100. Egy kislépés

Luther kényelmetlen köveken tért magához. Valami nagyon nyomta a mellkasát. Emiatt nagyon nehéz volt lélegeznie. A körülötte mindenfelé szálló por is marta a torkát és csípte a szemét. Nem tudta eldönteni, hogy emiatt nem lát-e, mert annyira könnyezik a szeme, vagy a sötét miatt. Próbált megmozdulni, de a súly az egész testét a kövekre szegezte.

Kinyújtotta a kezét, amelyiket ki tudta szabadítani a rá nehezedő tömeg alól. Nem emelhette túl magasba, ujjai nem sokkal a feje fölött éles kövekbe ütköztek. Jól meg is vágta magát velük. Próbálta felidézni, mi történt. Minden jel arra utalt, hogy most épp el van temetve, méghozzá élve. Túl kába volt ahhoz, hogy minden visszatérjen hozzá, ami történt az eltelt pár órában.

Ködösen rémlett, hogy épp befejezték a megbeszélést az ételtermő vidékek védelméről és katonai ellátásáról. A javaslatait hatalmas lelkesedés és még nagyobb éljenzés fogadta. Mindent, amit felvetett minimális ellenállással szavaztak meg. Nem is emlékezett, mikor ment utoljára bármi ilyen simán. Aztán aláírták a megállapodást. Úgy rémlett, hogy épp a helyére vonult, és a vidékek vezetői léptek fel a pódiumra, hogy elmondják a záróbeszédet. A beatumi kongresszus tulajdonképpen sikerrel zárult, másnap már csak a záró ünnepség volt hátra a fővárosban, Etriában.

Arra is emlékezett, ahogy reggel a komornyikkal elhagyták a szállodát. Ahogy az előző napokban is, bejárták a Tanácsépület környékét, csakhogy Félix megbizonyosodhasson arról, hogy minden rendben van. És persze minden a legnagyobb rendben volt, az öreg nem talált semmi gyanúsat. Utána tiszteletüket tették a többi résztvevő közt. Még a tenyerén érezte a sok kézfogást.

Aztán az a kép villant az eszébe, hogy Félix felé vetődik, feldönti, ő pedig nyekkenve elterül a padok között. Még mindig érezte az éles csattanást a hátában, amivel földet ért. Aztán volt az az éles dörgés, és dübörgés… utána azt érezte, hogy az egész mindenség megrogyott alatta, és ők lecsúsztak valahova. A föld mélyébe. Talán a pokolba.

Félix! Erre a gondolatra álltak össze egy kerek egésszé a fejében kergetőző kusza képek. A robaj, amit hallott, robbanás volt. Félreérthetetlen üzenet Lawrence-től. Felismerte a bombát, talán a hangjáról? Ezt nem tudta volna megmondani. De kétség sem férhetett hozzá, ugyanaz a szerkezet, amit Moeniában is használtak. Ő terveztette, csak felismeri. Abban is biztos volt, hogy hiába kutatnak majd nyomok után, semmit sem fognak találni, ami Lawrence-re utalna.

Mocorogni kezdett a rá nehezedő súly alatt. El kellett mondania Félixnek, amire rájött. De előtte meg kellett tudnia, hogy az öreg jól van-e. Ahogy vergődött, valamennyire ki tudott csúszni a rajta fekvő test alól. Tudta, hogy Félix az. Annyira véresnek és sérültnek tűnt! Ahogy felhúzta a lábát, hogy ülő helyzetbe nyomakodjon, véletlenül a test oldalába térdelt. Az alak erre fájdalmasan összerándult, és legördült róla. Kínjában többször is felnyögött, a nyögések közül Luther pár értelmes szót ki is tudott venni.

– Öreg vagyok én már ehhez – dünnyögte az öreg küszködve.

Kínkeservvel ő is felült Luther mellett, letörölte a vért az arcáról. A Magister még ebben a félig sötétben is látta, hogy a piros vér megül arca mély barázdáiban. Félix mozdulni is alig bírt, több helyen vérzett, ahol törmelék és kavicsok fúródtak a bőre alá és a húsába. Épp a hátának keresett valami szilárdabb támasztékot, aminek nekivetheti. Luther ekkor vette észre, hogy a karjait képtelen mozgatni, biztos több helyen eltörtek. Alig hallhatóan szentségelt, Luther mégis minden szitokszót le tudott olvasni rendületlenül mozgó ajkairól.

– Alkalmasint, ha már meg tud mozdulni – szólt aztán a gazdájához -, a zakóm belő zsebében van két fecskendőnyi gyógyszer pont az ilyen esetekre…

Más körülmények közt Luthert mulattatta volna, hogy még egy ilyen szorult helyzetben is tökéletes a modora, mikor hozzá szól. A komornyik az elvérzés határán is épp olyan jólnevelt volt, mintha csak egy kifinomult úri partin venne részt. Luther mindenesetre nem húzta az időt, hiába zsibbadt minden apró porcikája, Félix mellé vonszolta magát. Benyúlt a zakója alá, és a zsebében kitapogatta a fecskendőket. Kihúzta az egyiket, a törmelékek alatti fél-sötétben is látszott, ahogy a mágikus folyadék ezüst színnel remeg benne.

– Megvan – tartotta Félix orra elé –, mit csináljak vele?

– Szúrja belém, az istenek áldják meg! – Luther akaratlanul is elmosolyodott ezen a felháborodáson. – Azt hittem, ezt magától is tudja… Vagy ennyire beütötte a fejét?

A Magister erre nem mondott semmit, inkább tapogatózni kezdett Félix lábán egy épebb pont után, amibe beleszúrhatja a tűt. De nem talált egyet sem, sőt ahogy a tenyerét végighúzta az öreg combján, abban sem volt biztos, hogy a combcsontja egyben maradt-e.

– Ne udvariaskodjon velem – szólt rá Félix határozottan –, ennél jobban már úgysem fog fájni.

– Ahogy gondolja – adta meg magát Luther, és egy szimpatikusabb ponton tövig tolta az öreg lábába a tűt, az felnyögött, de egyébként hősiesen viselte a sorsát. – Tudja, lenyűgöz, hogy ennyire felkészült.

– Ön mellett nem felkészültnek lenni felér egy halálos ítélettel. – Egy pillanatra gazdájára emelte a tekintetét, majd visszatámasztotta fejét a kövek közé.

Luther nem mondott semmit, el kellett ismernie, Félixnek ebben bizony igaza van. Inkább türelemmel várt ő is, mint az öreg, akinek még a gyógyulást is el kellett szenvednie. A gyógyszer azonnal hatni kezdett, amint Luther kihúzta a másik lábából a tűt. Félix azt is érezte, ahogy a bőre alatt hidegen áramlik, egyre szétágazik ereiben a mágikus folyadék, hogy a lehető leggyorsabban eljusson oda, ahol a gyógyító hatalomra szükség van. Az öreg minden porcikájában érezte, ahogy a sebei összezáródnak és kimozdult, eltört csontjai is visszaugranak a helyükre. Iszonyatosan fájt, de néhány tompa nyögésen kívül nem adta semmi jelét a kínjainak. Egyszer csak indulatosan megszólalt, amikor épp jobban kínozta a gyógyulás, mint ami még kellemes lett volna:

– Engedelmével uram, ezért megölöm Lawrence-t. Emlékeztetnie sem kell rá.

– Azt hittem, miattam is megtenné – heccelte Luther.

– Természetesen, ha Ön lenne ilyen rossz bőrben, azért is bosszút állnék. De magam miatt is kifejezett élvezettel fogom darabokra tépni.

– Higgye el, nem fogok a bosszúja útjába állni. És sajnálom, hogy már megint helyettem sebesült meg.

– Azt hiszem, ez testőri szakmai ártalom – Félix fáradtan felnevetett –, de tudja, biztos voltam benne, hogy ér itt majd meglepetés minket. Ezért hoztam Önnek is egy fecskendőnyi gyógyszert. De örülök, hogy nincs rá szorulva.

– Mennyi idő, mire összeszedi magát? – kérdezte inkább Luther, leplezni sem tudta nyugtalanságát amiatt, hogy eltemették őket ki tudja milyen mélyen a romok alatt.

– Pár perc. Már majdnem teljesen jól vagyok.

Hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak, Félix felemelkedett, amennyire a romok alatt erre lehetősége nyílt. Már majdnem teljesen fájdalommentesen tudott mozogni. Átropogtatta a vállát és könyökét, majd a csigolyáit is. Egy kis sajgást leszámítva már kutya baja sem volt. Görnyedve körbetapogatózott az üregben. Maguktól kissé távolabb talált egy holttestet is. Képtelenség lett volna megállapítani, hogy ki volt, annyira felismerhetetlenné zúzták a kövek.

Ahogy matatott, zaj támadt, és a leomlott törmelék instabilan inogni kezdett, majd az kövek, törött bútorok maradványai és minden egyéb, amit az összeroskadó épület korábban magával sodort, bezúdult a lyukba oda, ahol Luther és Félix tartózkodott. Az öreg alig tudott elugrani a sok tonnás törmelék elől. De arra nagyon figyelt, hogy Luthert maga előtt lökje el a kövek elől. Mindkettejük szemét és torkát eltömítette a por. De annál nagyobb bajuk szerencsére nem lett, hogy még percek múlva is köhögtek, és folyt a könny a szemükből.

A kőhalom, ami elfedte őket a terem többi részétől megszűnt körülöttük. Egy viszonylag nagyobb helyiségben találták magukat, amit még így is ketté vágtak a romok. Miután elhalt a zaj és elült a por, Félix szedte össze magát előbb. Ő vette észre azt is, hogy a korábbi omlás hatására egy járat nyílt meg a romok alatt, ami átvitt – feltehetőleg – a terem másik felébe. Óvatosan bekémlelt, tett előre pár bizonytalan lépést, majd visszajött a gazdájáért. Luther még mindig a port köpködte, és a szemét dörzsölgette.

– Arra talán ki tudunk jutni – intett a megnyílt járat felé –, elég stabilnak tűnik…

Luther csak döbbenten meredt rá. Ő személy szerint a legkevésbé sem vágyott bemászni egy összeomlott épület falaiból született alagútba. Köszönte szépen, de ebben a lyukban sem érezte épp biztonságban magát.

– Félix, én általában megbízom a józan ítélő képességében – kezdett tiltakozásba Luther –, de az a járat… Nem nagyon van kedvem oda bemászni.

– Csak nem azt hiszi, hogy itt biztonságosabb? – fordult vissza hozzá az öreg, szeme gunyorosan csillogott. – Ne legyenek kétségei, ha ez a nyakába omlik, sem itt, sem a járatban nem fogja túlélni. Viszont az legalább vezet valahová – intett a sötétségbe –, de itt csak kivárhat. És fohászkodhat a néma isteneihez, hátha meghallják, és küldenek valakit, aki még azelőtt leás ide, hogy ez az egész beomlana. Bár én ebben nem bíznék nagyon.

– Mondtam már, hogy nem így kell ösztönöznie valakit, aki klausztrofóbiában szenved?

– Meg vériszonyban… Azt mégis le tudta küzdeni, mikor eldöntötte, hogy a XXIII. Pátriárkát saját kezűleg segíti át a másvilágra. Most itt a remek alkalom ettől a félelemtől is megszabadulnia. Ne aggódjon nagyon. Most épp annyira nincs miért. Én megyek elől. Ha nekem a nyakamba szakad valami, jó eséllyel még visszamenekülhet ide.

Félix úgy érezte, hogy ennyivel tökéletesen eleget tett annak, amit egy lelkesítő beszéd megkövetel az embertől. Megindult előre a járatban. Tudta, hogy Luther követni fogja, inkább kúszik utána a romok között, minthogy egyedül maradjon abban a poros teremben. És nem tévedett. Alig tett meg pár métert, meghallotta maga mögött gazdája óvatos, de azért sietős mozgását.

Félix nem vesztegette az időt, töretlenül, de azért maga is vigyázva haladt előre. Ő sem vágyott rá, hogy ki tudja, hány tonna törmelék ömöljön a nyakába. Kitapogatott minden lépést, ott különösen, ahol az összedőlt vasbeton oszlopok acélrudjai közt kellett átóvakodnia, a biztonság kedvéért megütögette a vasakat, hogy elég stabilak-e. Tartott tőle, hogy elég csak egyet kimozdítania, hogy megboruljon a halom egyensúlya, és véget vessen az útjuknak fölfelé… rosszabb esetben az életüknek is.

Mindig miután átkúszott egy-egy ilyen neccesebb szakaszon, visszapillantott Lutherre. Meg akart bizonyosodni róla, hogy gazdája még mindig követi. A Magister nehézkesen haladt, többször megállt pihenni. Zúzódásai akadályozták a mozgásban. Nem sérült meg különösebben, de a feje azért zúgott, eléggé megütötte a köveken. Az arca is sajgott. Sejtette, hogy csúnya lilára dagad majd. Nem kért Félix varázs gyógyszeréből, úgy volt vele, jobb azt esetleges nagyobb bajra tartogatni.

Szóval csak haladtak a törmelékek között, egy folyosó romjain, és Luther nem tudta volna megmondani, hogy az épület melyik részében vannak. Azt sem tudta, mikor lyukadtak ki ide a korábbi eléggé nagynak tűnő teremből. Így hogy minden csak alaktalan rom volt, kifejezetten lehetetlennek tűnt tájékozódni az esetleg épen maradt részek között is. Aztán egyszer csak egy hatalmas kupac kő és éles-szálkás törmelék állta útjukat. Íves emelkedőt alkottak, aztán amikor már nem volt, ami tovább lökje ezt a rom-hullámot, ívesen, felpúpozva megállt a halom, mintha csak megfagyott volna.

Itt érte utol Félixet, aki bizalmatlan tekintettel vizslatta ezt a magát stabilnak mutató rom-lavinát. Egyértelműen útjukat állta, a folyosó többi része teljességgel megközelíthetetlenné és járhatatlanná vált. Viszont fölöttük a beszakadt plafonon – Luther feltételezte, hogy az –, tátongott egy széles nyílás, amin át a törmelék beömlött ide a lentebbi folyosóba. Nem sok választásuk maradt a tovább haladást illetően. Luthernek a legkevésbé sem tetszett az elszánt kifejezés, amit Félix arcán látott. Az öregnek meg sem kellett szólalnia, magától is tudta, merre visz tovább az útjuk.

– Hát, uram, remélem, tériszonya legalább nincs, mert másfele nem visz út.

– És ha leomlik? – Ő is tudta, nincs választásuk, de akkor is meg kellett kérdeznie.

– Akkor maga alá temet minket – vont vállat Félix –, ebben az esetben viszont reménykedjen, hogy gyorsan meghaljon. Nem lehet kellemes ennyi törmelék alatt tehetetlenül feküdni.

– Mondtam már, hogy van még mit gyakorolnia lelkesítés terén? – kérdezte szemrehányón.

– Azt hiszem, félre értett. Nem lelkesíteni akartam, csak tényeket közöltem. Itt viszont Ön menjen előre.

Nem magyarázta túl, mindketten tisztában voltak vele, ha Luther mozgolódása miatt omlani kezd a halom, a másodiknak közel sem biztos, hogy lesz módja feljutni. Luther tiltakozni akart, de tudta, Félix hajthatatlan, és nem tágít majd. A komornyik készen állt lent veszni, ha esetleg úgy alakul. Luther bizonytalanul meredt a halomra. Visszafordult Félix felé, mondani akart neki még valamit, de egyáltalán nem jöttek a szavak. Sosem szokott ilyen előfordulni vele. Nem akart búcsúzkodni, nem akart belegondolni, hogy ez a romok közt kúszás-mászás most akár valamelyikük életének a végét is jelentheti.

– Induljon – szólt rá Félix –, majd elmondja fönt. Ráér addig.

Luther bólintott, és merev, gépies mozdulatokkal megindult fölfelé. A halom magasabb és meredekebb volt, mint amilyennek lentről tűnt. Sőt az sem látszott a rakás tövéből, hogy egy sérült vízvezeték miatt a víz kisebb-nagyobb ereket mart a törmelékbe, ami csúszóssá tette a halmot, és megnehezítette a mászást. Nem volt egyszerű feljutnia. A nedves kövek kimállottak tapogatóztó tenyere és talpa alól. A neves por sárosan tapadt az ujjaira még bizonytalanabbá téve a kapaszkodást.

Hallotta, ahogy egy-egy lépése után megindul egy adag kő, és Félix lábai elé zúdul. Nem mert lenézni, nem akart azzal a látvánnyal szembesülni, hogy esetleg úgy kimállott a halom, hogy a komornyiknak nem lesz esélye felmászni. Igyekezett mielőbb felérni, hogy az öreg is megindulhasson utána.

Mikor felért, és végre szilárd beton szerkezetet érzett a lába alatt, ott maradt a lyuk mellett, és Félixet figyelte, ahogy megindult felé. Le sem vette a tekintetét róla, mintha az valami mágikus kötelék lenne köztük, és segíthetne vele felhúzni az öreget a halmon. Aztán morajlás hallatszott fel romok mélyéről, és az egész törmelékhegy inogni kezdett. Félix felnézett Lutherre, tekintete az övébe kapaszkodott, miközben az egész kupac mállani kezdett. Az öreg szinte kilőtt onnan, ahol volt, és már egyáltalán nem figyelt, hova lép. Alig érzett meg valami szilárdat a lába alatt, már lökte is tovább magát, miközben egyre inkább eltűnt a halom alóla.

Az utolsó pár méteren előre lendült, és mellkasa teljes szélességével csapódott a plafonban nyílt lyuk szegélyének. Az ütközéstől fájdalmas nyögés szaladt ki a torkán. Kétségbeesetten próbált megkapaszkodni valamiben, de a betonpadló teljesen sima volt, ő pedig a korábbi lendülettől visszafele csúszott. Lentről az sem látszott, hogy a felettük levő szint betonpadlója is mennyire lejt. Mintha az egész épület bedőlt volna, és ferdén állna. Luther ott termett, hasra vetődött, miközben minden erejével megmarkolta az öreg két csuklóját. Most már legalább ketten csúsztak.

– Engedjen el! – kiabálta kétségbeesetten Félix.

– Dehogy eng…

Luther tiltakozása fájdalmas üvöltésbe fulladt. Mikor hasra vetődött Félix után, észrevette, hogy a padlót korábban borító parketta lécei az őket ért feszültségtől szétrobbantak, eldeformálódtak, és több helyen élesen-szálkásan meredtek felfelé. Ezeket elkerülve kapott Félix keze után, de azt maga sem gondolta, hogy az öreg súlya egyenesen egy ilyen hegyes-éles törött lécre rántja majd rá. A léc pedig mélyen a combjába vágott, talán a csontjáig is elhatolt. De a csúszást legalább megállította.

Luther magán kívül volt a fájdalomtól. Nem érezte, hogy vérezne a seb, a fadarab egyelőre szorosan összenyomta az ereket. Csillagokat látott, fogása önkéntelenül is lazult Félix csuklóján. Csakhogy eddigre már az öreg is megkapaszkodott az ő kezében, és bár a Magister izzadó tenyere sikamlós volt, Félix belé kapaszkodva mégis fel tudta húzni magát.

Azonnal Luther mellé mászott, megpróbálta lefordítani a lécről, de nem tudta, el kellett törnie. Talpra ugrott, és egyetlen jól irányzott rúgással eltörte a fadarabot, ami ettől ha lehet, még mélyebben fúródott a másik lábába. Abban a pillanatban spriccelni kezdett belőle a vér. Luther felnyögött, kiáltani már nem maradt ereje. Félix a hátára fordította, miközben Luther combjából egyre csak lüktetve spriccelt a vér. Az övével megpróbálta összeszorítani az ereket gazdája lábában, hogy mérsékelje a vérveszteséget.

Csak ezután rántotta ki a lécet Luther lábából. Félix nem vesztegette az időt, kivette zakója belső zsebéből a megmaradt mágikus gyógyszert. Döbbenten vette észre, hogy a fiola megrepedt, mikor nekicsapódott a szint padlóját alkotó betonlapnak. Eddigre az orvosság fele elfolyt belőle. Félix hangosan szentségelt, csak remélni merte, hogy a megmaradt gyógyító folyadék elég lesz. Fogta a tűt, és a seb közelében Luther húsába szúrta.

A gyógyszer maradéktalanul hatott, bármennyire maradt is kevés belőle. A vérzés szinte azonnal elállt, és a seb is gyógyulni kezdett. Félix figyelte, ahogy a seb egyre lassuló tempóban bár, de összezáródott. Majdnem teljesen. Egy nagyjából tíz centis var maradt csak a végén, mire Luther teste felhasználta a mágikus gyógyulást. Nemsokára már mozogni is újra tudott. Viszonylag kevés fájdalommal ült föl, és a combján maradt sebet nézte. Még sajgott, de annyira azért nem volt rossz, mint lehetett volna. Ha futni nem is fog, de sántikálva tud majd járni.

– Ezt ne csinálja még egyszer! – rázta fel a lába vizslatásából Félix. – Nekem kell meghalnom Önért, nem pedig fordítva.

– Ne vicceljen már – nézett rá Luther, miközben megmaradt méltóságával megpróbált felkelni a poros, véres padlóról –, ki vinne ki innen, ha most hagytam volna leesni?

– Hát nem teljesen Önön múlt – rúgta arrébb Félix sokat mondóan a véres lécet –, de köszönöm. Még egy valamivel több, amiért tartozom.

– Mondtam már, hogy ne vicceljen. Inkább nézzen körül, hogy jutunk ki innen. Szükségem lenne egy kevésbé szakadt nadrágra.

– Meg ha jól látom, valakire, akire támaszkodhat – kötekedett Félix.

– Istenek mentsenek. Egyelőre meg tudok állni a saját lábamon is. Az egyiken mindenképp.

– Ahogy gondolja – indult el az öreg, hogy körül nézzen az emeleten.

Úgy tűnt, egy romos irodában vannak. A bútorok szinte teljesen összetörtek benne, ahogy a padlót borító parketta is felszakadt. A felettük húzódó plafon nagyrésze hiányzott. Leomlott erre az eggyel lentebbi szintre. Félix felfele kémlelt. Egyrészt azt próbálta megállapítani, hogy mennyire lehet stabil felettük a plafon, másodsorban pedig azt, hogyan juthatnának fel arra a szintre.

Ahogy nyakát felfelé nyújtogatva járkált, egyszer csak rálépett valamire. Hengeres volt, ki is ugrott a talpa alól. Megbillent rajta, hogy egyensúlyát vesztve majdnem fel is bukott. Nem sokon múlt, hogy nem terült el a padlón. Luther félrenézett, úgy tett, mintha nem vette volna észre ezt az ügyetlenséget. Félixet gazdája bámészkodásánál jobban lekötötte az, hogy kiderítse mire lépett rá.

Legnagyobb megdöbbenésére egy zseblámpa volt. Elképzelni sem tudta, hogy kerülhetett oda, de jobbkor nem is jöhetett volna. Felvette, és bekapcsolta. Meg kellett ütögetni kissé, hogy magához térjen, és világítani kezdjen. De így mégis csak jobban látták, hogy mi veszi körül őket. Végre nem kellett erőltetniük a szemüket a fentről leszűrődő halvány fényben.

– Ha ezzel jelzünk a lyukon át, talán észrevesznek minket – mondta Luthernek, aki kihallotta a hangjából, mennyire nincs meggyőződve ennek a sikerességéről.

Inkább hagyta Félixet, hogy járjon még egy kört a szinten, hátha talál még valami használhatót, vagy támad valami jobb ötlete. Az öreg megállt egy jó kupac törmelék mellett, és indulatosan belerúgott. Luther tudta, ez nem sok jót jelent. Ezért inkább lehuppant a földre, nem akarta feleslegesen terhelni még mindig sajgó lábát. Ahogy földet ért, sikerült arrébb sodornia néhány követ. Félix pedig abban a pillanatban lepisszegte.

– Mi történt? – Csattant fel Luther ingerülten. – Nem hiszem, hogy itt bármi miatt csendben kellene lennünk.

– Ön nem hallotta? – kérdezte Félix, miközben az iménti törmelékhalmot fürkészte.

– Hallani? Mit? – Luther még mindig nem tudta, mire kellene figyelnie.

– Nyöszörgést hallottam.

Megkerülte a halmot, nem is számított rá, hogy akkora. De a terem legalább egyharmadát elfoglalta. Egészen a hátsó falig kellett mennie, hogy megtalálja a hang forrását. Egy félig a törmelék alá temetett testet talált. A ruháját elnézve, az az öltöny valamikor ugyanolyan volt, mint amit Luther is viselt aznap. Félix letérdelt a sebesült mellé. Megnézte, hogy él-e még. Nem tudta volna megmondani, hogy megkönnyebbült-e attól, hogy az a félig betemetett alak még élt. Bár alig.

– Tudom, hol vagyunk az épületben – fordult vissza Lutherhez –, ez az a terem, ahol a hasonmását hagyta, arra az esetre, ha ki akarna surranni a szünetben. Itt van az embere. De nem szedhetem ki a törmelék alól. Nem vagyok orvos, tartok tőle, ha kiásom, azonnal meghal.

Luther nehézkesen ismét feltápászkodott, sántikálva odalépdelt Félix mellé. Lenézett a hasonmására, és azonnal az eszébe ötlött egy ötlet. Félix is látta rajta, hogy valamit kitalált. Nem is akarta megzavarni a tervezgetésben.

– Tudja – szólalt meg kis idő elteltével Luther –, elegem van már abból, hogy valaki lépten-nyomon megpróbál megölni. Sőt erősen hajlok arra a meggyőződésre, hogy minden merénylet kísérlet mögött Lawrence áll.

– Ezt én is így gondolom – értett vele egyet Félix –, ez a bomba egyértelműen ugyanolyan volt, mint az a korábbi. Ki más tudna róla ilyen pontos replikát készíteni?

– Pontosan. Nem szívesen mondom, de határozottan úgy érzem, hogy most épp kapóra is jött Lawrence kis meglepetése.

– Mire gondol? – meredt rá értetlenül Félix, ő mindennek érezte ezt a helyzetet, csak épp szerencsésnek nem.

– Életben kell tartanunk a hasonmást. Azt akarom, hogy azz higgyék róla, én vagyok. Kerüljön kórházba, mondja el róla minden adó, hogy az orvosok mennyire küzdenek a Magister életéért. Ha kikerülök a képből, végre úgy tudom majd intézni a dolgaimat, hogy senki sem tud belerondítani a terveimbe.

– Mutassa a képét – lépett oda mellé Félix, és megvilágította az arcát a zseblámpával –, úgy látom eléggé megzúzta a köveken. Ember legyen a talpán, aki megállapítja, hogy melyikük az igazi. De Akkor sem teljesen értem, hogy képzelte el. Egy valami aggaszt. Az értem, hogy a televízió képernyők előtt ülőket meg tudjuk téveszteni ezzel. De az orvosok? Ők a hasonmás karján levő pecsétből azonnal tudni fogják, hogy nem ő az igazi…

– Hát akkor el kell hallgattatnunk az orvosokat. Nem hiszem, hogy olyan nagy erőfeszítés lenne a számukra egy pecsétet titokban tartani. Ne keserítsen el, tudom, hogy nagyon is ért a meggyőzéshez. Ezt magára bíznom.

– Rendben, de ha ezt meg is oldom, és mindenki el is hiszi, hogy kórházban van, és válságos az állapota, Ön akkor sem mozoghat szabadon.

– Ez így van. Azt terveztem, hogy visszavonulok a villámba, és jól elrejtőzöm a világ szeme elől. Viszont éppen ezért kell valaki, aki továbbra is kijár a tanácsba helyettem, és érvényesíti az akaratomat. És aki sosem fordulna ellenem, mert bőven van mivel sakkban tartanom. Persze egy ilyen embert kénytelenek lennénk beavatni, ezért nem választhatunk felelőtlenül.

– Mit szól Suzannához?

– Suzanna?

– Tudja, a három gyerekes özvegy a Tacticusi Tanácsból.

– Igen, igen. Most, hogy így mondja, már emlékszem. Ő az, akinek a férje abban a bizonyos szégyenletes támadássorozatban halt meg. Amiben a Pátriárkákat is elvesztettük. A nő pedig hős lett, aki a férje holttestén át mentette a gyerekeiket.

– Nekem inkább úgy rémlik, hogy meg akart szabadulni a férjétől, mert úgy érezte, hátráltatja a Tanácsban. Éppen azért kereste fel Önt, hogy segítsen neki ebben a zavaró apróság elhárításában.

– Így is mondhatjuk. A lényeg az, hogy éppen eleget tudok róla ahhoz, hogy több életre előre a kezemben tudjam a hűségét. Akkor már csak egy visszadátumozott nyilatkozatra van szükségem, miszerint Suzannát jelöltem meg, hogy eljárjon a nevemben, ha bármi történik velem.

– Ezt azonnal elkészíthetem, amint kijutottunk innen.

– Azt ugye tudja, hogy ha ebbe belekezdünk, akkor amíg én bujkálok magának a kórházban kell lennie vele? Biztos vagyok benne, hogy amint ennek híre megy, Lawrence személyesen is tiszteletét akarja majd tenni nálam. Ha viszont nem őrzik a hasonmást eléggé, azonnal gyanút fog. Lawrence megszállott, de nem hülye. Tisztában van vele, mekkora felhajtásnak kell lennie egy sebesült Magister körül.

– Gondolom, nem elégszik meg csak annyival, hogy én a kórházban legyek. Robertet is oda akarja vezényelni.

– Ha jól sejtem, ez a legkevésbé sem tetszik magának – nézett rá némiképp fancsali képpel Luther.

– Jól gondolja – csóválta meg a fejét Félix –, felelek a biztonságáért. És túlságosan nagy luxusnak érzem ennyire védeni egy hasonmást.

– Az a hasonmás én vagyok. Ezt kell hinnie az egész világnak. Egyébként meg vigasztalja a tudat, hogy ha Lawrence felbukkan, a kedvére tépheti darabokra.

– Nem vígasztal. De azt az egyet el kell ismernem, hogy nekem is nagyon elegem van abból, hogy mostanában már szinte hobbi szinten törnek az életére. Én is nyugalmat akarok. Szóval, ha ezzel kissé nagyobb biztonságban lesz, akkor tőlem csináljuk. De minden lépéséről tudni akarok. És ha úgy ítélem meg, hogy Ön mellett nagyobb szükség van rám, otthagyom a kórházat. Rendben?

– Ezzel a feltétellel ki tudok egyezni – vigyorodott el elégedetten Luther.

Valahol felettük, az emelet egy távolabbi sarkában lépések hangzottak fel. Többen jöttek, több különböző termetű ember eltérő tempójú lépései kopogtak a betonon. Egyre közeledtek feléjük.

– Szedje le a vart a lábáról – súgta Luthernek nyugtalanul Félix -, az sem baj, ha vérezni kezd. Friss sebnek kell kinéznie. Ha az orvosok meglátják, félig gyógyultan, tudni fogják, hogy varázsszert használt rá. Ha pedig rákérdeznek, hogy miért a hasonmás kapta, és nem a Magister, lőttek a tervének.

– De figyelmes – vigyorodott el Luther, miközben nekiállt lekaparni a sebet. Alig martak bele a körmei, vér serkent alóla. – Azt hiszem, ez nem kicsit fog vérezni – annyira fájt, hogy le kellett ülnie.

– Használhatja az övemet – nyújtotta át neki Félix a bőrövet.

Miközben Luther azzal bíbelődött, hogy ismét elszorítsa az eret a combján, az öreg a plafonban tátongó lyuk alá ment. Kiáltott párat, miközben fölfele villogott a lámpával. A hangos kiáltásokból, megszaporázott, sietős léptekből azonnal lehetett tudni, hogy észrevették a jelzést. Nem sokkal később egy alak jelent meg a lyuknál, egyenesen lenézett Félixre.

– Ki van lent? – kiáltott le az öregnek.

– A Magister, a hasonmása és a logisztikai főnöke – adta meg a választ késlekedés nélkül –, értékelném, ha igyekeznének, a Magister a romok alatt rekedt. Tartok tőle, hogy válságos az állapota.

Amíg ők leereszkedtek, Félix letépett egy darab véres rongyot az ingjéből, amit a hasonmás karjára kötött, hogy elfedje a pecsétet. Épp annyira volt nedves még a vértől, hogy bárki elhihette, egy csúnya sebet kötöztek be vele. Ahogy az orvosok, és a mentőalakulat tagjai leereszkedtek hozzájuk, Luther igyekezett a hattérbe húzódni, hogy minél inkább láthatatlan legyen. Bár igyekeznie sem kellett volna, senki sem foglalkozott vele. Maradéktalanul elhitték Félixnek, hogy ő csak egy hasonmás.

A mágusok kiemelték a másikat a romok alól. Megdicsérték Félixet, amiért nem próbálta maga kimenteni. Sőt arról is biztosították, hogy az ő segítségük nélkül nem élte volna túl, hiába szedte volna ki a törmelék alól. Megvizsgálták a sérültet, de nem tudtak túl sok bíztatót mondani az állapotáról. Azt sem, hogy egyáltalán túléli-e. Azt állították, hogy nagyobb erejű orvosok segítségére van szüksége, mint amivel ők ott rendelkeznek. De megígérték, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek.

Mágikus hordágyra emelték a „Magistert”, és azonnal nekikezdtek a kimenekítésének. Félix közölte velük, hogy ő is velük tart, erről nem nyit vitát, hiszen a Magister állapota az ő személyes felelőssége. Szerencsére senki sem mert szembeszegülni vele. Aztán még mielőtt kiértek volna az épületből, nem felejtette el utasítani a „hasonmást” sem, hogy térjen vissza a szállásukra, amilyen gyorsan csak lehet, és maradjon ott, amíg másra nem utasítják. Egyszóval tökéletesen játszotta a szerepet, amit Luther elvárt tőle.