott eggyel sem. De ez… Erre nem talált szavakat.

– Még nem mondtátok el – szólt a menet élén haladó Kidan és Ward után. – Mi történt a többi városban? Egyáltalán, hogy hány várost támadtak meg… azok a szörnyek…

Azok ketten visszafordultak felé, aminek hatására a másik négy is megállt. Ward Kidanra nézett, de nem szólalt meg. Meghagyta neki a válaszadást, hiszen barátja tudta a legjobban, hogy mit mondhat el, és mit nem.

– Középvároson kívül még három városon ütöttek rajta – Kidan olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett kivenni a munka morajlásából a szavait –, sehol máshol nem találtak túlélőket. Úgy tűnik, az abszolút megsemmisítés volt a céljuk. Minden várost eltöröltek, amit elértek. Csak mi érkeztünk időben.

Ward nem nézett Loire-ra, sőt egyiükre sem. Ő már korábban is hallotta a híreket a megtámadott városokról. Azt tudta, hogy az ő beavatkozásukat leszámítva mindenhol kiírtották a lakosokat. És ő tudta, hogy miért, ahogy Loire is tisztában volt vele. Chealsey elmondta nekik még Csillagfényfokon abban a romos épületben. A mágusoknak a Mély kell. És úgy látszik, meg is tették az első lépést, hogy elfoglalhassák. Ward ezt elmondta a Mélyiek tanácsában is, hiszen joguk volt tudni.

Ennek ellenére ők úgy érezték, hogy mindenre felkészültek a Parancsnok vezényletével. Ward pedig rájuk hagyta. Úgy volt vele, a Mély majd idővel eldönti, hogy hova akar tartozni. Hogy csatlakozik-e Luther új világához Csillagfényfokkal, vagy továbbra is a régi főváros őre marad elzárkózva az egyesülés elől. De abban a hegyek népe egyöntetűen határozott; nem fognak kihalni, hogy a mágusok elvehessék, ami az övék.

– Szóval akkor – érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, hevesen kitörölte őket, memorizálni akarta ezt a látványt, maga sem értette, miért –, három várost teljesen, egyet pedig majdnem elpusztítottak…

– Ha nagyon leegyszerűsítjük a dolgokat – vont vállat Kidan látszólag közönyösen –, ti sem vagytok különbek, ti is megtámadtátok Dōrt.

– Ez igaz – törölte meg az orrát arcán a bűntudat kifejezésével Loire.

Bastion ekkor szíve szerint közbe vágott volna, hogy indulatosan kiselőadást tartson olyan egyszerű emberi fogalmakról, mint hála. Csakhogy Kidan megakadályozta ebben.

– Mégis annyi életet mentettek itt meg, amennyit csak a hatalmatokban állt. Köztük a családomat is. Nekem már ennyi elég, hogy ne kezeljelek titeket ugyanolyannak.

Loire erre felelni akart valamit, de Kidan tovább indult. Nem arról volt szó, hogy ne érdekelte volna Loire mondandója, de ő is egy egész életet temetett most itt, még ha számára fontos személyeket nem is. Mikor Loire továbbra sem mozdult, Bastion karon fogta, hogy a segítsen húgának elszakadni a látványtól.

– Gyűlölöm őket – mondta félhangosan –, mindet. Gyűlölöm a fajtánkat.

– Ejnye kislány – szólalt meg mellette Harmadik is –, én épp csak kigyógyultam ebből a betegségből. Erre te elkapod?

– Mind szörnyetegek – Loire újra felvette a többiek tempóját, a tekintetében pedig továbbra is izzott az indulat.

– Érdekes, én mindig azt hittem, mi nem vagyunk azok – próbálta oldani a feszültséget Bastion.

– Pedig mi sem vagyunk különbek – ezzel Loire részéről is le volt zárva ez a téma.

Utána nem szólt senkihez, csak szótlanul haladt a többiek után. De a gyűlölet továbbra is forrt benne, ezt bárki láthatta, aki ránézett. A többiek sem szóltak hozzá, mindüknek világos volt, hogy Loire-t végérvényesen kivetette magából a saját furcsa világa, a valóság pedig a legkevésbé sem olyan, amire valaha is vágyott.

Még sokáig mentek, hogy elérjék a buborékot. A többiek halkan beszélgettek, csak Loire maradt ki teljes egészében a társalgásból. Kidan sem szólt rájuk, a közelben már nem volt olyan város, amiben meghallgatták volna őket. Most hogy nem hallatszódott az ütemes dobolás a falakból, kísértetiesen halottnak tűnt a Mély. A korábban oly’ megnyugtató duruzsolás teljesen tovatűnt, sokszor egyenesen úgy érezték, hogy a sötét és a csend agyonnyomják őket. Ha nem lettek volna az éjjellátóik, képtelenek lennének követni Kidant, aki ha nem tökéletesen, de náluk azért jóval többet látott a sötétben.

Aztán a vezetőjük egyszer csak megállt. Mellette feketén ásított egy lyuk a folyosó falában. Mondania sem kellett volna, mindannyian tudták, hol vannak.

– Akkor hát itt vagyunk – szólalt meg rekedtes hangon –, a buborék. Én ennél tovább nem mehetek veletek. De innen már ti is kitaláltok a saját térképetekkel. Akár zajt is csaphattok, az egész Mélyben mindenki tudja, hogy erre hagyjátok el a hegyeket. Senki sem fog erre vetődni az elkövetkező huszonnégy órában.

Ward Kidanhoz fordult. Levette az éjjellátót a fejéről. Saját szemével akarta még egyszer látni kölyökkori barátját. Azt persze nem értette, hogy miért is, de úgy rémlett neki a korábbi életéből, hogy ha még élne, így akarná.

– Köszönünk mindent – nyújtott kezet neki –, az útbaigazítást most, és hogy tegnap elintézted, hogy megtűrjenek minket.

– Ugyan – vont vállat a másik, miközben elfogadta a felé nyújtott kezet –, mi is sokkal tartozunk. Lehet, hogy a Mélyben soha többé nem fognak bízni a mágusokban, de leszünk páran, akik tudni fogják, hogy vannak köztük másmilyenek.

Ez inkább Loire-nak és Bastionnak szólt, mint Wardnak, de Kidan még mindig nem igazán volt képes a többiekkel közvetlenül szót váltani. A két mágus közül egyik sem mondott semmit erre. Bastion talán hálás volt az őszinteségért, Loire viszont nem tudta eldönteni, hogy ennyitől felmentve érzi-e magát. Viszont egyre erősödött benne az a meggyőződés, hogy a világ minden szeglete változásért kiált.

– Köszönöm az ő nevükben is – vette vissza szót Ward, miután egyik testvére sem mondott semmit –, de ha egy mód van rá, ne keveredj bajba azért, hogy az igazukat védd. Hadd higgyen mindenki, amit akar. Mi úgyis elmegyünk, nekünk mindegy.

– Lehet, de akkor is mindenkinek joga van tudni, hogy vannak köztük mások.

– Ez igaz – hagyta rá Ward.

– Jó volt téged látni, Kin. Jó tudni, hogy élsz.

– Ahogy rólad is. Jó kezekben vagytok, nyugodtan hagylak itt.

A búcsúzkodó frázisok után útnak indította a csapatot. Tisztes távot akart megtenni a hegyek alatt, mielőtt tábort vernek. A következő éjszakát viszont a kinti kertben töltik majd, a szabad ég alatt. A többiek biztos örülni fognak neki. A következő állomás pedig Dōr. És onnan haza visz az út. Soha ilyen közel nem érezte még semminek a végét. És ilyen nehéz sem volt még döntést hoznia semmiről.

Maguk mögött hagytak még pár buborékot, mire már a másik négy eléggé elfáradt ahhoz, hogy kínosan lassú tempóban tudják csak követni. Ezért megígérte nekik, hogy a következő megfelelő méretű buborékban tábort vernek. Tartotta is a szavát, nem egész egy óra múlva végre megpihentek.

Ettek valamennyit a kapott ellátmányukból, aztán minden aludni tértek. Értették, Ward miért hajtotta őket annyira. Kidan nem mondta ki, de félreérthetetlen volt. Még huszonnégy órán át elnézik, hogy a folyosóikon bóklásznak, de utána újból aktiválják majd a csapdáikat. A Hegyek ismét olyan áthatolhatatlanná válik másnaptól, mint a Felbomlás korában volt. De az ő életükkel még tartoznak a segítség fejében, ezért csak a hátuk mögött fog lezárulni a Mély. Feltéve, ha igyekeznek.

✨✨✨✨✨

Loire arra ébredt, hogy valaki erőteljesen megrázta a vállát. Nem tudta volna megmondani, mennyi idő telt el lefekvés óta, hogy éjszaka van-e még, vagy már reggel. Ebben a teljes sötétségben mintha még az idő sem telt volna. És ezen az érzésen a plafonon keringő zseblámpák halovány fénye sem segített. Ahogy kinyitotta a szemét, hirtelen nem is értette, miért ébresztik. Amióta Ward visszatért közéjük, nem kellett őrséggel bíbelődniük, mert vigyázott rájuk.

Pislogva nyitotta ki a szemét, könnyezett a benne rekedt álomtól. Az viszont határozottan segített a kijózanodásban, hogy Chealsey-t látta maga mellett térdelni. Meg is kellett állapítania magában, hogy a megpecsételt homlokú, szakadt lány nem az a látvány, amire álmából felriadni szeretne. Éppen emiatt a legkevésbé sem volt kedves vele, mikor megszólalt. Nem bánta, ennek úgysem számított.

– Mi a frászt akarsz, Chealsey? – kérdezte tőle dühödt, fojtott hangon.

– Azt mondta, beszéljek veled – felelte neki kifejezéstelenül a másik -, olyan dolgokról, amiket nem tudsz rólunk.

Erre Loire úgy ült föl, és rúgta ki magát a hálózsákjából, mintha csak skorpiókat talált volna benne. Nem szorult külön magyarázatra, hogy ki vagy mi akarja, hogy beszéljen vele. Tudta, hogy megtörténik majd, ahogy a Méregkeverő sem menekülhetett előle. Várta már egy ideje, hogy mikor és hogyan szól majd hozzá.

– Rendben – nézett körül –, de ne itt. Nehogy felébresszük a többieket.

Azonnal feltűnt neki az is, hogy Harmadik hálózsákja is üres, és Ward sincs a közelükben. Csak Espada és Bastion aludták mellette az igazak álmát. Loire kissé elbizonytalanodott, nem tudta, merre kellene indulniuk, nem akart találkozni velük. Hogy magyarázná meg, hogy miért beszélget a mágussal? Azt mégsem mondhatná, hogy épp bepótolnák a testvérekként elvesztegetett időt…

– Tudom merre ment a másik kettő – suttogta neki Chealsey –, mutatok olyan helyet, ahol nem zavarjuk őket.

Azzal elindult, Loire pedig követte. A másik lány mélyen beljebb vezette a buborékba. Amíg oda nem értek, Loire-nak fel sem tűnt, hogy ketté ágazik. Ward és Harmadik valószínűleg a másik ágba vonultak el. Hazudott volna, ha azt állítja, nem érdekli, amiről beszélnek. Elképzelni sem tudta, mi oka van annak a kettőnek ennyire titkolózva elhúzódni előlük. Abban egészen biztos volt, hogy nekik nem lehetnek olyan súlyos titkaik, mint ami neki. Őket nem terheli egy megfizetésre váró adósság.

Elértek egy kényelmes beszögellést, ami akkor is elfedte volna őket, ha valaki közülük épp arra vetődik, Chealsey azt javasolta, ide húzódjanak be. Eleve erre a beszélgetésre választotta ki. Loire sem tiltakozott. Mikor kényelmesen elhelyezkedett egy kövön, és hátát a sziklafalnak vetette, Chealsey is elérkezettnek érezhette az időt, mert ahogy leült szemben Loire-ral, bele is kezdett az üzenet átadásába.

– Segítened kell majd neki.

– Erre azért nélküled is rájöttem – próbálta kissé türelmetlenül megsürgetni a beszélgetés menetét Loire.

– De még nem mondhatja el, hogy mit vár tőled. Még túl messze vagy tőle, és annyi minden történhet. De addig is vannak dolgok, amit tudnod kell.

– Mint például?

– A mágusoknak a Mély kell.

– Ne szórakozz velem, Chealsey! – Loire körül zölden izzani kezdett a levegő, még mindig képtelen volt tolerálni a másik lányt. – Annak a városnak a romjaiból erre azért én is rájöttem. Sőt, mindannyian rájöttünk. Csak a vak nem látja, hogy egyértelműen ki akarjátok őket irtani.

– Igen. Kell a Mély. Üresen. A világ többi része nem érdekel minket. Csillagfényfok is elpusztulhat a hegyek mögé zárva, az sem a mi ügyünk. De ő azt akarta, mondjam meg neked, hogy a varázslatoddal és a Mély mágusának hatalmával az erődök sérthetetlenek. És a mágusok erről nem tudnak. De ez nem jelenti azt, hogy nem próbálják majd újra bevenni a városokat. Sokan meghalhatnak. Ha ez számít neked, ezért is kell segítened.

– Mit tegyek? – kérdezte Loire azonnal elszántan, úgy érezte bármire készen áll, annál is inkább hűtötték le Chealsey következő szavai.

– Még semmit. Még nem állsz készen. Ezért nekem sem mondta, mit vár tőled.

– Most már tényleg nem értelek titeket… Akkor minek…?

– Azt kell megtudnod, miért nem állsz készen – Chealsey szeme lilán izzott fel, Loire pedig azonnal tudta, attól a pillanattól kezdve a Lény személyesen beszél vele – nem bízom benne. És te sem tudnád letagadni, mennyire gyűlölöd. Ezért akarom, hogy tőlem halld. Talán úgy te is könnyebben fogadod majd. A mágusokkal egyébként sem lehetünk elég óvatosak. Szóval, egyszerűen csak kimondom; nem vagy elég erős. Ellenük. Ismerlek, azt is tudom mennyit töprengtél rajta, miért vagy furcsa. Egyszerű: le vagy zárva.

– Le vagyok zárva? – ismételte a lány elhűlten.

– Igen. De nem értem, miért csodálkozol ezen, hiszen mondtam már ezt neked.

– Igen, rémlik valami – dörzsölgette a homlokát Loire –, még Csillagfényfokról, az ostromból… De azt hiszem, akkor jobban lekötött a haldoklás…

– Olyan törékenyek vagytok… Nem is értem, hogy élhettek mágia nélkül. Ahogy azt sem, miért olyan fukarok, annyival szebb és jobb lenne a világotok, ha nem ennyire önzően használnák… De igen, a lényeg annyi: minden árut lezárnak. Elzárják a hatalmának nagyrészét. Csak azt hagyják benne, amiben a legtehetségesebb. Érted, mit akarok mondani? Nincs védő vagy gyógyító, sőt semmilyen más mágus típus sem. Mindenki ért mindenhez. Kivéve az áruk. Így jobban értékesíthetők. Több gyereket lehet eladni a feladatokra. Több portéka, több pénz. Ebből élnek a szigetek.

– De… az előbb az animátorokat nem mondtad… Ez azt jelenti, hogy bármilyen mágus képes halott keltésre?

– Nem. Az animálás a gyógyítás egy altípusa. Kevesen képesek rá, és könnyű elveszteni ezt a hatalmat. Sok gyerek képes egyszerűbb tárgyak felkeltésére. De általában korán kinövik, a legtöbbjük még a beszolgáltatás előtt. Kevesen vannak olyanok, mint te. Őket általában nem is adják el, rossz körülmények közt tartják őket, hogy senki ne érezzen kedvet venni közülük. Ha hasznavehetetlennek tűntetik fel az ilyen gyerekeket, könnyebb mindenféle ürügyekkel minél tovább a raktárakban tartani őket. Így azt is szabadon figyelhetik, hogy elmúlik-e ez a hatalmuk. Ha elmúlik, eladják őket, ha még el lehet, ha nem, lezárják vagy megölik őket.

A Lény elhallgatott, mintha csak gondolkozna, hol is hagyta el eredeti mondandóját. De Loire így is tökéletesen értette, amit sugallt, valószínűleg csak véletlenül adták el. Jó eséllyel Luther hajthatatlansága miatt, legalábbias az rémlett neki, hogy nem hagyta magát lebeszélni róla. Most először volt igazán hálás a nevelőapjuk elszántságáért, még ha eredetileg csak Bastion miatt is vette meg. Viszont, amit most a Lény mesélt, még tovább szította haragját a mágusok ellen.

Ezer kérdése lett volna még róluk, de erőt vett magán, és inkább olyan kérdést tett fel, amivel nem húzta feleslegesen a Lény idejét:

– De miért vagyok furcsa? Az animálás a mindenem… néha úgy érzem, hogy még az ereimben is ez a hatalom folyik… Mit rontottak el akkor?

– Te is ismered a törvényt. Tilos az animátorok kereskedelme. Téged éppen ezért gyógyítónak szántak. A vevőik közül senki sem venne animátort. Minek is, hiszen hivatalosan sehol sem képzik őket. De ha ügyetlen gyógyítónak árulnak, senkinek sem fogsz kelleni. És igen, ahogy te is mondtad, annyira mélyen gyökerezik benned ez a hatalom, hogy nem tudták elzárni. Pedig mindent megtettek, hogy sikerüljön. A lényed egy részét is elzárták, nemcsak a hatalmadat.

– Azért mondod el nekem mindezt, mert fel akarsz oldani?

– Nem tehetem. Figyelnek, azóta, hogy megmentettelek titeket. Azt, hogy beszélünk sokáig nem veszik észre, de ha használom a hatalmam, azt igen. Pont, mint legutóbb. Észrevették, mikor feloldottam a testvéred. Igen, azóta sokkal erősebb. De ezt te is észrevetted, csak azt hitted, a feltámadás és gyógyulás miatt van. Pedig nem. Azóta ő már mindenre képes, amire bármelyik mágus a Szigetekről. Például tud gyógyítani, csak soha nem próbálta, mert meg sem fordul a fejében, hogy képes lehet rá. Téged is fel akartalak oldani, miután begyógyítottam a sebedet, de nem maradt időm. Nem hagytak rá módot. De te később félig megtörted magadon a hatalmukat. Emlékszel? Mikor dühös voltál rá – mutatott most magára Chealsey.

– Megtörtem volna? – csodálkozott Loire.

– Igen. Észre sem vetted? Pedig azóta te is sokkal könnyebben gyógyítasz. Többet is bírsz, bár még így is nagyon kimerít a varázslás. Nem csoda, hiszen a hatalmad nagy részéhez nem férsz hozzá. Látod, én mindent tudok rólad. Azóta, hogy a Félúti Horizonton megérintettelek.

– Akkor most csak azért jöttél, hogy ezeket elmondd? Hogy azóta figyelsz? Mégsem tettél semmit, csak akkor, mikor már számunkra túl nagy volt a baj.

– Igen. Nem mertem beavatkozni. Ha sokszor kapcsolatba lépek valakivel, azt előbb-utóbb megtalálják. Bár téged régebb óta figyelnek. A Szigetek vissza akar szerezni magának. Azt is tudom, hogy gyűlölöd őket. Azért is kellett most eljönnöm, hogy elmondjam, neked kell megtalálnod a módját, hogy ledobd a béklyót. Ha nem teszed meg, nem leszel elég erős szembeszállni velük, ha eljön az ideje. Ahogy ahhoz sem, hogy segíts rajtam. Hidd el, feloldanám rajtad ezt a varázst, ha tehetném… de ha észreveszik… megkínoznak. Nem bírom már…

– Kik veszik észre? – Kérdezte Loire döbbenten. – Miért kínoznak?

– Mennem kell – rázta meg a fejét lemondóan Chealsey –, ha tovább maradok, tudni fogják… már neszeznek…

Azzal kihunyt a lány szemében a lila fény, mielőtt Loire egyáltalán még tiltakozásba foghatott volna. Egy pillanat műve volt csak, és ismét kettesben maradt Chealsey-vel. És a korábban érzett undora is újult erővel tért vissza, amit csak a Lény megjelenése tudott elnyomni.

– Azt hiszem elmondtam mindent, amit kellett – szólalt meg ismét szenvtelen hangon a másik.

– El – hagyta rá Loire –, menjünk vissza a többiekhez. Vagyis… te inkább maradj itt. Egy fél órát mindenképp. Figyeld, hogy Wardék elindulnak-e vissza. Ha igen, gyere és szólj nekem. Ha nem, akkor csak várj itt fél órát. És ne merj hallgatózni. Csak figyeld őket.

Chealsey egy üres baba jólneveltségével bólintott, és nem mozdult. Egészen addig, amíg Loire vissza nem indult a táborba. Utána az elágazáshoz ment, hogy a másik kettőt lesse. Eközben Loire visszament oda, ahol Espada és Bastion aludtak. Leült az ikre mellé, és percekig csak szótlanul figyelte. Nem tudta eldönteni, hogy felébressze-e. Jó volt így aludni látni, hogy ismét egészséges. Nyugodtan vette a levegőt, mintha a világon minden a legnagyobb rendben lenne.

Persze Loire is tisztában volt vele, hogy most csak az elkerülhetetlent halogatja. Tudta, hogy el kell mondania neki, amiket megtudott a Lénytől. Mert egyszerűen tudnia kell. Legalább azt a részét, ami a saját hatalmára vonatkozik. Tudnia kell, mire képes. Ezzel ellentétben viszont nem akart kérdésekre válaszolni, pedig Bastionnak biztosan lesznek majd kérdései. Addig elmélkedett ezen ikrét figyelve, hogy az ébredezni kezdett attól, hogy nézik. Lassan mozdult meg, Loire észre sem vette, hogy a szeme lassan kinyílt és rá szegeződött.

– Valami baj van, kislány? – Kérdezte tőle álmos, fojtott hangon. – Miért nem alszol? Nem tudsz?

– Tudod – nézett vissza rá –, el kellene mondanom valamit, de nem tudom hogyan.

– Hát ha elfogadsz egy tanácsot – ült fel Bastion is –, kezd el az elején. És fejezd be, ha a végére értél.

– Mondták már neked, hogy hasznavehetetlenek a tanácsaid? – Vigyorgott rá Loire.

– Eddig még soha. Te vagy az első – viszonozta a vigyort a másik is –, na ki vele, miről van szó.

– Miután a Lény meggyógyított – kezdte el végül bizonytalanul –, nem vettél észre változást?

– Arra gondolsz, hogy erősebb lettem-e? – Kérdezett vissza. – Dehogynem. Olyan erős vagyok azóta, mint hat másik a korábbi magamból. És szinte egyáltalán nem fáraszt a varázslás. Nem merek rá megesküdni, de szerintem falaim is erősebbek, és talán már el sem tűnnek, ha alszom, csak ha eszméletlen vagyok. Miért? Te nem lettél erősebb utána?

– Engem csak félig gyógyított meg – rázta meg a fejét Loire –, magamnak fejeztem be. Rám már nem jutott ideje.

– De miért ennyire fontos ez most? – Bastion sejtette, hogy a húgának nem magától jött ez a felismerése.

– Az a Lény beszélt hozzám Chealsey-n keresztül – bökte ki végül nagy nehezen Loire –, elmondta, hogy ő oldott fel téged.

Az elejétől a végéig elmesélte a korábbi beszélgetést, csak a magára vonatkozó részeket hallgatta el. Bastion csodálkozva hallgatta. Azon pedig, hogy ezentúl gyógyítani is tud, meg ki tudja még mikre, csak hitetlenkedve szaladt fel a szemöldöke. Vigyorogva jegyezte meg húgának, hogy talán ő még rosszabbul is fog teljesíteni ebben, mint a Loire, akinek az volt a véleménye, hogy őt nem könnyű alulmúlni ebben.

– Na jó, komolyra fordítva szót… Azt hiszem, abban legalább mindketten egyet értünk, hogy rengeteget köszönhetünk neki – nyugtázta Bastion –, mind ott vesztünk volna Csillagfényfokon, ha nem segít. De mi visz rá egy ilyen hatalmat, hogy hozzánk hasonló senkikre pazarolja az erejét?

– Hát ez egy jó kérdés. De mi van akkor, ha csak puszta szívjóságból tette? – Próbálkozott naivnak tűnni Loire.

– Kötve hiszem, hogy egy ilyen hatalom ingyen segítene nekünk.

– Ugyan mi kellhetne neki tőlünk neki?

– Hát ha én azt tudnám – tárta szét a karját Bastion –, mindenkinél bölcsebb lennék.