98. Hallgatjuk, Doktor úr!

Loire kábán, kimerülten várta, hogy eldöntsék a feje felett, mi lesz. Maradnak-e a Mélyben, vagy továbbállnak. Szeme le-lecsukódott, lábai is nyugtalanítóan inogtak alatta. Szerencsére ikre és Espada hűségesen támasztották, így nem nézett ki annyira rosszul a helyzet, mint amilyen valójában volt. Loire ködös tudatában felrémlett az a jelent, amit még régen olvasott, mikor a Méregkeverőt a társai támasztották ugyanígy, hogy megmentsék a kivégzéstől. Őt nem fenyegette ilyen veszély, neki legfeljebb a méltóságát tudták ezzel megmenteni.

Nemes egyszerűséggel hulla fáradt volt. Hány sebesültet gyógyított meg aznap? Százat? Kétszázat? Ezret? Nem tudta volna megmondani. De ha a mágia tényleg olyan a mágusnak, mint egy izom, akkor ő a végletekig kimerítette a sajátjait.

– Hallottátok – lépett eléjük Ward –, éjszakára a Mélyben maradunk. Lóduljatok.

Megindultak volna, de Loire csak vonszolta magát. Ha az ő tempójához igazítják a menetet, sosem érik el az erődöt. Ward már épp türelmetlenül a kezébe vette volna a helyzet irányítását, de Harmadik az útját állta.

– Menj nyugodtan előre – mondta neki –, ott a helyed. Mi itt elintézzük.

Ward ellenvetések nélkül egyezett bele. Visszaindult a menet elejére, hogy elfoglalja a helyét a Parancsnok mellett. A négyest kissé ugyan nyugtalanul hagyta magára, de abban nem kételkedett, hogy tűzön-vízen át megvédik egymást.

– Ne maradjatok le – utasította őket visszafordulva a biztonság kedvéért pár lépés megtétele után.

– Jól van srácok, viszem én – vállalta magára Espada –, csak segítsetek a hátamra emelni.

– Rendben – nyújtott segéd kezet Harmadik –, aztán legfeljebb cserélünk, ha elfáradsz.

Loire távolról érzékelte csak a hideg ujjak szorítását a bőrén. A karok úgy emelték fel a lábáról, mintha súlya sem lett volna. Aztán érezte, hogy mellkasa felfekszik valami szilárdra, lábaiban megkönnyebbülten engedtek ki az izmok, hogy már nem kell megtartaniuk. Feje Espada vállára bukott, érzékelte maga körül a többiek jelenlétét, ami lassan összemosódott valami furcsa vízióval.

A kéz szorítása erősödött a vállán, kellemetlen szorítássá alakult, ahogy a legkevésbé sem finoman rázták meg, hogy magához térjen. Azonnal kipattant a szeme, ujjai rázáródtak a mellette heverő tőr markolatára. De szerencsére előbb ismerte fel Jeffet, minthogy a feltételezett támadó nyaka felé suhintott volna a fegyverrel.

– Azt mondta ébresszem – adott magyarázatot suttogva Jeff –, ma van az az éjszaka.

– Remek – ült fel, majd szinte azonnal felpattant az ágyról, tőrét visszadugta a hüvelybe – remélem minden készen áll.

– Igen, uram – jelentette ki engedelmesen Jeff –, összehívtam a pihenőbe az összes J-t, ahogy kérte.

– Köszönöm, Jeff. Menj abba a járatba, amit megbeszéltünk. Én is jövök, csak elmegyek Aadenért. De addig is, amíg vársz ránk, jól bújj el. Végünk, ha bárki meglát.

– Senki sem fog észrevenni – indult volna el a J, de még utána szólt.

– A felszerelést is elrejtetted?

– Igen. Minden ott van.

– Akkor menj, ott találkozunk.

Jeff ezután engedelmesen távozott, ő pedig egy hatalmas sóhaj kíséretében indult meg Aaden lakrésze felé. Egyáltalán nem volt biztos magában. Csak abban, hogy ezt kell tennie, és hogy innen már nincs visszaút. Ha nem viszi oda Aadent, ahova a valami kérte, elragadja tőle, és akkor esélye sem lesz megmenteni. Ezerszer végiggondolta már. Nincs más választás.

Hangtalanul surrant ki a folyosóra, és ugyanolyan csendesen óvakodott ki az épületből is, majd az utcán folytatta a lopakodást. Mindig az árnyékban és sötétben lapult meg, nem kockáztathatta, hogy az őrjáratok észrevegyék olyankor, mikor neki nem kellene az utcán lennie. De senki sem látta meg, szerencséje volt, mindenki elkerülte aznap éjjel. Aaden szobájába is olyan hangtalan könnyedséggel suhant be, mint egy kísértet.

Meg sem lepődött, hogy ébren találta. Arcán fájdalmas kifejezéssel az emlékeit rendezgette, amiket a Mélyben töltött idő alatt gyűjtött össze. Ő is tudta, mindegy mit kell elvégezniük a valaminek, árulók lesznek érte. Soha többet nem fogadja vissza őket a hegyek Mélye. Tudta, hogy Aaden pár dolgot szeretett volna magával hozni, de ő hajthatatlan volt. Semminek nincs helye a hátizsákokban, ami nem az életben maradásukhoz szükséges. Aaden is erre gondolhatott, mert egy keserves sóhaj kíséretében visszaállította a polcra a nehéz fémkeretes fotót, ami őt és az ápolókat ábrázolta.

Hagyott neki pár percet, hogy mindentől elköszönjön. Ezt nem akarta elvenni tőle. Az még belefért az idejükbe, hogy lezárja magában, életének ezt a szakaszát. Ő addig elfoglalta magát mással. A gyógyszeres szekrény tartalmát méregette. De sajnos neki nem mondtak semmit a címkéken sorakozó nevek vagy összetevők. Épp segítséget kért volna, mikor Aaden mellé lépett.

– Mit keresel? – tudakolta tőle.

– Mérget – felelte teljesen egyszerűen -, olyat, ami fájdalommentes, és könnyen kiosztható harmincnégy felé.

– A J – súgta döbbenten Aaden –, Jeffet leszámítva épp ennyien vannak.

– Igen, már csak ennyien maradtak.

– Tényleg nem gondoltad meg magad? Nem tudlak lebeszélni erről?

– Nem – rázta meg a fejét könnyedén –, felelős vagyok értük. Nem hagyhatom itt őket. Nélkülem kezelhetetlenek lesznek. Én vagyok az egyetlen, aki irányítani tudja őket. Ha magukra maradnak, előbb-utóbb lemészárolják őket. Ez… az egyetlen, amit tehetek értük.

Aaden keresgélni kezdett a polcokon. Nem kutatott sokat, nemsokára egy kisebb üvegcsével a kezében fordult vissza hozzá. Vidám színű folyadék lötyögött benne.

– Ez az – mutatta felé –, ez édes, olyan mint bármelyik vitamin. Ha húsz cseppet kapnak belőle, szinte azonnal elalszanak majd, és semmit sem fognak érezni. Csak… nem ébrednek fel többet…

– Hogy működik? Egy pohár alkoholba keverve is jó?

– Akár úgy is. De mivel édes, akár a szájukba is mehet.

– Jobb, ha egyszerre isszák meg, amíg nem gyanítanak semmit. Könnyebb lenne úgy… nekem.

– Ahogy gondolod.

– Van rá ellenméreg?

Aaden döbbenten meredt rá. Kirik ezek szerint azt akarta, hogy a J az utolsó pillanatig bízzon benne. Nem akarta elveszíteni ezt az őszinte bizalmat. Ezért ő maga is inni fog a méregből. Aaden vett egy nagy levegőt, tudta, mikor nincs mit tenni. Kirik döntését nem változtathatja meg. Visszafordult a szekrény felé, és egy másik kis fiolát vett ki.

– Ezt idd meg – nyomta a kezébe –, most. Ha túl korán iszod rá a mérget, te is meghalsz. Jó esetben is pocsékul leszel utána.

– Remek – húzta le ezt a kevésbé bíztató megjelenésű löttyöt, borzasztó íze volt –, csak túlélem valahogy. Add a mérget. Várj meg itt, ezt még elintézem, aztán visszajövök érted.

– Nem – rázta meg a fejét határozottan a Méregkeverő, ujjai szorosabbra felszültek az üvegen –, ez az én mérgem. Veled megyek. Tőlem kapjátok meg. Ott akarok lenni, nehogy balul süljenek el a dolgok.

Loire érezte, hogy Kirik mellkasa összeszorul. Tökéletesen tudta, mit érez, neki magának is éppen annyira fájt. Hagyta, hogy a bensőjében ezt a fájdalmat elnyomja a gúny. Ugyan, mit tehetne Aaden, ha még nem telt el elég idő azután, hogy megitta az ellenmérget? Leginkább semmit, legfeljebb végignézheti, ahogy a többi módosítottal ő is meghal.

Aztán ismét erőt vett rajta a sajnálat. Sajnálta Aadent. Azért, ami még előtte állt, azért amibe végsősoron miatta keveredett. Biztosan érezte akkor, hogy ő maga nem több egy hibás K-nál. Épp olyan selejtes termék, mint azok, akiket még a Birodalom szolgálatában ő maga is parancsra kivégzett. De most ő sem működik különbül náluk. Ha jól működne, nem választana egy embert nemhogy, harmincnégy másik életért cserébe, de egész ország helyett.

Csakhogy Aaden többet ért bárkinél, a világ minden országánál. A csak úgy tudná megmenteni, maga játszaná át akár a Mélyt is a mágusok kezére. Rég meghozta a döntést, hiába volt kegyetlen nehéz elhatároznia, amit a J ellen tervezett. Ez az ő feladata, az ő terhe volt, sosem jutott volna eszébe Aadent megkérni rá, hogy helyette tegye meg. Az ő lelkét úgyis nyomta ezen kívül is annyi vétek. De Aaden? Aki a háború óta egy csirke nagykát is képtelen lett volna kitörni – még akkor is, ha az élete múlt volna rajta… Nem, nem hagyhatja. Nem kétséges, hogy Aaden megtenné érte, megtenné helyette, de Kirik sosem hagyná, hogy ő fizesse meg az árát.

– Elment az eszed? – nézett elnézően az orvosra, ahogy szokott, ha épp valami ostobaságot beszélt. – Éppen te vállalnád magadra? Te? Ne légy nevetséges.

– Annyi mindent vesztettél miattam, Kirik. – Aaden lesütötte a szemét, és félrefordult. – Tudom, hogy ők mennyire fontosak neked. Nem hagyhatom, hogy te öld meg őket.

– Én meg azt, hogy te. – Sokkal erősebb volt az orvosnál, egyetlen határozott mozdulattal csavarta ki a kezéből az üvegcsét. – Erről nem nyitok vitát. Itt maradsz és megvársz. Nincs kedvem még rád is figyelni lopakodás közben.

A kabátja belső zsebéből egy szép míves üveget vett elő. A legjobb minőségű italét, amit a Mélyben csak elő tudtak állítani. A szeme elé emelte a mérges üvegcsét, úgy számolta, hogy a háromnegyede nagyjából húsz csepp fejenként. Ennyit töltött az italba, majd visszasüllyesztette a kabátja zsebébe az üveget. A fiolát visszaadta Aadennek mielőtt faképnél hagyta. Az még mindig szótlanul meredt rá.

A J laktanyája felé vette az úját. Szerencsére nem voltak messze a katonai épületek a kórháztól, egyáltalán nem kellett messzire mennie. Jeff segítségének hála a J már a pihenőben várja. Még egy fél óra, és vége lesz ennek az egésznek. A fiai nem fognak szenvedni többet. Be sem zárják őket még egyszer, rabok sem lesznek többé. Loire álmában épp annyira nehezen kapott levegőt, mint Kirik, ahogy nehéz léptekkel a célja felé haladt. Azt is tudta, hogy senkinek sem vallaná be az érzéseit, mintha kötelező lenne minden terhet egyedül cipelnie.

Zajt hallott maga mögött. Hangtalanul, szinte emberfeletti gyorsasággal pördült meg. Aadent találta maga mögött. Kritikán aluli formában lehet, ha az esetlen orvos így a háta mögé tudott lopakodni, és eddig észre sem vette. De most már késő lett volna visszazavarni. És ha már itt van, innen legalább együtt gyorsabban el tudják majd érni Jeff rejtekhelyét. Ennek ellenére nem hagyhatta szó nélkül az orvos magán akcióját.

– Miért jöttél utánam? – súgta neki ingerülten. – Nem megmondtam, hogy maradj a szobádban? Ott legalább biztonságban lennél. Akkor is, ha én lebukom.

– Nem maradhattam – rázta a fejét aggodalmasan Aaden –, amire készülsz… megbosszulja magát. Félek, hogy rosszul leszel.

Ezzel az eshetőséggel természetesen ő is számolt. Sőt, több, mint biztos volt benne, hogy rosszul lesz. Az nem kifejezés. A „rosszul lét” nem is írja le rendesen, amit majd el kell viselnie. Megmérgezi magát, de a kódolt fejfájás is bosszút áll majd rajta. Semmi jóra nem számított, mégis eltéríthetetlen volt. Az ő feloldozása a tette után az lesz, hogy elsősorban felszabadítja a J-t, kiszabadítja őket mesterséges korlátok közé zárt létezésük rabságából, amiről nem is tudják, hogy rabok benne. Ezt mondogatta magának, várta, hogy elhiggye.

Erőt vett magán, és mind a gondolatait, mind a vonásait is sikerült rendeznie, mire beléptek a J közé a pihenőbe. A megjelenésükre a harmincnégy hatalmas termetű ember vigyázzba vágta magát. Egyikük sem kérdezett rá a harmincötödik J távolmaradásának okára.

– Pihenj, emberek! – adta ki nekik az utasítást.

            A katonák itt-ott kényelmesen elhelyezkedtek, visszaültek a helyükre, a falnak támaszkodtak. Nem nézett rájuk, a szoba végében álló szekrényhez lépett, és poharakat kezdett kiszedni belőle. Mikor látták, hogy mivel foglalatoskodik, néhány J csatlakozott hozzá, hogy segítsenek kitenni annyit, ahányan vannak. Továbbra sem nézett rájuk.

– Inkább megtölteni segítsen valaki őket – tette ki az üveget az asztalra, majd visszatért a poharak rendezgetéséhez.

A módosítottaknak tilos volt bármilyen alkoholt fogyasztaniuk, de ő néha kivételt tett velük, ha jól teljesítettek. Azzal jutalmazta a jó eredményeket, hogy koccintott velük, épp ahogy az egyszerű katonák is tették volna. A J tökéletes volt a titkok megőrzésében, sosem derültek ki ezek a kihágások. Azt, hogy emberként kezelte őket, mindig odaadó szolgálattal jutalmazták. Most is az egekig szökött a lelkesedés, hogy jutalomban részesülnek valamiért. Nem telt bele sok időbe, és mind a harminchat pohár – ezek szerint Jeffet is beleszámolták? –, ott sorakozott töménnyel töltve az asztalon.

Amíg rákészültek a rituáléra, végig a tarkóján érezte Aaden tekintetét. Rettenetesen irritálta a jelenléte, jobban örült volna, ha nem jön, és nem nézi végig. Mégsem szólt. Mikor minden poharat megtöltöttek, felvette az asztalról az egyiket.

– Jól van fiúk – fordult vissza a J felé pohárral a kezében –, nagy nap lesz a holnap. Erre iszunk. A többit azután, ha lehúztátok.

Azzal arrébb lépett, hogy miden J vehessen egy poharat. A katonák sorra az asztalhoz járultak, és vettek egy-egyet az italból. Lassan körbeálltak a pihenőben, egyikük a másik után sorakozott fel. Az egyik J az utolsó poharat előzékenyen odanyújtotta a Méregkeverőnek, aki remegő kézzel vette el. Kirik ránézett. Loire érezte mennyire ideges. Aaden leginkább egy rakás szerencsétlenségként állt mellette. Ő nem ivott az ellenszerből, a J viszont elvárja, hogy koccintson velük. Ha vonakodik, vagy nem iszik, gyanút fognak, és vége bizalomnak. Oda a terv is. El kellett sütnie egy poént az orvos kárára, amivel kimentheti az ivás alól. Inkább megalázza most, minthogy kitegye harmincnégy haldokló harcimonstrum dühének.

– Jaj, fiam, mintha nem tudnád, hogy kár belé – vigyorodott el gonoszan.

Szavait az iménti J-nek címezte, de közben az orvost nézte lefitymáló kifejezéssel arcán. Úgy tett, mintha ki akarná venni a kezéből a poharat. Ismerte Aadent, tudta, hogy reflexszerűen félrefordul majd, hogy ne vehesse el tőle. Ezt használta ki, hogy kiüsse a kezéből. Tökéletesen sikerült, az egész úgy nézett ki, mintha a saját ügyetlensége miatt repült volna ki a kezéből. Látva az orvos döbbent kifejezését, annyit mondott csak:

– Ne sajnáld, legalább megfulladni nem fogsz tőle. Bár ez a pazarlás… – Visszafordult a J-hez – Na, akkor fiúk, fenékig!

Azzal egyetlen levegővel lehúzta a sajátját. Erős volt, végigmarta a torkát az égetett szesz. De a méregnél sokkal jobban égette a tudat, hogy mit tesz a katonáival, akiket ő kért ki Csillagfényfokról, hogy megmentse őket a kivégzéstől. Erre ő maga teszi meg. Figyelte, ahogy minden J követi a példáját, ők is egy szuszra itták ki a poharukat. És bár Kirik megitta az ellenszert, ő maga is megszédült a katonáival együtt.

Azok sorra gyengültek el, kicsúszott alóluk a lábuk. Volt, aki a falnak tántorodott közülük, majd erejét vesztve lecsúszott a földre. De az egyik J még mindig viszonylag stabilan állt, annak ellenére is, hogy ő is az utolsó cseppig kiürítette a saját poharát. Az övébe kevesebb méreg jutott volna? Vagy kevesebbet töltöttek volna abba a pohárba? Nem, mindegyik ugyanaddig volt. Hatnia kellene a méregnek. Nem tudta, mit tehetne, teljesen lelassultak a gondolatai.

– Megmérgezett minket! – Hörögte a módosított, már csak ő volt talpon az övéi közül, tántorogva indult meg Aaden felé. – Ő volt, ő tette…

Az orvos döbbenten meredt rá. Bár a J darabos mozgással közeledett felé, nem tudott hova hátrálni előle. Az ellen a hatalmas test ellen a maga nyeszlett termetével esélye sem volt. Kirik pár pillanatig csak elhűlten bámulta a jelenetet. Ennyi időbe telt, hogy szétesett reflexeivel reagálni tudjon. De végül sikerült, és Aaden elé lépett, hátra taszította, tompán hallotta, ahogy a falnak esve nyekken egyet. Összeszedte minden erejét, hogy pajzsként védhesse meg a haldokló módosítottól. A J lába eddigre feladta a szolgálatot, dőlni kezdett. Elkapta, nem hagyta, hogy a földre zuhanjon. Loire érezte a hatalmas test súlyát, ahogy Kirikre nehezedett. Érezte az igyekezetet is, amivel a férfi igyekezett kényelmes testhelyzetbe fordítani a katonáját. Loire érezte, ahogy a vállába kapaszkodik, körmei a bőrébe vájtak.

– Miért, uram? – Kérdezte tőle a haldoklástól kétségbe esve. – Megölt minket…

– Nem ő – rázta meg a fejét elgyötört kifejezéssel az arcán –, én voltam.

Loire úgy érezte, élete végéig kínozni fogja az a döbbenet. Leírhatatlan volt az az arc a felismerés borzalmától elkerekedett szemekkel. A haldokló kiskatona, akit Bastionért cserébe feláldozott nem égett úgy az idegpályáira, mint az az elszörnyedt, elárult vonásokba merevedett arc. Loire legszívesebben felébredt volna ebből a borzalomból, de képtelen volt. Az események tovább pörögtek Kirik testébe zárva.

Elengedte a holttestet. Felkelt mellőle, lépett egyet Aaden felé, és épp rászólt volna, hogy induljanak, nincs idő késlekedésre, de egy hang sem jött ki a torkán. Hányingere volt. Lüktetett a feje, szeme előtt cikázott a szoba, de nem a fájdalom gyötörte most. Hanem a lelkiismeret, soha nem érzett még ilyen kínokat. Üvölteni akart, körömmel letépni a bőrét, bármi olyat tenni, ami elég fájdalmat okoz neki ezért az árulásért. Ezt a tettét képtelen volt büntetni a programozott fájdalom. Ha próbálta is, nem érezte.

Megrázta a fejét, nem eshet szét. Még nincs itt az ideje. Ki kell juttatnia innen Aadent. Még azelőtt, hogy egy őrjáratnak feltűnik a takarodó utáni fény a pihenő ablakában. Bizonytalan lépésekkel a fűtőtest mellé lépett. Azon volt egy szabályozónak álcázott kapcsoló, ami egy rejtekajtót nyitott a falban. Nem sokan tudták, hogy ott van – egész pontosan már csak ő és Jeff maradt ilyen –, ezért ellenőrizni sem ellenőrizték. Azon át észrevétlenül kijuthatnak.

– Mennünk kell – , a hangja legalább határozottan szólt, de zavaros tekintettel nézett Aadenre, aki még mindig remegett a sokktól.

Mutatta az utat az imént megnyitott kijáraton át. Az orvos némán követte. A lépéseit ugyan nem hallotta a háta mögött, minden zajt elnyomott a fülében őrült tempóval doboló a vér. Szédült, gyengének érezte magát. És a hányinger is egyre rosszabb lett. Egyáltalán nem akart megállni, de a heves öklendezés többször erre kényszerítette. De hányni egyszer sem tudott. Pedig te jóságos ég, hogy megkönnyebbült volna tőle!

Egyik ilyen alkalommal Aaden mellé lépett, és szánakozva nézte. Megérinteni nem merte, de látta rajta, szívesen a vállára tenné a kezét, miközben ő féloldalasan a falat támasztotta. Jó, hogy Aaden nem tette, Kiriket végtelenül dühítette ez a szánakozó vizslatás és a saját tehetetlensége. Épp rá akart szólni, hogy ne bámulja már, de az orvos megelőzte.

– Figyelmeztettelek, hogy szörnyen leszel. Hányni fogsz. Az ellenszer mindent kiparancsol belőled.

– Ezt elfelejtetted közölni – köpött ki a folyosón, még mindig öklendezett. Nagy levegőket vett, és tovább indult. – Mielőbb el kell érnünk Jeffet.

A legfélreesőbb utcákon haladtak tovább, még itt is bántotta a szemét a lámpaoszlopok gyér fénye. Alig látott, de szerencsére olyan jól ismerte a várost, hogy akár vakon is elvezeti Aadent addig a folyosóig, ahova Jeffet küldte elbújni. Ahogy haladtak előre, egyre gyengült. Mégis bízott Aadenben, hitte, hogy nincs igazán veszélyben az élete. Hiába volt pocsékul, ismert ennél rosszabbat is.

Aztán azt vette észre, hogy Aaden mellé lépett, és megtámasztotta. Nem is tudta ezt azonnal értelmezni. Időbe telt, mire felfogta, hogy megállt, és nekiszédült az egyik épület falának. A fejfájás is utolérte, a lüktetés miatt a szemét is nehezére esett nyitva tartani. De ezt a bánásmódot maradéktalanul képes volt kikérni magának.

– Te mi a frászt csinálsz? – kérte számon az orvost, mikor az átvette a karját a vállán.

– Próbálok hasznos lenni – felelt neki az egyszerűen.

– Hasznos? – nézett rá lesajnálóan. – Komoly bajban kell lennünk, ha csak így vagy hasznos…

Azzal ellökte magát a fal mellől. Karja is lecsúszott az orvos válláról, és előre is taszította a másikat, hogy menjen inkább. Ő maga is megindult, csak kiköpött még egyet a fal tövében. De jól esett volna hánynia végre!

– Te hallod – szólt az orvos után –, szart sem ér ez az ellenszered!

– Élsz nem? – A hangjából őszinte felháborodás csepegett. – Szóltam, hogy várnod kell, mielőtt rá iszod a mérget. De nem erősséged hallgatni arra, aki jobban tudja.

Elvigyorodott. Mulattatta, ahogy Aadent felháborították a sértései. Egyébként ha valakit, hát őt aztán igazán könnyű volt megsérteni. Amilyen gyenge volt és esetlen, annyira önérzetes. Talán még jobban tudott volna szórakozni rajta, ha nem lett volna ennyire rosszul.

– Van valamid – kérdezte az orvost, miközben előre ment, hogy bevezethesse abba a járatba, amin át majd a felszínre mennek –, ami segít hányni?

– Ezt van képed azok után megkérdezni – hallotta a hangján, hogy most igazán dühös rá, nem emlékezett, hogy bosszantotta-e már fel bármivel ennyire valaha –, hogy semmit sem engedtél magammal hozni? Szerinted épp a te kényeskedésedre tettem el valamilyen főzetet?

– Ezt épp nem hittem – vont vállat –, csak abban bíztam, abból is tudsz kotyvasztani valamit, ami nálunk van.

– Tudni éppen tudok – fújta ki a levegőt idegesen Aaden, ő pedig inkább hagyta, hogy kidühöngje magát.

Nemsokára elérték a járatban Jeffett. Elbújt az egyik plafon közeli kőteraszon. Pont azon, mi átvitt egy elhagyatott folyosóra. Azon át bejutnak majd egy szellőztető járatba. Elég szűkös és meredek, épp ezért közlekedésre senki sem használja, viszont egyenesen a felszínre visz. Tudta mennyire nem lesz egyszerű menet, ahogy azt is, hogy össze kell szednie magát addig, mire a szellőző aknát elérik. De ha Aaden tud neki adni valamit, ami segít, akkor menni fog.

Egyelőre őt az is megviselte most, hogy felmásztak a kőteraszra. Az izmai sajogtak, a feje is intenzív lüktetéssel felelt erre a pár méter szintkülönbségre. Mikor felértek, Jeff eléjük jött, vele nem törődött, de Aadent felsegítette a párkányra. Ő ezalatt a hátára vette az egyik hátizsákot, és várta, hogy a J is ugyanezt tegye. Hogy azonnal megindulhassanak. Már nem volt sok idejük addig, hogy ébredezni kezdjen a város.

Akkor biztos megtalálják az összes halott J-t, és azonnal riadót fújnak. Olyan messzire akart jutni Középvárostól, hogy már a riadót se hallhassák. Jeff biztos magyarázatot követelne… A szerencséjük viszont a legrosszabbra igyekezett fordulni, abban a pillanatban felharsantak a riadó szirénák.

Jeff a sziklaterasz szélére lendült, mintha onnan láthatna bármit is, de szerencsére nem ugrott le. Sőt arra is ügyelt, nehogy megláthassák. A szirénák mellett viszont dübörögni kezdtek a falak is, ahogy a városban eldobolták, mi történt.

– Jeff! – szólt rá határozottan. – Mennünk kell! Ne a zajra figyelj! Vedd fel a zsákot, és indulunk.

– De, uram… – a J döbbenten meredt rá – Önnek is hallania kell. Megmérgezték a J-t…

– Igen, hallom. De már nem tehetünk semmit…

– De… de… tudnunk kell…

– Nem kell tudnod, Jeff! – Mennydörgött hangja a kőteraszon.

A J arcán megváltozott a kifejezés. Bizalmatlanság ült ki rá. Lehet, hogy ezek a monstrumok gyermetegek, de ostobának sajnos nem ostobák. Kirik azonnal látta rajta, megfejtette, mi történt. Nem véletlenül küldte őt messzire, hogy ne lehessen a többi J közelében. Jeff is tudta, egyetlen emberben bízik annyira a J, hogy a legkevéssé se gyanakodjon. Senki sem tudta volna egyszerre megmérgezni őket. Ez a felismerés viszont megölte az utolsó J feltétlen bizalmát benne. Ő viszont nem esett kétségbe. Tudta, hogy tudja még így is maga mellé állítani.

– Jeff! – Szólt rá erőteljesen. – Tudnom kell, kinek engedelmeskedsz.

– Neki – biccentett a J az orvos felé, majd sokkal bizonytalanabbul folytatta -, és Önnek, uram.

– Remek. Egy dolgot kell csak tudod; veszélyben van. Ki kell juttatnunk a Mélyből. Egyedül nem jutna ki. Vele kell mennünk. Ezért küldtelek ide. Kellesz nekünk. Neki. Te is tudod, hogy nem hagyhattam magára a J-t. Nem volt választásom. Hidd el, nem szenvedtek, és fogságba sem kerülnek még egyszer. Mondd meg most nekem, kié a hűséged? Ha a a Mélyé, menj vissza és árulj el minket – Jeff bizonytalanul állt, láthatólag tépelődött, ő pedig kihasználta ezt, hogy végérvényesen maguk mellé állítsa. A szájába adta a választ, hogy ne kelljen kettejük közt választania. – De a feltétlen hűséged az övé, igaz? – A J erre viszont határozottan bólintott. – Akkor segítened kell, hogy elvigyük oda, ahova mennie kell. Engedelmeskedsz nekem ebben?

– Igen, uram – jelentette ki határozottan Jeff, arcán is helyre állt a bizalom kifejezése.

Ő viszont a falnak támaszkodva összerogyott. Nem bírta tovább az árulás terhét, ráadásul a méreg is gyötörte. Annyit motyogott csak a másik kettőnek, hogy hagyják pár percig erőt gyűjteni. Becsukta a szemét, a fejében a lüktetés ettől enyhült, de a hányinger ha lehet, csak rosszabb lett. Annyit érzett, hogy vékony, kecses ujjak segítik le a válláról a zsákot, majd kényelmesebb pozícióba támasztották a hátát.

– Van nálad só, Jeff? – nem is értette, miért van épp most szüksége sóra Aadennek.

– Van – a J nem vonta kétségbe a kérdés létjogosultságát, azonnal kutatni kezdett a zsákjában.

Épp valami csípős megjegyzést akart erre tenni, de abban a pillanatban Aaden egy poharat nyomott a kezébe, és csak annyi magyarázatot fűzött, hozzá, hogy igya ki az egészet. Kinyitotta a szemét, hogy megnézze, mit kapott, de mikor csak vizet látott a bádogbögrében, nem is értette az orvosi utasítást. Mindenesetre Aaden épp elég hajthatatlannak tűnt, ezért engedelmesen lehúzta. Annyira sós volt, hogy még a torkát is összerántotta. Még le sem ért a gyomrába, de már meg is indult visszafelé.

Hangos köhögéssel kísérve tolult ki minden a gyomrából. Annyi ideje maradt csak, hogy félre forduljon. Pár perc múlva már túl is volt az egészen. Az émelygése teljesen elmúlt. De azt azért feljegyezte magában, hogy ilyen tömény sós vízzel ne próbálkozzon még egyszer, hacsak nem nagyon muszáj.

– Azért erről szólhattál volna előre – tett szemrehányást Aadennek, miközben a száját törölgette.

– Ugyan miért? – Az orvos teljesen elégedetten meredt le rá. – Te is általában utólag szólsz.

– Rendben – adta meg magát, miközben feltápászkodott –, akkor egyezzünk most meg abban, hogy kvittek vagyunk. De most már tényleg mennünk kell. Épp elég időt vesztegettünk eddig is. Nem kockáztathatjuk, hogy észrevegyenek minket, mikor átkutatják a járatokat.

Épp indult volna, de Aaden megragadta a karját, és visszafordította maga felé.

– Gondolom, erre szükséged lesz a fejfájásra – egy tablettát adott át neki –, most sajnos csak vízzel tudod bevenni.

– Jó lesz így magában is – hajította azonnal a szájába. Összerágta és lenyelte, nem érdekelte, mennyire keserű.

Onnantól pedig nem hagyta, hogy tovább késlekedjenek. Ha gyötörte is még a fejfájás később, semmi jelét nem adta. Sőt semmi egyéb gyötrelméről nem beszélt. Ráparancsolt Jeffre és Aadenre, hogy szedjék össze magukat, és induljanak. Bevezette őket a szellőző aknába. Tudta, hogy nem lesz egyszerű azon keresztül jutniuk, de olyan nehéz menetre sem számított, mint ami végül is kikerekedett belőle.

Jeff, aki a legnagyobb termetű volt közülük, alig fért be az aknába. Sőt odabent faltól falig ért. A zsákját kénytelen volt átadni Aadennek, mert azzal együtt aztán nem fért volna el. Persze azt a málhát nem a sovány orvosra méreteznék, alig bírta cipelni. Hogy ne vesztegessenek még több időt, kénytelenek voltak pár nagyobb dolgot Kirik zsákjába átpakolni. Ezt leszámítva a terve annyiból tökéletes volt, hogy az aknának még csak a környékén sem járt senki.

Ahogy egyre közeledtek a kijárat felé, úgy lett egyre hidegebb. Az utolsó szakaszon már úgy süvített a téli szél, mintha a szemüket ki akarná fújni. Nagy nehezen kiértek a szabadba. Rettenetesen hideg volt, és odakint gyémánt fényben ragyogott a hegyeket borító hó. Figyelte, ahogy Aaden szájtátva fordult körbe. Lenyűgözte a fehér takaró alól kimeredő sziklaormok, hegycsúcsok látványa. Olyannyira elveszett ebben a néma csodálatban, hogy arról is megfeledkezett, hogy idekint jóval hidegebb van, mint a Mély mesterségesen fűtött folyosóin. Kirik a vállára terített egy kabátot, nehogy kihűljön.

Aztán Jeff is kipréselte magát a járatból. Neki a szűk falakhoz súrlódás véresre marta a karjait. Ahogy kiért a járatból, két jó nagy marék hóval próbálta hűteni ledörzsölt bőrű tagjait. Mikor Aaden észrevette, ragaszkodott hozzá, hogy rendesen elláthassa a sebeit. Kirik szívesen tovább vezényelte volna őket, abban is biztos volt, hogy Jeff szó nélkül menne utána. De egy összeszedett fertőzés nagyon lelassítaná őket. Így engedélyt adott a sebek ellátására. Míg Aaden a saját receptje alapján készült bőrnövesztő krémmel kente be a módosított vállát, Kirik annyit mondott csak nekik:

– Ha végeztél, tovább indulunk. A lehető legmesszebbre kell kerülnünk a városoktól. Akarok találni egy védett helyet még sötétedés előtt. A hegyek közt egyáltalán nem kellemes egy éjszaka télen. Ha nincs egy védett hely, halálra fagyunk reggelre.

Megindultak. Nagyon jól ismerte a hegyeket. Kívül, belül. Tudta merre kell menniük, hogy hova léphetnek, és hova nem. Azt is tudta, merre vannak védett helyek és sehova nem vezető barlangok. Ezek közül akart elérni egy minél távolabbit. Sokáig mentek. Éjfél is elmúlt, mire elérték a többedik a barlangot, amire azt mondta, hogy már biztonságos távolságra van a Mély városaitól.

Tüzet gyújtott. Ezekben a barlangokban mindig volt bekészítve tüzelő, azoknak a szerencsétleneknek, akiket kint talál az éjszaka a hegyek közt. Vacsoráztak, majd aludni tértek. Jeff jelentkezett elsőnek őrködni. És mikor Kirik elaludt, végre Loire is mély, álomtalan álomba süllyedt.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (National Cancer Institute)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s