99. Egy kislépés

Loire-t másnap Espada ébresztette. Egész pontosan azzal a szöveggel, hogy a hasára süt a nap. A lány ezt nem tudta értékelni, lévén a föld alatt ezt kifejezetten nehezére esett elképzelni. De a fiú alig bírt magával, a Mélyben sokkal kedvesebben álltak hozzájuk, mint Csillagfényfokon az ellenállás. Hősként fogadták az összes visszatérő katonát, akik segítettek Középváros felszabadításában. Nem voltak kivételek ez alól a szívélyes fogadtatás alól ők sem.

Miután Loire magához tért, lezuhanyozott, és magára vett a kikészített tiszta ruhákból, visszahuppant az ágyra. Olyan jó puha volt, nem akaródzott otthagynia. Miközben ő még lustálkodott egy kicsit, Espada lelkesen mesélt neki mindenről, ami az alatt történt, hogy aludt. Elmondta, hogy nem nagyon törődnek velük, oda mennek, ahova akarnak. De ha bárkit megszólítanak, a mélyiek meglehetősen barátságosak velük. Kifejezetten kellemes felüdülés ez a Parancsnok és Csillagfényfok ellenségessége után.

– Szóval oda megyünk, ahova akarunk? – Loire biztos akart lenni a dolgában, majd mikor nem válaszolt azonnal, tovább beszélt. – De ez biztos, hogy nem csak rátok vonatkozik? – Tudod, itt nem szeretik a mágusokat…

– Ward azt mondta a Parancsnoknak, hogy a vendégszeretet vagy vonatkozik mindenkire, vagy senkire. De azt nem tűrte volna el, hogy téged, meg Bastiont úgy bezárjanak, mint Chealsey-t.

– Mint Chealsey-t? – Loire érezte, hogy értetlen csodálkozás ül ki az arcára.

– Igen – rántotta meg a vállát nemtörődöm módon Espada –, Ward az hazudta nekik, hogy a foglyunk, és hogy elvarázsoltad, de azért jobb bezárva tartani. A Parancsnok erre felvetette, hogy esetleg titeket is be kéne, tudod, hogy ne zavarjátok fel a Mély nyugalmát. Azt ígérte Wardnak, hogy intéz nektek egy kényelmesebb körletet, de ő hallani sem akart róla. Azt mondta, vagy ugyanúgy kezel mindannyiunkat, vagy azonnal tovább állunk.

– És belement? Mármint a Parancsnok… – Loire ezt meglehetősen nehezen hitte, bár Wardról gond nélkül el tudta volna képzelni azt is, hogy két ököllel torolja meg a „mágusai” sértegetését.

– Hát szerintem nem volt más választása. Ha jól vettem ki a szavaiból, a város vezetők kíváncsiak voltak ránk. Tudni akarták, kik jöttek Csillagfényfokról. Miután megérkeztünk, és megkaptuk a szobánkat meg az őreinket…

– Őreinket? – kapta fel a fejét erre a szóra Loire.

– Aha – bólintott a fiú –, oda mehetünk, ahova csak akarunk, ameddig jön utánunk valaki.

Elmagyarázta, hogy annyi kötöttség van csak az itt tartózkodásukban, hogy minden kaptak maguk mellé egy-egy katonát, akinek az a dolga, hogy kövesse őket, és visszaterelje a vendégeket, ha olyan helyre tévednének, ahova nincs bejárásuk. Meg persze arra is ügyelniük kellett, hogy a fényről érkezettek nehogy elkóvályogjanak és elvesszenek a járatokban.

– De ne aggódj, tudomást sem kell róluk venned. Nem szólnak hozzád, semmivel sem érzékeltetik a jelenlétüket veled. Gondolom, ha valami olyat tennénk, vagy olyan helyre vetődnénk, ahova nem szabad, akkor közbe avatkoznának. De eddig nem csináltak semmit azon kívül, hogy az enyém jött utánam. Meg válaszolt, ha kérdeztem.

– Tényleg, hol vannak a többiek? – Már korábban rá akart kérdezni erre, de Espada olyan lelkesen mesélt, hogy nem tudta félbeszakítani.

– Bastion és Harmadik korán keltek, és miután kiszolgálták magukat a bekészített reggeliből…

– Várj! – Csapott le egy éhes keselyű vehemenciájával a reggeli szóra Loire. – Szóval kaptunk enni?

– Hogy kaptunk-e? – Nevetett fel Espada. – Kevés vagy te ahhoz, hogy mindet magadba tömd.

Azzal átvezette egy teremmel arrébb nővérét. Szállásnak számukra egy elég nagy lakrészt jelöltek ki, az egészről azonnal látszott, hogy nem akárkik nyerhetnek ide bebocsátást. Öt szoba volt benne, mindüknek egy. Ráadásul minden szobához saját mosdó és fürdő tartozott. Espada erről azt mondta, hogy magasrangú tisztek családtagjait szokták itt elhelyezni. Az öt szoba pedig egy tágas, előtérként is funkcionáló társalgóba nyílt. Itt volt egy hosszú, széles asztal mindenfelé földi jóval roskadásig pakolva.

Loire nem is késlekedett, azonnal körözni kezdett az asztal körül, hogy felmérje a választékot, és kiválassza, hogy mit enne. Felvett egy tányért, de a bőség zavara miatt sokáig nem tudott dönteni. Espada őt figyelve úgy döntött, hogy tovább mondja a magáét.

– Szóval, Bastion és Harmadik is elindultak felfedezni a várost. De előtte még a Parancsnok eljött ide. Üzenetet hozott a Tiszti Tanácsból, hogy beszélni akarnak Warddal. Ő nem akart vele menni, amíg el nem mondja nagyjából, hogy mit akarnak tőle. Gondolhatod, hogy nem voltak barátságosak egymással. Aztán a Parancsnok nagy nehezen annyit elárult, hogy Dōr és Csillagfényfok ostromáról akarnak többet tudni.

– Miért? – csodálkozott Loire miközben sajtot és tojást szedett a tányérjára –, nem hiszem, hogy ezekről beszélhet nekik.

– Hát én sem. De azt a halott mágustól tudjuk, hogy az itteni támadást varázslók és halottak követték el. Szerintem gyanús nekik. A mágusok nyíltan nem viseltek hadat évszázadok óta, legfeljebb varázstalan seregekbe adtak el katonákat. Szóval a Mély Parancsnoka szerint a mágusok elárultak minket…

– Nem ez lenne az első eset – merengett Loire –, a Felbomláskor is megtámadták a Mélyt…

A legkevésbé sem volt jó történelmi kirakós összerakásában, de ez most szöget ütött a fejében. A Méregkeverő mesélt erről. Hogy milyen borzalmas pusztítást végzett a mágia, mikor berobbantották a hegyoldalt. Már akkor akartak valamit a Mélytől, de a mélyi mágus az elátkozott vizekkel sikeresen megakadályozta őket a tervükben. Ha újra jöttek most, biztos nem felejtettek. Valamit kitaláltak, hogy kikerüljék a tavakat…

– Beszélnem kell Warddal! – csattant fel hirtelen, a tányérját is majdnem elejtette.

– Mi a fene ütött beléd? – meredt rá elhűlten Espada, miután megakadályozta, hogy a tányér az ételekkel a földön landoljon. – Fogalmam nincs, hova mentek, ráadásul kötve hiszem, hogy oda téged beengednének. Bár azt nem kétlem, hogy be tudnál menni erővel…

– Szóval még nem jött vissza azóta sem? – Loire a legkevésbé sem tűnt higgadtnak.

– Nem – rázta a fejét a fiú, majd a lány kezébe nyomta a tányért. – Van köze ennek az izgalomnak ahhoz a zöldséghez, amit az imént motyogtál a Mélyről?

Loire nem tudta, mit felelhetne erre. Nem akart bonyolult magyarázatokba belemenni. Egyébként is tudta, Espada mennyire szkeptikus. Nem is értette miért. Azok után, amiken keresztülmentek, már nem kéne ilyen hitetlenkedőnek lennie. Szóval, a konfliktuskerülés legegyszerűbb módját választotta. Makacsul hallgatott. A fiú miután elunta, egy nagy sóhaj kíséretében adott hangot nemtetszésének.

– Furcsa vagy mostanában. Még a szokásosnál is furcsább. Pedig most úgy sem tehetsz semmit. Este lesz valamilyen mulatság, amin megünnepeljük, a győzelmet, vagy mi. Legkésőbb akkor fogsz tudni beszélni Warddal. Aztán holnap tovább indulunk Dōrba.

Figyelte Loire-t, aki most már inkább gondolataiban elveszve folytatta a járkálást, mint ételt keresve. Mikor elfogyott a türelme, Espada rápirított.

– Te nem épp éhen akartál halni? Egyél végre, az istenek áldjanak meg! Utána pedig félreteszed az aggódást, és kihasználjuk a szabadidőt, amit kaptunk.

Loire egy sóhajtás kíséretében engedte el a gondokat a nap hátralevő részére. Nem bízott benne, hogy Wardon kívül hinne neki más, vagy legalább számításba venné azt, amit mond.

Gyomra követelőző korgásának engedve, végül nekiállt a kiválasztott ételeknek. Közben Espada locsogását hallgatta. Nem mondta el neki, hogy az erődváros őt annyira nem érdekelte, sem azt, hogy ő már járt itt. Úgysem hinne neki. Arra meg nem volt szüksége, hogy a saját öccse is bolondnak nézze. Az álmai persze nyugtalanították. És nemcsak amiatt, mert ilyenkor fáradtabban ébredt, mint amilyen fáradt volt elalvás előtt. Nehéz volt megbírkózni két élettel.

Reggeli után mégis az öccsével tartott felfedezni a várost. Nagyon tudott volna mit kezdeni magával a szobában kucorogva estig. Addig sem kell egyedül unatkoznia a szobában. Indulás előtt viszont jól meg akarta tömni a gyomrát.

– Hát ennél nagyobbat nem is tévedhettünk volna a Méllyel kapcsolatban – magyarázta Espada Loire-nak ahogy reggeli után kiléptek a szállásukról –, nem egyszerűen csak túléltek. Remekül élnek. Semmi igényük nincs a felvilágra. Egyébként a testőröm azt mondta, hogy annak ellenére, hogy mindenük megvan, az életosztásnak szigorú szabályai vannak. Meghatározott időben, és rendszer szerint kapják meg az emberek a fejadagjukat.

Loire erre nem mondott semmit, csak hümmögött. A szájába tömött hatalmas pogácsa – indulás előtt még teletömte a zsebeit – megakadályozta abban, hogy bármi értelmeset kipréseljen magából. Annyira jól esett végre rendes ételt ennie. Ízekkel, akkora mennyiségben, ami épp jól esik.

– Te jó ég mekkora malac vagy! – Robbant ki a nevetés Espadából, ahogy nézte ezt a mohóságot. – Így aztán nem fogsz jó benyomást tenni a Mélyre.

– Nem érdekel –  nyögte Loire tele szájjal –, éhes vagyok…

És tényleg. Olyan éhesnek érezte magát akkor, mintha Kirik, Aaden és Jeff éhségét is érezné.

– Senki sem akarja elvenni tőled – biztosította a fiú –, de megfulladnod sem kell.

– És hova akarsz menni? – Próbálta kérdéssel elterelni magáról az öccse figyelmét.

Egy folyosón haladtak, Loire emlékezett rá, hogy a méregkeverő szemével látta már ezt az erődöt. Ugyanolyan volt most is, mint akkor. És nem hasonlított a romos Középvárosra. Itt nem voltak tágas terek. Az otthonok, hivatalok, és minden az ehhez hasonló folyosókra nyíltak. Ezek falaira képeket festettek, tájakat, történelmi jeleneteket, hogy tágítsák velük a teret. És itt is ugyanúgy szólt a ritmus a falakból, mint a korábbi városokban, amiket akár a Méregkeverő, akár Kirik szemén át látott. 

Döbbenetes volt. Bent a szállásukon annyira halk volt, hogy teljesen ki is tudta zárni, de a folyosókon ez a ritmus diktálta az élet ütemét. Mégsem találta zavarónak. Kellemesen felpezsdítette a kedvét, tökéletesen értette, miért ezt a zenét választották a lakosok ösztönzésére. Ahogy hallgatta, észre sem vette, hogy mennyire elvarázsolta a város.

Espada vigyorogva nézte. Hagyta, hogy elvesszen a csodálkozásban. Ő már túl volt ezen, mikor először lépett ki a szállásukról, már megtapasztalta ezt a másféle létet. Őt is annyira elvarázsolta elsőre, hogy csak megkésve vette észre a háta mögé felsorakozó testőrt. Most viszont már számított a jelenlétére, meg sem lepte, hogy két árnyékot látott a nyomukban. Nem hívta fel Loire figyelmét rájuk.

– Gyere, mutatok valamit, ami nagyon fog tetszeni – ragadta meg a lány csuklóját, és ellentmondást nem tűrően húzta maga után.

Loire engedelmesen követte, bár már még nem sikerült felocsúdnia a lenyűgözöttségből. Annak persze örült, hogy Espada vezeti körbe, ő már az első kanyar után teljesen elveszett a folyosók labirintusában. Ahogy haladtak, többször megállították őket. Úgy látszik, futótűzként terjedt a hír, hogy a Csillagfényfokról érkező katonák közt van egy fémkarú is. Az emberek többször is eléjük léptek, hogy megérinthessék a fiú karját, szinte a csodájára jártak.

– Azonnal nem leszel itt ennyire népszerű – súgta az egyik ilyen jelenet után Espadának Loire rossszmájúan –, ha majd kiderül, hogy a mi mozgatja a karodat.

– Mi mozgatná? Természetesen én – vigyorgott vissza nővérére, nagyon élvezte a dicsfényt, nem engedte Loire-nak, hogy kedvét szegje.

– Végül is igen – hagyta a rá a lány –, és hova akartál vinni?

– Mindjárt meglátod – azzal tovább vezette.

Mielőtt megérkeztek volna, még egyszer megállították őket. De akkor nem Espada miatt. Egy idősebb nő lépett eléjük a többi mélyi közül. Egyenesen Loire elé, és megragadta mindkét kezét. A szájához emelte, és megcsókolta előbb az egyik, majd a másik tenyerét. A lányt ez úgy megdöbbentette, hogy moccanni is képtelen volt, kővé dermedt minden tagja.

– Köszönöm – mondta neki a ráncos arcú asszony, vizenyős szemeivel Loire elhűlt arcára meredve – köszönöm, hogy hazahoztad a gyermekeimet. Mindkettő Középvárosban harcolt. És mindkettő megmenekült neked hála. Elmesélték… mindent elmeséltek… köszönöm…

Azzal elengedte a lány kezét, és visszasuhant a tömegbe, és Loire szem elől vesztette. Zavarában körbe fordult, hátha meglátja, és mondhat neki valamit, bár őszintén megvallva, fogalma sem volt arról, kikről beszélt. Annyi ember ment át a kezei alatt, fel sem ismerné mindet, ha elé állítanák őket. Teljesen összezavarta ez a hála nyilvánítás, nem volt ahhoz szokva, hogy megköszönjék a fájdalmas gyógyítást, amire képes volt. Gondolataiból Espada hangja rántotta vissza a valóságba.

– Látod, te is hős vagy – vágta hátba a nővérét.

– De… de… – dadogott Loire –, miért köszönte meg? Biztos nagyon fájt a gyerekeinek, amit velük csináltam…

– Nekik nincsenek mágusaik – emlékeztette Espada –, bármit tegyenek is, az ő gyógyulásuk mindig fájdalmas. És lassú ahhoz képest, amire te képes vagy. És egyébként is, esélye sem lett volna elmenekülnie senkinek, aki a támadáskor a városban rekedt, ha te nem állítod legalább annyira lábra őket, hogy menni tudjanak. Szóval büszke lehetsz magadra.

Loire nem mondott semmit, csak a vállát vonta meg. Espada sem mondott mást neki. Loire pedig minden zavara ellenére is büszke volt. Annak ellenére, hogy szégyellte magát, hogy nem ügyesebb. De ő sem gondolta volna, hogy a korábbi sok küszködésnek valaha lesz haszna, és tényleg gyógyításra is fogja használni a hatalmát… sokszor úgy látta, hogy túl nagy a fájdalom, amit okozni kénytelen. A saját bőrén is megtapasztalta ezt a gyógyulást, tökéletesen értette a szemrehányásokat is.

Egy darabig némán haladtak egymás mellett. Espada igyekezett magára hagyni Loire-t a gondolataival. És úgy érezte, hogy mostanra kifogyott a mondanivalókból. Inkább Harmadikon merengett, hogy merre járhat, és hogy mennyivel szívesebben vezetné úgy körbe Loire-t, hogy ő is ott van velük. Nem értette, miért hiányzik neki ennyire mostanában minden külön töltött percben, mikor nem is olyan rég, a puszta jelenlétét sem bírta elviselni. Egy ideje már észrevette, ugyanazokat a változásokat Harmadikon is, amiken ő keresztülment, néha azokat a kusza érzéseket látta a férfi szemében is megcsillanni, amiket ő maga is érzett. Lassan kezdett érlelődni benne az elhatározás, hogy beszélnie kellene vele mindenről, amit érez.

Egészen addig hallgattak, míg be nem fordultak még egy kanyarban, ami a változatosság kedvéért egy újabb folyosóra vitt. Viszont ez a folyosó tényleg változatosabbnak tűnt, mint az eddigiek. Az egyik oldala éppen olyan festményekkel díszített fal volt, mint bármelyik másiké. A másik fala viszont egyetlen hatalmas üveglap padlótól a plafonig. Rettenetesen hosszan húzódott, elképzelni sem lehetett, hogy készülhetett egy ilyen hatalmas méretű síküveg.

Espada megragadta Loire-t a könyökénél, gyorsított a léptein, maga után ráncigálva a nővérét. Az egyik lámpa alá húzta. Innen nyílt a legjobb kilátás az üvegfalon át. Ha átnézett rajta az ember, egy gigantikus hangárt látott elterülni a lábai előtt. A hangár padlószintjénél talán tíz méterrel lehettek magasabban, így a teljes belső teret be lehetett látni. Lent pedig ezer növény burjánzott elképzelhetetlen bőségben. Egy részükön látszott, hogy a mágia élteti őket, a másik részét viszont varázstalan emberek művelték abszolút emberi módszerekkel.

Loire tátott szájjal nézte. Ő már járt itt. Látta ezt a bőséget a Méregkeverő szemén át. Még azelőtt, hogy a mágusok először megtámadták volna a Mélyt. Erre a gondolatra ismét elöntötte a nyugtalanság. Csak azzal tudta magát megnyugtatni egy kissé, hogy az erődöket már akkor sem érték el. Inkább a kertre és a benne termő növényekre igyekezett koncentrálni. Lenyűgöző volt, mind az, amit a mágia növesztett, mind az, mit az itt élők termeltek. A több méteres magasságba karókon felkapaszkodó indák, az mesterséges fényforrások felé nyújtózó húsos levelek, és az alácsüngő önmagukat kellető termések, gyümölcsök és zöldségek tömkelege.

Loire-nak azt is meg kellett állapítania, hogy a hangár bővült is a korábbi állapotához képest. Pedig már akkor sem volt épp kicsi. De a Felbomláskor még csak a mágikus földek voltak itt. Csak azok teremtek. Espada elégedetten figyelte Loire néma ámulatát, legszívesebben felnevetett volna azon, hogy a lány még a száját is tátva felejtette. Éppen ezt várta. Tudta, hogy tetszeni fog neki. Neki ne tetszene, aki rajongott minden szépségért, amit a mágia alkotni tudott?

– Az árnyékom azt mondta – szólalt meg, hogy kizökkentse a lányt transzszerű állapotából –, hogy már régóta nemcsak magukra termelnek. Van még pár kert elszórva a városok és az erődök közt, de ez a legnagyobb. Ez adja a legtöbb élelmet. Sőt, ha a többi kertet el is vesztenék, ez az egy, ha szűkösen is, de el tudja látni a Mélyt.

– Miért mondanak el ilyeneket? – Loire őszintén megdöbbent ezen.

– Miért? Miért? Hát mert büszkék rá – csóválta a fejét Espada.

– De, ha büszkék is… így kiadni a titkaikat… Miért hiszik, hogy bízhatnak bennünk?

– Nem bíznak – pillantott hátra az árnyékára Espada –, csak tisztában vannak vele, hogy a városuk bevehetetlen. Tudtad, hogy volt régen egy mágusa a Mélynek? – Loire még azelőtt önkéntelenül bólintott, hogy parancsolhatott volna magának, de az öccse figyelmen kívül hagyta. – Állítólag ő olyan védelmet adott a lenti városoknak, hogy olyanok nem találhatják meg, akik nem tartoznak ide. Mi sem találtunk volna ide, ha nem vezetnek.

– Azért ennek a mágiának is megvannak a maga hátulütői… Mi van, ha idevezetnek egy kémet?

– Ha ide is vezetünk – szólalt meg az egyik árnyék –, ha elmegy innen, nem talál vissza a seregeikkel. A kapukat is kinyithatja, mert a seregeik úgysem találnak ide maguktól.

Loire erre nem felelt. Tudta ő, hogy egyetlen mágus is elborzasztó pusztításra képes a varázstalanok között, ha bejut a városaikba. Sejtette, a Parancsnoknak nem kevés biztosítékot kellett szolgáltatnia a többi tisztnek, hogy egyik ide hozott mágus sem jelent rájuk veszélyt. Nem véletlenül vitték el Wardot is, hogy beszéljen a többi katonai vezetővel. Az itteni vezetés sosem hinné el, hogy tőlük nem kell tartaniuk. Ha Ward szavát el is fogadják, biztos számításba veszik azt is, mi történhet, ha megborul az egyensúly.

Ezért kapták az árnyékokat is. Nem ártanak nekik, nem szólnak bele semmibe. De mindent látnak, mindenről tudnak. És amiről ők tudnak, arról tud a vezetőség is.

✨✨✨✨✨

Gyorsan eltelt a nap. Espada még megmutatott egy föld alatti játszóteret Loire-nak, ami a Mély gyermekeinek épült, és amin kicsik és nagyobbak önfeledten játszottak. Loire a sikongató, hangos gyerek tömegben észrevette Kidan kilányát is, hogy épp egy csúszdán tülekedett, hogy sorra kerülhessen. Kitty-t annyira magával ragadta a játék, észre sem vette, hogy figyelik.

Aztán mikor ott elunták a nézelődést, Espada tovább vezette Loire-t a piactérre. Itt aztán semmi különbséget nem lehetett észrevenni mondjuk a Lombaridiai piachoz képest. Testes kofák kínálták egymást túlharsogva színes, hívogató portékáikat. Legyenek azok zöldségek, gyümölcsök, húsok, gyógyszerek vagy bármi egyéb, ami a föld alatti, kényelmes élethez kell.

Náluk nem voltak olyan jegyek, amiket javakra cserélhettek volna. A Mélyben nem volt pénz, az árukat előre meghatározott tartalmú jegyekre cserélték ki. Az egyik árnyék azt magyarázta, hogy a Mélyben mindenki mindent beszolgáltat, amit megtermel. A lakók semmit sem tartanak meg maguknak. A piacon is mások árulnak, nem azok, akiknek a keze munkáját dicséri a sok áru.

A munkáért cserébe mindenki jegyeket kap. Ezeket lehet árura váltani. Hetente van jegy osztás, amikor a fel nem használt jegyekkel is elszámolnak. A hétvégén az árusok is beszolgáltatják a hozzájuk került jegyeket. Ezek alapján mérik fel a készleteket is. Így mindig tudják, miből van elég, és miből kell utánpótlás. Mindenki őszintén vallja be a költekezését, és bevételét, hiszen sosem szenvednek hiányt semmiben. Loire és Espada is lenyűgözve hallgatták a beszámolót. Bár ők nem vásároltak semmit, csak nézelődtek, így is hatalmas élmény volt a piac.

Loire itt is csodálkozva sodródott a tömeggel, többször még majdnem Espadától is elszakadt. Tökéletesen megértette a Méregkeverőt, hogy miért itt lent talált otthonra. Értette, miért nem vágyott vissza a fényre. Ha őt befogadnák, talán ő is éppen így érezne, még akkor is, ha hiányozna neki a fény. Aztán az is az eszébe ötlött – most először gondolt úgy a Lényre –, hogy mennyire kegyetlen. Hogy téphette ki innen, ahol végre boldog volt? Ahol végre menedéket talált a háború elől… És talált valaki olyat, akiért nemcsak élni, de meghalni is kész lett volna…

És akkor a fejébe villant a felismerés. Kissé talán el is szégyellte magát az iménti gondolataiért. Hiszen ő is annyi mindent kapott a Lénytől. Visszaadta Wardot, feltámasztotta és megmentette Bastiont, sőt még őt sem hagyta meghalni. A kezébe adta Chealsey-t, hogy esélyük legyen a mágusok ellen. És eddig még nem kért semmit cserébe, csak annyit mondott, hogy egyedül ő segíthet. Szóval… úgy torpant meg, hogy az árnyéka a korábbi séta lendületétől a hátának csapódott. Azonnal heves bocsánat kérésekbe kezdett, de Loire meg sem hallotta. A döbbenettől a szíve is össze szorult, levegőt sem kapott.

Bármit is kért a Lény a Méregkeverőtől, és hiába kísérte el Kirik, nem jártak sikerrel. Ha sikerrel jártak volna, nem mondta volna azokat neki, mikor maga is haldoklott. Bár sosem ismerte őket, mindüket, Aadent, Kiriket sőt még Jeffet is a barátjának érezte, és a felismeréstől, hogy elbuktak, könnyek gyűltek a szemébe. Az nem érdekelte, hogy ez azt jelenti, a Lény őt is ugyanúgy megkeresi majd. Sajnálta sosem ismert barátait. Ő készen állt, tudta, van mit törlesztenie. De a fájdalom, hogy a másik három minden áldozata hiába való volt, kibírhatatlanul gyötörte.

Az rántotta vissza a gondolatai közül, hogy Espada durván megrázta a vállát. Erre döbbenten nézett körül. Először fel sem fogta, hogy mi történik körülötte. Az árnyéka a lábai előtt térdelt, és könyörgött neki, hogy ne átkozza meg, nem akart neki fájdalmat okozni, mikor neki ment. Loire a kezét nyújtotta neki, hogy felsegítse, hiszen eszébe sem jutott semmi ilyesmi, de a katona bizalmatlanul húzódott el az érintése elől.

– Nem… nem történt semmi – szólalt meg remegő hangon Loire, és kitörölte a könnyeket a szeméből -, csak eszembe jutottak valakik, akik már… – nem tudta kimondani, százötven év távlatából sem tudta elfogadni, ami történt velük.

Megrázta a fejét, mintha csak el akarná hessegetni ezeket a gyötrelmes érzéseket. Majd az árnyékára nézett. Ismét megszületett benne az elhatározás. Gyűlölte a mágusokat, Bastiont leszámítva gyűlölte a saját fajtáját. Mostanra értette meg Harmadik korábbi indulatait, most már ő is le tudta volna köpni a Szigetek önkényeskedő mágusait. És a mágiát is egyre inkább valami természetellenes, förtelmes dolognak érzete. Hiszen, ha természetes lenne, mindenkinek jutnia kellett volna belőle…  

– Tudok a mágusotokról – szólalt meg ismét, miután elhatározta magát –, értem miért adott annyi csodát a Mélynek. Értem, miért védte a sajátjaitól. A szavamat adom, hogy amíg rajtam múlik, még egy mágus nem árt nektek – ahogy ezt mondta, a szavai kikristályosodtak, egy zölden fénylő drágakőbe zárva az ígéretet. – Vedd el – nyújtotta az árnyékának –, amíg ez a Mélyben van, tudhatjátok, hogy megtartom, amit ígértem.

A katona döbbenten vette el lány tenyeréből a felé nyújtott követ. Espada sem kevésbé volt elképedve a jeleneten, olyannyira, hogy rosszallóan annyit sem mert mondani, hogy „Ward nem fog örülni ennek”. Aztán az árnyék felemelkedett a térdelésből, a kapott követ szorosan a markába zárva visszalépett a láthatatlan szerepébe. Loire tudta, hogy erről a Parancsnok is azonnali hatállyal értesülni fog. De nem érdekelte. Úgy érezte, tartozik ennyivel a Méregkeverőnek, akit olyan kegyetlenül ragadtak el innen. Az sem érdekelte, hogy ezzel a döntésével elárulja-e az ügyüket, vagy a Birodalmat. Elhatározta, a Mély az ő védelme alatt áll. És már azt is tudta, mit kell tennie ehhez.

Elnézést kért Espadától, azt mondta neki, rosszul van, és szeretne egyedül lenni. Majd megkérte az árnyékát, hogy vezesse vissza a szállásukra. Elköszönt a fiútól, és a mellé rendelt katona kíséretében visszaindult. A lakrészükbe már egyedül lépett be, az árnyéka az ajtón kívül maradt. Loire pedig egyenesen a szobája ment. Azt észre sem vette, hogy távollétükben az étkezőben az asztal tartalmát teljesen lecserélték, hogy semmiben se szenvedhessenek hiányt. De nem volt éhes, hogy észre akarja venni a változásokat. A szobájában leült az ágyára. Nagyokat sóhajtott. Nem igazán tudta, hogyan kezdjen neki.

– Tudom, hogy akarsz tőlem valamit – szólalt meg, és csak remélni merte, hogy a Lény meghallja innen, mélyen a föld alól –, elvitted innen… A mágust is és az orvost is… Nem tudom, mi történt velük, de emiatt nem tudták befejezni, amit itt elkezdtek. Segíts nekem… Hadd védjem meg én azokat, akiket ők akartak…

– Mondom, mit tégy – hallotta meg Loire a sejtjeiben a lila hatalmat.

Azt mondta neki, használja a kulacsot, amiben az átok maradékát tartotta. A vére kellett a varázslathoz, a szikrák, és az adott szava. Fogta a tárolót, a Lény segítségével elvarázsolta a falát, hogy ne szökhessen ki belőle semmi a varázslatból. Ward késével megvágta a tenyerét, beleengedte a vérét a kulacsba, a Lény hatalma mozdulatlanul tartotta benne az átkot, meg sem próbált kitörni onnan. Nagyjából a harmadáig töltötte, amíg a Lény azt nem mondta, elég.

Majd kézbe vette a szikrák jó részét is, csak egy párat hagyott meg a biztonság kedvéért. Az érintésére kialudt bennük a vörös fény, már csak halványan, lilán derengtek. Loire tudta, ezek már nem alkalmasak feltámasztásra, animusokat keltenek majd, mintha ő utasítaná őket. Az ajkához emelte a tenyerébe szórt szikrákat, elsuttogta nekik, hogy mit vár tőlük. Előre kiadta a parancsot a halottaknak. Aztán kulacsba szórta ezeket is.

– Szavamat adom, hogy amíg rajtam múlik, a Mélynek nem árthat a fajtám – mondta el még egyszer az esküt.

Csakhogy a szavai most nem zöld kővé kristályosodtak, hanem lila füst úszott csak ki az ajakai közül, ami engedelmesen belelebegett a kulacsba. Miután minden kész volt, Loire szorosan lezárta a tetejét. A kulacsot a nadrágszárán terpeszkedő nagy zsebbe süllyesztette. Azt még nem tudta, kinek és hogyan fogja átadni, de nem aggódott. Majdcsak módot talál erre is.

Ahogy végzett, érezte, hogy egyedül maradt. A Lény egyszerűen csak visszavonult az ereiből, továbbra sem akarva elmondani neki, hogy mit vár tőle, a rituálé végeztével csak némán távozott. Loire nem tudta, mennyi idő telt el a varázslással, időérzéke teljesen cserben hagyta. Azt sem tudta, mihez kezdjen magával. Kimozdulni már nem volt kedve. Azon gondolkozott, megpróbál aludni egy kicsit, annál hasznosabban el sem tudta képzelni az időtöltést.

Épp csak hátradőlt, és kezdett elálmosodni, mikor Bastion és Espada rontottak be rá. Egymás szavába vágva próbálták minél gyorsabban elmondani neki, hogy a Díszteremebe kell menniük, mert kezdődik a győzelmi vacsora és a mulatság. Loire-nak nem volt sok kedve a többiekkel tartani, de tudta, az elkészült mágiát még át kell adnia valakinek.

✨✨✨✨✨

A vacsora után, ahol tényleg mindent felszolgáltak, ami csak szem szájnak ingere, a személyzet gyorsan széthordta az asztalokat, és székeket. Helyettük a terem egyik végében döbbenetes gyorsasággal összeraktak egy pódiumot, amin a zenészek foglalták el a helyüket. Egy másik fal mellett viszont meghagytak egy hosszú asztalt, amire gyümölcsök és változatos sütemények kerültek. Egyszóval minden készen állt a mulatsághoz.

Loire észrevétlenül elosont a terem túlsó végében elhelyezett padok közé, hogy elrejtőzzön azok közt, akik nem akarnak táncolni. Épphogy odaért, Wardba botlott. A bátyján nem látszott semmi érzelem, sem az, hogy jól érzi-e magát, sem az, hogy unatkozik-e.

– Te meg mit csinálsz? – kérdezte a lányt. – Miért nem táncolsz, mint a többiek?

Valahol a tömegben egy pillanatra feltűnt Harmadik, meglepő módon a közelében Espadát látta, ők egyértelműen jól érezték magukat a mulatságon.

– Áh, ez nem az en világom – legyintett a lány –, inkább arra gondoltam, hogy leülök egy sarokban, és csendben kivárom, hogy vége legyen.

– Szerintem inkább menj, és érezd jól magad – jelentette ki szenvtelen hangon Ward – ki tudja, mikor lesz módod erre legközelebb. Indulj, ez parancs.

Loire csodálkozva vizslatta Wardot. Sokat változott az utóbbi időben – mióta visszahozta. Ez tagadhatatlan volt. Sem az arcából, sem a hangjából nem tudta eldönteni, hogy most épp viccel-e, vagy komolyan parancsba adta, hogy menjen és szórakozzon. De nem tudott semmit sem mondani erre, mert egyszer csak megérezte, hogy kicsi karok záródnak a térde köré. Lepillantott, és Kitty-t látta meg.

– Szia, néni! – nézett rá fel csodálattól ragyogó, hatalmas szemekkel a kislány.

– Néni, mi? – pillantott le rá ál-morcosan a lány. – Loire vagyok. Mindenki így hív.

– Táncolsz velem, Loire? – Kitty felé nyújtotta a kicsi kezeit.

– Nem vagyok ügyes ebben – elvörösödött attól, hogy egy kislánynak magyarázkodik.

– Megtanítalak – nevetett rá a gyerek.

Megfogta Loire kezét, és maga után húzta a táncolók közé. A lány engedelmesen követte. Sőt a tánctéren is mindent megtett, hogy kis tánctanára elégedett legyen vele. De a bőréből nem tudott kibújni. A legjobbat hozta ki magából, amire csak képes volt. Ez mégis kimerült a küszködésben, hogy ne lépjen a kislány lábára. Kitty viszont nem adta fel, kitartóan mutatta neki, hogyan lépjen. Aztán mikor rájött, hogy a legtöbb, amit Loire-nál el tud érni, az az, hogy arra kéri, forgassa meg, egy idő után már csak ezt kérte.

Loire észrevétlenül elvarázsolta Kitty cipőit, így a lábbelik vidáman siklottak körülötte a kislánnyal, aki sikongatva nevetett minden egyes figura után, nagyon tetszett neki, ahogy a cipőcskék suhantak vele a fényes padlón. Sokáig szórakoztak így, mígnem Kitty húzni nem kezdte Loire-t a padok felé.

– Elfáradtam kicsit – mondta a lánynak, miközben pihegve a másik ujjaiba kapaszkodott –, menjünk oda apához.

– Rendben – követte engedelmesen a kislányt –, de ez a tánc maradjon kettőnk kis titka. Ne szólj senkinek a cipőkről.

– Nem fogok – szorította meg Loire kisujját Kitty.

Ahogy odaértek Kidan mellé, az illemtudóan arrább csúszott a padon, hogy Loire-nak jusson hely mellette. Nehézkes mozdulat volt ez, mert közben Kitty épp próbált felmászni az apja ölébe. Mikor sikerült, a férfi mellkasába fúrta az arcát, aki önkéntelenül is simogatni kezdte a kislány rőt haját. Loire mosolyogva nézte a jelenetet. Nem szólt, nem volt mit mondania. A csendet kettejük közt végül Kidan törte meg.

– Még meg sem köszöntem, hogy megmentetted – pillantott le a kislányra, olyan szeretet ült a tekintetében, hogy Loire szinte féltékeny lett tőle. Eszébe jutott, hogy régen mennyire vágyott Luther elismerésére, egészen addig, míg ez a vágy Brenda halála után ki nem hunyt.

– Ugyan semmiség – próbálta elhárítani a hálát.

– Nekem nem az – rázta meg a fejét Kidan, miközben a táncteret fürkészte –, nekem ők a mindenem.

Loire elmosolyodott. Felismerte a pillanatot. Erre várt. Kidannak kell átadnia a mágiát, amit korábban készített. A szeme sarkából látta, hogy valaki leül mögé. Az árnyéka volt. Nem akarta, hogy meghallja, vagy meglássa, amire készült, ezért szorosan Kidan mellé csúszott. A férfi megdöbbent ezen a közelségen, de nem mutatta. Látta, ahogy Loire kiveszi a kulacsot a nadrágszára zsebéből. Hagyta, hogy óvatosan átcsúsztassa a kezébe.

– A szavamat adtam, hogy nem hagyom – súgta a férfinak –, hogy a Mélyben bárkinek baja essen. De a Parancsnokotok nem hinne nekem. Ebben a kulacsban van, amit tehetek értetek. Ha megtámadnak titeket, öntsd ki, ami benne van, nem vagy mágus, nem fogod látni… De a varázserő megtalálja majd a halottaitokat. Animust csinál belőlük. Tudni fogják a dolgukat, rajtuk nem jutnak majd át a mágusok.

Kidan elképedve meredt rá. Szavát szegte a döbbenet és a hála. Loire viszont tovább beszélt. 

– Senki sem tud erről. Még Ward… Kin sem. Szóval… ha képes vagy rá, ne mondd el neki.

– Nem fogom. A Mély a legfontosabb – süllyesztette a zakója belső zsebébe a kulacsot.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Annie Spratt)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s