93. Hallgatjuk, Doktor úr!

A vonat kellemes zötykölődése végül álomba ringatta Loire-t. Az igazság az, hogy nem is nagyon törte magát, hogy ébren maradjon. Éppen eléggé meggyötörte a csata két napja, és a korábban látott álom ahhoz, hogy tűrhetetlenül fáradtnak érezze magát. Ezért mivel épp senki sem törődött vele, kényelmesen elhelyezkedett az ülésben, felhúzta a lábait, amennyire tudta, és karjaival körülfogta őket. Fejét a térdén nyugtatva aludt el.

Amit lecsukta a szemét, és egyenletesen kezdett lélegezni, kinyílt a szeme valahol máshol. A Mély egy sötét folyosóján kúszott előre, még az ő sötéthez szokott szemét is megviselte a járat feketesége. Alig látott előre egy-másfél métert. Lepillantott a kezére, amin hatalmas teste támaszkodott. Loire széles férfikarokat látott. A bal kezében hosszú pengéjű tőrt tartott, a másikban nagykaliberű pisztolyt. Balkezes volt. A K széria módosítottai mind balkezesek. Ward is az volt. Loire nem értette, miért fontos ez most.

Izmai megfeszültek, ahogy elég erőt fejtett ki, hogy átcsusszanjon egy kissé szélesebb járatba. De felállni még itt sem lehetett. Viszont ahhoz legalább már elég hely volt, hogy hátra csavarodva visszanézzen, hogy az emberei követik-e még. Kissé lemaradtak, nem is látott el addig. Csak a halk nyögést hallotta, hogy az utána következő is nem kis nehézségek árán átpréselte magát a valamivel szélesebb járatba.

Loire a halvány hangból felismerte, hogy ki jön utána. Jeff volt. Miután megbizonyosodott róla, hogy a többiek is több-kevesebb nehézséggel sikeresen átfurakodtak a nyomában, tovább indult. Olyan régóta csúsztak-másztak a fekete járatokban, hogy érezte, ahogy kezd lesurlódni az alkarjáról a bőr. Egy vállrándítás kíséretében mászott tovább. Amíg nem vérzik, addig szót sem érdemel. Némán csúsztak előre a járatban mind a tizenvalahányan. Egészen addig, míg az ki nem szélesedett, és egy alacsony plafonú kőteraszba nem torkollott.

Itt már volt valamennyi fény. Nem sok, de jóval távolabbra lehetett látni benne, mint a korábbi sötétben. Egészen a terasz széléig csúszott, a többiek követték. Itt már elég hely volt ahhoz, hogy szép sorban felzárkózzanak mellé. Kihajolt a sziklaperemen túlra, hogy lelásson a lent elterülő gyalog-folyosóra. Üres volt, csendes és kihalt. Mégsem mozdult, ahogy senki körülötte. Hallgatóztak. Ezek a folyosók messze viszik a neszeket, ha a benne közlekedők nem tudják, hogy hova és hogyan kell lépni. Vagy ha sokan jönnek. Egy csapat igyekezzen bármennyire is, képtelen hangtalanul mozogni.

Csakhogy most nem volt egy árva nesz sem. Jó eséllyel se közel, se távol nem járt senki a folyosón rajtuk kívül. Kifújta a levegőt. Érezte, hogy megkönnyebbül. Tudta, hogy mi a feladat, de egyáltalán nem bánta, hogy a felderítés során nem futottak össze a járatokban eltévedt mágusokkal. Azokat sosem volt könnyű megölni, sosem adták sem könnyen, sem olcsón magukat. Az ár pedig legtöbbször egy-két emberének az élete volt. Nem szívesen küldte őket csaliként a halálba, még úgy sem, hogy tudta, a J nem kérdez vagy kételkedik.

Miután elunta a várakozást és hallgatózást, még előrébb csúszott a sziklaszegélyen, és leugrott a lent elterülő folyosóra. Földet éréskor vasalt bakancstalpa éleset dobbant a simára mart köveken. Felegyenesett, felnézett a sziklateraszra. Várta, hogy a többiek is leugorjanak mellé. Mikor sorra leérkeztek körülötte, végignézett rajtuk. Aztán elnézett a folyosó két irányába. Az egyik visszavitt Középvárosba, a másik pár kilométer múlva belecsatlakozott az egyik elpusztított városhoz vezető járatba. Azt még meg kellene nézniük.

A kirobbantott hegyoldallal nem tudnak mihez kezdeni. Nincs olyan technológia, tudomány, vagy hatolom a mágián kívül, amivel akkora űrt be lehetetne tömni. Azon át bárkik bejöhetnek, ha úgy tetszik. Éppen ezért ezeket a nyitott területeket éjjel-nappal őrszemek vigyázták. Tizenkét óránként váltották őket. Nem volt szüksége órára, hogy tudja, nemsokára letelik az idő. A belső órájához akár a Mély teljes életét is hozzá igazíthatták volna, olyan pontosan járt.

Teltek a másodpercek. Mindjárt váltás. El kellene még mennie oda, hogy felügyelje az őrszemek cseréjét, és meghallgassa a jelentésüket. De nem volt hozzá semmi kedve. Értelmét sem látta, hiszen némák voltak az alagutak, rajtuk kívül senki sem járt arra, csak a huzat süvített benne. Nem állította volna, hogy felesleges járőrözniük, de ahhoz kétség sem fért, hogy a mágusok aznapra nem terveztek ostromot. Persze tudta, hogy az őrszemek mennyire fontosak. Az ő dolguk azonnal visszahozni a hírt Középvárosba, amint történik valami. Végignézett az emberein. Döntött. Visszafordul. De a váltást elintézi. Itt és most.

– Jeff! – messze dörgött a hangja a sötétben.

Loire már meg sem döbbent álmában. Felismerte a hangot. Kirik. Megint az ő szemén át látta az eseményeket. De hol van akkor a Doki? Eddig mindig az ő szemszögéből látott, az ő szavai kommentálták a történéseket. Kirik nem véletlenül ideges, nem véletlenül akar ennyire visszatérni a városba. Valami biztosan nincs rendben…

– Igen, uram? – lépett elő a többi közül a hatalmas termetű J. Egy további szó nélkül megállt előtte és várta a parancsokat.

– Vidd magaddal Huszonhármat, Tizenkettőt és Ötöt – futatta végig a pillantását a megnevezett módosítottakon, akik azonnal oda is léptek Jeff köré –, és menjetek Felsővárba.

Ahogy felsorolta őket, pillantása tört pillanatokra meg-megállapodott a katonák nyakán. Inkább csak sejtette ott, mint látta a névadó számot. Minden J a születésekor egy azonosítót kapott, ami számokból és betűkből állt. Ezekből választottak ki kettőt, ami később a katona neve lett. Nem volt egy túl népes széria, hiszen még csak nem is értek a kombinációk végére. Ez a pár pedig még a legelejéről származott. Az igazság az volt, hogy sajnálta őket, már nem sokan maradtak. De közben örült is, hogy ő kapott saját nevet. Még ha K-val is kezdődött, mint az összes többi K-é.

Felsőváros, kapaszkodott az iménti kijelentésbe eközben Loire. Az első gondolata rögtön ezután az volt, hogy a Mélyben a névdást sem viszik túlzásba. Ez is, mint minden az egyszerűséget és funkcionalitást szolgálta. Felsőváros volt a legközelebb a felszínhez, erről kapta a nevét is. És éppen emiatt a felszíni közelség miatt tudták elpusztítatni a mágusok azzal a borzalmas varázslattal.

Loire ahogy ezt végiggondolta, érezte, hogy borzongás futott végig Kirik egész testén. Azt nem tudta volna megmondani, hogy azért, borzongott-e bele ebbe, mert neki, álmában az emlékezetébe tolultak a képek a romokról és halottakról, vagy a férfit magát is megrázták az ott történtek. Butaság. Bárkit megrázott volna. Nem lehet könnyű meghalni. Felnézett Jeffre. Már a nyelve hegyén voltak a parancsok.

– Váltsd le velük az őrséget – mondta neki –, utána gyertek haza. A fiúkat tedd le a laktanyában, engem meg majd keress meg, hogy jelenthess. A többiek velem jönnek.

Azzal útnak indította Jeffet a másik hárommal, ő pedig a többi tizenegy élén megindult Középváros felé. Azt tervezte, hogy hazafelé útbaejti majd a tavakat is, hiába nem tartott tőle, hogy bárki kimászhat belőle. Akit egyszer elnyelt, az nem bukkant fel még egyszer, úgy eltűnt a fekete mélyben, mintha sosem létezett volna. Aztán lassan ezt az gondolatot is elvetette. Továbbra sem érezte a késztetést, hogy kísérletezzen a vizekkel. Igyekezett mindig úgy alakítani a dolgokat, hogy neki ne kelljen arra mennie, de a feladat el legyen végezve. Most is így tett. Két emberét küldte csak végül a víz tisztaságát ellenőrizni.

De úgy tűnt, azt is felesleges. Annak ellenére, hogy a mágus hatalmának köszönhetően annyiakat elnyelt a fekete tó, a vize továbbra is kristálytiszta volt. Egy porszem nem sok, annyi sem szennyezte. Rejtély volt ez a mágia. Nem baj. A parancs az parancs. Naponta nézni kell, van-e bármi változás. Akkor is, ha nincs, ha eddig sem volt. Talán nem is tudnának olyat tenni, ami megszennyezné azt a csoda-vizet.

Ha nem lett volna a napi rutinná vált ezerfelé járőrözés, akár azt is mondhatták volna, hogy a Mély élete a támadás óta visszatért a régi kerékvágásba. Hiszen azóta nyugalom volt, bár a sokkot még nem heverték ki a lakók. És talán éppen az ő lelki nyugalmuk helyreállítását célozták ezek a napi, értelmetlen bejárások is. Hiszen ugyan mit ér mindez még egy mágustámadással szemben? Maximum annyit mondhatnak majd el utólag, hogy mindent megtettek, de az még mindig kevés volt.

Vállat vont. Nem dolga ilyeneken gondolkodni. Az a feladata, hogy mindenről tudjon, amiről csak lehet. Az meg, hogy a Tiszt mihez kezd majd a jelentéseivel, addig nem az ő dolga, amíg parancsot nem kap. Addig is végrehajtja a napi rutint. Ha nem is ő személyesen, de az emberei. Ma legalábbis így lesz, nem jár végig mindent velük, mert azzal elmenne az egész napja. Épp ahogy az előző, és az az előtti. Ez lenne a harmadik nap, hogy nem jut el hozzá.

Eljött az ideje, hogy elkezdje kreatívan értelmezni a parancsokat. Csak ma. Amíg nem hasogat nagyon a feje. Így tehát a megmaradt feladatokat sorra kiosztotta, a végén már csak harmadmagával érte el a várost. Amint beértek a buborék biztonságába és bezáródott mögöttük a hermetikus kapu, őket is útjukra bocsátotta. Loire még sosem látta ilyen részleteiben a várost. Most világosabb volt, mint általában, mikor belelesett a korábbi történésekbe. Mindenfelé emberek nyüzsögtek a napfényt idéző sárgás fényben. Látszólag gondtalanul töltötték a mindennapjaikat a súlyos vaskapuk mögött.

Elhaladt pár ember mellett, akik az aznapi fejadagokat rendezgették, vetett rájuk egy pillantást, de egyáltalán nem volt még éhes, így az étel sem foglalkoztatta. Felnézett a buborék plafonjáig nyújtózó épületekre, otthonokat, hivatalokat és mindenfelé élettereket látott. Ott volt a házak közt a laktanya is, ahova az embereit küldte. Ott volt a közigazgatási épület is a Tiszt irodájával, aki minden bizonnyal az íróasztala mögött ülve tervezi a föld alatti városok sorsát, és alkalmasint várja a beszámolót az aznapi hírektől tőle.

Elfordult attól az épülettől. A belső órája szerint bőven van még ideje. Elnézett a házak közt. Hátul, a buborék falának védelmében ott tornyosul a kórház. Oda akart menni. Nem volt különösebb oka rá, a kötelességtudat hajtotta csak. Hiszen az állapotában nem volt változás. Néha felébred, hosszabb-rövidebb ideig magánál van, aztán ismét visszaalszik. A sebei is lassan gyógyulnak. És azóta nem mondott semmit arról, hogy mi az ára az életének.

Egyelőre még nem szaggatott a feje, csak épphogy kellemetlenül lüktetett a hanyagsága miatt. A Tiszt biztosan rákérdez majd, hogy hogy van, és akkor hazudni kényszerül. Akkor nem lesz jól, de ennyit megér az, hogy azt tegye, amit a becsület és tisztesség megkíván tőle.

Ráfordult a kórházhoz vezető útra. És nyugtalanította a gondolat, hogy a korábban fontos tudományos célokat betöltő labor egyre inkább kórteremmé kezdett átalakulni. Egyre több gép, állvány, orvosi eszköz került be az asztalokra, polcokra, hogy kéznél legyenek szükség esetén a szanitéceknek. És sokszor szükség is volt ezekre… És mindezek ellenére nem változott semmi.

Általában ébren sem találta, mielőtt tovább kellett állnia, hogy ellássa a feladatait. Néha fogadta egy-egy jegyzet, egy-egy kérdés, amire válaszolt, ha épp volt hozzá kedve, hogy leírja. Ha nem, félretette olyankorra, mikor majd ébren lesz. A módosítottak egyébként sem felejtenek, nem szokásuk. Ahogy feladni sem. Vagy lemondani valakiről, akihez valami miatt ragaszkodnak.

Ő látta az ápolókon és szanitéceken, ahogy egyre szkeptikusabban állnak hozzá Aadenhez. Loire egészen addig a pillanatig nem tudta a Méregkeverő nevét. A könyvben egyszer sem volt leírva, a látomásaiban sem mondta ki senki. Mindenki „Doktornak” szólította. Kirik volt az egyetlen, aki a nevén nevezte. A gondolataiban legalábbis.

Látta, hogy az ápolók és szanitécek egyre kevésbé tudják tartani magukat, hogy ne mutassák az érzéseiket. Látta, hogy kezdenek lemondani róla. Ő viszont annál elszántabban járt ide mindig, amikor csak módja nyílt rá. Ahogy csökkent a többiek hite, ő annál makacsabbul ragaszkodott hozzá. Nem értette miért. Azt sem értette, mikor és hogyan lett a kellemetlen kötelességből – hogy védje meg a sajátjaitól az árulót – barátság. Aaden „barátságnak” hívta. Ő nem tudta, hogy minek nevezze. Ismerte a hűséget és az elköteleződést, ezt érezte például a Tiszt iránt.

De Aaden mást volt. Érte felelősséget érzett. Sőt még annál is többet. Acélpántok szorították össze a mellkasát minden alkalommal, amikor eszébe villant, hogy majdnem elvesztette. Egyre erősebben érezte, hogy Aaden nélkül nem tudna tovább élni. Nem tudta miért. Egyszerűen csak kötelességének érezte, hogy megvédje a világtól. És emellett minden szabad percében mellette akart lenni. Ha távol volt tőle, egy idő után akkor is lüktetni kezdett a feje, ha mindent jól csinált. Csak Aaden mellett zökkent helyre a világ.

Mennyire furcsa, hogy az egész azzal kezdődött, hogy vele sem kellett volna tartania a Mélybe. Azért kísérte el mégis, mert a Tiszt észrevette, hogy Aaden ragaszkodik hozzá. Eredetileg az is parancs volt, hogy a társasága legyen. Mekkora teher volt eleinte ez a kötelesség!

Aztán ez az érzés fokozatosan elmúlt. Akkor végérvényesen, mikor Csillagfényfokra küldték tárgyalni. Akkor döbbent rá, hogy Aaden több lett egy parancsnál, mikor a tárgyalás alatt végig sajgott a koponyája. Ha kicsit erősebb lett volna, otthagyja a tárgyaló termet, nem érdekelte volna egy halva születő szövetség sem. De ez a gondolat is rettenetes fejfájással torolta meg magát. Aztán megalkudott magával. Ha elárulta Aadent, el fogja a megállapodást is, mindent elmondott hát az orvosnak, hogy felkészíthesse. Ekkor döbbent rá, hogy mit is érthetnek az egyszerű emberek barátság, érzések és talán “még több” alatt. Hogy mi fordította át kezdeti ellenszenvét, képtelen lett volna megmondani. De azt, amit most érzett, világosan meg tudta nevezni: tartozás.

Loire sosem gondolta volna, hogy ilyesmi gondolatok kavarognak Kirik fejében. Ő mindig olyan hideg volt és kimért. Bárki azt hihette volna, hogy nem fárasztja magát felesleges gondolatokkal, amik nem tartoznak a nap teendői, vagy parancsai körébe. Azt tudta, hogy fontosnak tartja a Méregkeverőt, de ezt a fajta törődést – ahogy Kirik is nevezte –, nem feltételezte róla. Loire személy szerint mindig úgy gondolta, hogy az orvos több emberi viselkedést lát Kirikbe, amint amennyi benne van. És most kicsit örült neki, hogy tévedett. Mert ugyan miért is ne lennének érzései? Hiszen azt akarták, hogy emberibbek legyenek, mint a korábbi szériák. Loire most már azt is tudta, hogy mennyire volt az. Csak jól titkolta, hiszen soha senki nem szokott kíváncsi lenni egy K katona érzéseire.

Rendületlenül haladt előre a kórház felé. Csak megnézi mi van vele. Ha alszik, elmegy, és maga is lepihen, míg Jeff megérkezik. Ha kifaggatta, jelent a Tisztnek. Ha Aaden ébren van, beszél vele pár szót, aztán ha elaludt, utána keresi meg Jeffet, majd megy és jelent a Tisztnek. Így vagy úgy, a feladatai nem maradnak elvégzetlenül. Belépett az épületbe. Nem volt szüksége útmutatásra, magától is ismerte a járást. Liftbe szállt, felment a megfelelő emeletre, végigment a folyósón, egyszer balra fordult, és ott volt a labor. Illetve a rögtönzött kórterem, ami az utóbbi napokban lett belőle.

Mikor belépett, ébren találta. Aaden teljesen felöltözve ült az az ágya szélén, és egy hátizsák tartalmát rendezgette. Fürkésző tekintetét rá sem ráemelte, mikor az ajtó csapódva záródott be mögötte. Még össze sem rezzent ettől a zajtól, nyugodtan bezárta a zsákot, majd az ágy oldalának támasztotta. Csak ezután fordította figyelmét a látogatója felé. Őt megdöbbente az a pásztázó nézés. Annál is inkább, mert az utóbbi időben nem szokott ennyire magánál lenni. Általában csak álmosan és kábán pislogott rá. Kérdezett párat, de nem bírt addig ébren maradni, míg válaszolt neki. Most viszont kertelés nélkül szólalt meg, amint végzett a táska összekészítésével.

– Nem számítottam rád ilyen korán – mondta neki szokatlanul kifejezéstelen arccal és színtelen hangon Aaden.

– Elengedtem magam előbb – vont vállat, majd azonnal témát váltott. – Vacakul nézel ki. Miért keltél fel?

Nem hazudott, Aaden tényleg nem nyújtott túl bíztató látványt. Rettenetesen sovány volt, eddig is törékeny és beteges alkatát ez a hosszú gyengélkedés még jobban megviselte. Nem csupán sápadt volt, hanem szinte átlátszó. A kezes-lábas egyenruha, amit a Mélyben mindenki viselt, csak még jobban hangsúlyozta ezt a soványságot. A felgyűrt ruhaujjak meg sem próbáltak bármit is elfedni a sebes bőréből. Szóval, egyáltalán nem túlzott az iménti kijelentésével.

– Nem bírok tovább feküdni – felelte továbbra is közönyösen őt figyelve –, levegőre van szükségem. Arra gondoltam, felmegyek a felszínre egy kicsit.

Loire érezte, ahogy egy század másodpercre mennyire értetlen kifejezés ült ki Kirik arcára. Az a megnyilvánulás annyira váratlanul érte, hogy egy pár pillanatig nem is volt ura arca rezdüléseinek. De aztán szinte azonnal ismét ugyanabba a szobor arcba merevedtek a vonásai, amit mindig is az érzéseire és a gondolataira húzott.

Gyanakodva figyelte Aadent, némán végig futtatta rajta a tekintetét, minden egyes seben a karján, beesett arcán, fakó tekintetén, talán még egyenként a hajszálain is. Húzta az időt, nem tudta mire vár, és azt sem tudta, mit felelhetne az arcába hajított kijelentésre. Aztán ő volt az, aki előbb elunta a hallgatást és a néma szemlélődést.

– Felmész a felszínre? – bukott ki belőle egy gúnyos vigyor kíséretében. – Éppen te? Soha nem találsz fel a hegyek gyomrából.

Aaden csak fűrkészően bámult rá, mintha csak azon elmélkedne, hogy tudna erre jól felelni neki. Látszott, ahogy forgatta a szavakat a nyelve alatt, de egyiket sem mondta ki. Majd tőle szokatlan elszántság kifejezése ült ki arra a sápadt arcra.

– Majd megoldom valahogy – hajolt le a táskáért –, nem lehet akkora ördöngösség.

– Hogy nem-e? Soha nem voltál fent egyedül azóta, hogy lejöttél a föld alá.

Ezzel a kijelentésével minden vigyor lefagyott az arcáról. Sőt olyan kemény kifejezés ült ki rá, amit nem lehetett akármivel előcsalni. Tudta, hogy Aadent könnyű megfélemlíteni, vagy legalábbis elbizonytalanítani. Csakhogy most meg sem rezzent szigorú, vallató vonásai látványától. Loire nem értette, mi történik. Érezte, hogy Kirik izmai megfeszülnek, mintha csak egy ölésre termett vadállattal lenne egy ketrecbe zárva. Félne az orvostól valami miatt? Nem hitte, hogy lenne miért tartania tőle…

– Hogy másztál a fejébe? Mit csináltál vele? – kérdezte Aadentől, és a bal keze önkéntelenül is az oldalára erősített tokban pihenő kés markolatára siklott.

Észre sem vette ezt az automatikus mozdulatot, ha rákérdeznek nem tudott volna válaszolni, mit remélt attól a tőrtől. Magát mentette volna vele, vagy inkább Aadent akarta volna megszabadítani az őt megszálló mágikus hatalomtól? Már nem azon járt az agya, miért akarhat a felszínre jutni, hanem az, hogy honnan szivároghatott be ide ez a furcsa mágia, ennyire mélyre a föld alá.

Fogalma sem volt, ki lehet az, aki Aaden szemén át néz vele farkasszemet. Úgy nézett ki, mint a Méregkeverő, de volt benne valami… nem tudta volna megmondani, mi az pontosan, amitől nem ő volt. Más talán nem vette volna észre, ezt az apró valamit. De ő parancsba kapta, hogy ismerje ki, hogy ismerje meg jobban, mint ahogy Aaden magát ismeri. Teljesítette a parancsot. Éppen ezért biztosan tudta, hogy ez a valaki, nem az, akinek tűnik. És minden gyanúja beigazolódott, mikor megszólalt.

– Arra nem lesz szükséged – nem volt biztos benne, hogy jól látta, ahogy a szeme lila fénnyel villant fel, miközben a bőrtokot nézte az oldalán –, nincs baja, csak alszik. Azt ígérte, hogy segít nekem. És most szükségem van a segítségére. Ezért akarom elvenni innen. De visszajöhet, ha sikerrel jártunk.

Loire érezte a döbbenetet Kirikben. Az a bizonyos „ha sikerrel járunk” nem hangzott túl bíztatóan. A lány fejében megfogant a gyanú, és tudta, hogy abban a pillanatban Kirik is arra gondol. A Mély mágusa sem tűnhetett el véletlenül. Ugyanaz a valami vitte magával, aki most Aadenen keresztül beszél hozzájuk.  És Loire azt is tudta a lila fényből, hogy ugyanaz a Lény az, aki visszaadta Wardot, Bastiont, és őt is megmentette. De Kirik semmit sem sejthet erről a hatalomról.

Nem hagyhatta, hogy elvigye. Soha nem hozza vissza. Nem tudta, mi történhetett a mágussal, de afelől nem voltak kétségei, hogy semmi jó. Viszont, ha vele nem járt sikerrel, ugyan mit remélhet Aadentől? A gyenge karjaitól, donga lábaitól, görbe hátától? Elég volt ennyit végiggondolnia, hogy egészen biztos legyen benne, ennek a valaminek nem számít Aaden. Nem akarja megölni, ez tény, de az sem elsődleges számára, hogy életben maradjon, az csak azután jön a rangsorban, hogy elérte azt, amihez az orvos kell neki.

A készülődést elnézve messzire akarta csalni. Ötlete sem volt, hogy tervezte. Ha gyalog vinné a hegyeken át, Dōrt sem fogják elérni a célját. Vagy ha el is érik, biztos elfogják majd a város felszabadítói, és kivégzik árulás és dezertálás vádjával. És jól jár, ha csak gyorsan felakasztják, és nem kínozzák meg jó alaposan előtte. Abban sem volt biztos, hogy Aaden tudná tartani a száját, ha tépni kezdenék a körmeit. Nem, inkább arra tippelt, hogy akaratán kívül minden használhatót elsírna nekik a kínvallatások során, csakhogy ne gyötörjék tovább. Röviden összefoglalva, két napig nem maradna életben a felszínen…

– Akárhova akarod vinni, én is megyek. Megígértem neki, hogy nem hagyom egyedül menni – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

– Én pedig azt ígértem neki, hogy nem rántalak bele.

– Ezt nem ő dönti el. Nem hagyom magára. Nélkülem nem megy sehova. Te sem viszed sehova – szögezte le inkább magának, mint annak, akivel akkor beszélt.

Hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, az ajtó elé lépett, teljes kiterjedésével elállva a kifelé vezető utat. Azt persze nem tudta, mit tehetne ellene. Mind a ketten tudták, hogy semmibe sem telne neki félresöpörni az ajtóból. De az a valami nem mozdult, Csak rendületlenül meredt rá lila fényű pillantással, Aaden szemén keresztül. Olyan természetellenesnek tűnt… Az a furcsa hatalom a barátja bőrében. Felismerte az elszántságot. Nem fogja elengedni, nem fog kiszállni belőle. Behajtja a tartozást Aadenen.

És vajon utána mi lesz? Látta mit tesz vele az, hogy feltámasszon egy halottat. Most pedig az a valami belebújt, mint egy rozoga maskarába. Nem kellett sok ész ahhoz, hogy tudja, ez is árt neki. Elhatározta magát. Elárulja a Tisztet és a Mélyt végérvényesen. Aadent választja, hiszen az életével tartozik neki. Megszédült a homlokába hasító fajdalomtól. Azt a kegyetlen, szúró, hasogató sajgást még Loire is érezte álmában. De ő szinte azonnal erőt vett magán, és egyenesen megrendíthetetlenül állt meg a valami előtt. Megnyugtatta az elhatározása bizonyossága. Talán nincs is abban semmi furcsa, ha egy áruló ismét árulóvá válik.

Érezte azt is, hogy a valami Aaden szemén át a velejébe lát, és mindent tud, amit akkor gondolt. Akkor azt is tudnia kellett, hogy arra akarja rávenni, hogy kimenjen végre belőle. Ha most rábírná, hogy itthagyja gyógyulni, utána cserébe elviszi Aadent a világ végére is, ha kell a saját hátán, hogy teljesíthesse, amit megígért. Így talán túlélheti. Olyan elszántan és határozottan meredt a valami szemébe, amennyire csak telt tőle.

– Ő tudja, hogy mit akarsz vele? – Ezt még tudnia kellett.

– Nem – rázta meg Aaden fejét –, nem árulhatom el idő előtt. Nehogy megtudják…

– Értem. Tartozom neki az életemért. Vele megyek, és mindent megteszek, hogy sikerrel járjatok. De neked is tudnod kell, hogy most mennyire gyenge. Nem jutsz vele messzire. Hagyd pár hétig, hogy erőre kapjon. Én addig mindent előkészítek.

Pár pillanatig csak nézték egymást. A valami tudta, hogy igazat mond, mégsem szólalt meg, mintha csak próbára tenné, meggondolja-e magát az árulás terhe alatt. De őt nem abból a fából faragták, hogy meghátráljon. Lehet, hogy ő csak egy hibás K, de ha valaki, hát ő tudja, hogy mi a hűség. A fejfájásra meg Aaden majd csak javasol valamit, amikor magához tér.

– Rendben – egyezett bele a valami –, hiszek neked. Hagyom megerősödni. Két hét múlva újra eljövök, addigra legyetek készen.

Erre nem felelhetett semmit, mert a valami lila köd kíséretében kiszállt Aadenből. Amint elhagyta a testét, az orvos lábai megrogytak, alig tudta elkapni, mielőtt összeesett. Felfektette az ágyra, betakarta, a hátizsákot eldugta, hogy ha valaki be is téved, ne vegyen észre semmi gyanúsat. Majd lerogyott az ágy melletti székre. A szeme előtt színes foltok táncoltak a fájdalomtól. Akkor tudatosult csak benne igazán, mit tett. Előre hajtotta a fejét, lefelé nyomta a tarkójánál, mert ez szokott segíteni. De nem most.

– Te átkozott – szűrte a fogai közt. Szívesen szavakba öntötte volna a többi gondolatát is, de a fejfájástól még a nyelve sem forgott.

Sokáig ült ott. Nem is igazán tudta, hogy mire vár. Talán arra, hogy csillapodjon az az embertelen fájdalom. Talán arra, hogy Aaden magához térjen, és mondjon valamit. Bármit, ami segít. De egyelőre semmi jelét nem adta annak, hogy fel akarna ébredni. Csak lázas eszméletlenségben remegett. Nyugtalanul feküdt, ritkás haja csapzottan tapadt az arca köré. Már mikor az ágyra fektette, akkor érezte, mennyire átnedvesedtek a ruhái a láz verejtéke miatt. Akármi is az a valami, a legkevésbé sem kompatibilis az egyszerű halandókkal.

Felnézett az ágy fölött unottan ketyegő órára. Tudta, hogy lassan mennie kell jelentést tenni. Két hete van mindent előkészíteni, és felkészülni, hogy hátrahagyjon még egy életet. Addig viszont semmit sem vehetnek észre rajta. Mindent úgy kell tennie, ahogy eddig is. A Tiszt kezeskedik érte bárki előtt, de ha bármi gyanúba keveredik, azonnal figyelni kezdik. Talán még Aadent is. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha neki nem mondana semmit ez a alatt a két hét alatt. Csak hagyná, hogy gyógyuljon, amíg a valami ismét érte nem jön.

Nem, ez nem lenne jó ötlet. Nem titkolhatja el előtte, mi vár rá. Próbálta erőltetni magát, hogy kitalálja, hogy lenne a legjobb. Próbálta összeszedni magát, gondolkodnia kellett. De a hasogató fejfájás nem hagyta. Ami biztos, két hét alatt talpra kell állítania Aadent, mert ha így marad, csoda lesz, ha legalább az odafele útat képes lesz megtenni. És kell majd melléjük valaki. Kell valaki, akivel osztozhat a szökés terhein, akivel váltásban őrködhet, aki segít ellátni magukat. Ezekben Aaden inkább kerékkötő, mint segítség.

Éppen ezért talán Jeff meg is teszi majd melléjük. Aaden is megbízik benne, Jeff engedelmeskedik mindkettejüknek, nem is kell ennél több. A könnyebbség ebben pedig az, hogy a módosítottnak elég csak közvetlenül indulás előtt parancsot adnia. Ők mindig bármire készen állnak, ezzel tehát nem lesz gond. Ami viszont nem lesz ilyen egyszerű, az az, hogy mihez kezdjen a hátra maradó J-vel. Ők nem maradhatnak felügyelet nélkül. Rajta kívül nem engedelmeskednek rendesen másnak. Ha ő elmegy, nem lesznek elég stabilak. Még egy dolog, ami miatt nem titkolózhat Aaden előtt. Pedig, amit tenniük kell, az neki sem fog tetszeni.

Erre a gondolatra még jobban felerősödött a fejében a fájdalom. Annyira szédülni kezdett ettől, hogy meg kellett kapaszkodnia az ágy szélében nehogy leforduljon a székről. Mocorgást érzett maga mellett, de képtelen volt felnézni. Hideg kéz érintette meg az arcán, ahogy felfelé billentette a fejét, és kissé széthúzta a szemhéjait, hogy megvizsgálhassa. Tudta, hogy Aaden az, de nem látott semmit, annyira bántotta a szemét minden fény.

Lépéseket hallott, kotorászást, és üvegcsörömpölést a szoba túlsó végéről. Aztán a korábbi kezek egy poharat nyomtak ernyedt tenyere ujjai közé, amit alig bírt megtartani, és egy tablettát toltak a szájába. A pohár tartalmát reflexszerűen öntötte le a torkán, hogy azzal nyelje le a gyógyszert. A szesz tömény volt és erős, égette a nyelőcsövét.

Felismerte azt a kombinációt, amit Aaden a legnagyobb fájdalmaira szokott adni. Sosem hatott tökéletesen, de sokkal jobb lett tőle. És szerencsére nem is kellett sokat várni, hogy hasson. A kellemetlen bódultságot leszámítva egész jó volt utána. Hátradőlt, és várta, hogy hasson a nem épp hagyományos gyógymód. Mikor végre ismét úgy tudta kinyitni a szemét, hogy nem járt táncot szeme előtt a szoba, Aadent látta maga előtt ülni az ágyon. Nem értette, miért lepi meg a látvány, hiszen még mindig sovány volt és szinte átlátszó. De végre legalább önmagának tűnt.

– Mit csináltál, amivel így megkínoztad magad? Köze van ehhez? –nézett le a karjára, még mindig azt a rövid kabátot viselte, amiben el akarta hagyni a Mélyt. Loire érezte, hogy Kirik fáradtan elvigyorodik. Szóval nem lesz más választása, mint mindenről beszámolni.

– Köze épp van hozzá – kezdett bele, hogy tőmondatokban elmondja az aznap történteket.

– Szóval két hét múlva újra eljön értem? – summázta az eseményeket az elbeszélés végén Aaden, kezeit tördelve ült az ágyon, de annál jobban ismerte a barátját, hogy kételkedni merjen a szavában.

– Ezt mondta.

– És te tényleg az mondtad neki, hogy velem jössz? Mondd csak, teljesen elment az eszed? – Csattant fel a bólintást látva. – Ez árulás. Ebbe bele is halhatsz!

– Egy árulást már túléletem – vont vállat –, talán ez is menni fog.

– De akkor is! – tiltakozott Aaden. – Ha velem jössz, az egész Mély a nyomunkba szegődik. Egyedül lenne módom észrevétlenül eltűnni!

– Te tényleg ezt hiszed? – nevetnie kellett. – Ha eltűnnél, gyanúba keverednék, és letartóztatnának. Aztán kiderülne, hogy nem volt közöm az egészhez. Ha nem is nyerném teljesen vissza a bizalmat, de utánad küldenének. És én utánad mennék, mert nem lenne más választásom. És megtalálnálak, mert ismerlek. És akarod tudni, mi lenne azután? Kapnék egy titkos parancsot, aminek nem tudnék ellenállni, mert mi így működünk, tudod, egy kis biztosíték a K szériában. Ki tudja hány ilyen van még bennünk. De a Tiszt… abban biztos lehetsz, hogy azt adja majd parancsba, hogy öljelek meg, mert ő nem hagyná, hogy az áruló elhagyja a Mélyt, de azt sem, hogy élve visszatérjen.

Szokatlan volt tőle ez a sok beszéd, de meg kellett győznie Aadent, és annak nem volt más módja. Egy darabig csak meredtek egymásra. Hagyta, hogy végiggondolja, amiket mondott neki. Szinte azt is hallotta, hogy a fogaskerek csikorogtak az agyában. De azt is látta rajta, hogy semmi nem jut eszébe, amivel eltérítheti.

– Így már érted, miért kell veled mennem? Nem hagytál nekem választást, Aaden.

– Sajnálom – mást nem tudott mondani.

– Azzal már elkéstél egy kicsit. Bízd rám a felkészülést. Öltözz át, és legyél hitelesen beteg még két hétig, hogy lemondjanak rólad, és elkerüljenek. Nehogy lebuktass minket, az isteneid áldjanak meg…

Megpróbált felkelni székről, de még túl gyenge volt, és szédült is. Érezte, ahogy ültében is inog. Aaden akkor a lábai közé lépett, az egyik kezét a vállára tette, a másikkal kissé felfelé billentette a fejét, hogy egyenesen a szemébe nézzen. És ti magasságos egek! Horgony volt az a pillantás! Kirik akkor mindennél biztosabban érezte, hogy mindent jól csinált. Önkéntelen mozdulattal átfogta Aaden derekát, és szorosan magához húzta. Részegítő volt a közelsége, minden gyengeség és betegség ellenére is mámorító volt az a hő, ami a testéből sugárzott az övébe.

Nem értette, mi történik, de akkor Aaden két kezébe fogta az arcát, óvatosan, de hosszan megcsókolta. Édes borzongás futott végig tőle az egész testén. Soha senki nem csókolta még meg. Soha sem nem volt még rá ilyen hatással. Olyan vágyakat ébresztett benne, amiket sosem ismert. A cserepes, száraz ajkak sem zavarták, még többet akart. Olyan hatalom áradt akkor Aadenből, ami a korábbi fejfájás utolsó nyomait is eltörölte.

Nem akarta elengedni a másikat, azt akarta, hogy ez a csók örökké tartson. Mégis hagyta ajkaikat szétválni, amikor Aaden tüdeje ismét sípolni kezdett. De a karjait nem húzta vissza körüle, továbbra is magához szorítva tartotta. Aaden a homlokának támasztotta a fejét, kissé lihegett, Kiriket pedig szinte égette az a forró lehelet. Tudta, hogy fel kéne kelnie, és mennie, hiszen ezer teendő várt még rá, de képtelenségnek érezte, hogy elszakadjon Aadentől.

– Jelentenem kell – súgta elveszetten –, neked meg pihenned.

Az álom ekkor elkezdett szétesni. Furcsa zajok, fémes csattogás keveredett a labor csendjébe. Elnyomta Kirik és a Méregkeverő szavait. A zavaró hangok miatt a szoba képe is lassan elhomályosult, ahogy Loire lassan ébredezni kezdett. Aztán a karokat is megérezte a vállán, amik óvatosan rázták, hogy gyorsabban felébredjen. Espada hideg kezét ismerte fel. Majd a hangját is meghallotta.

– Ébredj, Loire! Lassan elérjük a Hegyeket. Segítened kell járható pályát találni.

Olyan kutya fáradtnak érezte magát, mintha egy percet sem aludt volna azóta, hogy elindultak. A keze és lábai is elzsibbadtak a több órás mozdulatlan testhelyzettől. Most pedig mozdulni sem bírt. Espada segített neki feltápászkodni. És Loire percekig csak kapaszkodott a fém karokba, egészen addig, míg ki nem ment a tagjaiból a zsibbadás. Addig viszont csak a sok ezer hangyát érezte kergetőzni a bőre alatt.

Nem volt benne biztos, hogy mindenre emlékszik az álomból, de Kirik utolsó monológjának minden szava a fülében csengett. Bármennyire is akart, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy tulajdonképpen talán most még szerencsések is azzal, hogy Ward halott. Mert így senki sem tud neki semmilyen titkos parancsot adni. Mert a felől nem voltak kétségei, hogy a mélyi Parancsnok képes erre. Sőt, egy kis balszerencsével nem ő lenne az egyetlen ilyen a Mélyben. De legalább ettől nem kell tartaniuk, hála a Lénynek, hangozzék ez bármennyire is szörnyen.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (National Cancer Institute)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s