94. Egy helyesbítő lépés

Luther teljes lelki nyugalommal fogadta az Egészségügyi és Népjóléti minisztert az irodájában a Közös Együttélés Minisztériumában. A háta mögött Félix állt, mint az élő lelkiismeret. Az utóbbi időben még kevésbé intézett bármit is nélküle. Mindketten tudták, a túlélési esélyei az öreggel a legjobbak. Luther maga sem értette, hogy tudta meggyőzni Félixet, hogy ebbe az irodájába szervezze a találkozót. A merényletek folyamatosan fentálló fenyegetésének árnyékában az öreg bármire szívesebben hajlott volna, mint erre.

Mégis sikerült meggyőznie. Félix ellen a legjobb taktikának a kikezdhetetlen észérvek bizonyultak. Csak el kellett magyaráznia neki, miért annyira fontos, hogy az emberek töretlennek lássák a Magistert. Meg kell jelennie az irodájában, mintha csak a Tacticusi Toronyban tenné. Látniuk kell, hogy szilárdan és semmi fenyegetéstől nem rettenve kézben tartja Eshter és az Új-Kontinens ügyeit.

– Nézze – mondta Félixnek aznap reggel még mindig hitetlenkedő tekintetét elkapva –, nem tenném, ha lenne bármi jobb ötletem, sőt akkor még a maga óvatoskodására is hajlanék. De a Scientia Castitae hangosabb, mint valaha. Túl hangosak. Amióta Lawrence vezeti őket, meg sem próbálnak észrevétlenek maradni. Nyíltan támadnak engem. Mindent, amit eddig tettem. Ha nem vértezem fel magam ellenük, mindenkit ellenem fordíthatnak. De maga nélkül nem boldogulok. Nincs mellettem senki, akibe kapaszkodni tudnék. Tudom, mit csinálok, nem kell megerősítés. Csak egy erős váll kell, aminek nekivethetem az enyémet, hogy megingathatatlanul álljak.

–Tudom. – Félix válaszából áradt a töretlen hűség. – Ellehetetlenítjük Lawrence-t.

És most itt voltak. Az Egészségügyi és Népjóléti miniszter a megbeszélteknek megfelelően pontosan érkezett. Ahogy Luther végignézett a jóvágású, megnyerő arcú bajszos, koros férfin, azt az első megállapítást tette róla, hogy ő sem tart zavargásoktól, sőt az sem rettenti, hogy a minisztérium körül még most is fel-alá masíroznak a tűntetők.

Mikor Félix míves csészékben felszolgálta nekik a beszélgetés elengedhetetlen kellékét, a kávét, Luther a komornyikaként mutatta be az öreget, aki mellesleg az őt érintő logisztikáért is felel. A miniszter pedig jól tudta ki ő. A hős, öreg szolga, aki megmentette gazdáját a merénylettől, és csodával határos felépülése után sem maradt el mellőle. Félix köré azóta valódi kultusz nőtt ki, sőt saját rajongó tábora is lett. De ez az öreget vajmi kevéssé érdekelte.

– Összeraktam egy programot – tért végül kendőzetlenül a lényegre Luther –, meg kell szilárdítanunk a rendet a városban. Ha nem tesszük, és tovább terjed az elégedetlenség, még nehezebb dolgunk lesz.

– Igen, én is így látom – szürcsölt egy óvatos kortyot kávéjából a miniszter, mély gonddal vigyázva fényes bajuszát –, de egy valamit nem értek csak. Már nincsnek Pártiárkáink az igaz, de a miniszterekből és tacticusokból álló tanács, még ha foghíjasan is, de működik. Miért nem eléjük terjeszti a javaslatát?

– Eléjük is fogom – nyugtatta meg Luther, felkészült arra, hogy minden eszközt latba vessen a manipulálására –, még a ma délutáni ülésen. De én nem vagyok népjóléti felelős, ezért nem nevezném magam szakembernek sem. Összeraktam egy programot a saját belátásom szerint. De mielőtt ezer fürkésző szem előtt nyilvánosságra hozom, át akartam beszélni valaki olyannal is, aki nálam jobban ért hozzá. Mást sem szeretnék jobban, mint elkerülni a nevetség tárgyává válást.

– A Magister sosem válna azzá – próbált hízelegni a miniszter is.

– Ostoba lennék, ha azt hinném, mindenhez értek – rázta le magáról a ki nem mondott bókot Luther.

– Ez esetben hallgatom – tette le az asztalra a csészét a nagyobb nyomaték kedvéért.

– Már biztosan Ön is értesült a nyugtalanító tényről, hogy a mágusok bizonytalan időre beszűntették a kereskedelmet a járvány miatt.

– Igen, de Ön előrelátóan annyi mágust vásárolt fel, amennyit a hadi költségvetés csak lehetővé tett.

– Igen, de még így is kevesen lesznek. A nép pedig nyugtalan. Joggal. Sok a bajuk, és kevés az orvos, hogy ellássák őket. De kiürültek a mágikus manufaktúrák, és emberhiánnyal küzdenek a mágikus hivatalok is. A lakosok pedig nincsenek ahhoz szokva, hogy nem juthatnak hozzá a mindennapi életükhöz szükséges varázseszközökhöz. És bár azt bárki beláthatja, hogy ezek nélkül, ha kissé kényelmetlenebbül is, de lehet élni, addig a gyógyulás kritikus pont. Mind itthon, mint a dōri fronton. Viszont az a kellemetlen helyzet állt elő, hogy mágusunk nem lesz több. Ki tudja meddig.

Itt sokat mondóan elhallgatott, és a miniszter arcát fürkészte, aki viszont láthatólag nem kívánt megszólalni. Állta Luther pillantását és várta a folytatást. A Magisternek pedig nem volt kedve azzal fárasztani magát, hogy felesleges beszédet csiholjon ki belőle, ha ennyire nincs mondandója. Vett egy nagy levegőt, és felkészült, hogy a beszélgetés kellemetlenebb részeire térjen.

– Önt eddig nem avattam be a dōri valós helyzetbe – dobott neki egy kis morzsát, hogy a miniszter azt hihesse ezzel hatalmat kap felette –, de most a szükség megkívánja. Túl sok mágust vesztettünk a fronton, és vesztünk folyamatosan. Nem tudjuk az okát, de azt bárki észreveheti, hogy a mágusaink csak odafele mennek, de vissza már nem jönnek.

– Csak nem azt akarja sugallni, hogy nem akar több mágust küldeni, a katonák megsegítésére? – kérdezte most döbbent mohósággal a miniszter. 

– Eszembe sem jutna ilyen ostobaság – legyintett Luther –, ez kész öngyilkosság lenne, és nemcsak politikai értelemben véve. Azt akartam mondani ezzel, hogy nem pazarolhatjuk el feleslegesen a készleteinket olyan dolgokra, amiket nem ismerünk tökéletesen. Kérem, nézze el nekem, hogy a mágusainkat ilyen egyszerű javak szintjére degradálom, de sajnos az a helyzet, hogy most hiánycikkek. És azt sem tudjuk, mi fogyasztja őket Dōrban ilyen mértéktelenül.

– Kezd felcsigázni, Magister úr – hajolt közelebb hozzá a miniszter, hogy az asztalra könyökölhessen.

Luther vetett egy gyors oldalpillantást Félixre, aki épp összeszedte a kávés eszközöket az asztalról, hogy ne legyenek útban. Az öreg elkapta az iménti szemvillanást, és arca kifejezéséből Luther maradéktalanul le tudta olvasni, hogy a lehallgatást és hangrögzítést gátló minden mágikus berendezés tökéletesen működik. Nyugodtan tovább léphet a kényesebb témákra. A miniszter figyelmét már úgyis megvette.

– Remek – mosolyodott el színlelt megkönnyebbüléssel Luther, majd egy vaskos paksamétát tolt a másik elé –, a részleteket megtalálhatja ebben a dokumentumban. Én csak a lényeget fogom összefoglalni magának. Azt akarom, hogy hozzuk vissza a hadi szanitécek intézményét. A fronton mindenképp szükség lesz rájuk, de a hátországban sem lenne felesleges ostobaság velük feltölteni a rendelőket.

Ez után a velős megfogalmazás után elhallgatott. És a minisztert kezdte mustrálni. Annak először csak félig tátva maradt a szája, majd a szeme is ostobán elkerekedett a döbbenettől. Luthert mulattatta ez a helyzet, az meg különösen, hogy a miniszter most egy kifejezetten nagyra felfúvódott, buta békára emlékeztette. De nem árulhatta el magát. Parancsolt a vonásainak, még nem jött el az ideje, hogy kijátssza az ütőkártyáját. Egyelőre kétségbeesettnek, de elszántnak kell tűnnie. Éppen ezért türelmesen kivárta, hogy a vele szemben ülő miniszter találja meg előbb a hangját.

– Tisztában van vele, hogy mit kér? – vastag bajusza nevetségesen remegett az idegességtől. – Ezt az intézményt a Felbomlás utáni békediktátummal eltörölték.

– Igen, én is tanultam történelemből – Luther most zavaróan könnyednek tűnt.

– És akkor ugye azt is tanulta – a miniszter szemrehányóan nézett rá –, hogy évtizedekbe telt, mire ezt a tiltott tudást kigyomlálták az őseink az emberekből.

– Igen, tanultam a Szent Inkvizícióról is. De mint tanult embernek, az a véleményem, hogy több mint száz év távlatából ideje kissé felvilágosultabb szemmel tekinteni erre a kérdésre. Én ki merem mondani, hogy a régi szanitécek tudása csak a mágusok szerint volt eretnek, ahogy az eltűnése is pusztán az ő üzleti céljaikat szolgálta.

– Most, mert magunk vagyunk – súgta fenyegetően a bajsza alatt a miniszter –, hajlandó vagyok végighallgatni ezt a szentségtörő beszédet. De mielőtt tovább folytatná, közbe kell szúrnom, hogy rengetegen haltak bele a szanitécek vajákoló mesterkedéseibe. Meg abba is, hogy a mágusokkal szemben támogatni merték őket.

– Ez természetesen így van – bólintott Luther beleegyezően, nagyon élvezte a helyzetet, még csak most kezdett igazán belemelegedni –, a mágusokkkal sosem volt okos dolog szembemenni. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy történelmünk során erre nem is volt nagyon szükség. Bár botor próbálkozók mindig akadtak.

– Ön is az, Magister úr! – tiltakozott a miniszter. – Aki puszta dacból ártatlanokat adna sarlatánok kezére!

– Sarlatánok? – ízlelgette a szót Luther.  – Végül is így is nevezhetjük őket, ha csak a mágikus orvoslást kezeljük gyógytudásként. De régóta tudjuk, hogy nem ez a helyzet. A sebek mágusok nélkül is meggyógyulnak, persze nem olyan gyorsan és fájdalommentesen. Azt is elismerem, hogy a szanitécek tudása és gyógymódjai rejtenek némi kockázatot. Hiszen ők varázsképtelenek. Mégis életeket menthetnek, ha nincsenek kéznél orvosok. Gondolom Ön is hallotta a Mélybe menekült áruló szanitéc történeteit, aki varázstudás nélkül lett orvos.

– Dajka mese – utasította el még a feltételezést is a miniszter, mintha a puszta gondolat is megfertőzhetné az ő tiszta elméjét.

– De az az orvos létezett. Ez akkor is tény, ha nem veszünk róla tudomást. Ha a könyve, ami a tudásáról szól a mai napig tiltott olvasmány, akkor is. Érdekes, azt mégis megtanulják a gyerekeink, hogy egy híres szemfényfesztőt, aki mágusnak adta ki magát, kivégzett az inkvizíció. Nem szégyen, hogy egy ilyen briliáns elmét szélhámossá alacsonyítunk?

Azt tudjuk csak, amit a fejünkbe vernek, hogy meghalt, valahol, valamikor, senki sem tudja pontosan. De ami biztos, mágusok végeztek vele. Ezt az érdemet nem vitatja el tőlük senki. A holttestét a feljegyzések szerint még évekkel később is mutogatták elrettentésképp az inkvizítorok. Tudja, mit mondd ez nekem? Azt, hogy joggal féltek. Mert a varázstalan orvos tudása valós volt.

Luther elhallgatott. Vett egy mély levegőt, majd kifújta. Kissé elragadtatta magát ezzel a hosszú szónoklattal. De már nagyon régóta kikívánkozott belőle. Nagyon régen eljött már az ideje, hogy valaki a mágusok fejére olvassa a hibáikat, és számon kérje rajtuk a világ fejlődésének meggátlását. A világ régen megért már a változásra, amiben az egyszerű embereknek is több hely kell, hogy jusson. A társadalmak nem függhetnek örökké kiválasztott embercsoportoktól. Olyanoktól legalábbis, akik valami ősi jogon kiválasztottnak hiszik magukat. Rég eljött az ideje, hogy valaki végre felbontsa Sverker paktumát.

És ki tudja? Talán soha nem fog erre jobb módja nyílni. Mintha a világ is a változás után sírna. A járvány soha jobbkor nem tombolhatna. A mágusok minden figyelme elfordul most felőle, mert a saját túlélésük köti le őket. De mi van akkor, ha nincs gyógymód? Vagy éppen van, csak elég idejük nincs, hogy megtalálják? A világ többi része nem várhat ki a végsőkig. Úgy látszik, csak ő foglalkozik ezzel ennyire mélyen, mindenki más vakon tartja magát Sverker megállapodásához, hogy a kontinensek eltartják a mágusokat, azok viszont cserébe könnyebbé teszik az életet.

Végignézett a miniszteren. Látta rajta, hogy mennyire gyáva, egyértelműen retteg a mágusoktól. Amire természetesen minden oka megvan. Luthernek pedig nem volt szüksége sem a beleegyezésére, sem arra, hogy jó szájízzel álljon neki, annak, amit tőle várt. Neki arra volt szüksége, hogy a terve maradéktalanul teljesüljön. Nem szólalt meg. Itt az ideje szóhoz juttatni a minisztert is, hogy kellőképp a kezébe adhassa magát.

– Rendben. Akkor, ha jól értem, ma a Tanács elé áll, és felvázolja nekik ezt a képtelen ötletet. – Nehezen szedte a levegőt. – De… afelől nem lehetnek kétségei, hogy elutasítják majd. Ön viszont a fejébe vette ezt az őrültséget, és Magisteri jogainál fogva mindük ellenében érvényre juttatja a tervét. Amivel továbbra sem fog érni semmit. Nem lehet feltámasztani a hadi szanitéceket. Az a tudás elveszett.

– Dehogy veszett el – legyintett kedélyesen Luther és a korábbi paksaméta felé intett –, ott van Salva Scientiában és a Scientia Castitae-ben. A programom részletesen kitér arra is, hogy hogyan jussunk hozzá. Az előbbi nem lesz nehéz, ők mindent eldobva állnak majd a rendelkezésünkre, ha nagyobb tudományos teret ígérünk és biztosítunk nekik a mágusokkal szemben. Most kell ezt meglépnünk, amíg a varázslók minden figyelmét leköti a járvány.

– És a Scientia Castitae? Csak nem akar lepaktálni az ördöggel?

– Eszembe sem jutott. Elcsábítani akarom őket. Mindenkinek amnesztiát adni, aki mellénk áll, és a rendelkezésünkre bocsátja a tudását. Ön szerint mi mást akar ez a söpredék, ha nem elismerést és hatalmat? A gyógyítás pedig nem kis hatalom az emberek fölött. Ennek majd persze meg kell teremtenünk a megfelelő kereteket, ne is ugorjunk most ennyire előre.

A miniszter szája a döbbenettől és csodálkozástól eddigre akkorára nyílt, hogy lassan már egy hőlégballon is befért volna rajta. Luther hatásszünetet tartott, hagyta, hadd eméssze kicsit a hallottakat. Közben figyelte, ahogy a másik férfi szórakozottan lapozgatta az előtte heverő programot. De aztán minden alkalommal félrefordult, nem bírta sokáig nézni azt az ostoba, kivörösödött fejét. Aztán vett egy nagy levegőt. Eljött az ideje, hogy tovább lépjen a meggyőzésre. A paksaméta felé biccentett.

– Mint mondtam, ebben minden részletesen benne van. Lépésről lépésre. Hiszen minden nagy lépés kis lépésekből épül fel – villantott egy megnyerő mosolyt a miniszterre, aki most először lesett bele érdemben a dokumentumba.

– Ez… ez… – meredt Lutherre döbbenten dadogva – az én nevemmel készült…

– Pontosan – villantott egy sakál-mosolyt rá a Magister, ezennel végetért a kedveskedés –, sőt már szerepel a mai előterjesztendő javaslatok napirendi pontjában is. Nem mondtam volna? Jobban jár, ha nagyon az eszébe vési a pontos adatokat. Mert Ön fogja előadni a Tanácsban.

– Ezt? – nézett megütközve Lutherre, miközben lesajnáló mozdulattal visszadobta elé a paksamétát. – Nem untam meg az életemet, hogy ilyennel álljak a Tanács elé.

– Persze hogy nem – Luther továbbra is elnézően mosolygott rá, és visszatette elé a programot –, de azt hiszem félreértett. Ez nem kérés vagy javaslat volt. Ez az Ön saját ötlete, amit a nép érdekeit szem előtt tartva fog ma a tanács elé terjeszteni, és meggyőzi őket, hogy kétharmados többséggel megszavazzák.

– Miért tenném?

Luther ahogy rá emelte kifejezéstelen tekintetét, már tudta, hogy nyert. Mind a ketten tudták, hogy miért fogja megtenni. A miniszter izzadt, homlokán kövér verejtékcseppek gyöngyöztek, arca olyan vörös volt, mintha fel akarna robbanni a feje.

– Tényleg el kell mondanom? – vágott kelletlen arcot Luther, majd intett Félixnek.

A komornyik ezer fényképet, vonat- és hajójegyek, orvosi zárójelentés fénymásolatok halmát tette le a miniszter elé. Az férfi remegő kezét a kupac felé emelte, de egyetlen lap nem sok, annyit sem érintett meg közülük, mintha csak megégethetnék. Elég volt egy pillantást vetnie rájuk, hogy tudja, önként Luther csapdájába sétált. A Magister szenvtelen arcán elégedett kifejezés terült szét, mikor ismét megszólalt.

– Látja, mire nem képes a Népmegfigyelés? Bár el kell ismernem, hogy Ön mindig nagyon óvatosan járt el, nem szolgáltatott sok információt. Szinte mindent élőszóban, mindenféle elektromos és mágikus eszközöktől távol intézett. Félixet is megizzasztotta, de tudja, rajta nagyon nehéz kifogni. És most lenne szíves? – fordult kedélyesen az öreghez, aki előlépett, hogy egy utolsó késszúrásként elmondja, mit látnak most az ezerféle dokumentumba rejtve.

– A felesége mágus – kezdett bele a magyarázatba reszelős hangon Félix –, és miután teherbe esett, visszaszökött magától a Szigetekre. Gondolom, köze van ennek ahhoz, hogy mágusok csak a Szigeteiken születnek. Csakhogy a felesége gyorsan rájött, hogy ott sem fenékig tejfel az élet, most a járvány miatt meg különösen. Ráadásul a törvény rá is vonatkozik, be kell majd szolgáltatnia a gyermeket. Ezért ismét megkereste magát, és meggyőzte, hogy hozza ki onnan őt és a pár napon belül születő lányát.

– Ha sikerrel jár – nézett rá mindenen átlátó pillantással Luther –, lesz egy mágusa, aki valóban a maga gyereke, és akit a mágusok nem tudnak az igényeiknek megfelelően átalakítani. Mint mondjuk az én gyerekeimet, hiszen tudjuk, hogy a járandóságok milyenek. Csak ahhoz értenek igazán, amire szánták őket… De. Legyen most velem őszinte, kérem. Tényleg elhitte azt, hogy nem tudom meg? Én vagyok a Népmegfigyelés. Ezen a kontinensen semmi sem történhet az én tudomásom nélkül.

Elhallgatott. Figyelte a minisztert. Eddigre elsápadt, már szinte kék volt, minden tagja remegett. Talán a dühtől. Talán az indulatoktól. Talán attól, hogy sarokba szorították. Luthert nem érdekelte, csak az, hogy sínen van, ebből a helyzetből ő már csak jól tud kijönni.

– Ha beleavatkozik – szólalt meg remegő hangon a miniszter, de végig nem nézett rá –, megölik őket.

– Igen, pontosan ez fog történni – nyugtázta Luther is –, de ha segít nekem, kezeskedem róla, hogy minden jól alakul majd. Sőt olyan papírokat készíttetek a gyereknek, hogy minden gyanún felül áll majd. A Szigeteken azt fogják hinni, hogy a járvány miatt halva született. Remélem, értjük egymást, és nem kell ennél többet mondanom.

– És ha nem lesz meg a kétharmad? – kérdezte még mindig félre nézve.

– Akkor nagyon csalódott leszek. Tudja, az a helyzet, hogy a Tanács mostanában nagyon ki van hegyezve az én javaslataimra, ezért is van szükségem arra, hogy Ön terjessze elő. Ha esetleg nem lesz meg a kétharmad, de mondjuk, ötvenegy százalékkal megnyeri őket, az még beleférhet, bár az azt jelenti, hogy több ellenlábasom lesz, mint amire feltétlenül szükségem van.

– És ha ötven százalék alatt teljesít a javaslat?

– Nos – Luther sokatmondóan végignézett a másikon, biztos volt benne, hogy ez nem szorul különösebb magyarázatra –, akkor, ahogy Ön fogalmazott az imént, a Magisteri hatalmamnál fogva kell majd érvényre juttatnom a javaslatot. De gondlom, érti, hogy a népszerűség a cél, nem az, hogy diktatórikus módszerekkel verjem keresztül rajtuk a tervet. Ebben az esetben viszont érvényét veszti a megállapodásunk, és a felesége jó eséllyel nem éli túl a szülést.

– Értem – vette fel a dokumentumot az asztalról –, akkor engedelmével most visszavonulnék, hogy felkészüljek az ülésre.

– Természetesen – mosolygott rá előzékenyen Luther – a világért sem tartanám fel.


✨✨✨✨✨


Az ülésen az Egészségügyi és Népjóléti miniszter előterjesztése teljes sikert aratott. A Tanács több, mint kilencven százaléka megszavazta. Ez pedig jóval több volt, mint amiben Luther egyáltalán reménykedni mert. A miniszter olyan lelkesítő beszédet rögtönzött a javaslata alátámasztására, hogy nem lehetett nem rajongani érte. Olyan tűzzel beszélt, hogy a hallgatóság szinte itta a szavait. Őt hallgatva bárki elhitte volna, hogy másra sincs szüksége, mint arra, hogy a szanitécek visszatérjenek a feledés homályából.

Elsöprő sikert aratott az ötlet, hogy fogjanak össze Salva Scientiával, hogy a nekik ajánlott szélesebb körű tudományos tevékenységekért cserébe gyógyítást, és varázstalan gyógyítókat vásárolhassanak.

– „A gyógyításra fordított büdzsé így sem vész el, csak átcsoportosul” – idézte Luther Félixnek –, magam sem mondhattam volna szebben.

A miniszter kitért arra is, hogy ezzel nem borulna fel az egyensúly, csak kiegészülne. Stabilabb lábakon állna, ami „a mostanihoz hasonló háborús időkben” elengedhetetlen. Hiszen ezek a gyógyítók a fronton szolgálatot teljesítő mágusok jobb kezei is lesznek majd, sok katonát megmenthetnek, de legalábbis életben tarthatnak, amíg a mágusokat egyéb sérülések kötik le.

Aztán ott volt még az az ötlet is, hogy kihúzzák a Scientia Castitae, a sokfejű kígyó méregfogát. Határozottan emlékezett, hogy a miniszter így fogalmazott. Arra hívta fel a tiszteletre méltó hallgatóság figyelmét, hogy a Scientia Castitae nagyon sok híve a szegényebb rétegek közül kerül ki. Ők leginkább azért sodródnak ebbe az extrémitásba, mert nincs más lehetőségük. A Castitae viszont hívogató, mert célt ad nekik. Ez a szélsőséges szervezet felismerte azt, amire a Tanács ennyi idő elteltével sem nem volt képes.

A szegény rétegek kénytelenek mágia nélkül gyógyítani magukat, mert a hagyományos gyógymódok megfizetése nem áll módjukban. Éppen ezért olyan tudást halmoztak fel, ami bárkinek hasznára válna, aki nem túl öntelt ahhoz, hogy felismerje az értéket ebben. A miniszter nagyon merészen megrótta a tanácsot a szűklátókörűségéért. Beszélt ennek a tudásnak az eretnekségéről is, és egy újfajta gondolkodásmód szükségességéről. Egész pontosan arról, hogy azok nevezik a szegények tudását eretneknek, akik jelenleg nem tudják teljesíteni egy majd kétévezredes megállapodás rájuk eső részét.

Hiszen mondjuk ki, a Szigeteken nem terem meg semmi, hiszen pusztán kopár kő az összes. A mágusok a járandóságokból és az Új-kontinens szerte nyújtott szolgáltatások bevételeiből, és ezen a pénzen vett, importált élelemiszerekből tartják fent magukat. De ha most úgy tetszik, aszály sújtja őket, nem teremnek megélhetést, nem tudják learatni az ennek alapját képező gyermekeket. És a járvány miatt még a szolgáltatásaik is visszaestek. Egyszóval nincs mivel kereskedniük. Így pedig a korábbi definíciók értelmüket vesztik, akár az eretnekségről, akár egy történelmi múltú megállapodásról. A kontinens magára maradt, magának kell boldogulnia. Talán csak átmenetileg, de az is lehet, hogy előre nem látható hosszú időre magának kell biztosítania azt, amit a mágusok nem tudnak megadni.

A beszéd végén az egész tanácsterem éljenzett, székeikről felpattanva, állva tapsoltak, mintha a miniszter egyenesen a napfényt találta volna fel az örök éjszaka kellős közepén. Közben néhányan nem általlottak gúnyos pillantásokat is vetni Luther felé, hogy ez miért nem neki jutott eszébe. Ugyanazok voltak ezek, akik már csak azért is elutasították volna az ötletet, mert a Magistertől jött. De Luther természetesen a nap végén teljes megelégedettséggel írta alá a javaslatot, még néhány jó szót is mondott gratulációképp, mikor lezárta a tanácsülést.

Luther olyannyira ennek a győzelemnek a hatása alá került, hogy hazafele úton végig erről beszélt Félixnek. Mindenre számított, csak arra nem, hogy ilyen fényes győzelmet arat majd a Tanács felett. Egész passzusokat idézett a miniszter beszédéből. És mindemellett lelkes volt, mint egy kisgyerek. Az utóbbi időben semmi sem ment ilyen simán, mint most az, hogy keresztül vitte a szanitéc programot. Ami azonnali hatállyal bevezetésre is kerül majd.

– A világért sem szeretném letörni a jó kedvét, uram – szólalt meg mellette Félix a volán mögött, mikor elunta a végeérhetetlen szóáradatot –, de remélem tudja, hogy a program elindítása még nem minden. És koránt sem elég. A Scientia Casitae-ben gyanakodni fognak. Nem bíznak majd javaslat őszinteségében. Paranoiások, csapdát sejtenek majd, és az új vezetőjük biztosan készséggel alá is támasztja a gyanakvásukat. Viszont, ha közülük nem állnak át, nem elég, hogy nem fogjuk tudni ellehetetleníteni Lawrence-t, a Tanács és a közvélemény is még jobban Ön ellen fordulhat az újabb csalódás miatt.

– Igen, erre én is gondoltam – legyintett nyugodtan Luther –, és már a megoldás is megvan. De mindenek előtt szükségem lesz egy listára a Castitae-be épített embereimről. Illetve arról, hogy milyen feladatokat látnak el. Tudnom kell kik azok, akik beletanulhattak az eretnek gyógymódokba is.

– Értem, mire akar kilyukadni – sandított a gazdájára Félix –, a maga emberei fognak elsőként élni az általános amnesztiával. És ha a többiek a Castitae-ben azt látják, hogy azok, akik kiugrottak jól boldogulnak, talán többen felbátorodnak majd.

– Igen, pontosan ez a célom. De nem tehetek semmit elhamarkodottan. Azokat, akiket kiveszek, pótolnom kell majd, vagy csak olyanokat húzhatok ki a szerkezetből, akik nem fontosak. Bár, ha nem azok, akkor azért megérdeklődném tőlük, hogy miért lopják a napot az én pénzemen.

– És mondja csak, nem tart attól, hogy ezeket az embereket támadásoknak fogja kitenni, hogy a Castitae esetleg megtorolja az árulást?

– Tudja, ez nekem is eszembe jutott. De az a véleményem, hogy ennyi kockázatot vállalnunk kell. Biztos lesznek olyanok, akiket végrehajtók keresnek majd fel, és veszélybe kerül az életük… De ha sokan csatlakoznak, ezeknek a támadásoknak az esélye egyre csökkenni fog. Lawrence sem ostoba. Tudja, hogy nyílt háborút hirdetni a Magister ellen számára is kivitelezhetetlen. Nekik a félelem és ijesztgetés a fegyverük, sosem voltak ember fölényben. Lawrence is tisztában van vele, az a csürhe, amit most irányít a lehető legtávolabb áll mindentől, amit hadseregnek lehetne nevezni. Persze abban is biztos vagyok, hogy azzá akarja nevelni őket, ezért fizetik a mágusok. Csakhogy az még sok idő. Addig is, alattomos választ várok tőle, méghozzá záros határidőn belül.

– Nem vagyok biztos benne, hogy ezek mennyire megfelelő kilátások – sóhajtott fel nyugtalanül az öreg.

– Nekem mondja, Félix? Úgy hogy, mostanában sajnos tényleg nem szoktak simán menni a dolgok…

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Aditya Joshi)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s