96. Egy kislépés

– Igazán választhatott volna egyet a sofőrök közül, aki elviszi a hadi tanácsba – morgolódott a volán mögött Félix.

Luther épp csak felé fordult, egyébként szórakozottan kibámult az ablakon át a díszes városrészre, amin épp keresztül hajtottak. Jobb kezével az autó műanyag burkolatán könyökölt, tenyerén támasztva a fejét. Néha elkalandozó gondolataiban elveszve egyszer-egyszer végig simított a horzsoláson a füle fölött. Mostanra már egy vöröslő foltnál nem maradt utána több, mégis bőrének érdesebb tapintása fájdalmasan emlékeztette arra, hogy mennyivel jobban kell vigyáznia. Ha Félix nem lett volna, nem úszta volna meg ilyen könnyen. Éppen ezért, hogy ne fordulhasson elő többet ilyen, fel kell számolnia az ellene lázadókat.

Nem mondott semmit Félix kijelentésére, nem is akart. Örült neki, hogy az öreg ott van vele. Az utóbbi időben máshogy már biztonságban sem érezte magát. Félixet viszont annál jobban bosszantotta, hogy még jelét sem adta, hogy egyáltalán hallotta a megjegyzést, ezért türelmetlenül felmordult. A kormányt is kissé félre rántotta, nem nagyon, de épp annyira, hogy Luther szeme előtt összemosódjon a táj és kiessen a gondolatai közül. Luther sofőre felé fordult, arcán irritált kifejezéssel. Zavarta, hogy ilyen durván kitépték a tervezgetésből.

– Valóban választhattam volna mást – vonta meg a vállát Luther –, de nem volt kedvem egy fej káposztával utazni. Azokkal nem lehet beszélgetni.

– Javítson ki, ha tévedek, de eddig velem sem vitte túlzásba a beszélgetést – replikázott Félix.

– Nem, mert épp a tanácson jár az eszem.

Épp visszafordult volna, hogy kifejezéstelen tekintettel tovább bámulja a tájat. Maszkja mögött kezdtek volna tovább peregni a gondolatok, de az öreg nem hagyta. Ismét felzavarta a kérdésével.

– És mit gondol, hogy fogják fogadni a tervét?

– Remélem jól – Luther remélte, hogy tökéletesen látszik az arcán, mennyire semmi kedve most ebbe részletesebben belemenni -, a hadi szanitécek visszavezetése meglepően jó visszhangot kapott. Nemcsak a Tacticusi és Miniszteri tanácsban, de a nép között is. Remélem, így jobban hajlanak majd a terveimre. Igazság szerint már minden évek óta készen áll erre is, de eddig nem volt módom meglépni. Dōr túl sok időt és energiát vett el tőlünk. Remélem, a többi nem lesz ilyen nehézkes.

– Nincs kedve beszélgetni, mi? – gúnyolódott vele az öreg, fenntartások nélkül merte feszíteni a húrt, tudta, hogy ő megteheti.

Luther ránézett, valami fáradt vigyorszerű kifejezés ült ki az arcára, de nem mondott egyebet. Tényleg nem volt kedve beszélgetni, de ha egyszer kérdezték… Már elmondta Félixnek, hogy mit tervez. Merész vállalkozás lesz, ezért próbálta előre végig játszani az összes eshetőséget, ami csak előállhat a haditanács meggyőzése során. Az öreg is sejtette, hogy ilyesmiken töpreng, ezért inkább csendben maradt. Beletörődött, hogy unatkozni fog a vezetés hátralévő részében.

Már nem voltak messze a Hadi Ügyek fekete Palotájától. A város közepén állt, hatalmas épület volt, még jóval a Felbomlás előtt, az új világ emlékezetének kezdetén építették. Kezdetben, mikor felépült, ez az irdatlan méretű erőd volt Lomabardia. Egyenesen a Szigetekről szállított, varázslattal szinte elpusztíthatatlra edzett téglákból emelték. Ez az erőd évszázadokon át óvta az embereket, közelről és távolról is mindig ide menekültek a veszedelmek elől.

Aztán a történelem legsötétebb éveiben, mikor Eshter akkorára nőtt, hogy azt hitte, lázadhat az Esthadoni birodalom egysége ellen, felemelkedett egy hadvezér. Királlyá koronáztatta magát a Csillagfényfoki uralkodó ellenében. Neki túl puritán volt az erőd a maga vakolatlan tégláival, amiken nem fogott még az idő sem. A falakat midenütt fekete ónixszal és obszidiánnal fedette, mígnem az erőd egyetlen óriási fekete drágakő palotává nem alakult.

Azóta már körülnőtte a város, aminek a méretei mellett már eltörpült ez a csoda. De az pompájából mit nem vesztett. Hadi Ügyek Palotája elnevezését a Felbomlás után kapta, és azóta sem vitatta el tőle senki ezt a minőséget. Luther is minden alkalommal megállt egy rövid pillanatra a hatalmasra szabott kapuban, mielőtt áthaladt volna az istenek óriásait formázó oszlopok által alátámasztott súlyos timpanon alatt. Ilyenkor pár pillanat csenddel adózott a régiek nagysága és az általuk véghez vitt csodák előtt.

Most még meg sem érkeztek a palotába, de Luther innen, a távolból is azt a tisztelettel vegyes csodálatot érezte. Hogy van kinek a nyomdokába lépni, és akiket követve újra élesztheti a múlt dicsőségét. Mikor ilyen gondolatok jártak a fejében, mindig arra jutott, hogy minden megérte, amit eddig a céljai elérése érdekében tett. De most elmaradt ez az érzés. Most csak azt érezte, ha belefogott, és ilyen messzire elment, nem hagyhatja félbe. Ward miatt már egy ideje úgy érezte, hogy nem érték meg az áldozatok, de bízott benne, hogy értelmet adhat nekik, ha végül mégis sikerrel jár. És megszabadul a mágusoktól. Vagy legalábbis meggyengíti őket. Már sokkal inkább ez volt a célja, mint a világ egyesítése.

Elfoglalta a helyét a tanácsban. Aznap nem ő elnökölt, de ezt nem is bánta, így legalább a viták moderálásával nem kellett foglalkoznia. Magisterként így is az Elnöki emelvény mellett, az elnökkel egy szinten volt a helye. A hagyományok értelmében a két legmagasabb rangú a többi tanácstag fölé emelkedett. Szerette ezt a helyet, korábban a fő pátriárka ült itt. De a kinevezése óta már az övé. Ahonnan mindent szemmel tarthat, a tanácstagok minden rezdülését követheti.

Magisterként, vagyis legnagyobb előljáróként a hagyományok értelmében neki kellett elsőként érkeznie, aminek ő eleget is tett. A többieknek sem illett volna késni, de a szabályok részletesen kitértek arra is, hogy melyik rang tagjai mennyit késhetnek. Luther ellenlábasai igyekeztek ezt ki is használni, csakhogy bosszanthassák. Miután lejárt a késésre megszabott idő, az aznapi ülés végeztéig nincs bejárás a tanácsterembe. Így pedig páran teljesen önhibájukból kint rekedtek. Luther ezt egyáltalán nem bánta, legalább ennyivel kevesebb kellemetlenkedővel kell megküzdenie.

A mindenféle köznapi napirendi pontok lebonyolítását rezignáltan hallgatta. Nem akart megszólalni, vagy beleszólni a csip-csup ügyekbe. Gondolta hajít ennyi koncot a tacticusoknak és minisztereknek, hogy úgy érezzék van hatalom a kezükben. Neki bőven elég lesz megszerezni a szót a külpolitikai pontoknál, és csak akkor felszólalnia. Tökéletes beszédet, és gondosan felépített gondolatmenetet készített erre. A cél az, hogy elegen támogassák ahhoz, hogy most is abszolút hatalma bevetése nélkül szerezzen beleegyezést.

Azt persze nem gondolta volna, hogy a kötélhúzás az apróságokon ilyen sokáig eltart majd. Többször szinte a nyelvébe kellett harapnia, hogy ne szólaljon meg. De végül sikeresen ellenállt annak, hogy megsürgesse a döntéseket. Emiatt a külpolitikai kérdések csak az ebédszünet után kerültek terítékre. Luther ennek nem örült, de úgy döntött, ha már eddig kitartott, elviseli ezt a két, nagyon is kellemetlenül hosszú, étkezésre szánt órát.

Ebédszünetben összefutott Félixel, aki türelmesen lézengett a palota folyosóin, és arcán alázatos kifejezéssel tűrte a nagy emberek szánakozó lenézését. Szánták a kora miatt és lenézték a munka miatt, amit a Magisternek végzett, hiszen ennyi idősen is legkisebb lóti-futinak megmaradni nem épp nagy dicsőség. Félix nem törődött velük, csak mosolygott rajtuk, és inkább jó hangosan, hogy biztosan meghallják, megkérdezte a gazdáját, hogy nincs-e szüksége valamire. De Luthernek épp nem volt, vagyis türelemre igen, de azzal Félix nem tudott szolgálni.

Ahogy ebéd után mindenki visszaszálingózott, az elnök bejelentette a következő pontot, vagyis a külpolitikát érintő témákat. Luther ekkor az előzetesen egyeztetett menetrend szerint szót kért és kapott is. A teremben nyugtalan mocorgás kezdődött, ami azonnal elhalt, amint Luther szóra emelkedett a díszes pulpituson. Senki sem mert volna annyira udvariatlan lenni, hogy megsértse a Magistert. A nyílt támadásokhoz az ellenlábasai általában nem voltak elég bátrak.

Luther nem is foglalkozott a mocorgással, hanem a előtte elhelyezett táblagépen a listából kiválasztotta a prezentációt, amit a felszólalásához használni kívánt. Megvárta, hogy elcsendesedjen a terem. És amíg a nagy kivetítőn meg nem jelent a prezentációja, pár lelkesítő szóval méltatta azt, hogy a tagok megszavazták a hadi szanitécek visszaállításának intézményét. Csak ezután fogott bele az aznapra eltervezett beszédébe.

– Tudom, hogy sokan arra számítanak, Dōr ostromáról fogok ma beszélni Önöknek. Sokan biztos azt várják, hogy mentegetőzni fogok, vagy hogy bejelentem a csapataink kivonását a Régi-Kontinensről. Őket sajnos el kell keserítenem, ugyanis egyik sem áll szándékomban sem ma, sem a közeljövőben. Az ostrom szükséges, és amíg a többség egyetért velem, ebből nem engedhetek.

De akkor joggal tehetik fel a kérdést, hogy ha az ostromállapot odaát nem változik, akkor ugyan mit tudok felajánlani? Tudom, mennyien ellenzik Dōr lerohanást, hiszen a mi kontinensünkön sincs minden rendben. Az ételtermő vidékeket folyamatosan veszély fenyegeti, az Északi száműzöttek fosztogatják a fegyvertelen falvakat és városokat. Akik bár hősiesen viselik és ellensúlyozzák a fosztogatásokat, mégis az elszenvedett veszteségek súlyosak.

Nincs elég mágus, hogy meggyógyítsa őket egy-egy támadás után. Nincs elég ember, akik gyorsan helyre állítanák a rendet az elszenvedett támadások után. Mondhatjuk, vannak olyan helyek Beatumban és Abundantiában is, ahogy kétszer kell megtermelniük bizonyos javakat. Abundantia talán még könnyebb helyzetben is van, mint Beatum. Hiszen a mágusok fagynak, időjárási viszontagságoknak ellenálló vetőmagjait csak elvetni kell. Teljesen mindegy, mikor teszik ezt, a palánta bármikor kihajt. De a haszonállatok nem ellenek mostoha körülmények közt. Így az ellopott, lemészárolt állatállomány pótlása nem kis problémát okoz Beatumnak.

És még nem is beszéltünk a két területet ért ember veszteségekről. Ezeket az életeket lehetetlen visszaadni, vagy pótolni. És ezek az elvesztett életek kissé a mi lelkünkön is száradnak, amíg csak kivárunk, de nem lépünk.

Ezért is tartottam hatalmas előrelépésnek a szanitéc-intézmény visszavezetését. Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy a járvány miatt milyen iszonyatosan megemelkedett a mágus szolgáltatások, illetve a mágusok ára is. Az ételtermő vidéknek pedig esélye sincs megfizetni ezeket az árakat. De ha a szanitécek szolgáltatásait ingyenessé, de legalábbis jelképes értékűvé tennénk számukra, talán több esélyük lenne egy-egy támadás után.

Nagyon hosszú és kimerítő beszéd volt. Minden apróságra részletesen kitért. Beszélt arról is, hogy a támadásokat sem tűrik majd tovább, hogy már erre is készen áll a terve. És épp ahogy Luther tervezte, parázs vitát robbantott ki a jelenlévők közt. Jól elhúzódott, de sikerült a tanácstagoknak végül meggyőzniük egymást, hogy elfogadják a javaslatot. Luthernek erős volt a gyanúja, hogy csak azzal sikerült maga mellé állítania az ellenkezőket, hogy kénytelen kelletlen belátták, enniük bizony nekik is kell. Viszont, ha az ételtermő vidékek elesnek, nem nagyon lesz mit.

Miután a javaslatot elfogadták, a Magister visszavonult a tacticusokkal és a legfőbb katonai vezetőkkel, hogy részleteiben is átbeszéljék Abundantia és Beatum megtartását. Persze egy este alatt lehetetlen lett volna mindennek a végére jutni. Luther csak annyit akart elérni, hogy legalább körvonalazódni kezdjen a terv. Szerette volna számba venni, hogy mi áll már a rendelkezésükre, és milyen előkészületekre van még szükség. Hát a nap végére büszkén állíthatta, hogy kilóméteres listát állítottak össze.

Éjfél is jóval elmúlt már, mikor Félixszel végre elindultak haza. Luther fáradt volt, de egyben elégedett is. Maga sem tudta, mikor zárt utoljára ilyen sikeres napot. Végre senki sem próbálta elgázolni –  a szó szoros értelmében sem –, végre megint sikerült egy lépést tennie a jövő felé, ami miatt ezt az egészet elindította.

Percekig csak ültek egymás mellett az autóban, Félix nem nagyon szólt hozzá. Tapintatosan tudomásul vette, hogy mennyire kimerült. Luther ezt meg sem próbálta titkolni. Arra sem igazán vette a fáradtságot, hogy a kezét a szája elé tegye, mikor ásított. Azt is csak nehezen kényszerítette ki magából, hogy félre forduljon, és a fekete éjszakába ásítson bele.

Aztán végül ő maga volt az, aki egy idő után elunta ezt az idegörlő hallgatást. Félixre nézett. Az öreg teljes lelkinyugalommal pásztázta az utat. Nem látszott az arcán semmi, mégis Luthernek az volt az érzése, hogy valamin ő is épp gondolkodik. El is határozta, hogy kirobbantja a gondolatai közül.

– Tudja – szólalt meg –, lehet, hogy nem mondtam, de a taktikai egységgel én is Északra megyek…

Végig sem tudta mondani, Félix indulatosan beletaposott a fékbe. Nem akart megállni, csak a gazdáját akarta megleckéztetni. Ez sikerült is, mert a hirtelen sebesség veszteség hatására a Magister előre lendült az ülésben. Ahogy pedig a biztonsági öv visszarántotta, jól meg is nyomta a mellkasát.

– Ezt valóban elfelejtette megemlíteni – lépett újra a gázra Félix, és az autó hamarosan ismét az eredeti sebességére gyorsult.

– Nem gondoltam, hogy ennyire rosszul érinti majd – krákogva beszélt, úgy kiszorult minden levegő az imént a tüdejéből –, sejtettem, hogy ilyen későn már maga is nyűgös lesz. De nem gondolja, hogy ez egy kicsit mégiscsak túlzás?

– Valóban az lenne? – vetett rá egy haragtól villogó pillantást Félix. – Azt hittem ennél felelősségteljesebb.

– Én teljességgel az vagyok – vigyorgott vissza rá Luther, nem vette magára a komornyik dühét –, vagy ezt sem mondtam volna? Maga is velem jön.

– Nem. Ezt is elfelejtette közölni – Félix haragja nem látszott enyhülni.

– Viccet félre téve. Azért van erre szükség, mert látni akarom, hogy minden úgy alakul, ahogy elterveztem. Méghozzá a saját szemmel. Nem jelentéseket akarok olvasgatni, vagy beszámolókat hallgatni a történésekről. Ott akarok lenni, hogy bele tudjak avatkozni, ha szükségét érzem. Dōrba nem engednek. Mindent megtesznek, hogy távol tartsanak onnan. Nem mehetek szembe minden megmaradt tacticussal és a miniszterekkel, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy távol maradjak a régi kontinens csatáitól.

– Ön is tudja, hogy igazuk van – mondta ki Luther helyett az igazságot Félix –, legfőbb elöljáróként nem hagyhatja magára az embereket. Persze a dōri csata is fontos, de a népnek itt van szüksége Önre. A háborút irányíthatja rendeletekkel, de az embereket nem. Nekik arra van szükségük, hogy jelen legyen az életükben. Erre pedig nem lenne képes Dōrból.

– Tudom – ismerte el Luther, mintha csak a fogát húznák –, azt a csatát nem tudom segíteni. A gyerekeimre kell bíznom… A megmaradt gyerekeimre… – javította ki magát az arca egy fájdalmas rándulásától kísérve. – De odaát, Északon, a kezembe vehetem a dolgok alakulását.

– Ez lehet, hogy így van. Sőt talán még a jelenléte is szükséges – Félix leplezni sem próbálta a kételkedést a hangjában -, de én a valódi okot szeretném tudni. Miért akar Északra menni? És tudja mit? Nem kérek kifogásokat. Ha nem mondja el, mire készül valójában, nem kísérem el. Sőt még Önt is bezárom valahova, ahonnan biztos nem szabadul. Tudja, hogy képes vagyok rá. Bár valószínűleg ki tudna szabadulni. Előbb vagy inkább utóbb.

Luther Félixet figyelte. Nem szerette, mikor fenyegette. Az öreg nem fordult felé, persze nem kellett a szemébe nézni ahhoz, hogy biztos lehessen benne, teljesen komolyan beszél. Nem szokott viccelni, ami pedig az ő testi épségét illeti, azt véletlenül sem hagyta kockáztatni. Luther sóhajtott hát egy nagyot. Elősorban a hajthatatlanságát kedvelte Félixben. Kivéve most. Akkor határozottan bosszantotta ez a fafejűség. Mégis tudta, hogy nincs más választása, minthogy beszámoljon a tervéről. Biztos volt benne, hogy Félix nem fog lelkesedni érte. És abban is, hogy tényleg bezárja valahova, ha megpróbálja átverni.

– Csapdát akarok állítani Lawrence-nek – bökte hát ki kendőzetlenül.

– Lehetséges, hogy én most elvesztem valahol a gondolatmenetében – pillantott rá az öreg.

– Ne gúnyolódjon. Teljesen komolyan mondom.

– Én abban nem kételkedem, csak tudja, azt nem értem, hogy jutottunk el ide a diplomáciai küldetés és tenni akarás után.

– Pedig nem nehéz – próbálta összeterelni fáradt gondolatait Luther –, ez a félkatonai beavatkozás éppen elég nagy hírverést fog kapni, hogy bizonyosan eljusson a világ minden szegletébe. Ezért nem fogja elkerülni a Scientia Castitae-t sem. Lawrence pedig meg lesz győződve róla, hogy készülök valamire.

– De hát készül is – szúrta közbe Félix.

– Igen – legyintett Luther –, de kivételesen semmi olyanra, amit ő feltételez rólam. Az elsődleges célom ezzel az úttal tényleg az, hogy rendet tegyünk az Északi végeken. Ha tényleg sikerrel akarom zárni a Régi Kontinensen az offenzívát, márpedig ennél nem vagyok hajlandó alább adni, akkor nem engedhetem meg, hogy a vonalaink mögött káosz legyen. Már egy ideje foglalkoztat ez a gondolat. Korábban jól jött ez az északi viszály, ezért is hagytam elharapózni.

De most már kezd túlnőni a még irányítható szinten. Már a Pátriárkákat is próbáltam meggyőzni arról, hogy tennünk kell valamit, de a huszonharmadik őméltósága – rándult lefitymáló grimaszba Luther szája –, hajthatatlan volt. Ő azt akarta, hogy hagyjuk kiteljesedni a káoszt. Az volt a meggyőződése, hogy ha minden összeomlott, majd kegyet gyakorlunk rajtuk, és felemeljük őket a porból. Az nem jutott eszébe, hogy minket is magukkal rántottak volna. Az embereket csak addig lehet jól irányítani, amíg tele a hasuk. Maga szerint mekkora lázongásokhoz vezetett volna mindez?

De szerencsére emiatt már nem kell aggódnunk. A Pártiárkák halottak, a hatalom pedig az enyém. És én most rendet teszek Északon. És ha ott végre minden szilárd és stabil lesz, senki sem fog hiányt szenvedni az új fővidékén. És akkor talán a dōri helyzetet is jobban lenyelik majd. Sőt, ha ott sikereket aratunk, akkor az ellenzőim is kénytelenek lesznek befogni a szájukat.

– Ez egy nagyon lelkesítő beszéd volt, uram – Luthernek nem tetszett a leheletnyi gúnyolódás az öreg hangjában –, de tudja, hogy erről nem engem kell meggyőznie. Én azt nem értem még mindig, hogy hogy jön mindehhez Lawrence.

– Emlékszik, hogy megpróbálta rontani a hitelemet Wardnál? Csak ő nem hitt neki. Ez engem arra enged következtetni, hogy Lawrence nem tett le arról, hogy bosszút álljon rajtam… Nem, nem is bosszút akar. Vallomást akar kicsikarni belőlem. Tizenöt éve azt akar. Csak eddig hallgatott, talán nem volt elég bátor, vagy nem volt meg a lehetősége – most már viszont a Scientia Castitae élén ez is megvan. Akárhogy is, ez a megszállottsága szerintem azóta sem változott.

– Nicsak ki beszél megszállottságról! – dohogott Félix, de meg sem próbálta úgy elmorogni, hogy Luther ne hallhassa meg, majd sokkal tisztelettudóbban folytatta. – Gondolom, Ön is abban bízott, hogy kigyógyul majd ezekből a tévképzetekből.

– Igen. Ebben bíztam. Sajnáltam volna megöletni akkor. Túl sok jó szolgálatot tett nekem, nem érdemelte volna meg. Viszont ha ő nem is, de én mostanra már kigyógyultam ebből az érzelgősségből. Ideje helyre tenni a dolgokat a Scientia Castitae háza táján is.

– Látja, uram? Én már akkor is mondtam, hogy engem küldjön, és ne rá bízza. Én nem fordultam volna Ön ellen.

– Tudom, Félix – dörzsölte meg Luther fáradt szemeit –, de ezt már akkor is elmondtam. Az a tervem közel sem nem volt tökéletes, nem hagyhattam, hogy baja essen. Sosem terveztem, hogy Espadát is örökbe fogadom, sosem gondoltam, hogy egy gyerek miatt növeszt lelkiismeretet… – azt nem merte szóvá tenni, vele is éppen ez történt, ezért más irányban folytatta. – Abban mindig biztos voltam, hogy akármi történjen, Lawrence nem pótolhatatlan, de maga az lett volna. Egyébként is számít ez most? Jelenleg Lawrence tönkre akar tenni. Nem fogja elszalasztani ezt a remek lehetőséget. Utánam fog jönni.

– És ha csak küld valakit maga helyett? Ezt is számításba kell vennie.

– Nem fog lemondani a arról, hogy személyesen nézhessen a szemembe. Elő fog lépni a színfalak mögül. És nekem akkor kell majd elkapnom. Véget vetek ennek a játszadozásnak. És ha a Scientia Castitae megvolt, jöhetnek a mágusok.

– Kemény elhatározás ez. Azt legalább tudja már, hogyan szeretné magához csalogatni?

– Persze, hogy tudom. Nagyvonalakban legalábbis.

Luther kifejtette Félixnek az elgondolásait. Valóban rettenetesen elnagyolt terv volt. Hiszen még az sem tisztázódott az aznapi ülésen, hogy hányan vesznek majd részt ebben a delegációban. Azzal viszont az öreg is egyet értett, hogy történelmi jelentőségű lesz, hiszen a moeniai merénylet óta egy-két udvariassági megemlékezési ünnepséget leszámítva, nem nagyon tették tiszteletüket elöljárók sem Salva Scientiában, sem Északon. Ha Luthernek valóban sikerülne megszilárdítani odaát a rendet, azzal nem kevéssé nőne a népszerűsége ugyanúgy itthon is, ahogy odaát a végeken.

A tervek szerint a Magister a szanitécek első önkénteseit kíséri majd el Abundanciába és Beatumba. Azzal a céllal, hogy a saját szemével győződhessen meg arról, hogy oda kerülnek majd, ahol a legnagyobb szükség van rájuk. De emiatt vele tart majd a személyes testőrsége, illetve a Hadügyi miniszter is egy kisebb csapattal, hogy felmérhessék a biztonsági állapotokat. Az ő segítségével készítik majd el a védelmi tervet. A végek egészen addig élvezik majd ezt a védelmet, míg teljességgel vissza nem tudják szorítani az Üres Havasokba száműzött törvényenkívüliek támadásait.

– Tudja, mi lenne az igazán szép? – Kérdezte a magyarázat végére érve Luther. – Lawrence-t is elküldeni a Havasok valamelyik só, vagy égi érc bányájába fogolyként. Onnan aztán szervezkedhetne kedve szerint…

– Szép elgondolás, uram – értett egyet vele Félix –, de ehhez előbb a kezébe kellene kaparintania.

– És még előbb rendet kellene tetetnem a havasokban is. Az őrök is lázonganak, máskülönben nem portyáznának együtt a száműzött elitéltekkel. De megteszem. Olyan szigorú börtön vidéket építettek majd ki, amilyet a Felbomlás óta nem látott a világ. A só és égi ércek mindig jól jönnek, az utóbbiért a mágusok is nagyon sokat fizetnek a különböző varázs-ketyeréikhez. És tudja mit? Abban az otthonos, jeges börtönben Lawrence lesz majd a díszvendég. Talán még valamelyik bánya vezetését is megkapja tőlem, csakhogy továbbra is fontosnak érezze magát.

Luther ezután elhallgatott, Félix sem traktálta a kérdéseivel tovább. Pedig szívesen faggatta volna még. Luther eddigre annyira kimerült, hogy az alatt a fél perces csönd alatt félálomba süllyedt. Ezért inkább Félix is hallgatásba burkolózott, és az addig hallottakon kezdett rágódni.

Luther tervei általában önmagukban is tökéletesen megállták a helyüket. Nem véletlneül lett Első Tacticusból Magister. Általában nagyon jól játszott, legutóbb is olyannyira, hogy a népnek nem maradt más választása, mint őt megválasztani. Csakhogy amíg Luther szellemi fennsőbbségétől letaglózva, sokan hajlamosak voltak elfeledkezni róla, hogy a Magister is csak ember, Félix időről időre emlékeztette gazdája ezen hiányosságára magát. Éppen emiatt azzal is tisztában volt, hogy néha Luthernek is jól jön, ha hogy emlékeztesse emberi mivoltára. Emellett Félix gondolkodása tökéletesen kiegészítette az övét. Volt már rá példa nem egyszer, hogy rámutatott egy-egy terv gyengeségeire, aminek csak jót tett az, hogy kigyomlálták belőle a hibát.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Ben Rosett)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s