95. Egy kislépés

A vonat csikorogva az ősrégi, rozsdás, itt-ott deformáltnak tűnő síneken komótos, lomha lassulással futott be egy üresen álló, de rég elhagyatott pályaudvarra. A hegyek úgy fedték el a behajtót, hogy egészen addig nem is látták a mozdony méretű lyukat a sziklafalban, míg egészen közel nem értek hozzá. Szerencséjükre a hermetikus kaput Loire némi erőlködés után ki tudta nyitni, így minden gond nélkül be tudtak hajtani.

Harmadik Loire útmutatását követve kormányozta a vonatot, és mindenkit lenyűgözött az együttműködésük. Bár a Parancsnok tiltakozott egy kicsit, mikor Loire a sínek útmutatásának engedelmeskedve erre a pályára váltotta a szerelvényüket, ő meg volt győződve arról, hogy a kaput képtelenség lesz kinyitni, és nem jutnak majd be. Hiába állította a lány, hogy a sínek szerint meg tudja majd nyitni az áthaladást. Mikor pedig katonai tekintélyével próbált érvényt szerezni a parancsának, hogy forduljanak egy másik pályára, Harmadik a legnagyobb tisztelettel küldte el a pokolba, és a Loire által javasolt pályán maradt.

A hermetikus kapu mögött sok évtizedes koszt és enyészet fogadta a behajtó vonatoti. A por teljesen egyenletesen fedte be a vágányokat, padokat, úgy általában mindent odabent. Ami biztos volt, senki egy lépést sem tett az állomáson, mióta bezárult a Mély. Meg egyébként is, ki akarna bejutni itt? A nyaktörő magasságokban, meredek kanyarokkal kialakított sínpárt követve, ahova nem hoz más út. A sima, csupasz sziklafalakon pedig lehetetlen lett volna felmászni az állomásig.

Az idő által megrágott rozsdás sínek sem feltétlenül tűntek életbiztosításnak. Harmadik egy-egy kanyarban szinte megállásig lassult, hogy lépésben döcögjenek keresztül az éles íveken. Nem ment el az esze, mondta, hogy őrült módjára hajtson bele ezekbe a kerékvető szakaszokba. Mivel nagyon lassan haladtak, főleg az út utolsó részén, már késő éjszaka volt, és vaksötét mire elérték az állomást.

A sűrű feketeségben félve mert csak lámpát kapcsolni, hiszen tiszta éjszakákon az éles fénycsóva talán még Csillagfényfokról is látszik. De nem volt más választása. Az egyáltalán nem tűnt hívogató lehetőségnek, hogy a sötétben alig látható sínek és rosszul megválasztott sebesség kombinációja miatt leszáguldjanak az alattuk tátongó feneketlen szakadékba.

De szerencsére semmi ilyen nem történt, és még hajnalhasadás előtt biztonságban elérték a hegyeket. Kimásztak a mozdonyból, őket minden vagon lépcsőin elgémberedett katonák követték, akik elmacskásodott végtagjaikat igyekeztek kinyújtóztatni.

– Gyerünk emberek! – dörrent rájuk a Parancsnok. – Szedjék össze magukat, az ostromlók nem várnak!

És nem vártak ők sem. Loire-nak épp csak annyi ideje nyílt, hogy visszazárja maguk után a hermetikus kaput. Azonnal menetelni kezdtek a szélesebb-keskenyebb járatokon át a Mély városai felé. Hogy pontosan hova, azt csak a Parancsnok tudta, de ő nem igyekezett felvilágosítani őket. Annyit mondott csak, hogy mágusok által megrohant felszín közeli városhoz tartanak. Amikor az üzenetet elküldték, a Mélyben még nem tudták hány főt számlál az ostromló sereg. Aztán elnémult a kommunikáció, a Hegyek városai hallgattak.

Annyi legalább mondott nekik, hogy nem mehetnek a fő utakon, azokat a mágusok biztos figyelik. De szerencsére a Hegyek mélye olyan, mint egy labirintus, bőven lehet választani a félreeső szerviz és kiszolgáló járatok közül. A sajátjai ismerték a Hegyeket annyira, hogy ennyiből is tudják, merre tartanak. A vendégeik viszont kénytelenek voltak több ismeret nélkül követni őket.

A Parancsnok nagyon jól leplezte idegességét, de ugyanez nem volt elmondható az embereiről. Lassan mindenkire átterjedt ez a nyugtalanság a Mély katonái közül. És minél nagyobb távot tettek meg a járatokban, annál feszültebb lett a légkör. Kidan is nyugtalan volt. Nem szólt senkihez, kedvetlenül menetelt, régi barátjával Kinnel sem beszélt. És Ward sem tűnt épp közlékenynek, vagy társalgó kedvűnek.

Amióta a járatokban meneteltek, Ward ide-oda kapkodta a fejét, mintha valami nem tetszene neki. De nem állt meg, le sem maradt, töretlenül haladt a menet közepén. Körülötte a többi négy társa és Chealsey menetelt. Előtte nem sokkal Kidan. Aztán ahogy a távolból érkező hűvös huzat csapta meg az arcukat, felhorkant és felzárkózott gyerekkori barátja mellé.

– Tudod merre tartunk? – kérdezte suttogva tőle, mire Kidan döbbenten pillantott rá, nem szólt, csak bólintott. – Jó. Visz oda más út?

– Más út? – bukott ki döbbenten Kidanból. – Minek neked más út?

– Mert ez a víztározókhoz visz – jelentette ki Ward még mindig határozottan suttogva –, és arra nem mehetünk. Ha van más út, amivel kikerüljük, arra kell mennünk. De én egyedül nem tudom meggyőzni a parancsnokotokat.

Kidan most először nézett végig hitetlenkedve a barátján. Ward tisztán le tudta olvasni az arcáról, ahogy megfordult a fejében, hogy talán nem az, akinek hitte, és eltéríteni akarja őket. Kénytelen volt mérlegelni, mivel tudná maga mellé állítani, de mielőtt bármit mondhatott volna, Kidan számon kérte.

– Nem érzed úgy, hogy egy kissé több magyarázat még rám férne, mielőtt melléd állok? Ha jól értem, azt állítod – szegezte neki a tényeket –, nem tudod, hova tartunk, de azt mégis tudod, hogy van a közelben egy víztározó? Mondd csak nem tartod ezt kissé furcsának?

– A legkevésbé sem – vont vállat hanyag nyugtalansággal Ward –, érzem a szagát.

– Érzed a szagát!?

– Igen. Ilyen párás huzat a föld alatt nem támadhat akármiből. Lehet, hogy a felszínről másztam le a Mélybe, de teljesen hülye azért nem vagyok.

A többiek minden suttogás ellenére elkaptak részleteket ebből a beszélgetésből, és lassan fülelők egész köre vette őket körül. Ez a csoportosulás pedig az élen haladóknak is feltűnt. Olyannyira, hogy a menet lassan megtorpant, és maga a Parancsnok is megjelent a körben. Nem kellett sok ész ahhoz, hogy felmérje, melyik kettő miatt áll meg menet.

– Van esetleg valami, ami indokolja ezt a fentakadást, Kidan? – kérdezte tőle türelmetlenül.

– Igen, uram, van – húzta ki magát a megszólításra –, Kin azt állítja… – elhallgatott, nem kellett többet mondania, hogy bárki számára nyilvánvalóvá tegye a kételkedését.

Kin. Ennek a névnek a hallatán a Parancsnok összeszűkült szemmel kezdte méregetni Wardot. Tudta, hogy ők ketten régi ismerősök, és nem kevéssé zavarta, hogy az egyik embere, ha választás elé került, nem az ő szavát választotta. Valaki olyannal szemben maradt minden alkalommal alul, akinek szintén engedelmeskednie kellett volna neki. De valami démoni mágia miatt mégsem tette. Erőt vett magán, hogy ne pillantson ellenségesen Loire vagy Bastion felé. Nem akarta még nyilvánvalóbbá tenni, mennyire kényszerből tűri csak meg a mágusokat.

De az most az ő érdeklődését is felkeltette, hogy Kidan ennyire hirtelen nem bízik meg az állítólagos barátjában. Pedig egészen addig kezeskedett érte, onnantól, hogy kemény fejfástól gyötörve először beszélt a parancsnokának a csodával határos viszontlátásról. Először akkor beszélt róla, mikor közel két nap után hazatért. Igaz, akkor nem foglalkozott vele különösebben, remélte, sosem kerül újra elő az a felszíni fattyú.

Másodszor akkor faggatta ki sokkal részletesebben erről a kellemetlen barátról – bár akkor még fogalma sem volt róla, mennyire lesz még kellemetlen az ismeretség –, mikor Csillagfényfok segítséget kért. Akkor Kidan kissé több részlettel elmondta, hogy követte őket, kihallgatta, hogy Csillagfényfok felé tartanak. A tavakig lopakodott utánuk, de utána már nem ítélte biztonságosnak a kémkedést, ezért inkább visszafordult.

A Parancsnok próbált olvasni Ward arcából, de abból képtelenség volt kivenni bármit. Majd Kidanra nézett, leplezni sem próbálta ezt a fejmozdítást. Azt el kellett ismernie, nem ez lenne az első alkalom, hogy megrendült a bizalma a gyerekkori barátban. De ez nem is csoda az eltelt időt figyelembe véve. Mégis az a jelenet feledhetetlenül a retinájába égett, mikor viszontlátták egymást a főváros falának tövében. Fogalma sem volt, mi történhetett köztük, de az ellenszenvet akkor vágni lehetett a két férfi közt.

– Valóban? És miben nem őszinte? – Egy pillanatra sem vette le fürkésző pillantását Wardról.

A gyanú a Mély katonái közt, hogy esetleg önszántukból árulókat hoztak magukkal, futótűzként terjedt. Egy pillanat alatt gyűrűbe zárták mind a hatukat. Közben Kidan elmondta a Parancsnoknak azt, amiről az imént beszéltek Warddal.

– Ez nagyon érdekes – mélázott el a hallottakon a Parancsnok –, kifejtenéd, kérlek, hogy miért nem mehetünk a víztározók felé?

– Mert mi – mutatott Ward először magára, majd a Parancsnokra, de közben egy pillanatra sem vette magára a gúnyos élt a hangjában –, nem fogunk tudni átkelni a vízen. Egy nagyon egyszerű okból kifolyólag: senki nem mehet át rajta, akit mágia keltett életre.

Döbbent morajlás futott végig az embereken. Még Bastion és Harmadik is kellemetlenül feszengeni kezdtek. Nekik is eszükbe jutott, amit Loire kiabált, mikor még Csillagfényfokon az álmából felriadt. Persze a Mély katonáinak döbbent morajlásába inkább hitetlenkedés vegyült, mint félelem valami valós veszélytől. A Parancsnok arcán viszont az elégedett bizonyosság gunyoros kifejezése jelent meg. Eddig is sejtette, hogy Ward már meghalt egyszer, de most önként beismerte. Nem volt elégedett a helyzettel, de legalább volt, ami magyarázza az engedelmesség hiányát.

Loire közben Ward mögé lépett, ügyelt, hogy férfi hatalmas árnyékának takarásában maradjon. Tudta, mikor jobb észrevétlennek lenni. Ettől függetlenül, dühbe gurult a kételkedés láttán és a hallatán. Ő egészen biztos volt benne, hogy a tó a halálukba rántja azokat, akiket a mágia ilyen mélyen megérintett. De még tűrtőztette magát. Próbálta Wardra bízni a diplomáciát, annak ellenére, hogy saját kötelességének érezte, hogy meggyőzze őket az igazukról.

– Érdekes teória. – A Parancsnokban győzött a kételkedés, már épp további magyarázatot követelt volna, mikor Loire kiáltása félbe hasította a gondolait.

– Pedig igazat mond! – Tört ki a lányból mellettük, ahogy elpattant nála a húr. – Az a víz mindenkit elnyel, aki…

– Fogd be, Loire! – hallgattatta el Ward annyira keményen, amennyire csak tőle telt.

Tudta, a Mélyben mennyire lenézik a mágusokat. Nem kellett hozzá nagy fantázia, hogy abban is biztos legyen, semmibe veszik a húga minden szavát. Most, hogy kiderült, egyszer már feltámasztotta, az ő autoritásában is kételkedni kezdenek majd. Loire ennél rosszabbkor nem is tudott volna megszólalni. Ha nagyon erőszakoskodni kezd – függetlenül attól, hogy igaza van –, az ellenkezőjét fogja elérni ennél a fafejű társaságnál, mint amit szeretnének. Neki kell meggyőzni a parancsnokot, nem pedig egy varázsló fruskának. Ha nem sikerül, más megoldást kell találnia, hogy elkerülje a hullámsírba sétálást. Szinte szikrázott az indulat közte és a Parancsnok között, ahogy az a két rendíthetetlen akarat egymásnak feszült.

– Miért kéne hinnem nektek? – tette fel a kérdést fensőbbsége teljes tudatában a Parancsnok. Nem azt kérdezte neked, ezzel is kifejezve, nem hiszi, Ward nem állhat befolyás alatt.

– Mert két mágusom van – több kellett ahhoz, hogy a nyugalmából kibillentsék –, akik közül az, aki nem tudja mikor fogja be a száját, majdnem belefulladt korábban az egyik tóba. Ha nem nézem végig, hogy hívta a víz, talán én sem hinnék neki.

Lopva Kidanra pillantott. Nem árulta el. Nem fedte fel a titkát, hogy ő vezette át őket a Hegyek alatt. Kidan pedig elkapta azt a pillantást, és zavartan félre fordult előle. Nem állhatta a fakó szemek vizslatását. De most már legalább azt is értette, miért lett Ward annyira más. Mert, valamikor azután, hogy elváltak az útjaik, meghalt valahogy. De most újra él, még ha rusnya mágiának hála is.

– De mikor átkeltetek a tavon – rázta fel Kidant a saját parancsnoka hangja –, még nem haltál meg. – Ward nemet intett a fejével. – Akkor pedig honnan tudhatnád, hogy veszélyes a víz? Hiszen mind átkeltetek rajta.

Ward karba fonta a kezét. Loire-ra pillantott. Tekintete továbbra is azt üzente a lánynak, hogy tartsa a száját. A méregkeverő történetéről beszámolni felesleges időpocsékolás lenne. A Mély mágusára talán már senki sem emlékszik ezek közül. Ráadásul egy mágus szavát egy másikéval alátámasztani nem tűnt bölcs stratégiának. Marad a józanész és a meggyőzés. Mert nyers erő terén nem állnak túl jól.

– Nézd – engedte le a karjait és próbálta jobb belátásra bírti a Parancsnokot –, bármit is mondhatnék, nem hinnéd el nekem, a mágus miatt. Elfogadom, de meg nem értem. Téged is feltámasztott, rajtad sem uralkodik. Nem értem, miért hiszed, hogy rajtam igen. Csináljuk akkor másképp. Miért nem mész oda? Milyen messze lehet innen a víztározó? Talán húsz perc gyalog? Nézd meg a saját szemeddel. De vigyél magaddal vagy három embert, hogy elráncigáljanak a tó partjáról, mielőtt a vízbe fejelnél.

Az észérvek ennél jobban nem téveszthettek volna célt. A Parancsnok arca eltorzult a dühtől. Mégis mikor megszólalt, vészes nyugalom csengett a hangjában.

– Azt mondod – méregette Wardot, és bárki láthatta, hogy tajtékzik szobor vonásainak maszkja mögött –, abból a szempontból, hogy egyszer már feltámadtunk, egyformák vagyunk. Rendben. De mivel szövetségesek is vagyunk, a bizalom megerősítése érdekében odamehetsz te is pár emberemmel, hogy leteszteld a vizet. Ha ők alátámasztják, amit mondasz, hinni fogok neked.

– Nem bohóckodom – jelentette ki Ward –, és hogy tisztázzuk, nem akarlak akadályozni. Sosem állt szándékomban késleltetni titeket. A segítségemet ajánlottam az otthonod védelmére. Cserébe annyit kérek csak, hogy ne húzzuk a te idődet ezzel a meddő vitával. Higgy nekem, ha valamit én tudok jobban.

– Arra a legrövidebb az út – intett az alagút mélye felé a Parancsnok -, ha más felé megyünk, órákat vesztünk. Egy kiegészítő séta viszont pont belefér még az időnkbe.

– Én biztos nem megyek, dőlt az alagút falának Ward. Nem untam meg az életem. És az embereim sem mennek abba az irányba tovább.

– Dehogynem mész. Száznál is több meggyőző okom van rá – ahogy ez elhangzott, a katonái még szorosabbra zárták körülöttük kört, jeleznie sem kellett nekik –, ha kiderül, hogy igazad volt, még mindig mehetünk másfelé.

– Mindig ezek a számok – vigyorodott el Ward, és a sebhely megfeszült az arcán, a katonák és fegyverek látványa egyáltalán nem feszélyezte –, hogy melyikünknek nagyobb. De lehettek ti többen, ebből biztos, hogy nem engedek.

– Ahogy én sem.

Kész. Kialakult a patthelyzet. Ez a vita már rég nem a hatékonyságról szólt, vagy arról, hogy kinek van valóban igaza. Ez már rég csak arról szólt, hogy a Parancsnok a nevéhez hűen parancsolni akart Wardnak is. Aki viszont csökönyösen nem hajlott. Mindenki lélegzet visszafojtva figyelte, ahogy csatáztak az akaratok. Csak a mocorgás lett egyre zsizsgőbb az elvesztegetett percek miatt.

– Gyerünk fiú – szólt rá a Parancsnok, mikor maga is elunta a csökönyösséget –, vagy azt akarod, hogy hogy odaráncigáltassalak?

– Megyek én – lépett elé Harmadik, ő már belátta eddigre, hogy Wardot nem fogják betörni –, de mielőtt még azt hinnéd, hogy túl fontos vagy… Téged ezek közül tízen sem húznának vissza, ha nekiindulsz a víznek.

– Nem mész te sehova – jelentette ki Ward, bár tudta, hogy semmit nem tehet, a Parancsnok arcán látta, hogy kapott az alkalmon, és élni fog a felajánlással helyette is –, egyedül semmiképp. Nem bízlak rájuk – a Parancsnok szemébe nézett –, nem. Ha nem hisz nekem, akkor mind megyünk. Nem hagyom, hogy csak a te bőrödet vigye vásárra. Vigye szépen a sajátját is.

A jól célzott sértés élét ügyesen tompította azzal, hogy a mindenkiben ő is benne volt. Ő is épp annyira kockára teszi majd az épségét, ahogy a Parancsnok is fogja.

– Remek – vigyorodott el szellemi ellenfele –, ezt akartam hallani.

Ward nem figyelt rá, válaszra sem méltatta. Ő éppen ezt akarta elkerülni. Lázasan gondolkozott, hátha eszébe ötlik valamilyen vészmegoldás, miközben ismét útnak indultak. De egy sem akart előbújni agya tekervényei közül. A menetoszlopban Loire mellé lassult.

– Loire – szólította meg a lányt – mi az a távolság, amiről vonzani kezd a víz?

– Nem tudom pontosan – rázta meg az a fejét –, talán onnantól, hogy látjátok. Vagy, ha halljátok a morajlást. De ha túl közel értek…

– Francba – foglalta össze egyetlen dühödt szóban a rájuk váró sorsot Ward, majd az öccséhez és Harmadikhoz fordult –, azt akarom, hogy maradjatok le. Ha te neki indulsz – időzött el pillantása Bastionon –, téged biztos senki sem állít meg. A mágia ellen ezeknek az öntelt ostobáknak esélyük sincs. Nagyobb gond, hogy nekünk sem…

– És mi lesz veled? – Kérdezte az öccse aggodalmasan. – Te sem vagy épp pehelysúlyú.

Loire-ra nézett. „Te meg tudsz állítani?” kérdezte tőle az a tekintet. De a lány óvatosan, hogy más ne láthassa, nemet intett. A Méregkeverő elbeszélései szerint a mágusok szavánál hatalmasabbak voltak az elátkozott tavak. Loire szégyenkezve sütötte le a szemét. Biztos volt benne, hogy a régi korok mágusai sokkal hatalmasabbak voltak nála. Mégis, Kirik szerint esélyük sem volt a fekete vizek ellen. Nem tudta, mit tehetne.

Nem sokára hűvösebbé vált a huzat a járatban, és határozottan tiszta, hínár szagú párát sodort feléjük a szél. Aki nem ismerte az alagutat, az is biztos lehetett benne, hogy a tó a következő kanyar után vár rájuk. Ward már itt határozottan kellemetlen szorítást kezdett érezni a mellkasában, és önkéntelenül is lassított a léptein. Azt érezte, hogy most, innen még vissza tud fordulni, de ha tovább megy, akkor már, közel sem biztos, hogy lesz hozzá ereje. Nem tudta, hogy a Parancsnok valami hasonlót érzett-e, de megálljt parancsolt, és hátralépdelt hozzájuk. Döngő léptekkel, merev-egyenes háttal állt meg Ward előtt.

– Komolyan mondtam az előbbit, fiú – nézett rá a meghunyászkodás legkisebb jele nélkül –, nincs elvesztegethető időnk. Elhiszem, hogy igaz, amit a tóról mondasz. De tudnom kell, hogy van-e mód mégis átkelni a vízen. Az embered segítségét szeretném kérni.

Ward érdeklődve vonta fel a szemöldökét. De nem szólalt meg. Kellőképp fenttartásokkal kezelte a Parancsnokot. Inkább hagyta, hogy tovább beszéljen, hallani akarta, mit ötlött ki.

– Aki korábban önként jelentkezett. Ő kisebb, mint mi. Ha bármi balul ütne ki, vele elbírnak az enyémek.

– Nem kényszerítem öngyilkosságba – felelte azonnal Ward.

– És ha vállalom? – lépett mellé Harmadik.

– Erre semmi szükség – utasította el a férfi, de a másik csak nem tágított.

– Légy belátó –  mondta neki Simon határozottan –, ne az önérzetedtől kérj tanácsot. Mindannyiunk érdeke, hogy a leggyorsabban odaérjünk. És ha lehetséges? Nem küldhetsz mindenkit több órányi kerülőre, mert túlaggódod.

– Semmit nem aggódok túl – és a szeme villámokat szórt, most nem barátok voltak, hanem egy olajozott gépezet, aminek minden alkatrésze nélkülözhetetlen.

– Bízd rám – állt elé Kidan is –, én visszahozom. Akármi is lesz.

Mielőtt Ward válaszolhatott volna, Harmadik már letette a válláról a táskát, és nekitámasztotta a puskáját is. Ward is kénytelen volt belátni, hogy nincs más választása. Imitált egy mély sóhajtást, mielőtt beelegyezett.

– Minden fegyveredet hagyd itt – utasította Harmadikot –, a kis kést is a bakancsod szárából. Nem tudjuk, hogy fogsz reagálni a vízre. Nem örülnék, ha meglékelnéd Kidan torkát.

Türelmesen kivárta, hogy Harmadik minden fegyverét lepakolja; a pisztolyokat, majd az övébe rögzített tokból a recés pengéjű tőrt. Utoljára a bal bakancsa szárába szúrt kést húzta ki, és ejtette a többi közé. Nem tudta, Ward honnan tudhat róla, sosem mondta, vagy mutogatta. A csillagfényfoki ellenállás sem találta meg nála, őket sem világosította fel a fegyver létezéséről. Mikor végzett, megállt Ward előtt, várta a további utasításokat.

– Van nálad kötél? – Kérdezte tőle ezután Ward.

– Van – kezdett kotorászni a táskájában Harmadik, majd a legaljáról előhúzta a feltekert kötelet, és átnyújtotta a másiknak.

Ward ügyes, gyakorlott mozdulatokkal hurkot készített, és mikor Simon felé nyújtotta, az engedelmesen átdugta rajta mindkét kezét. Ward szorosra húzta a csuklói örül a kötelet, majd még egy hurkot kötött, és ezt a nyakán vetette át. A kötél másik végét csak ezután lendítette át Kidannak.

– Hé! Elment az eszed? – Tiltakozott felháborodva Harmadik. – Nem gondolod, hogy ez kicsit megalázó?

– Én ugyan nem – vont vállat elégedett vigyorral a képén Ward –, ha nekiindulsz, és eszméletlenre fojt a kötél, biztosan ki tudnak majd húzni a vízből. Még egyszer nem fogsz meghalni, ha rajtam múlik. Kidan – fordult most a barátjához –, élve hozd vissza.

Kidan elszántan bólintott, az ő kifejezéstárában ez annyit jelentett, hogy mindent megtesz majd, és nem okoz csalódást. A Parancsnok is melléjük rendelt még két megtermettebb katonát a biztonság kedvéért, így négyen indultak meg a tó felé. A többiek ott maradtak az alagút falainak fedezékében. Espada kényelmetlenül feszengett a többiek mellett. Többször lépett párat a tó felé, majd elbizonytalanodva visszajött. Mindig csak annyira ment előre, hogy kileshessen a fal kanyarulata mögül, és megláthassa a gonosz sötétséggel csillogó vizet.

Nem értette, mi ez az aggodalom, olyan fájdalmas-jeges rettenettel marta a mellkasát. Nem értette, miért hagyta, hogy Ward ebbe belemenjen, de ugyanúgy értetlenül állt az előtt is, hogy ennyire retteg Harmadik miatt. Mi a fene ütött belé? Mióta érdekli a potyautas a csapatukban? Nem… nemcsak érdekli, sokkal, de sokkal több volt annál, amit érzett. Ugyanaz az érzés ostromolta most, ami az ostrom alatt is, csak most épp sokszoros hévvel.

– Nyugodtan velük mehetsz, öcsi – szólt rá Ward, mikor többedjére csoszogott vissza a fal mögül –, nem tiltottam meg.

– Valóban nem – dörzsölte meg fém karjával a füle tövét Espada, majd egy olyan mozdulatot tett, mintha elgémberedett ujjait szeretné átmasszírozni, vett egy nagy levegőt, és hagyta kibukni ajkai közt a hazugságokat. Az sem érdekelte, hogy Ward átlát rajta. – De emlékszem még, milyen volt az első alkalommal átkelni a tavon. Nagyon húzott a kezem… Nem igazán akarok odamenni, még úgy sem, hogy megnézhetném, ahogy Harmadik fejest ugrik abba a hideg a vízbe.

– Biztos örülne neki, ha végignéznéd – heccelte Ward, de a pillantása arról árulkodott, hogy sejt valami többet.

Bastion csak rosszalló pillantással méregette őket. Nem tetszett neki, ahogy az imént Ward a húgával beszélt. Tépelődött, hogy szóba hozza-e. Loire-t elnézve, őt a legkevésbé sem zaklatta fel a helyreigazítás. Bár ő mindig is furcsa volt, sosem tudta megmondani az ember, hogy mire hogyan fog reagálni. Aztán a beszélgetést hallgatva Bastion minden indulata elszállt. Inkább csatlakozott Loire halk kuncogásához.

De ez a kuncogás azonnal elhalt, amint éles kiáltások és tusakodás zaja hangzott fel a fal mögül. A kiáltozás egyre fokozódott, a végén már olyan volt, mintha valakit épp élve meg akarnának nyúzni. A módosítottak közül többen megindultak volna a tóhoz, de a parancsnok rájuk szólt és megakadályozta őket. Hosszú percek teltek el, mire felbukkant a vízhez küldött követség.

Harmadik épp remegő kezekkel próbálta leszedni a hurkot a nyakáról. Nehezen boldogult úgy, hogy két keze össze volt kötözve a csuklójánál. Kissé bizonytalan, szédelgő léptekkel haladt, de azért viszonylag stabilan állt a lábán. Kidan mellette jött, a kötél másik végét még mindig fogta. Szabad kezével az arcát dörzsölgette, a másik kettő módosított pedig igyekezett elállni a tóhóz visszavezető utat. Mindezt persze kellő távolságról tették. Az egyiknek vörös folt csúfította az arcát, és a képüket elnézve egyikük sem vágyott repetára.

Mikor visszaértek, Harmadik egyenesen Ward elé lépett, és odatartotta neki a kezét, a férfi pedig késlekedés nélkül lefejtette róla a kötelet. Közben nem kerülte el a figyelmét, hogy a másik néhány ujja a fél kezén kificamodott, és természetellenes pózba csavarodott. Harmadik is észrevette ezt a kérdő pillantást, meg elcsípte belőle az utasítást is, hogy nézesse meg Loire-ral. Nem sok kedve volt az ő segítségéért folyamodni, bár azt el kellett ismernie, hogy a fájdalmas lüktetésnél csak jobb lehet, amit a lány tehet vele. Eközben Kidan kiköpött, véres nyál csattant a kőpadlón, az egyik módosított épp csak félre tudott lépni előle.

– Tudod – szólalt meg Harmadik a jelenetet szemlélve –, jó, hogy nem engedted, hogy fegyvert vigyek. Bár ők sem bántak velem kíméletesen. H

Hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, ép kezével megdörzsölte a nyakát ott, ahol a lilára zúzta a kötél.

– Bocs az ujjaiért – szólalt meg Kidan is, eszébe sem jutott, hogy esetleg Harmadiktól is elnézést kérhetne ezért –, de nem tudtuk másképp leszedni az arcáról.

Ward ekkor nézte meg jobban a vöröslő képű módosítottat, aki a sort zárta, mikor visszajöttek. Az arcán négy köröm szántotta barázda szaladt szét. Harmadik csak sajnálkozó mozdulattal széttárta a karját, jelezve, hogy nem volt ura a cselekedeteinek.

– A mágus rendbe tudja szedni az arcát, ha igénylitek – intett Loire felé, aki vonakodva lépett elő a felajánlást követő ellenszenvet látva.

– Egy karmolásba még senki sem halt bele – utasította el a felkínált lehetőséget a Parancsnok, majd Kidanhoz fordult –, ne húzzuk az időt. Mire jutottatok? Át tudunk jutni a tavon?

A férfi lemondóan megrázta a fejét. Véres fogsorral kínosan vigyorodott el.

– Hárman is majdnem kevesek voltunk hozzá, hogy visszahozzuk, uram – tette meg félig hivatalosan a jelentését –, nem tudom mi szállta meg, de alig bírtunk vele. Pedig – becsmérlő pillantást vetett Harmadikra –, nem kellene gondot okoznia, kicsi és gyenge hozzánk képest. Az a véleményem, hogy ha mindenkit le is tudnánk fogni, akkor is veszélyes átkelni a köveken. Elég egy rossz mozdulat…

– Engem bárhányan legyetek is, nem tudnátok megállítani – szólalt meg most Bastion –, ha Harmadik ennyire nem bírt magával… én sem tudom megjósolni, mit tennék – Wardra meredt –, nem akarom ellenetek használni a hatalmam. Én biztosan nem mehetek arra.

– Egyikünk sem megy arra – jelentette ki a Parancsnok –, van más út. De az sokkal hosszabb lesz.

Abba az irányba intett, amiből jöttek, és megindította a menetet. Az emberek élére állt, és úgy vezette őket. A katonák sorban megindultak utána, Ward és a csapata sem volt ez alól kivétel. Oldalba lökte Harmadikot, és Loire mellé terelte. A férfi kificamodott ujjú karját dédelgette, próbálta úgy tartani, hogy ne fájjon annyira. Eddigre már jócskán feldagadtak a helyükről kifordult ízületek.

– Meg tudod gyógyítani menet közben? – kérdezte Ward Loire-t –, vagy álljunk meg? Fedezlek titeket addig.

– Nem kell – rázta meg a fejét Loire –, nem vészes. Csak egy pár ficam. Nem lesz nehéz.

Harmadik ezt hallva kényszeredetten elvigyorodott. Lehet, hogy nem lesz nehéz, de Loire-t ismerve neki annál inkább fog fájni. De ő sem akarta akadályozni a menetet, nem azért vállalta be ezt a kellemetlen tortúrát a tóval, a sietségre hivatkozva, hogy most miatta álljanak meg.

– Menj előre nyugodtan – szólalt meg ő is –, gondolom, van pár megbeszélni valód a nagyfőnökkel.

Ward bólintott, és otthagyta őket. Maga is a menet elejére indult. Harmadik és Loire majdnem magukra maradtak a menetoszlop végén. Tőlük már csak az aktuális sereghajtók voltak jobban lemaradva. Bastion és Espada is előre mentek Warddal, kettejük mellett csak Chealsey baktatott üres, kifejezéstelen tekintettel. Loire, ahogy magukra maradtak, két tenyerébe vette Harmadik kificamodott kézfejét. De egyelőre csak nézte, még nem állt neki a gyógyításnak.

– Lehet, hogy meg kellett volna kérni Wardot, hogy szóljon a mélyieknek, hogy ennek lehetnek, khm… mellékhatásai – nézte bizonytalanul a torz ujjakat.

– Arra gondolsz, hogy esetleg felüvöltöm a Hegyeket? – Loire bólintását látva cinkosan rákacsintott –, ne aggódj, majd halkan üvöltök, nehogy megzavarjam a többiek lelkének nyugalmát.

Harmadik mesterkélt arckifejezését látva a lány halkan felnevetett. Harmadik is elvigyorgott. Határozottan az egyik húgára emlékeztette, újfent rácsodálkozott, hogy mennyire hozzájuk nőtt. Mindükhöz. Még a kiállhatatlan Espadát is az öccsének tekintette. Nem… ezt csak hazudta magának. Espadát sokkal többnek tekintette. Tőle sokkal többet akart, de nem mert még nevet adni ezeknek az érzéseknek.

Aztán gyorsan lehervadt a mosoly az arcáról, ahogy Loire megfogta kifordult ujjait, és egyiket a másik után mágiától izzó tekintetével kísérve visszahúzta az eredeti helyére. Kellemetlen volt a beavatkozás, ezt nem tudta volna a legnagyobb jóindulattal sem elvitatni a lánytól. De közel sem volt annyira fájdalmas, mint amire számított. Sőt, az ízületek helyre kerülése után inkább megkönnyebbülést érzett, bár a korábbi fájdalom lüktetése egy darabig még megmaradt.

– Elvileg ismét olyan, mint új korában – engedte el Harmadik ujjait Loire –, de azért még érzékenyek lehetnek egy darabig.

– Köszi – mozgatta át őket csupán a mozgás öröméért Harmadik –, furcsa, de nem is volt annyira rossz most.

– Én is csodálkoztam – vigyorgott rá Loire –, nem is kiabáltál. A kislányos nyöszörgést leszámítva, egész hangtalanul viselted.

– Hé! Ne rontsd a méltóságomat! – tiltakozott Harmadik maga is nevetve.

– Sosem tenném – kacsintott most rá a lány.

Egyikük sem foglalkozott a gyanakvó és undorodó pillantásokkal, amiket a sereghajtók lövelltek rájuk a hátuk mögül. Csak haladtak a menettel, még csak hátra sem néztek rájuk. Elég sokat mentek visszafelé, talán az addig megtett táv felét is. A mélyiek határozott lépései arra engedtek következtetni, hogy ők is tudják, merre van az a bizonyos alternatív útvonal, amin végül is elérik majd a várost.

Ward közben utolérte a Parancsnokot. A kettejük közti feszültség akkor határozottan csökkenni látszott, és ha el nem is múlt, de legalább nyugvópontra került. Úgy látszik, a Parancsnok beletörődött, hogy kénytelen lesz Wardot egyenlő-féleségként kezelni, mert engedelmességre bírni nem elég hatalmas. A másik férfi pedig úgy döntött, hogy észszerű keretek közt esetleg jobban fog kompromisszumokra hajlani.

– Tudsz valami pontosat arról, hogy hány várost rohantak le? – Kérdezte a Parancsnokot mellette menetelve. – Bármit, hogy egyáltalán milyen állapotokra számítsunk?

– Semmit – jelentette ki szűkszavúan a Parancsnok –, az adóink egyszer csak elnémultak. De akkor még nem jöttek át teljesen az üzenetek. Annyi biztos csak, hogy nem voltak sokan, de a megtámadott városban hatalmas pusztítást vittek véghez. Az üzenet Középvárosból jött, akkor még azt állították, őket nem érték el a harcok.

– Mitől némulhattak el az adók?

– Pontosan nem tudom. Arra tippelnék, hogy megsemmisítették az adótornyot a hegyekben.

– Azt a tornyot mi kapcsoltuk vissza – meredt rá Ward –, eddig ti nem is használtátok.

– A felszíni egységet – javította ki önelégült mosollyal –, sejtettük, hogy a torony előbb-utóbb megtetszik majd valakinek. Úgy meg különösen, hogy mennyire könnyű elérni Dōrból. Ezért már évtizedekkel ezelőtt levittük a kommunikációt a föld alá. De persze a mágikus adók az antennákkal és vezetékekkel a föld fölött is működnek. De ha az antennáknak, vagy a vezetékeknek baja esik…

– Értem. Akkor elvágják a kommunikációt. Feltételezem, most egyetlen városotok sem tud beszélni a többivel.

– A városoknak saját hálózata van, nem akartuk, hogy függjenek a felszíntől, így az összes csatornát talán nem tudták kiiktatni. A hegyi tornyok a táv-kommunikációt szolgálták. Például Csillagfényfokkal. Ha közelebb érünk a városokhoz, tudunk majd csatlakozni a belső hálózatokhoz. Addig viszont nem tudjuk, mi folyik a városokban.

– Ha még működnek azok az adók – mutatott rá egy kifejezetten kellemetlen eshetőségre Ward –, de ha esetleg nem, akkor vakon és süketen akarsz bemasírozni ebbe a Középvárosba?

– És védtelenül – vetett egy sanda oldalpillantást Wardra –, gondolom ezt még hozzá akartad tenni.

– Nem. Tudom, hogy nem vagyunk végtelenek.

Hátranézett Bastionra, aki mögötte a bal oldalt haladt. Öccse is fültanúja volt a teljes beszélgetésnek ezért, mikor Ward hátranézett rá, felemelte a hüvelykujját jelezve, hogy a védelmük hibátlan. Az, hogy a Parancsnok értette-e ezt a fajta testvéri információ cserét láthatólag egyiküket sem érdekelte, de a Parancsnok sem kért felvilágosítást.

– Valóban nincs taktikám – jelentette ki a Parancsnok –, de remélem, hogy elkapunk majd pár rádióadást, és lesz valamilyen tervünk, mire elérjük a várost.

Sokáig nem beszéltek többet, csak meneteltek visszafelé a keskeny járatban. Egészen addig, míg a Parancsnok meg nem állította őket egy falkiszögellésnél. Elvette az egyik módosítottól a lámpát, és felvilágított vele a plafon felé. Fölöttük egy sziklaterasz vonalai voltak kivehetőek a sárgás fényben. Mikor a tó felé mentek, úgy elmasíroztak alatta, hogy észre sem vették. A teraszra a falba mart kapaszkodók segítségével lehetett felmászni. De ezek is annyira beleolvadtak a környezetbe, hogy csak akkor lehetett megtalálni őket, ha nagyon pontosan tudta az ember, mit keressen.

– Itt kell bemásznunk a fenti járatba – jelentette ki a Parancsnok –, a teraszon viszont legfeljebb tíz ember fér el. Tehát, aki felért, azonnal másszon be a járatba. Szűk lesz, és nagyon alacsony. Csak négykézláb kúszni fogunk tudni benne. Ez nagyon lelassít, viszont legalább megkerüli a tavat a fölötte levő szikla boltívben.

– Remek – nézett fel Ward is -, ha átjutottunk a víz felett, tempósabb meneteléssel még behozhatunk valamennyi időt.

– Én is ezt tervezem – indult meg felfelé elsőként.

Őt sorra követték az emberei. Ward is szorosan a nyomában maradt, mintha nem teljesen bízna benne. Azt bárki láthatta, mennyire biztosra akart menni, hogy ne próbálhasson meg semmi váratlant. Bastion és Espada viszont a végére maradtak Harmadikkal és Loire-ral, na meg Chealsey-vel és a mindannyiuktól undorodó sereghajtókkal. Aztán sorra kerültek ők is. Először Bastion indult meg közülük, vékony mágus karjaival kapaszkodva kissé esetlenül, de meglepő határozottsággal mászott.

– Na mi lesz kislány? Mész utána? Menni fog? Vagy vigyen fel valaki a hátán? – Heccelte Espada Loire-t, aki kifejezetten bizalmatlanul méregette a falat.

– Hé! – Tiltakozott a lány. – Tudtommal még mindig a nővéred vagyok!

– Az lehet, hogy a nővére vagy, de még nála is kisebbre nőttél – szállt be a viccelődésbe Harmadik is hátra intve Chealsey-re –, szóval a kislány teljességgel helytálló.

Erre Loire valami tökéletesen artikulálatlan torokhanggal válaszolt, bárki sejthette, hogy sem kedves, sem illedelmes nem volt az a kifejezés, amit ezzel a hanggal palástolt. Miután mindenki elkönyvelte, hogy most bizony vérig sértve kellene érezniük magukat, vigyorogva hagyták, hogy Loire is felmásszon. Ő Bastionnál jóval lassabban, és ügyetlenebbül küszködte fel magát a falon, ezért Espada úgy döntött, hogy inkább szorosan a nyomába szegődik, hátha lefordulna a kapaszkodókról. Úgy legalább lesz esélye elkapni. Úgy vélte, hogy abból a pár méteres magasságból is már elég fájdalmasat lehet esni.

Ahogy felértek, Loire is követte a többieket a szűk járatba. Éppen olyan volt, mint amilyenben Kirik vezette az embereit a legutóbbi álmában. Tőle tudta azt is, hogy az egész Mélyt mindenfele behálózzák az ehhez hasonló járatok. Minden fontosabb utat összeköt egy vagy több ilyen folyosó. Azt a célt szolgálják, hogy a csapatok észrevétlenül felszívódhassanak egy folyosóról, és megjelenhessenek egy másikban. Még úgy is, hogy ezeknek az összekötőknek a szűkössége miatt nem épp a leggyorsabb az haladás rajtuk.

Egyébként az ő folyosójuknak döbbenetesen jó volt az akusztikája, sokkal jobb, mint amit az álmában jártak be. Itt tökéletesen lehetett hallani az élen haladók ziháló lélegzetvételeit, a félig elfojtott, fogak közt kipréselt káromkodásokat ahogy a durva kövek lenyúzták a könyökökről, öklök oldaláról a bőrt.

Sokáig másztak így a teljesen sötét alagútban, amiben még egymást sem látták. Sokszor leginkább csak megérezték, hogy mennyire halad közel előttük a másik. Loire nem tudta volna megmondani, hogy tényleg maga a járat volt-e ennyire végeérhetetlen hosszú, vagy csak a lassú haladás miatt tűnt végtelennek az idő, amit kúszással töltöttek. Lassan már kezdte azt hinni, sosem érnek ki onnan, hogy életük hátralevő részét ebben a fekete járatban négykézláb töltik. Egy idő után kezdtek zsibbadni a karjai, majd a lába is. Nem sokára már abban sem volt biztos, hogy halad, csak a hangyák bizsergő futkosását érezte a bőre alatt.

El sem hitte, mikor fényt vett észre messze maguk előtt. Aztán nemsokára a keskeny járat ismét egy kőteraszba torkollt. Ezen sem fértek el túl sokan, de Loire nem volt biztos benne, hogy végtagjai nem fogják-e cserben hagyni, ha most azonnal le kell másznia innen. Felegyenesedett a teraszon, kényelmesen átmozgatta a karját és lábait. A maga alacsonysága most az előnyére vált, ő volt az egyetlen, aki kényelmesen ki tudta magát húzni a kőplafon alatt. Még Chealsey fejét is súrolták a sziklák, bár vele nem foglalkozott senki.

Ahogy visszatért a vér a tagjaiba, Loire is lemászott a teraszról, és folytatta az utat a többiek után. Jó messzire elkerülték a tavat, onnan, ahova megérkeztek, egyáltalán nem lehetett érezni a korábbi friss, nyirkos huzatot. A többiek még ha meg is könnyebbültek ettől a tudattól, nem adták semmi jelét. Csak folytatták az utat a járatban, ami már kellőképpen széles volt ahhoz, hogy többen haladhassanak egymás mellett.

A Parancsnok pedig innentől nagyon kemény tempót diktált, lépést is alig tudtak tartani vele. Loire számára, aki a legkisebb volt köztük, ez majdnem kocogó iramot jelentett. És jóval később, mikor ismét lelassultak, azt hitte a tüdejét is kiköpi. A szíve úgy zakatolt, mintha ki akarna szakadni a mellkasából, gyorsan és hatalmas levegőket vett, csapzott fekete haja izzadtan az arca köré tapadt. Mikor csillapodott testében a sietség utáni lüktetés, ő is felzárkózott a testvérei mellé, akik eddigre már a menet élén sorakoztak.

Egy magaslaton álltak, a lábuk alatt terült el a sárgás lámpafényben fürdő város. Legalábbis, ami megmaradt belőle. Első rénézésre épp olyan látványt nyújtott, mint egy korábbi látomásában a lerombolt Felsőváros. Mozgást onnan, ahol ők álltak, nem lehetett látni, sem mágusokat, sem túlélőket. Túl messze voltak ehhez. De ahhoz ugyanakkor nem voltak elég messze, hogy a romok alól felszálló vörös szikrákat ne lássa. Bastion és Loire ezt mindketten megtartották maguknak.

Mikor pedig mindenki összegyűlt a magaslaton, a Parancsnok megszólalt. Nyugodt, színtelen, de határozott hangon beszélt. Nem volt túl hangos, mégis bárki tökéletesen hallhatta.

– Néma a város. Nem tudjuk mi történt, az adóinkkal senkit sem értünk el. Oda kell mennünk, hogy kiderítsük. Szóródjatok szét, kettőnél, háromnál ne menjetek többen egymás mellett. Maradjatok olyan pozícióban, hogy minimális csoportokban fedezni tudjátok egymást, de ne legyetek jó célpontok. Igyekezzetek hangtalanok maradni, egyelőre lőni is csak végső esetben lőjetek. Nem tudjuk, kik maradtak itt, vagy milyen csapdát hagytak hátra.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Michael Behrens)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s