92. Egy kislépés

A megbeszéltek szerint délben találkoztak a vasútállomáson. Ward már korábban idejött Hence és a mélyi Parancsnok társaságában, hogy előkészíttessenek egy vonatot. Időbe telt mire egy üzemképes mozdonyt az egyik szabad pályára vontattak, majd utána kapcsolták a szükséges számú, három vagont. A hármas egymás mellett állva türelmesen figyelte, ahogy a szerelvényük elkészül. Sőt Hence utasítására a biztonság kedvéért még a rég nem használt kerekeket és futóművet is átnézték azok a mérnökök, akiket össze tudott verbuválni.

Közben a harcok a város más részein még mindig folytak, még mindig elhallatszódott hozzájuk a távoli puskaropogás. De ekkor már csak a halottak és Hence emberei folytatták az ostromot. A mélyiek – bár az embereik közel fele odaveszett az ostrom élvonalában -, a számukra kijelölt gyülekezőhelyen készülődtek.

Az ellenállás bőven ellátta mindannyiukat étellel és egyéb útravalóval, mintha visszafele is annyi lenne az utazás, mint idefele jövet. Csillagfényfok ellenállói nem nagyon tudtak egyelőre mással fizetni a segítségért, mint a vendégszeretetükkel. Abban viszont a legkisebb hiba vagy hiányosság sem volt a Mélyiek irányába.

Mikor a teljes társaság megérkezett a vasútállomásra, Wardot, Hence-t és a Parancsnokot mély beszélgetésbe merülve találták. Eddigre már a szerelvény is készen állt, már csak a katonáknak kellett felszállnia rá. Páncélozott mozdonyt kaptak, megerősített orr-résszel. Ward emlékezett rá, milyen akadályokat láttak idefele a síneken, ezért nem is adta egy monstrumnál alább az igényeit.

Ahogy észrevették az öt közeledőt – a testvérekkel és Harmadikkal tartott Chealsey is –, elhallgattak. Hence nem tűnt elégedettnek, a Parancsnok pedig láthatóan türelmetlen volt. Wardon nemes egyszerűséggel nem látszott semmi.

– Az enyémek itt vannak – jelentette ki a másik kettőnek szenvtelenül, mégis büszkeséggel a hangjában –, Hence-nek hála, kész van a szerelvényünk is. Hol vannak a tieid?

– Érkeznek – felelte szenvtelenül a Parancsnok. – És hogy tervezitek életre kelteni ezt a halom vasat?

– Loire? – fordult a lányhoz Ward.

– Igen, csinálom – felelte az azonnal –, de jó lenne, ha nekem csak életre kellene keltenem, és valaki tudná vezetni. Tudjátok, akkor csak feleakkora erőfeszítés.

– Azt én vállalom – lépett elő Harmadik.

– Te? – meredt rá döbbenten Espada. – Hogy tudnál egy ilyen őskori monstrumot vezetni?

– Értek pár dologhoz – vonta meg a vállát hanyagul –, egyébként meg a mai vonatok nem sokban különböznek ezektől. Tudod, ami jó, azt nem szokták lecserélni.

– Nyugi, kölyök – nevetett fel Ward öccse döbbent arcát látva –, valakinek ahhoz is értenie kell, amihez te nem. Viszont gyerünk, készüljetek fel az indulásra. Ti ketten, fel a mozdonyba – intett Loire-nak és Harmadiknak.

– Én is megyek – lépett melléjük Bastion –, majd intézem a pajzsot.

– Nekem még beszélnem kell Hence-szel – azzal Loire diszkréten odaintett az ellenállás vezetőjének, hogy menjenek kissé arrébb.

A vasútállomás a sínek és az azokon sorakozó vonatok miatt elég szűkös volt, nem nagyon lehetett hova elvonulni úgy, hogy mások ne hallhassák, ami nem rájuk tartozik. Loire mégsem akarta mindenki előtt intézni ezt a feltehetőleg utolsó beszélgetést Hence-szel. Szerencsére az ellenállás vezetője egyetlen szó vagy kételkedés nélkül vele tartott. Félre vonultak, egy szomszédos szerelvény takarásába, csak itt vette ki a zsebéből a talizmánt, amit még korábban Chealsey adott át neki az utasításának engedelmeskedve.

– Ezzel tudod majd irányítani a halottakat – nyomta Hence kezébe –, három hétig. Ahogy megbeszéltük.

– Hogy működik? – forgatta a tenyerén a vékony bőrszálakból font talizmánt.

Ő nem láthatta a fonat rései közt megcsillanni a szikrákat. De Loire látta. Kifejezetten mutatós karkötő lehetett volna, ha nem az életek szikrái díszítik.

– Először is legyen mindig nálad. Ha nincs veled, nincs hatalmad a halottak felett sem. Jól vigyázz rá, ne kerüljön máshoz. Olyanhoz meg különösen ne, aki még tudja is, hogy mi ez.

– De hogyan használjam? – nézett hol a lányra, hol a talizmánra türelmetlenül Hence.

– Hát, fogd a tenyeredbe, és gondolj a parancsra, amit végre akarsz hajtatni. Ha ezt csinálod, mindegyik halott végrehajtja majd. Ha viszont személyre szabott parancsokat akarsz kiadni, azt kénytelen leszel személyesen az adott halottnak mondani.

– Nem tűnik túl bonyolultnak – vigyorodott el a férfi.

– Mert nem is az – Loire arcán nyoma sem volt semmi humornak –, viszont van még egy dolog. Attól még, hogy nálad van a talizmán, ezek az én aminusaim. Ha megpróbálsz visszaélni velük, érhetnek meglepetések.

– Ugyan hova gondolsz? – nézett rá sértődötten Hence. – Hálás vagyok a segítségért. Nem élnék vissza a bizalommal.

– Tudom – vont vállat Loire –, azért mondtam, hogy maradjon is így. És akkor mától kezdődik a három hét.

– Köszönöm.

Loire nem érezte magát rászorulva Hence köszönetére vagy hálájára, afelől sem volt meggyőződve, hogy őszinte lenne. Most mégis elfogadóan bólintott. Tudta, hogy az ellenállás vezetőjébe több ész szorult annál, minthogy egy ilyen értékes szövetséget veszélyeztessen. Ki tudja? Talán visszajönnek még. Ha olyan parancsot kapnak a Mély megsegítése után, Ward visszavezényelheti még őket ide. Akkor mégis csak könnyebb lesz úgy együtt dolgozni, ha nincs senkiben ellenérzés.

Miután a lány úgy érezte, mindent megbeszélt az ellenállás vezetőjével, visszaindult a többiek közé. Eddigre már a Mély módosítottjai is szállingózni kezdtek. Ward pedig még instrukciókat adott Harmadiknak és Bastionnak, Loire épp elcsípte az utasításai második felét.

– … ő menjen veletek a mozdonyba – egyértelműen Chealsey-re célzott –, nem akarom, hogy szem előtt legyen. Semmi kedvem hülye kérdésekhez. Ha arra van szükség, varázsolni mellőletek is tud. Espada, te velem jössz a vagonokba. Nem bízom a véletlenre a kijutásunkat és a védelmünket.

– Ellenőrzöm én is az embereim felkészültségét – lépett kettejük mellé a Parancsnok –, aztán én is előre megyek a mozdonyba, valakinek mutatnia kell az utat. Estére el akarom érni a Hegyeket.

Ward bólintott. A gördülékeny együttműködés ellen sosem volt ellenvetése. Egyébként úgy volt vele, inkább tartson velük a Parancsnok, és a sajátjai hallják csak az ő szájából az utasításokat. Nehogy az ellenszenv és csökönyös ellenállás miatt kerüljenek kellemetlen helyezte később. Így elsőnek mászott fel a hozzájuk legközelebb eső vagonba.

Őt Espada követte, majd a Parancsnok. Végigmentek a vagonokon, ahogy azt tervezték, mindegyikben mondtak pár lelkesítő szót. A katonák közönyösen vették tudomásul az utasításokat. Ha volt is olyan, amivel nem érettek egyet, megtartották maguknak.

Miután Wardék felmásztak az első vagonba, Loire is követte őket, majd belépett a vezető fülkébe. Onnan figyelte, ahogy a többiek is sorra utána indulnak. Az utolsó köztük Chealsey volt. Loire-nak személy szerint semmi kedve nem volt a halott varázslólánnyal egy légtérben utazni, ahhoz viszont még kevésbé, hogy ennek hangot adjon. Nem vágyott semminemű helyreigazításra. Akkor már inkább bölcsebbnek tűnt csendben maradni. Ehhez tartva magát nézett körül a mozdonyban.

Az utastérben két ülés és egy pótszék kapott helyet. Loire ezt választotta ki magának. A lenyitható ülésen összehúzva magát szinte eltűnt a falban. Kényelmes volt. Csak ezután gondolt arra, hogy Chelsey-nek nem jut hely. Nem baj, gondolta, akkor állni fog. Őt úgysem fárasztja. Figyelte, ahogy Bastion és Harmadik is elhelyezkednek az ülésekben, Chelsey pedig az egyik sarokban állt meg, hogy ne legyen útban.

– Nem kellene neked is adnod valami kulcsot Hence-nek a városhoz? – kérdezte egyszer csak Loire.

– Mire gondolsz? – Bastion kissé értetlenül nézett rá, miközben ráérősen fészkelődött a navigátor ülésben.

– Most csak a te mágiád védi a várost – adta meg a magyarázatot a lány –, az enyém szertefoszlott, mikor megsebesültem. De te a tiédet a falakba építetted. Azt mondtad, az mindig megmarad…

– Ja, hogy az – kapcsolt közben az ikerbátyja is –, nincs szükség semmiféle kulcsra. A mágiát a falakba építettem, tehát a kapuban is ott van. Ha áthaladunk, átalakítom úgy, hogy a kapuval együtt nyíljon ki. Persze csak akkor, ha az itteniek a saját régi szerkezeteikkel nyitják. Ha pedig becsukják, a mágia is ismét összeforr. De erőszakkal senkinek sem fog engedelmeskedni majd.

– És most tényleg arra akarunk várni, hogy ők kiengedjenek minket? – Intett fejével az ablakon túlra Harmadik.

– Dehogy – vigyorodott el fáradtan Loire –, majd én kiengedem magunkat. Mármint a kapun. Nem fogunk rájuk várni. A kapu már nincs lezárva mágiával, azt gyerekjáték lesz mozgásra bírni akár menet közben is. De a mágia falat én nem tudom megnyitni.

– Azt bízzátok csak rám – húzta ki magát büszkén Bastion –, az a lényeg, hogy a kapu legyen nyitva, mire elérjük. A többit én majd intézem.

Loire erre csak beleegyezően bólintott, hogy ha rajta múlik, biztos nyitva lesz. Harmadik csak figyelte őket, egyikükről a másikukra siklott érdeklődő pillantása. Még maga is meglepődött azon, hogy ennyire jól megismerte őket, hogy ennyire fontosak lettek számára, mint a saját testvérei.

Tekintete egy tört pillanatra abba az irányba siklott, amerre Espadát sejtette. A fémkarú fiú iránt viszont egyáltalán nem testvérien érzett. De hogy egészen pontosan mik voltak ezek az érzések, még nem volt elég bátor nevén nevezni.

Merengésének az vetett véget, amikor a vezetőfülkébe belépett a mélyiek Parancsnoka. Ez már önmagában elég volt ahhoz, hogy minden beszélgetés megszakadjon, ami addig folyt a szűkös helyiségben. Illetve a felbukkanása jelzés volt arra is, hogy minden készen áll az indulásra. Nem is kellett volna ezt külön szóvá tennie.

– Menet közben pár helyen át kell váltani majd a síneket – mondta nekik a maga egyáltalán nem kertelő modorában.

– Ha időben szól – nézett fel rá Loire ültében, meg sem fordult a fejében, hogy felemelkedjen az ülésből –, én intézem a síneket.

– Én meg elvezetem ezt a roncsot – nézett rá szenvtelen kifejezéssel Harmadik.

– Akkor mire várunk még? Induljunk végre! – A Parancsnok kijelentése bár nem tűnt parancsnak, de mindezeket olyan hangon mondta, hogy senki sem mert volna szembeszegülni vele.

Loire továbbra sem érezte kipihenve magát, vett egy nagy levegőt, és felkészült a varázslásra. Szeme zölden izzott fel, majd a következő pillanatban a hatalma végigfutott a több vagonból összekapcsolt szerelvényen. Az ideges rázkódást, ami a szerelvény teljes hosszán végigremegett, mikor életre kelt benne a motor, és kisebb csikordulással előre rándultak az évek óta berozsdált kerekek, bárki érezhette. A mozdonyban lágyan duruzsolt a berendezésekben az arám, de még nem indultak meg.

Harmadik is elfoglalta a helyét az irányító pult mellett. Átkapcsolt pár kapcsolót, átállított egy kart. Sem Bastion, sem Loire nem voltak még soha egyetlen mozdonyban sem, fogalmuk sem volt, hogy hogyan kell irányítani egy ilyen monstrumot. De Harmadik meglehetősen gyakorlottnak tűnt, gondolkodnia sem kellett, hogy mit milyen sorrendben végezzen el.

– Mehetünk – mondta neki csak úgy, a megerősítés kedvéért Loire –, mire elérjük a kaput, nyitva lesz.

– Rendben, az én falam addig nem enged majd be senkit, amíg oda nem érünk – erősítette meg Bastion.

– Arra – mutatott egy távolabbi vasúti hídra felvezető sínpárra a Parancsnok – a legközelebbi váltót kell átkapcsolni.

Harmadik egy szó nélkül előre tolta azt a kart, amin eddig a bal kezét nyugtatta, és a vonat megindult előre. A kerekek megcsikordultak, majd ütemes kattogásuktól kísérve megindult a vonat. Ebbe a zajba halkan belevegyült a váltó engedelmes fémes csattanása, ahogy átugrott a másik állásába. Loire távol ült az ablaktól, nem nézett ki rajta, nem is láthatta… Bastion azon töprengett, hogy biztos a sínekben érezte a beléjük plántált varázserőt. Csak így lehetett hatalma a váltó felett.

A mozdony és az utána kapcsolt vagonok engedelmesen szaladtak fel a megfelelő pályára, majd utána a vasúti felüljáróra. Egyenesen, megállíthatatlanul haladtak a főkapu felé, aminek a túlsó oldalán megálltak azon a végzetes éjszakán egy örökkévalósággal ezelőtt. Szinte még a térde is beleremegett a gondolatba, hogy mennyi minden történt ez alatt a másfél hét alatt. Ahogy egyre közeledett a főkapu, Bastion a zsigereiben érezte, ahogy a távolban megremeg a kapu súlyos-rozsdába merevedett zsanérjain, és csikorogva tárulni kezd. Feszítette a falat, amit még a csata alatt húzott fel, de meg nem gyengítette. Érezte, hogy bár Loire sarkig tárja a hatalmas szárnyakat, az ő fala sértetlenül egyhelyben marad.

Még át sem hajtottak a kapun, de már távolról lehetett látni, hogy Wardnak igaza volt. Azok, akik Csillagfényfok segítségére érkeztek, még mindig a város alatt állomásoztak. Ahogy szélesre nyíltak a hatalmas ajtószárnyak, tolongani kezdtek a bejárat előtt, hogy bejutva szétzúzhassák a város ostromlóit. Csakhogy legnagyobb döbbenetükre Bastion láthatatlan fala kint tartotta őket. Látták a közeledő vonatot, mégis, eszük ágában sem volt elomozdulni a sínekről.

A fal belső oldalán az ellenállók katonái és a Loire által felkeltett halottak néztek velük farkasszemet. Ward mondta Hence-nek, hogy vezényeljen ide embereket, hiszen mindenre fel kell készülniük. És Bastion elbizonytalanodott. Ha most megnyitja a falat, hiába is igyekeznek a vagonokból leszedni mindenkit, aki be szeretne jutni a városba, ki tudja hányan surrannak majd át mégis. A vasúti, és az autós szint – amin ők érkeztek gyalog –, kapui szerencsére külön vezérelhetők voltak, így azzal a szinttel nem kellett foglalkozniuk.

Bastion döbbenten figyelte a láthatatlan fal két oldalán tobzódó embertömeget. Az azonnal szembetűnő volt, hogy az ellenállók igyekeztek biztos távolságra maradni a sínektől. Ezt a jó példát viszont a kint várakozók a legkevésbé sem igyekeztek követni. Hiába volt tisztában vele, hogy milyen egy háború, egy vonattal a kapu előtt parancsra várakozók közé hajtani az ő értékrendje szerint nagyon távol állt a helyestől.

– Most mi legyen? – kérdezte Bastion bizonytalanul. – Ha kinyitom a falat, betörnek… Talán meg kéne állnunk…

– Nem állunk meg – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a Parancsnok, és még végig sem mondta, érezni lehetett a gyorsulást. Harmadik egyre keményebb száguldásra ösztökélte a mozdonyt. Láthatólag neki sem volt esze ágában sem megállni.

– Sajnálom, haver – pillantott oldalra a válla fellett Bastionra –, ki kell nyitnod a falat.

– Amelyik élni akar, majd elugrik. A többiért meg nem kár – jelentette ki a maga szenvtelen hangján a Parancsnok.

– Tudod, hogy Ward is erre utasítania. Ugye? – szegezte neki a kérdést Harmadik, mikor látta, hogy Bastion még mindig habozik. Remélte, ez eloszlatja a kétségeit, ha a lelkiismeretét meg nem is nyugtatja.

Bastion is tisztában volt vele, hogy Ward erre utasítaná. Az új Ward. Ő hatékony és hidegfejű. Ő a leggyorsabb és legegyszerűbb megoldást választaná. Meg sem próbálna más kiutat találni, ha ez az ellenségen kívül nem veszélyeztet mást. Így egy sóhaj kíséretében megnyitotta a falat. Nem volt más választása, ha nem akarta mozdonyostul a láthatatlan mágiába csapódva végezni.

Aztán fél kezével maga elé suhintott, mintha csak valami idegesítő rovart akarna elhessegetni. Erre a kézmozdulatra az ellenség katonái szétrepültek, és a vasúti híd magasított oldalfalának csapódtak. A berontani készülő katonák első hullámát ezzel ügyesen félresöpörte, csakhogy mindegyik helyére mintha legalább öten ugrottak volna. Mire megismételte a mozdulatot, már közéjük is vágott a vonat.

Bastion még épp időben csukta be a szemét, hogy ne láthassa azokat a szerencsétleneket, akikre ráhajtanak. De sajnos a kerekek alatt szétszakadó testeket még így is tökéletesen el tudta képzelni. A vonat kerekeinek ütemes csattogása – Bastion meg mert volna esküdni rá, hogy a csontok ropogását is kihallja belőle – töretlen volt, mintha semmi akadály nem lett volna előttük a síneken.

És felhangzottak a lövések is. Bastionnak határozottan úgy tűnt, ahogy félve pásztázta a síneket maguk előtt, hogy mintha semmi hatása sem lenne a rettenetes fegyverropogásnak. A támadókat nem rettentette el, hogy lőnek rájuk. Egyre csak próbáltak felkapaszkodni a vonatra, mintha csak megállíthatták volna.

Bastion maga is lepöccintett néhány vakmerő próbálkozót, akik a menetszélben vergődve ügyetlenül próbáltak jobb fogódzót találni maguknak a mozdonyon, mint a lépcső melletti kapaszkodó. Onnan nyújtózkodtak, hogy elérjék a vezető fülke ajtaját. És bár Bastion nem volt a felesleges vérontás híve, maguk közt sem látta volna ezeket a fegyvereseket túl szívesen. Úgyhogy inkább lesegítette őket a mozdony oldaláról.

Aztán ahogy áthaladtak a kapun, azonnal visszazárta a mágiát, és átalakította úgy, hogy ezentúl a kapuval együtt nyíljon a városbeliek igényei szerint. Aztán visszafordult előre, és némiképp megkönnyebbülve látta, hogy az ellenséges katonák tanultak a korábban szerencsétlenül jártak példájából, és már annyira nem igyekeznek a kerekek elé vetni magukat. Persze a próbálkozást, hogy feljussanak a mozdonyba, nem adták fel. Bastion nem egyet lökött le közülük, aki túlságosan közel került a fülke ajtajához.

Aztán lassan elfogytak, és nem maradt semmi előttük az üres-rozsdás síneken kívül a félhomályos vasúti szinten. A vonat nyugodtan és kellemes tempóban döcögve haladt, és semmi más zaj nem zavarta meg az út monotonitását, csak a kerekek és csatlók ütemes csattogása. Ahogy elhagyták az ostromgyűrűt, Harmadik visszább vett a sebességből, bár még mindig elég tempósan hajtottak.

– Itt szerintem még tiszta lesz a pálya – szólalt meg mellette a Parancsnok –, majd a Hegyekhez közelebb kell figyelni a feltorlódott szerelvényekre. Mielőtt felbomlott volna a világ, sok vonat érkezett menekülni vágyókkal, amik nem tértek vissza Csillagfényfokra, miután letették az utasaikat. Ezek még mindig a síneken rozsdálnak. Nem lenne túl jó beléjük futni. De addig még mehetünk.

– Túlhajtani sem akarom ezt a vacakot. Csak emiatt lassítottam. Van egyébként más út, hogy elkerüljük azt a szakaszt? – Harmadik nem nézett a Parancsnokra, le sem vette a tekintetét az előttük elterülő üres pályáról.

– Régen volt. Nem tudom, hogy a sínek megmaradtak-e. A hegyekhez közeledve a híd több felé ágazik. A Felbomlás előtt a Mély több városába vitt út. Valamelyik csak megmaradt közülük.

– Valamelyik csak – hagyta rá szenvtelenül Harmadik –, de nem lesz módunk visszafordulni. Ha rossz utat választunk, elakadunk, és akkor gyalogolnunk kell.

– Ha viszont gyalogolunk, azzal időt vesztünk. Tisztában vagyok vele. Majd igyekszem úgy választani, hogy jó legyen.

Ez az utolsó kijelentés feltehetőleg a Parancsnok minden szándéka és igyekezete ellenére is annyira emberire sikeredett, hogy Harmadik képtelen volt megállni, és felé pillantott. A termetes férfi arca továbbra is kifejezéstelen volt, tekintete árulta csak el. Az olyanok aggodalma tükröződött benne, akik életük minden értelmét hátrahagyták, és tökéletesen tisztában vannak vele, mit veszíthetnek az időhúzással.

Harmadik is mindenkit hátrahagyott Lombardiában, aki számított neki. Tudta, ő mit érezne abban az esetben, ha most az ő fővárosába igyekeznének visszatérni. Nem voltak kétségei a Parancsnokkal kapcsolatban sem. Nem szimpatizált vele különösebben, de a veszteségtől való félelmét tökéletesen át tudta érezni. Bastion viszont kitalálhatta a gondolatait, mert kisegítette:

– Majd Loire figyeli a síneket, ha már közelértünk a Hegyekhez – jelentette ki mindenféle érzelemtől mentesen –, ha van még járható pálya, ő meg fogja találni.

A Parancsnok erre kifejezéstelen arccal bólintott csak. Loire is egy felpillantással nyugtázta a neki szóló újabb feladatot. Egyiküknek sem kellett külön semmit mondania, még úgyis órák választják el őket, attól, hogy új pályát kelljen találni.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Balazs Busznyak)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s