91. Hallgatjuk, Doktor úr!

Ahogy bementek az épületbe, ahol az ostrom előtt töltötték az idejük nagy részét, azzal szembesültek, hogy Hence tökéletesen megszervezett mindent a visszatérő katonák ellátására. Legyen szó a megetetésükről vagy elszállásolásukról. Rögtön a kantinba vezették őket, ahol szintén megdöbbentő rendezettséggel cserélődtek az emberek. Aki megkapta a fejadagját, leült a felszabaduló helyekre, magába lapátolta az ételt, majd továbbállt, hogy másoknak is jusson hely.

Szerencsére volt annyi hely, hogy mind egyszerre sorra kerüljenek, így egyiüknek sem kellett várnia. Az étel nem volt különösebben jó, de legalább sok és kiadós. Egyszerű leves volt bőven kiegészítve tojással, hússal és rengeteg káposztával, tésztával.

A fiúk gyorsan és mohón pusztították el a saját adagjukat. Csak Loire küszködött vele, kimerültségtől megviselt gyomra minden falat ellen szörnyű émelygéssel tiltakozott. Az adagjának nagyjából a felét volt csak képes magába kényszeríteni, azt is csak azért, mert a többiek nem tágítottak, traktálták, hogy egye meg. Aztán mikor már tényleg nem bírta tovább, szinte összevesztek a maradékán. A vitát Ward oldotta meg annyival, hogy Loire tányérját átette Espada elé, mondván, a legfiatalabb, fejlődésben lévő szervezetnek van a legnagyobb szüksége a plusz táplálékra.

Aztán átadták a helyüket az utánuk következőknek. A szobába érve Loire azonnal leheveredett az ágyára. Épp csak a bakancsát rúgta le. Semmi más nem érdekelte, úgy ahogy volt, koszosan, véresen, sárosan nyomta el az álom. A többiek hagyták. Akinek volt ereje közülük, rendbe szedte magát, akinek nem, követte a példáját.

Loire ahogy letette a fejét, és elaludt, azonnal álmodni kezdett. Vagyis, talán több is volt ez álomnál. Visszacsöppent a Méregkeverő életébe, és onnan látta tovább a vele történteket, ahol legutóbb kiszakadt a doktor létezéséből.

A J engedelmesen odajött hozzám, mikor megszólítottam. Persze, hiszen arra utasítottad, hogy maradjon mellettem, és tegyen meg mindent, amit mondok.

– Segítsen nekem, katona – kértem –, döntse kissé hátra, hogy jobban láthassam a sebét.

A J mintha tanították volna erre, a mellkasának döntött téged, így pedig teljesen láthatóvá vált az oldalad. Ügyesen megtámasztott, így könnyen szemügre vehettem azt a fémdarabot, ami mélyen beléd fúródott. Azt hiszem. szentségelni kezdtem, és ez talán érthető a helyzet súlyosságát ismerve. Bár nem volt nálam semmi komolyabb eszköz vizsgálatokhoz, de abból, amit magamtól is meg tudtam állapítani, nem tűnt épp rózsásnak a helyzet.

Az éles fémlap, ami az oldaladba állt, hosszúnak tűnt, és elnézve – nem mozgathattam nagyon –, a zsigereimben éreztem, nem elég, hogy átszúrta a hashártyát, de amekkora mázlisták vagyunk mind a ketten, abban is biztos voltam, hogy meg sem állt a gyomrodig. Ha viszont azt kilyukasztotta… Nem húzhattam ki. Az egy dolog, hogy szinte rögtön elvéreztél volna, de ezer más komplikációt is okoztam volna, arra az esetre, ha túlélnéd a vérzést. Kiváló esélyek, ugye?

Szóval inkább úgy döntöttem, hogy szállítható állapotba hozlak, aztán azonnal elindulunk veled, hogy a kórházban tudjalak tisztességesen ellátni. Ezért körbebástyáztam a repeszt kötszerekkel, hogy ne tudjon se elmozdulni, se mélyebbre fúródni, miközben a J cipel téged. Nem sok felszerelésem maradt, de amit még találtam, azt nem sajnáltam felhasználni. Mikor végeztem, végignéztem a kötésen, nem volt a legjobb, de mást nem tett lehetővé e helyzet. És legalább stabilnak tűnt, és ez is több volt, mint amit eredetileg reméltem.

Aztán jobban szemügyre vettem a J-t. Mégiscsak ő fog cipelni téged, kénytelen leszek megbízni benne, addig mindenképp, amíg el nem érjük a várost és a kórházat. A J kifürkészhetetlen volt, semmit sem tudtam leolvasni róla. Az arca végig kifejezéstelen maradt, mindvégig utasításokra várt. De legalább nagyobb termet volt, mint te. El kell bírnia. Sőt egyenesen úgy gondoltam, hogy meg sem fog kottyanni neki a súlyod. Miközben figyeltem, hogy az instrukcióimat követve a hátára emel téged, szóba elegyedtem vele. Ő nem igényelte, de én igen, segített abban, hogy ne aggódjak annyira, és koncentrálni tudjak.

– Van neve, katona? – kérdeztem tőle.

– Van, uram, 19 – felelte ő megmutatva a nyakán a tetoválást.

– 19? – Kérdeztem vissza döbbenten. – Ez most komoly? És így szólítják a társai is?

– Zavarja a 19? – meredt rám furcsán.

– Nem, egyáltalán nem. De mégsem szólíthatom egy számnak.

– Mindenki így szólít – erősített meg ebben –, de ha gondolja, szólíthat máshogy. Arra is hallgatni fogok.

– Rendben – könnyebbültem meg -, akkor legyen Jeff.

A J beleegyezően bólintott. Persze Feltámadásnapi Pudingnak is elnevezhettem volna, arra is hallgatott volna. Az már más kérdés, hogy marha kellemetlen lett volna minden alkalommal így hívni. És hogy miért épp Jeff? Fogalmam sincs. De ránézésre olyan Jeff megjelenése volt. Igen persze, már akkor is hallottam, hogy azt mondanád: „de hát az összes J ugyanúgy néz ki.” Egyébként itt most szeretnék protestálni ez ellen a vélemény ellen. Nagyon hasonlítanak az igaz, de közel sem egyformák.

– Szóval, Jeff – fordultam hozzá, miután megbizonyosodtam róla, hogy elég stabilan tart a hátán –, mit gondol, el fogja bírni?

– Persze – felelt ő azonnal –, nem nehéz, bármeddig elviszem.

Ezt megkönnyebbülve hallottam. És hálás voltam érte, hogy ez a J ott maradt. Még épp a vért töröltem le a kezemről, hogy összepakolhassam az orvosi táskát, mikor kiabálást hallottam a járat felől. Engem szólítottak, hogy hol késlekedek még. Gondolom attól tartottak, hogy a nyitott hegyoldalban bárki észrevehet minket, ha a mágusok beözönlenek a ott tátongó lyukon át.

Eddig más támadás nem ért minket. A város falát Dōrból robbantották ki. Szerencsére a kikötőváros túl messze volt innen, hogy precíziós támadásokat intézhessenek ellenünk. Az pedig éppen elég időbe telik nekik is, hogy a csapdával teletűzdelt járatokon át megérkezzenek ide. Ha jól számoltunk éppen annyiba, hogy kényelmesen felszívódhassunk innen. Csakhogy már elég régóta időztünk itt, hosszú órák teltek el az érkezésünk óta. Nem nagyon késlekedhettünk tovább. Sejtettem, hogy nem sokkal azután, hogy mi kivonulunk innen, egységek érkeznek majd, hogy végleg lezárják a városba vezető járatokat. Ha nem is az összeset, annyit amennyit csak lehet.

Nem akartam a korábbi, kényszer szülte csapatommal tartani. Nem akartam magyarázkodni az állapotodról. Arról nem is beszélve, hogy a parancsnokunknak biztos viszketni kezdene az ujja a ravaszon, ha a korábbi összeszólalkozásotok után ilyen állapotban látna meg, mint amiben most vagy. Összeszedtem hát minden meggyőző képességemet. Egyetlen hazugsággal kellett elejét vennem minden további kérdezősködésnek. Azt akartam, hogy menjenek előre.

– Nemsokára én is jövök – kiabáltam vissza nekik –, induljanak el nyugodtan. Csak még bekötözök egy könnyebb sebesültet.

Szerencsére nem faggattak tovább, hanem elindultak, nekünk pedig nyugtot hagytak. Vártunk egy kicsit, hogy látó és hallótávolságon kívül érjenek. Addig Jeff próbálgatta, hogy tud a leghatékonyabban mozogni veled a hatán. Mikor úgy ítéltem, hogy már megfelelő a távolság köztünk, intettem neki, megindulhat veled. Én a vállamra dobtam az orvosi táskát, és azonnal követtem a J-t. Megindultam a járat felé. Jeff gyorsan, ruganyos léptekkel haladt, mintha nem is cipelne a hátán. Már majdnem elértük a folyosót, amin át érkeztünk, mikor megszólalt.

– Hazudott nekik – mondta lenézve rám, hatalmas volt hozzám képest, komolyan eltörpülni éreztem magam mellette, mintha csak a derekáig érnék.

– Igen, hazudtam – feleltem neki, igyekeztem, hogy ne feszélyezhessen ez a magasság különbség –, valami problémád van ezzel, Jeff?

Nem értettem, miért kezdtem el tegezni hirtelen, talán azért, mert az, hogy elneveztem, teremtett köztünk egyfajta közvetlenséget. Valahogy nem tűnt helyesnek, hogy olyan távolságtartó maradjak vele, azután, hogy végül is a cinkosommá tettem.

– Nincs. Azt az utasítást kaptam, hogy engedelmeskedjek, uram.

– Remek – azt hiszem, rá vigyorogtam –, akkor ne szólíts uramnak. Kellemetlenül érzem magam tőle. Szólíts doktornak vagy Méregkeverőnek. Bármelyik megteszi.

– Akkor melyiknek? – nézett le rám zavartan, nekem pedig azonnal eszembe jutott, hogy a J képtelen dönteni.

Ekkor sokkal inkább keltette egy bizonytalan gyerek benyomását, mint egy rettenthetetlen óriásét, pedig ennek a választásnak aztán tényleg semmi tétje nem volt. Nem akartam kísérteni a szerencsémet.

– Legyen doktor. Én meg arra hallgatok.

– Rendben, doktor.

Erre már nem mondtam semmit. A gondolataimba merültem. Az volt a parancs, hogy a súlyos sebesülteket hagyjuk hátra, nem vállalhattunk felesleges kockázatot. Ez alól te sem voltál kivétel. Csakhogy én nem voltam katona, hanem orvos, ezért fenntartottam magamnak a jogot, hogy bizonyos esetekben tegyek a parancsokra. Mármint… nem az érdekelt, ami velem történhet.

Attól féltem, ha utolérjük a csapatot, megszabadulnak tőled, hogy ne akadályozd az előrehaladást. És az igazság az volt, hogy teljes mértékben nem tudtam bízni Jeffben sem. Mert az rendben van, hogy te arra utasítottad, hogy engedelmeskedjen nekem, és hogy a J-nek te vagy a legfőbb autoritás… De azt nem tudtam, hogy mekkora súlya van az én szavamnak akkor, ha egy katonai vezető utasítja arra, hogy öljön meg téged… Féltem, hogy inkább a hadseregre hallgatna, mint rám.

– Nem mehetünk ebben a járatban – szólaltam meg hirtelen. – Nem ismersz egy másik utat, ami visszavisz a Középvárosba?

– De igen – felelte Jeff –, az gyorsabb kissé, de meredekebb. Nem véletlenül mennek erre a sebesültekkel.

– Nekünk pont gyorsabbnak kellene lennünk – győzködtem, eszembe sem jutott, hogy utasíthatnám, és felesleges érvekkel meggyőzni –, ha végig tudod ott vinni, arra kell mennünk.

– Nem velem van a probléma – rázta meg a fejét rám lepillantva a J –, hanem az Ön állóképessége. Mindenki tudja, hogy gyenge.

– Köszönöm, ez igazán jól esett, Jeff – feleltem ingerülten.

– De ha arra akar menni, arra megyünk – jelentette ki.

Mindig elfelejtem, hogy a J gondolkodás nélkül engedelmeskedik. Sosem mérlegelnek, csak teszik, amit mondanak nekik. Ez volt az egyik legnagyobb hibája. Ha megfelelő autoritás parancsolt neki, azt is elérhette náluk, hogy a legváltozatosabb, fájdalmas módokon öljék meg saját magukat, vagy egymást. Jobban belegondolva, sajnáltam őket, azért amiért a tudomány és a mágia bábjainak kellett lenniük, és még csak az életüket sem értékeli senki. Talán csak te voltál kivétel ez alól. Te megpróbáltad annyira embernek kezelni őket, amennyire csak lehetett.

Miután határozottan kijelentettem Jeffnek, hogy a rövidebb, ámde meredekebb úton akarok menni, a következő elágazásnál elfordultunk egy sokkal szűkebb járatba. Jeff egy szó nélkül ment előre, ő ismerte az utat. Persze elnézést kért ezért, és annyival magyarázta, hogy vigyáznia kell rám, ezért inkább előre megy, és mutatja hova lépjek. Én ezt egyáltalán nem bántam, nem szerettem volna egy olyan járatban kitörni a nyakam, ahol az orromig sem látok. Persze felkapcsoltam a zseblámpámat, de annak a fénye sem jutott messzire ebben a sűrű sötétben.

– Ne aggódjon, doktor – szólt hátra Jeff –, ha közelebb értünk a városhoz, ott már lesznek lámpák.

Én ezt valami furcsa baráti gesztusnak értékeltem a részéről. Persze lehet, hogy csak valami belekódolt, csökevényes szociális viselkedési minta volt, ennek ellenére jól esett a figyelmességféleség. És határozottan meg is nyugtatott, bár azért nem bírtam megállni, hogy rá ne kérdezzek, hogy ez még mennyi idő. A J véleménye az volt, hogy ha ilyen tempósan megyünk, akkor talán fél óra, ha lassulunk, háromnegyed. Ez nem tűnt olyan vészesen soknak. Én csak abban bíztam, hogy neked elég lesz ennyi idő, és kibírod, amíg elérjük a várost. Ahogy haladtunk, azt vettem észre, hogy egyre inkább oldalra csúszol Jeff hátán, mintha nem bírna el.

– Hé! Minden rendben? – Szólítottam meg. – Tedd le inkább, nehogy elejtsd.

– Sajnálom, doktor – nézett rám szégyenkezve.

– Semmi baj – nyugtattam meg, reméltem számít neki –, a nehezebb úton jöttünk, emlékszel? Egyébként is meg kell néznem, hogy van. Tartsd a lámpát, kérlek.

Jeff engedelmeskedett, én pedig föléd hajoltam, hogy megvizsgáljalak. És… és azzal kellett szembesülnöm, hogy halott vagy. Nem vettél levegőt, nem volt tapintható pulzusod. Kikaptam Jeff kezéből a lámpát, és megnéztem, hogy a pupillád reagál-e a fényre. Pedig biztosan tudtam, hogy nem fog. De muszáj volt… még meleg volt a tested, nem nyugodhattam bele ilyen könnyen…

Azt hiszem, összeomlottam. Kiesett a kezemből a lámpa. Jeff vette fel a földről, mikor elgurult mellette. Sírni lett volna kedvem, vagy üvölteni. De csak ültem ott a folyosó hideg kövén, és a remegő kezeimet néztem. A kötésed teljesen átvérzett, elvéreztél, és én észre sem vettem, pedig Jeff háta is egymerő vér volt… Persze lehettem volna rá dühös, okolhattam volna, hogy nem szólt. Ez az egész megkérdőjelezhetetlenül az én hibám volt.

– Nem tesz semmit? – kérdezte Jeff, akkor először láttam egy kis önállóságot benne, igaz, később nem voltam biztos, hogy csak odaképzeltem-e.

– Nem tudok – feleltem neki letaglózva, de legszívesebben üvöltöttem volna, hogy takarodjon, hogy hagyjon egyedül veled. Végül nem kiabáltam neki semmi ilyesmit, mert tudtam, megtette volna. – Nem mennél egy kicsit odébb? Őrködni… csak amíg összeszedem magam Jeff csak bólintott, és felkelt mellőlem.

– A lámpára szüksége van? – nézett le rám, megráztam a fejem, hogy viheti. – Mikorra jöjjek vissza?

– Nem tudom, járj egy kört. Bizonyosodj meg róla, hogy nem vagyunk veszélyben. De legkésőbb egy óra múlva legyél itt.

Azzal otthagyott. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem. Csak azt tudom, hogy sosem szenvedtem még úgy életemben, mint abban a pár percben. Akkor sem, mikor Bárd tűnt el. Pedig akkor tényleg azt hittem, hogy képtelen leszek túlélni. De te teljesen más voltál nekem. Amit Bárd iránt éreztem, a közelébe sem ért a mostani érzéseimnek… Ki sem tudom mondani… Azt hiszem, az fejezi ki a legjobban, azt kívántam akkor, bárcsak veled együtt halott lennék én is.

– Ugye ti is látjátok, hogy sír? – kérdezte a többieket Bastion.

Ők is odafordultak, és valóban nem lehetett nem észrevenni. Loire arca könnyektől volt maszatos, de ennek ellenére teljesen nyugodtan aludt. Meg sem mozdult, ugyanabban a pózban feküdt összegömbölyödve, amiben elnyomta az álom. A könnyeket leszámítva a nyugtalanság legapróbb jelét sem mutatta.

– Hagyd békén – szólt rá Ward, miután Bastion csaknem tágított –, amíg nem gyötrik rémálmok, szerintem nincs értelme felébresztened.

– De akkor is! – tiltakozott a másik.

– Lássuk csak – kezdett számolni az ujjain Ward –, látott téged meghalni, aztán feltámadni. Mi több, ő is majdnem meghalt, aztán mégsem. Megölte Chealsey-t, aztán feltámasztotta. Azt hiszem, bőven van mit feldolgoznia.

– Igaza van – csatlakozott hozzá Harmadik is –, szerintem is hagyd aludni.

– Rám ne nézz – rázta a fejét Espada –, én a nagytesóval vagyok.

– Neked is aludnod kéne – figyelmeztette Bastiont is Ward kotnyeleskedő öccsét –, délben indulunk a vonatokhoz. És azokkal nemcsak neki lesz dolga. Úgy kell megnyitnod a nagykaput, hogy a kint sorakozó erősítés ne tudjon benyomulni a városba.

Bastion kelletlenül vackolta el magát az ágyában. Belátta, hogy Wardnak igaza van. A fejére húzta a takarót, és próbálta kirekeszteni a többiek beszélgetésének a hangjait. Espada nem bírt nyugton maradni, kérdezősködni kezdett.

– Szóval szerinted nem lesz egyszerű kijutni a városból?

– Nem a kijutás a kihívás – felelt neki Ward –, hanem elérni a hegyeket. Ahogy kihajtunk a vonattal, biztos megpróbálnak majd felkapaszkodni a vagonokra. Nem tudjuk, mekkora sereg várakozik kint a kapuk előtt. Bejönni nem tudnak, de biztos vagyok benne, hogy két nap alatt még nem adták fel, és nem vonultak el a város alól. Most jó eséllyel azon elmélkednek, hogy éheztessék ki Csillagfényfokot.

– De ez nem a mi gondunk – szólt közbe Harmadik.

– Nem, valóban nem az. Ez Hence gondja. A mi dolgunk úgy kijutni innen, hogy ne engedjünk be senkit, és hogy a vonatra se hagyjuk felmászni őket. Eléggé fel kell majd gyorsulnunk, még a városon belül, hogy a kapun áthajtva ellehetetlenítsük a felugrást.

– Te aztán már megint jó előre tervezel – álmélkodott Espada.

– Muszáj, nehezen hiszem, hogy harc nélkül kijutunk a városból. De legalább attól nem kell tartanunk, hogy a sínekre bármi akadályt építenének, nem számítanak arra, hogy elkötünk egy vonatot. Arra sem, hogy kitörünk. Viszont amint megindulunk, támadni fognak. Naívak lennénk, ha nem készülnénk erre.

– Szóval kifele is harcolunk kell majd – vonta le a következtetést Harmadik.

– Igen – oszlatta el a kétségeit Ward –, úgyhogy ne tegye senki messzire a fegyverét.

Bastion a takaró alatt lassan elálmosodott. A beszélgetést is egyre távolabbról hallotta. Nem gondolta, hogy el fog tudni aludni, de az aznap és a rengeteg varázslás őt is kimerítette. Mielőtt elnyomta volna az álom, még egy kicsit hallgatta Loire nyugodt szuszogását, a lány volt az egyetlen, akit meg sem zavart a beszélgetés a feje fölött.

És akkor megéreztem magamban valami furcsát. Nem tudom jól leírni, de mintha életre kelt volna valami bennem. A mellkasomban. Valami furcsa hatalom, éles lila fény töltött ki belülről. Azt kérdezte, emlékszem-e rá. És én emlékeztem. Az a furcsa lila Jelenés volt a Félúti Horizontról. Azt mondta egyszer már megmentett attól, hogy belehaljak a betegségbe, mert nem bírta a szenvedésem. És azt állította, hogy most is segíthet. De én azt mondtam neki, hogy az én szenvedésemen semmivel nem tud segíteni, hiszen meghaltál.

– Meggyógyíthatom – mondta Ő –, ha engeded. De fel kell készülnöd a kínokra, nem vagy mágus, de varázsolni fogok a testeddel.

– Nem érdekel – ragadtam meg a lehetőséget –, az sem érdekel, ha belehalok. Csak ő éljen.

– Nem fogsz belehalni – felelte a Fény –, túléled. És utána segítened kell nekem.

– Bármit megteszek, ha őt visszahozod. Ha kell, meg is esküszöm.

– Nincs rá szükségem. Tudom, hogy őszinte vagy.

Én pedig hagytam, hogy tegye, amit kell ahhoz, hogy meggyógyítson. Éreztem, ahogy kinyílik a szemem, de az övével láttam. És az a látvány… Elmondani sem lehet. Nem vagyok mágus, éppen ezért akkor először, és feltételezem, utoljára láttam az elszálló szikrákat. Rengeteg volt, és körülötted lebegtek. Nem tudom, mennyi szikra van egy testben, de én képtelen lettem volna összeszámolni őket.

A Fény nem vesztegette az időnket, csak marékra fogott egy jó halommal belőlük, és miközben azokat az öklömben szorongatta, fél kézzel gyógyított meg téged. A kötés, amit a repesz köré tekertem, lila lángokkal égett le rólad, ahogy hozzá ért. Utána kihúzta az oldaladból a fémdarabot. Már rég nem vérzett. Belenyúlt a sebbe, éreztem az ujjaim hegyén a szerveidet, a lyukakat, amikről tudtam, hogy ott kell lenniük. Aztán éreztem azt is, hogy egyre kisebbre zsugorodnak, hogy végleg összezáródnak, és begyógyulnak. Még hegek sem maradtak utánuk.

Döbbenetes érzés volt ez a hatalom. És az igazán lenyűgöző része még csak ezután következett. Visszaparancsolta a vért a testedbe, vagy vért fakasztott benne valahogyan. Nem tudom megmondani, csak azt éreztem, hogy annyi vér tölti meg az ereidet, amennyi elég ahhoz, hogy ismét életre kelhess.

És ezután jöttek csak a szikrák. Fogalmam sem volt, hogy működnek ezek, ezért meg is döbbentett, hogy csak a szívedre kellett nyomnia őket. A Fény pedig mind az utolsó ragyogó lángocskáig visszaparancsolta beléd. És én megéreztem, hogy a tenyerem alatt ismét verni kezd a szíved. Nem tudnám szavakba önteni, hogy milyen is volt akkor.

De ez az egész csak egy pillanatig tartott, mert a Fény kiszállt belőlem. Épp olyan gyorsanan távozott, ahogy belém költözött. Annyit mondott csak, hogy észrevették. Nem akarják, hogy segítsen, ezért meg fogják büntetni. Nem maradhatott tovább, pedig ha lett volna még ideje, nem távozott volna ilyen hirtelen. Sajnálta, hogy a szükségesnél jobban megvisel így, de ha tovább maradna, és úgy kezdenék kínozni, hogy még irányítja a testemet, a fájdalmát én is érezném, és az nem embernek való. Nem szavakkal beszélt hozzám, talán a vérem vitte a gondoldolatait.

Magamra maradtam. És olyan elmondhatatlan embertelen fájdalom rohant meg, minta egy óriás vetette volna le magáról a rá szűk bőrömet. Az ujjaimat és tenyeremet feketére égették a szikrák, a szemem lüktetett, nem láttam. A tüdőm hasogatott, és tiltakozott az ellen, hogy levegőt fogadjon be. De a legrosszabb mind közül a fejem volt, amiben arra a pár percre a világ minden tudása helyet kapott, és most a koponyám még a végtelen bölcsesség emlékének is túl szűknek bizonyult. Biztosan állíthatom, hogy amellett a kín mellett a világ minden fájdalma eltörpül.

Összecsuklottam. Legalábbis ezt mesélted később. Az arcomra estem, de biz’ istenek, én semmit sem éreztem belőle. Aztán megfogtad a vállam, és a hátamra fordítottál. Hallottam, hogy beszélsz hozzám, de nem sokat értettem belőle. Ki akartam nyújtani a kezem, hogy megérintselek, hogy elhihessem, nem csak hallucinálok. De egyetlen tagom sem mozdult, semminek nem voltam ura a testemben.

Éreztem, hogy megtörlöd az orrom, és a számat, és egyáltalán nem értettem, hogy miért. Késbőbb jöttem csak rá, hogy a vér miatt. Úgy látszik, nem tesz jót az egyszerű halandó belsejének, ha valami istenségekhez fogható, hatalmas erő költözik bele. Tompaság ereszkedett rám, gondolkodni is képtelen voltam. Egyedül örömöt éreztem csak, a biztos tudat miatt, hogy élsz.

Aztán lépéseket hallottam. Próbáltam arra fordulni, mert nem ismertem fel a mozdulatokból a közeledőt. De persze egyetlen tagom sem mozdult.

– Jeff? – kérdeztem erőtlenül, el akartam mondani, hogy jól vagyok, persze képtelen voltam, arra is, hogy a szemem kinyissam és ránézzek.

– Tényleg? Jeff? – tudtam, hogy ezt tőlem kérdezed. – Képes voltál egy ilyen idétlen nevet adni az egyik emberemnek? Gyere ide nyugodtan. Jeff – ismételted meg –, tetszik neked ez a név?

– Nem tudom – felelte teljesen magához hűen a J -, de kényelmes.

– Jól van, maradhatsz Jeff – egyeztél bele. Ismerted a J-t, tudtad, hogy ez valamiféle ragaszkodás volt a részéről.

– Mi történt? – Kérdezte most ő. – Őrködni küldött. Nem végeztem jól a feladatot, ha baja esett…

Nem voltak olyan jó ismereteim a J-ről, mint neked, de az a hanghordozás nekem sem tetszett. Volt benne valami instabil, valami ijesztően bizonytalan. Legszívesebben felpattantam volna, hogy megnyugtassam, de továbbra is képtelen voltam mozdulni. Az erőtlen izomrángásokkal annyit értem csak el, hogy győzött fölöttem a fejfájás miatti hányinger. Nem tudtam mi történik, csak azt éreztem, hogy az oldalamra gördülök, és hogy kezek támasztanak meg, miközben a fülemet az az undorító öklendezés hang töltötte ki.

– Hé! Hé! – hallottam újra a hangodat a légszomjon és artikulálatlan hangokon keresztül. – Nem a te hibád, érted? Még én sem tudom, mi történt, de te mindent jól csináltál. Hallod, Jeff? Segíts, egyedül nem bírok vele.

– Mit csináljak? – kérdezte most egy fokkal elszántabban.

– Tartsd meg a testét, a többit én csinálom.

Éreztem, hogy helyet cseréltetek. Jeff tartotta a hátam, te pedig a fejem. De egyre tompább lett minden, ahogy nem kaptam levegőt, csak erőlködő hörgést hallottam minden irányból. Aztán ujjakat éreztem a számban, ahogy kitisztította, és kihúzta a nyelvem a torkomból.

– Gyerünk már, lélegezz! Addig nem halhatsz meg, amíg el nem mondod, mi történt…

Ekkor győzött le szenvedés. Elájultam.

Abban a pillanatban Loire előtt is elsötétült a látomás. Kinyitotta a szemét. Kissé fájt a feje. Annyira még nem volt vészes. Biztos volt benne, hogy majd az lesz. Felemelte a fejét az ölkéről, amin addig támasztotta. Teljesen elgémberedtek a tagjai abban a pózban. Leemelte a lábát az ágy széléről, amin addig nyugtatta. Abban az ágyban a Méregkeverő feküdt. Mozdulatlanul, sebesen, eszméletlenül. Borzalmas látványt nyújtott.

Nem is bírta tovább nézni. Felkelt a székről, járkálni kezdett, miközben lüktető homlokát dörzsölgette. De a járkálást is elunta. Odalépett az egyik fiók mellé, kivett belőle egy hangrögzítőt, és a tárakat, amiket mellette talált. Azzal ült vissza a székre, de most nem tette fel a lábát az ágy szélére. Az egyik kezével a térdén a könyökölt, a másikban tartotta a rögzítőt.

Meghallgatott pár felvételt, és annyira dühös lett tőle, hogy legszívesebben összetörte volna az aprócska eszközt. De mégsem tette, csak meredt rá, újra és újra meghallgatta az egyik felvételt. Loire ekkora már biztosan tudta, hogy Kirik bőrében van. Ha a fejfájásból nem is jött rá azonnal, az idegesség elárulta. Csodálkozott is ezen, eddig mindig az orvos testéből látta a történéseket. Megdöbbentette az is, hogy Kirik ennyire ideges, nem hitte volna, ahogy az alatt az állandó hűvös megjelenés mögött lehetnek valódi érzelmek. Aztán kicserélte a tárolót egy üresre. Vett egy hatalmas levegőt, és nem tudott megszólalni. Még percekig. Loire azt hitte, sosem vesz erőt magán.

„Baromi unalmas melletted ücsörögni. Remélem, tudod. Nem is értem, miért vagyok itt. Azt hiszem, csak azért, mert ha itt ülök, kevésbé fáj a fejem, mintha elemegyek bármerre máshova. Ez persze a legkevésbé sem érdekli azokat, akik a beosztásomat megcsinálták. Szóval nemsokára mennem kell majd. Tudnám értékelni, ha végre magadhoz térnél. Már csak azért is, mert az eszméletlenséged miatt Jeff is az idegeimre megy…

Már minden felvételt végighallgattam, amit csak találtam a rögzítő mellett. A többit jól elzártad. De megmondva őszintén nem volt kedvem megkeresni ezeket. Szóval beértem csak annyival, amennyit a fiókban találtam. Megleptél, tudod? Mostanában nem volt időm meghallgatni ezeket, de nem gondoltam volna, hogy ennyire lelkiismeretesen felvettél mindent azóta, hogy Csillagfényfokra küldtek tárgyalni.

Azt sem tudtam, hogy majdnem meghaltál a gyógymódért. Most meg értem. Azt hiszem… Vagy miattam… az rosszabb. Mondtam már, hogy nem vagy normális? Ha nem, akkor most megteszem. Hallod? Mi ez az elmebeteg halálvágy? Ha majd magadhoz térsz, biztos beszélünk majd róla. Remélem, valami értelmes magyarázattal fogsz előállni. Tudni akarom, hogy mi az isteneid csapása történt veled!

A francba, de fáj a fejem. És lassan mennem kell. Csak azért beszélek erre a rögzítőre, mint valami idióta, mert bízom benne, hogy végre magadhoz térsz még azalatt, hogy nem leszek itt. Nem tudom, meddig tart majd a mai járőrözés, de utána mindenképp visszajövök. Szóval, ha addig felébredsz, legalább neked is lesz mit meghallgatnod.

Tegnap, vagy tegnap előtt meghallgattam a tárolók egy részét. Volt köztük egy olyan, amikor a szüleidről beszéltél. Hogy az apád itt maradt, mikor az anyád elszökött veletek. Én pedig arra gondoltam, hogy megpróbálom kideríteni, hogy hol lehet. Tudni akartam, hogy merre élhet a Mélyben. Megkerestem, és meg is találtam.

De nincsenek jó híreim róla. Felsővárosban élt. Abban a Felsővárosban, amit elpusztított a mágus támadás. Az apád viszont nem abban a támadásban halt meg. Találtam két embert, akik ismerték, az egyikük még az első családjára – az anyádra és rátok, a két gyerekre is emlékezett. A kicsire nem annyira, de az idősebbre jobban.

Azt mondták, az apád sosem beszélt szívesen az első családjáról, akik visszatértek a fényre. Azután viszont, hogy ismét megnősült, többé nem említett titeket. De az ismerősei azt állították, sosem felejtett el. Az otthonában állítólag volt kint pár fénykép rólatok. Az új felesége és a gyerekei képei mellett. Azután nősült újra, hogy azok a hírek jöttek Lombardiáról, hogy az új állam fővárosa elpusztult. Azt hitte, mind odavesztetek.

A barátai azt mesélték, hogy mindig is várt arra, hogy visszatértek, aztán mikor reménytelenné vált ez a vágya, megpróbált új életet kezdeni. Szerette a második feleségét és a kislányát is, de sosem szabadult a bűntudattól, hogy elárulta a családját. A barátai ezt a szót használták. Annyira nem bírta tovább, hogy öngyilkos lett. De a fényképek rólatok továbbra is ott maradtak a nappaliban, a felesége tisztelte annyira az emlékét, hogy nem tette el őket. Tudod, a nő és a kislány sem került elő a betörés óta…

Pedig azt hittem jó híreket hozhatok, hogy van egy féltestvéred, akihez akár kötődhetnél is ha akarsz, hogy ne érezd magad annyira egyedül. Hiába mondod, hogy az otthonod lett a Mély, én nem vagyok biztos ebben. Látom rajtad, hogy valami hiányzik, hogy valami nincs meg. Én azt hittem, a családod maradéka talán megoldaná ezt a tépelődést benned.

Emlékszel? Ott ültem veled, mikor elkezdtük rögzíteni a történetedet. Végig ott voltam, mikor az öcsédről és az anyádról meséltél. Láttam rajtad, hogy mennyire hiányoznak neked. Annak ellenére is, hogy azt állítottad, hogy sosem volt jó viszonyod Rafe-fel. Én pedig szerettem volna enyhíteni ezen a hiányon. Szóval elhatároztam, hogy megpróbálok annyit visszaszerezni neked belőlük, amennyit csak lehet. Megpróbáltam megkeresni a fényképeket a romok között, megkértem az apád ismerőseit, hogy mutassák meg hol lakott. Átkutattam mindent, benéztem az utolsó kő alá is. De nem találtam semmit. Semmit az egész életéből, nemhogy fényképeket.

Persze fogalmam nincs, hogy akartad-e ezeket tudni, vagy hallani az apádról. Már elég régóta a Mélyben vagy, és soha nem kérdeztél róla. És nem tudom eldönteni, hogy vajon azért nem, tényleg nem érdekel, vagy azért, mert elképzelésed sem volt, hogy kihez kellett volna ezzel fordulnod.

Vagy csak titkolni akarod, hogy félvér vagy? Szerintem azt nincs miért. Aki csak a hegyek alatt él, és rád néz, tudja, hogy mi vagy. De itt nem számít. Senkit sem érdekel a származásod. A Mély visszafogad. Én úgy látom, itt sokkal jobban bánnak veled, mint azok, akiket a sajátjaidnak hittél odafent. Talán ezért akartam megtalálni az apádat is. Mert azt gondoltam, örülnél az esélynek, hogy újra lásd…

De most már tényleg mennem kell. Ezt itthagyom, ha van kedved, hallgasd meg. Bár ahhoz először magadhoz kéne térned. Ideje lenne. Emlékszel mit mondtam még a tulajdonról, meg arról, hogy mi lesz velem, ha te meghalsz?”

Leállította a felvételt, majd egy pár pillanatig meredt a rögzítőre. Aztán visszatekerte a felvételt. Addig, hogy az apjáról beszélt. Elgondolkozott, hogy meghagyja-e. Úgy volt vele, hogy joga van tudni. Úgyhogy azt a részt meghagyta. Viszont mindent, amit utána mondott, letörölt. Úgy érzete, túlságosan megnyílt, ennyit nem akart átadni magából. Hogy lehetnének érzései? Hogy vallhatná be azt, ami nincs? Végül letette a rögzítőt az orvos ágya melletti kis éjjeliszekrényre, és távozott.

✨✨✨✨✨

Napokig nem tértem magamhoz, majdnem egy hétig voltam eszméletlen. És mikor hosszú idő után felébredtem, azt kívántam, bárcsak halott lennék. A Fény tényleg nem túlzott, mikor azt mondta, szenvedni fogok. Hát most már bizton állíthatom, semmi amin eddig átmentem, nem is állhatna távolabb az igazi kínoktól.

Mikor kinyílt a szemem, hosszú percekig csak fényes foltokat láttam. Időbe telt, mire kitisztult a előttem a plafon, és az arról alácsüngő éles fényű lámpa. Kicsavardott nyakkal meredtem fel rá, és a fény bántani kezdte a szemem. Felnyöghettem, mikor próbáltam félre fordulni a bántó ragyogás elől. Amit te is meghallottál. Halottam, hogy letettél valamit, koppant a kemény asztallapon. Aztán odaléptél hozzám.

– Na végre – hallottam a megkönnyebbülést a hangodból –, már kezdtem lemondani rólad. Várj csak, segítek.

Az ágyam oldalához nyúltál, hogy ülő helyzetbe emeld a matracot velem együtt. Jól sejthetted, hogy egyedül nem tudnék felülni. Először végignéztem a szobán, ahol voltam. Megdöbbentem, hogy nem egy kórteremben találtam magam, hanem a saját kis zugomban, amit labornak is használtam.

– A Tiszt akarta, hogy ide kerülj – adtad meg a magyarázatot –, őrjöngött, mikor Jeff a hátán hozott haza téged. Teljesen kikelt magából, szerencsétlennek majdnem szíjat is hasított a hátából. Hát hallod büszke lehetsz magadra. Alaposan kihoztad a sodrából. Aztán kijelentette, hogy azonnal lássanak el, megparancsolta, hogy bármibe is kerül, tartsanak életben. Ő akarta, hogy különítsenek el, nehogy összeszedj valamit a többi betegtől.

Nem éreztem, hogy beszélni tudnék, ezért egyelőre csak meredtem rád.

– Miattam sem kelt aggódnod – vontál vállat a ki nem mondott kérdésemre –, kimagyaráztam magam. Azt mondtam később csatlakoztam hozzátok, ami végül is igaz is. Meg hogy a vér a ruhámon a sebesültek vére, mert én is segíteni próbáltam nekik, amíg meg nem jöttetek. Sőt a ruhámat is a sebesültek szakították el, annyira kapaszkodtak belém.

Bólintottam, ez végül is elég hihetően hangzott. Végignéztem magamon is. A tenyerem megégett, a karom is tiszta seb volt Meg sem próbáltam megmozdítani a tagjaimat. Jók voltak úgy, ahogy mozudulatlanul feküdtek. A legkevésbé sem vágytam a mozgás fájdalmára.

– Tudod, magyarázatot kell majd adnod, hogy mi történt veled. Jeffet alig tudtam kimenteni, hogy nem az ő figyelmetlensége miatt sütött meg majdnem valami mágia.

– Jeff jól van? – préseltem ki magamból a szavakat.

– Persze, semmi baja – legyintettél türelmetlenül –, senki sem árthat az embereimnek a szükségesnél jobban. Még ő sem. Jeff tíz korbácsütést kapott a piactéren. Többet nem engedtem. Ebből is tanul, viszont meg sem érezte.

Mit tanul? Kérdeztem volna legszívesebben, ha meg tudok szólalni. El akartam mondani, hogy én küldtem el. Ő pedig csak engedelmeskedett. Épp úgy cselekedett, mint egy J. Számon akartam kérni rajtad is, hiszen, neked kellett a legjobban tudnod. Igazságtalan volt megverni. Te pedig csak néztél rám, és tudtad, mi jár a fejemben.

– Nem hiszlek el. Majdnem meghaltál. És tényleg egy J miatt aggódsz?

– Az a J segített megmenteni téged! – súgtam dühösen.

– A Tiszt elégtételt akart, és elrettentést. Fontos vagy, fogd már fel!Fontosabb, mint bármelyikünk. A Tiszt azt akarta, hogy ez mindenkinek világos legyen. Ha Jeff megértette, neked is meg kell. Viszont most már tényleg tudni akarom. Mi történt ott a járatban? Hogy hoztál teljesen rendbe? Köze van ennek ahhoz, hogy kicsinált a mágia?

– Meghaltál… – Képtelen voltam többet mondani.

– Igen, ezt sejtettem. De most mégis élek. És azt is tudom, hogy nem kéne életben lennem. Jeff elmondta, hogy nem tudtál mit tenni. Vagy hazudtál neki?

Megráztam a fejem. Nem tudtam, mit mondhatnék. Az igazság nem tűnt jó ötletnek, őszintén szólva nem bíztam benne, hogy hiszel majd nekem. De hazudni sem akartam. Sosem voltam jó benne.

– Paktumot kötöttem – mondtam ki nagy nehezen.

– Paktumot? – meredtél rám döbbentem. – Kivel? Senki sem volt a járatban. Jeff észrevette volna.

– Én élesztettelek fel, Kirik. Én… használtam a mágiát. Ő csak mutatta hogyan…

Elhallgattam. Nem tudtam több szót kicsikarni magamból, reméltem ennyiből is megérted majd, hogy nem volt más választásom. Ahogy beszéltem, furcsa rögöket éreztem leválni a torokomban és a számban. Az egyik kezem nagy nehezen felemeltem, kinyitottam a számat, és megpróbáltam kikapirgálni azt a valamit. Kisebb küszködés árán sikerült, alvadtvér-rögök voltak. Figyelted egy kicsit, ahogy bíbelődök, aztán gondterhelt hangon szólaltál meg.

– Hiszek neked. Mi volt az ára? Mit kért cserébe?

– Még nem tudom – feleltem teljesen őszintén, és örültem volna, ha nem kell megszólalnom egy darabig.

Idegesen járkálni kezdtél a szobámban. A többedik kör után az italos polcomhoz léptél. Töltöttél magadnak egy jó adag töményet. Nekem meg egy pohár vizet. Egy széket rúgtál az ágyam mellé, és a kezembe nyomtad a vizespoharat. Te pedig gondterhelt arccal hátradőltél a széken a másik pohárral.

– Óvatosan – szóltál rám, mikor láttad, hogy inni készülök, te viszont egy fikarcnyit sem óvatoskodtál a tiéddel –, a helyzet a következő; senkinek sem számolhatunk be arról, amit itt összehordtál. Ha esetleg valakinek kedved támadna elmesélni, azt fogom állítani, hogy hallucináltál. És biztos lehetsz benne, hogy nekem fognak hinni. Az lenne a legjobb, ha befognád a szád, úgy sem tesz jót, ha beszélsz. Én meg kitalálok valami hihetőt.

Csak meredtem rád. Nem hittem el, amit hallottam. Észrevettem a mozdulatot, amivel megdörzsölted a hasogató halántékodat. De jobbnak láttam csöndben maradni. Csak abban bíztam, hogy a mély töménye enyhít a fejfájásodon. Mit nem adtam volna, ha az én kínjaimat is lehetett volna enyhíteni velük. Pár perc gondolkozás után szólaltál meg újra.

– Azt fogom mondani, hogy még egyszer körbenéztél sebesültek után a városban. És mágia csapdába léptél. Felmondom majd egy tárolóra is, hogy megtanulhasd. Azt a baromságot, hogy te támasztottál fel, felejtsd el. Meg a paktumot is. Ha gyanakodni kezdenek, hogy mágus bérenc lehetsz, gondolkodás nélkül kivégeznek. Függetlenül attól, mennyire vagy most fontos. Az első a Mély biztonsága.

Döbbentem hallgattalak továbbra is. Sejtettem, nem kell emlékeztesselek, amit teszel az nyílt árulás. De ahogy elnéztelek, a fejfájáson kívül nem nagyon zavart. Mostanra te is újraválasztottad az oldalt, amin álltál. Nem voltál kevésbé hűséges a Mélyhez, csak… Fontosabb lett a bartságunk. Nem tudtam rád nézni, sosem kértem volna tőled ekkora áldozatot. Ehelyett inkább a poharamra meredtem, aminek a tartalmát zavarosra színezte a számból kiáramló vér. Te is láttad, mégsem tetted szóvá.

– Ha kiderül, mit kérnek cserébe, tudni akarok róla. Miattam kerültél ebbe a helyzetbe, nem hagyom, hogy egyedül csináld. Világos?

Bólintottam. Világos volt, ahogy az elhatározásom is; nem foglak ebbe belerántani. Mikor kétségbe estem, hogy elvesztettelek, a világon bármit megadtam volna, hogy újra élj. Nem a Mélyt, a teljes Dicsőséges Birodalmat elárultam volna, ha az visszahoz téged. És most végig kellett gondolnom a döntésem következményeit is.

Nem tudok a világon semmit a Fényről. Nem tudom, kinek az oldalán áll, hogy mit akar. Akarhatja a Mélyt, de a Mély lakóinak a halálát is. De ugyanígy lehet a mágusok ellen is. Mi másért segített volna egy egyszerű halandót varázsolni, ha nem fricskának szánta nekik? Mindegy is, az én szolgálataimat a te életeddel megvette. Nem tudom, mit akar, de ha attól tartanék, hogy visszaveszi, amit adott, megtenném, bármit kér… Ezeket nem mondhattam el neked.

– Ne gondolkozz – szóltál rám –, ebből nem fogsz tudni kimászni egyedül. Én a helyedben azon sem agyalnék, hogy tudnál lerázni. Kell valaki, aki vigyáz a bőrödre.

– Egy köszönöm azért jól esne – szúrtam közbe reszelős hangon, reméltem, érteni fogod a viccet. Bár sosem volt erősséged a humor.

– Majd megköszönöm, ha túl leszünk ezen – jött tőled a morózus válasz.

– Éhes vagyok – ezt már tényleg alig tudtam kimondani, éreztem, hogy vérzik a torkom.

– Intézek neked valamit, amit meg tudsz enni – álltál fel az ágyam mellől.

Amíg rád vártam, Jeff is benézett hozzám. Majdnem visszaaludtam, mikor hallottam, hogy belép. Erölködve nyitottam ki a szemem, és nagyon meglepődtem, mikor őt láttam meg. Nem tűnt úgy, hogy parancsra látogat meg. De a megkönnyebbülést azonnal le lehetett olvasni az arcáról. Küszködve próbáltam ébren maradni.

Mutogatva megértettem vele, hogy nem nagyon tudok beszélni. Viszont annyit megpróbáltam kipréselni magamból, hogy köszönöm, hogy hazahozott. Eddigre már alig tudtam hangokat formálni, de Jeff mégis megértette, vigyorogva rázta a fejét, hogy nem tesz semmit. Tényleg meg sem látszott rajta, hogy nyilvánosan megkorbácsolták. Erős volt, töretlen, komolyan el tudtam volna képzelni róla, hogy csak simogatást érzett a verésből. Talán a korbács ágai is elpattantak a hátán.

– Nagyon megijesztett ám – kicsit kellemetlenül éreztem magam, ahogy ott állt az ágyam mellett fölém magasodva, mint egy ősi totemoszlop –, mikor visszaértem, olyan rosszul volt. Az volt a legrosszabb, mikor vért kezdett hányni…

– Elég legyen Jeff – szóltál rá az ajtóból –, még csak most tért magához, és te máris elveszed az életkedvét.

– Sajnálom, Parancsnok – kért elnézést sajnálkozva ez az óriás.

– Komolyan ne vedd, csak vicceltem – ha nem mondod, én sem tudtam volna, hogy ez vicc.

Jeff zavartan nézett rá, a J sem jeleskedett a humor értelmezésében, a tiéd meg különösen sok fejtörést okozott neki. Kár, pedig a K-nak néha napján voltak egész humoros pillanatai, általában a J-kárára. Nevetni lett volna kedvem kettetökön, de nem éreztem úgy, hogy megúsznám komolyabb torokvérzés nélkül, ezért inkább leküzdöttem a késztetést.

– Nesze – tettél le az ölembe egy adag hideg levest tálcán, semmi sem volt benne, csak lé –, ezt csak nyelned kell. Nem voltak túl segítőkészek a kórházi konyhán. De én megvillantottam a tiszt az „orvos élete a prioritás” kártyát. És láss csodát, azonnal lett leves.

Reméltem nem hallatszik, ahogy a gyomrom korogni kezdett, amint megéreztem a hideg leves zsíros illatát. Amint a kezembe nyomtad, kanalazni kezdtem. Nem volt különösebben jó, de azt hiszem, akkor bármi jól esett volna. Persze nem tudtam gyorsan enni, minden korty lenyelése újabb kihívásnak bizonyult.

– Ha ennyire jó az étvágyad, nagy bajod már nem lehet – állapítottad meg.

Nem akartam megjegyezni, hogy ez még sehol nincs a jó étvágytól. Hiába vagyok éhes, nem tudok olyan tempóval enni, amivel szeretnék. Mire végeztem a levessel, teljesen kimerültem. Szorongattam a tányért, és arra sem volt erőm, hogy letegyem az ágy melletti kis asztalra. Te vetted ki a kezemből, majd Jeffébe nyomtad.

– Vidd ezt vissza a konyhára, és nézz valami feladat után, mielőtt visszajössz. Sőt, az lenne a legjobb, ha csak holnap jönnél.

Jeff egy szó nélkül engedelmeskedett, én meg fáradtan csak néztem utána. Ahogy kilépett az ajtón, gondosan betette maga után. Tudta, nem véletlenül küldted el. Én elég ostobán meredhettem a hűlt helyére, mert egyből szóvá tetted.

– Mi van? Nem tiltottam ki innen. De már kezdett az idegeimre menni, hogy minden szabad idejét itt tölti. Nem tudom, mit csináltál vele, de téged is majdnem úgy kezel maga fölött, mint engem. Most két parancsnoka van. Sosem láttam még ilyet, de hogy melyikünknek milyen rend szerint engedelmeskedjen, azt még ő sem tudja. De tudod mit? Most inkább hagylak aludni. Ez egyébként sem a te gondod.

Jól láttad, hogy leragadtak a szemeim. Hallottam, amit Jeffről mondtál, de hatalmas erőfeszítést igényelt, hogy felfogjam. “Baromság”, gondoltam félálomban, “csak azért foglalkozik velem, mert te azt mondtad neki, és mert még meg is verték miattam.”

Aztán ha mondtál még valamit, azt már nem hallottam. Még mindig mindenem fájt, a torkomból a sok nyelés miatt szivárgott a vér, amitől a levessel keveredve hányingerem is lett. Arra vágytam csak, hogy aludhassak, mert akkor legalább nem érzem a megviselt tagjaimat és émelygő gyomromat.

Nem tudom, mikor tértem legközelebb magamhoz. Arra ébredtem fel, hogy szúrást éreztem a karomon. Kipattant a szemem, és az egyik ápolót láttam magam mellett, épp infúziót kötött be. Az infúziónál jobban meglepett, hogy ott láttalak az ágyam mellett.

– Neked… nincs… dolgod? – kérdeztem, és éreztem, hogy felreped a torkom.

– Ne beszéljen – szólt rám azonnal az ápoló, és megtörölte a számat, véres volt a gézlap, mikor elvette –, ha nagyon bevérzik a torka, ki kell égetnem a sebet, ahogy mutatta. És elhiheti, akkor sokkal rosszabb lesz.

Megfogadtam a tanácsát, és csöndben maradtam. Arra vágytam a legkevésbé, hogy a sebeim mellé még meg is égessenek. Elég helyen fájtam már, nem vágytam többre. Miután az ápoló végzett, otthagyott minket. Te figyeltél egy kicsit, majd megszólaltál.

– Én nem vagyok most szolgálatban. Egyrészt mert ittam – intettél a fejeddel az asztal felé, amin még mindig ott sorakozott az italos poharad -, másrészt… Az egy kicsit hosszabb történet, nem is fogom most elmesélni.

Önkéntelenül a pohár felé sandítottam. Ez arról győzött meg, hogy még aznap van, csak pár órával később. Nem tudtam, ez miért fontos. Aztán megint elálmosodtam. A következő pár napot ebben a furcsa állapotban töltöttem. Pár órára magamhoz értem, aztán visszaaludtam. Ilyenkor volt olyan, hogy senki sem volt a szobámban, néha ápolók sürgölődtek körülöttem, egyszer kétszer Jeff látványára ébredtem, és párszor a tiédre.

Mikor ápolókat találtam magam körül, ők csak elláttak, átkötözték a sebes bőrömet, infúziót cseréltek, de az állapotomról nem mondtak semmit. Nem is kellett. Nem véletlenül voltam orvos, tökéletesen tisztában voltam mindennel, ami velem történt. Ismertem a sebeket, amiket okozhat a mágia, láttam sok megégett sebesültet, kezeltem is őket. És lehettem, bármennyire rosszul hittem a Fénynek,, hogy „csak” szenvedni fogok, de meghalni nem.

A korábbi fájdalmas tapasztalataim miatt inkább nem próbáltam beszélni, úgy voltam vele, a vérem jobb helyen van a testemben, mint azon kívül. De valaki körültekintő volt, és tollat meg papírt készített az ágyam melletti kis szekrényre. Ez megkönnyítette a kommunikációt, de nem oldotta meg a fő problémát, azt hogy képtelen voltam sokáig ébren maradni.

Pedig mindennél jobban szerettem volna tudni, mi zajlik a Mélyben, hogy megtámadtak-e más városokat is a mágusok. De senki nem mondott nekem semmit. A kíváncsiság viszont emésztett. Aztán lassan javulni kezdtem. Egyik este már rendes ételt is tudtam enni. Akkor megint nem voltál szolgálatban, és beugrottál, hogy meglátogass.

– Tudni akarom, mi folyik a föld alatt – rohantalak meg azonnal.

A válaszod elég kimért és óvatos volt. Mintha nem bíztál volna benne, hogy mit bírok. Pedig már sokkal jobban voltam, és el tudtam viselni. Elmesélted, hogy a mágusok megrohanták a felszínhez közeli városokat, halottakkal jöttek, akik ellen esélye sem volt a mi katonáinknak. Akiket megöltek a mieink közül, átálltak hozzájuk. Épp csak a legmélyebb erődvárosokba tudták lemenekíteni a lakosokat. Legalább két város elveszett még azon kívül, amit akkor pusztítottak el, mikor berobbantották a hegyoldalt.

Elmondtad, hogy a támadások után azt az utasítást kaptad, hogy ha csak mágusok jönnek, őket próbáljátok feltartóztatni bármi áron. Időt kellett nyernetek, hogy a városokból a lakosok minél mélyebbre menekülhessenek. Ha viszont halottak jönnek, őket a víztározókhoz kellett csalnotok. Mikor ezt mesélted, nem értettem semmit az egészből.

– Ne aggódj, nekem is pont ennyire volt érthető a parancs – erősítetted meg –, ép ésszel felfogni sem lehet, mi értelme egy csapat halottat a víztározókhoz vezetni… Ahhoz a vízhez, amiből mi is élünk.

Azzal folytattad, hogy minden kétséged ellenére is engedelmeskedtél. Volt pár mágus a halottakkal, de nem annyi, hogy igazán nagy veszélyt jelenthettek volna rátok, ha ügyesen mozogtok rejtőzködve. Emellett pedig úgy akartad a víztározókhoz irányítani az ellenséges sereget, hogy nem hagysz nekik más utat, amerre mehetnek. Így lezárattad azokat a járatokat, amikbe épült mágiaálló hermetikus kapu. Amikben nem volt ilyen, azokat eltorlaszoltattad. Párat, amiket nem nagyon használt a Mély, berobbantattad. Aztán már csak figyelnetek kellett, ahogy a halott sereg a víztározók felé menetel. Fogalmad sem volt, hogy Tiszt mit remélt ettől, de nem kérdőjelezted meg az utasítását.

– Mikor közeledtünk a kiválasztott rejtekhelyhez – magyaráztad –, szorítani kazdett a mellkasom. Nem értettem azt az érzést. Valami furcsa vágy volt, egy leküzdhetetlen parancs. Éreztem a víz hideg illatát, és oda akartam menni. Bele akartam menni. Bele akartam süllyedni. Megijedtem. Akkor még meg tudtam állni, de tudtam, ha közelebb megyünk, képtelen leszek… Nem mentem tovább a csapattal, csak őket küldtem.

Szigorúan utasítottam őket, hogy mindenről számoljanak majd be, hogy hihetően el tudjam mesélni, mintha én is ott lettem volna. És megtiltottam nekik, hogy valaha is bárkinek megemlítsék, hogy nem mentem velük. A mély-tavak túloldaláról, de tisztes távolságról figyeltem, mi fog történni mikor a halottak elérik a vizet. Persze onnan nem láttam sokat. Még onnan is éreztem, hogy hív a fekete víz…

Amit ezután meséltél, számomra is hihetetlen volt. A holtak, amint elérték a tópartot, mintha csak valami még nagyobb hatalom hívná őket, egytől egyig belegyalogoltak a fekete vízbe, ami a medence legmélyére húzta őket.

És te biztos voltál benne, hogy veled is pontosan ez történne, ha túl közel mennél a vízhez. De szerencsére ott elég távol voltál, csak a csalogatást érezred, aminek még ellen tudtál állni. A mágusok viszont nem voltak ilyen szerencsések. Próbálták eltéríteni a halott szolgáikat, de az animusaik megállíthatatlanok voltak. Letaposták a gazdáikat, vagy maguk előtt a tóba taszították őket, ahogy megingathatatlanul törtek előre.

Szóval a Mély második ostroma ezzel még azelőtt véget ért, hogy igazán elkezdődhetett volna. És azóta nem jöttek újabb csapatok. Persze a készültség azóta is folyamatos, a felszínhez közeli városok azóta is üresek, és mindenki a biztonságos erődökben húzza meg magát.

– Hát, gondolhatod, mennyire megdöbbentem – mondtad összeráncolt homlokkal hátradőlve a széken –, miután visszaértünk, rögtön felkerestem a Tisztet. De nem mertem elmondani neki azt, ami történt. Hogy nem engedelmeskedtem, hogy azért nem mert meghaltam korábbam, és a víz elnyelt volna. Nem bíztam benne. Nem bíztam benne, hogy nem ártana neked, ha kiderülne, hogy miattad élek mégis. Ennek ellenére válaszokat akartam tőle. És ami még megdöbbentőbb, kaptam is.

Igaz, mielőtt bármit is mondott volna a szobájába rendelt. Csak ott mondta el. Emlékszel a Mély mágusára? Aki egyszer csak eltűnt… Nos az igazság az, tó a mágus műve volt. Azért bűvölt meg a vizet, hogy az otthona akkor se maradjon védtelenül, ha vele történik valami. Ő mondta a Tisztnek, hogy ha valaha halottak jönnének a Mély ellen, a víztározókhoz vezessék őket, a többit a fekete víz majd elintézi.

Érted? Elvarázsolta a tavakat, hogy nyeljenek el mindent elnyelnek, amit mágia mozgat. A mágusok is nehezen szabadulnak a hatalmából. Tiszt megőrizte a titkát. Egészen addig, míg használnia nem kellet. És láss csodát! A mágus megmentett minket. Mostanra minden utat elzártunk, már csak a vizek felé mehetnek a csapataik.

Nem hittem a fülemnek. Sosem halottam ilyen hatalomról. Bár ez talán nem meglepő, hiszen nem vagyok mágus. Mégis az, amit a Mély varázslója a tavakkal tett, természetellenesnek tűnt. Azt gyanítottam, hogy a Fény szólt az itteni mágushoz. Talán neki is alkut ajánlott. A Mély biztonságát ígérte cserébe a segítségéért. Tudtam, hogy nem tévedek. Ahogy azt is, hogy hamarosan engem is megkeres majd, hogy betartassa a neki tett ígéretemet.

– A tavak felé nem mehetünk! – ült fel Loire kiabálva.

Álomból ébredt, azt sem tudta pár pillanatig, hogy hol van, ahogy azzal sem volt tisztában, hogy az imént tényleg kiáltozott-e, vagy azt is álmodta csak. Persze a döbbent pillantások, amit a többiek vetettek rá, meggyőzték arról, hogy ez bizony megtörtént. Végignézett a társain. Tudta, hogy még nem mondhatja el nekik, tartott tőle, hogy nem hinnék el. Ezért szégyenében pironkodva, halkan csak annyit mondott:

– Bocsánat, rosszat álmodtam… – Aztán végignézett rajtuk, és megemberelte magát, vállalnia kellett a kockázatot. – Emlékeztek a tóra a Mélyben? Nem fogtok tudni átmenni rajta – nézett először Wardra, Bastionra, majd Harmadikra –, sőt a Mély Parancsnoka sem. Senki, akit mágia keltett életre… Másik úton kell majd mennünk…

– Loire, te hallod magad egyáltalán? – meredt rá Bastion döbbenten. – Honnan veszed ezt a sületlenséget?

– Hinnetek kell nekem! – Annyira ideges volt a mondandója miatt, hogy észre sem vette, hogy ujjai milyen görcsösen markolják az ágyneműt. – Ti nem emlékeztek rá, hogy Kidan azt mondta, gonosz az a víz? Engem is megbűvölt… Még régen egy mágus megátkozta… Arra nem mehetünk!

– Engem is érdekelne, hogy honnan jön ez a tudás – meredt rá felvont szemöldökkel Ward is.

Loire a hátizsákjához ment, kikereste belőle a gyűrött könyvet, fohászkodott egyet, hogy amit álmodott benne legyen. Lassan találta meg nyomatott szöveget. Persze abban nem volt biztos, hogy nem a szeme előtt formálódtak át a betűk, hogy azt mutassák, amire szüksége volt. De ott feketéllettek a szavak a fehér papíron, és ez volt a lényeg. Letette a többiek elé, rábökött a megfelelő sorokra.

– Innen – mutatott rá Kirik magyarázatára.

– Rendben – jelentette ki teljes komolysággal Ward, miután elolvasta a szakszt –, még nem tudjuk, hol futnak bele a sínek a Hegyekbe, de a tavakat megpróbáljuk kikerülni.