90. Egyhelyben

Az ostrom egyelőre véget ért az első hullám részvevőinek. Azok után meg különösen, amit a Parancsnok bejelentett. A Mélyiek azonnal haza akartak térni, Hence és Ward alig tudták meggyőzni őket, hogy legalább addig maradjanak, amíg ellátják a sebesültjeiket és kitalálják, hogyan juthatnának gyorsabban haza, mint ahogy idefele jöttek. Abban azért mindenki egyet értett, hogy ha egy hétig tart, míg hazagyalogolnak, akkor aztán tényleg nincs értelme sietni, annyi idő alatt a hegyeket is szét lehet hordani.

A túlélők és sebesültek az ellenállás rejtekhelyének belső udvarán gyűltek össze, de a felkeltett halottak és azok a katonák, akik elég frissnek érezték magukat, tovább folytatták az ostromot. A belső udvarban, ahol egyre többen gyülekeztek, viszont egy talpalatnyi hely sem maradt, lépni is csak nagyon óvatosan lehetett a sebesültek között. Loire ahogy végignézett rajtuk, legszívesebben maga is leheveredett volna közéjük. Ekkor már olyan fáradt volt, hogy az alváson kívül másra nem is igen tudott gondolni. De egyelőre nem nyílt módja pihenni, mert Ward félre hívta és utasításba adta neki, hogy a sebesültekkel foglalkozzon.

– Lásd el őket, annyit amennyit tudsz – mondta neki –, de a halottakkal ne foglalkozz egyelőre. Majd Hence meg mondja, kiket élessz fel. Ha az – nézett a sebesültek közt ténfergő Chealsey-re –, ér valamit, vond bele őt is, ha vele gyorsabban haladsz.

Loire annyira elcsigázottnak érezte magát, hogy sem kedvet, sem erőt nem érzett ahhoz, hogy vitát nyisson. Pedig szíve szerint megtette volna. Szívesen protestált volna amiatt, hogy ugyan ki Hence, hogy életekről önkényesen döntsön. De inkább csendben maradt. Most senkit sem lett volna képes életre kelteni, remélte, hogy a gyógyítást legalább ki tudja szuszakolni magából. Felkészült hát, hogy végigmenjen a sebesültek között, és Ward tanácsát követve Chealsey-t is magával vitte.

– Ide figyelj – súgta neki, miközben karon fogva vezette –, légy velük figyelmes, lássák rajtad, hogy érdekelnek a bajaik. Gyógyítsd meg őket a legjobb tudásod szerint. De ne beszélj senkihez sem.

Az emberek eleinte bizalmatlanok voltak velük, nem voltak ahhoz szokva, hogy mágusok szabadon járjanak keljenek köztük. De mikor látták, hogy a sebesültek jobban lesznek, a haldoklók megmenekülnek, amerre járnak, kicsit enyhült irányukban az ellenszenv. Sőt voltak olyanok, akik még szóba elegyedni is megpróbáltak velük. Loire-nak nem volt kedve Chealsey-t mentegetni, ezért nemes egyszerűséggel azt hazudta az embereknek, hogy néma, hogy ne várjanak választ tőle a kérdéseikre.

Órákig rótták a köröket a sebesültek közt, Loire a végére már tényleg szédült a kimerültségtől. Már épp lerogyott volna egy szabad helyre, mikor az egyik félreeső sarokban Espadát vette észre. A fiú lehajtott fejjel ült, egyik karja élettelenül lógott mellette, amit másik épebbnek tűnő kezével magához szorított. Loire azonnal megindult felé, még az sem jutott az eszébe, hogy Chealsey-vel kezdjen valamit, hogy elküldje a belső udvar egy félreeső részébe.

De mikor Espada felnézett, és meglátta maga előtt a két lányt leírhatatlan kifejezés ült ki az arcára. Loire-nak akkor azonnal eszébe jutott a mulasztás, hiszen éppen az hiányzott még a boldogságához, hogy el kelljen mesélnie, minek van ott velük. Mindenesetre nem nyílt módja, hogy bármit is mondjon, mert Espada kérdése belé fojtott minden előre összetákolt magyarázatot.

– Ő mi az istenek haragjának van itt? – meredt Chealsey-re döbbenten Espada. – Neki nem Dōrban kéne lennie?

Loire erre mélyet sóhajtott, miközben Chealsey felé fordult. Nem így tervezte, hogy bemutatja újdonsült „barátjukat” a családja többi tagjának. Emiatt úgy ítélte, az lesz a legjobb, ha most inkább elküldi Espada közeléből. Bár öccse sebesült volt, Loire tartott tőle, hogy ez nem akadályozná meg abban, hogy őrjöngeni kezdjen, a Chealsey jelenléte felingerli.

– Menj a haldoklók közé – nyomta ezért inkább a másik lány kezébe a tőle kapott fiolát és utasította a többire –, nézd meg, hogy kit tudsz megmenteni, azokon segíts. Menj minél távolabb, és várd meg míg érted nem egyek. Ezt pedig szedd tele szikrákkal, de lehetőleg ne lásson senki, nehogy kérdezősködni kezdjenek.

Figyelte, ahogy Chealsey engedelmesen a megjelölt irányba fordul, és a dolga után néz. Miután eltűnt a szeme elől, visszafordult Espada felé, aki továbbra is ott ült, karját magához szorítva, továbbra is értetlenül meredve Chealsey hűlt helyére. Olyan döbbenten nézett, mintha őt nem is látná, ezért Loire nem tudva igazán, hogy mit tegyen, lehuppant mellé, és megrázta a fiú vállát.

– Ezt inkább ne csináld! – szisszent fel egy fájdalmas nyögés kíséretében Espada, és végre nővére felé fordult, majd számonkérte. – Még nem válaszoltál. Mit keres ez itt?

– M-megöltem – felelte kissé dadogva Loire, de azért remélte, határozottan cseng a hangja.

– Megölted? – meredt rá hitetlenkedve Espada, Chealsey annyira véres volt, mintha egy horda vadállat tépte volna szét. Nehezen tudta elképzelni Loire-ról, hogy képes ilyen brutalitásra.

– N-nem t-tudok erről beszélni – fordult félre zavartan, szégyenkezve a lány –, nem itt… és nem most…

– Akkor csak annyit mondj, hogy én is megértsem – erősködött tovább óvatosan a fiú.

– Ő tehet mindenről, Bastionról, Wardról… – darálta egy levegővel Loire, miközben érezte, hogy minden szó összeszorítja a torkát.

– Szóval ő volt a másik mágus, aki befurakodott az ellenállásba? – vonta le a következtetést Espada, amire Loire csak bólintott. – Tud még róla valaki? Mármint, hogy itt van…

– Ward… – Loire ezt az egy szót úgy préselte ki magából, mintha fogóval tépnék le a nyelvéről.

Espadát viszont megnyugtatta ez a válasz. Ha Ward tud róla, és beleegyezett a felkeltett mágus jelenlétébe, akkor valami terve van vele. Figyelte húgát egy pár pillanatig. Loire arcára kiült az undor, és valami elmondhatatlan kín, amit Espada lelkiismeretfurdalásként fordított le magának. És abból az arcból azt is biztosan ki tudta olvasni, hogy a nővére semmi egyebet nem fog mondani. Loire inkább a sebeivel kezdett el foglalkozni.

– Mi történt veled? Rettenetesen nézel ki… – motyogta Loire inkább magának, mint neki.

– Köszi – vigyorodott el vértelenül Espada –, más bókra sem vágyik az ember a nővérétől.

Egyebet nem mondott, őt is letaglózta azt a nap, ő is fáradt volt szükségtelen társalgást folytatni. Talán még Dōr ostroma, vagy a hosszú út a Hegyeken és Esthadon smaragd síkságán át sem meríttették ki ennyire, mint ez a csata Csillagfényfokon. Minden repeszek által megrágott tagja, és végkimerültségig hajszolt izma fájt. És akkor még ehhez jött a sokk, és Chealsey jelenléte és lelepleződése, hogy a kezdetetektől fogva elárulta őket. Espadának ezek után nemcsak beszélni nem maradt már ereje, de mondani sem tudott volna mit.

Ezért Loire sem erőltette a társalgást. Inkább próbálta felmérni a károkat. Tekintetét végigfuttatta az öccsén, és nem volt elégedett azzal, amit látott. Espada arca feldagadt, véraláfutások borították, az egyik szemére pedig jó eséllyel nem is látott a vérömlenyek miatt. Ahogy beszélt, a lány nagyjából azt is meg tudta állapítani, hogy a fiúnak szerencsére egyetlen foga sem hiányzik, azokat megkímélték azok az erők, amik az arcát ilyen csúnyán megzúzták. Aztán pillantása tovább vándorolt rajta. Mindkét fémkarja elég csúnya állapotban volt, az egyik, az amelyiket magához szorítva tartotta, egyértelműen nem mozgott.

Loire nekiállt lefejteni az mágiaálló mellény és egyenpóló romjait Espada válláról, hogy jobb hozzáférést biztosítson magának a sérült karjához. Ennek a műveletnek a során többször meg kellett mozdítania a fiú izületeit, amit minden alkalommal vagy fojtott sziszegés, vagy félig lenyelt káromkodások kísértek. De Espada egyszer sem kiáltott fel, egyetlen megjegyzést sem tett.

– Na mi a helyzet? Miért nem mozog a karom? – Hangja furcsán, fátyolosan csengett, talán a fájdalomtól.

Próbált a karjára sandítani, mikor Loire épp nem mozgatta, tudni akarta, mi történhetett vele. De abból a szögből eleve nem láthatott sokat. A lány félénken rá mosolygott, vett egy nagy levegőt, és hadarni kezdett:

– Egész jól megúsztad… Azt hittem rosszabb a helyzet. Csak… egy repesz beleállt a válladba, pont a fémkar illesztékénél. Nem tudom, miért nem érezted…

– Talán mert minden tagom fájt – szúrta közbe tárgyilagosan Espada.

– … de ahogy mozgattad… Szóval a mozgással egyre mélyebbre dolgoztad bele a húsodba, olyan mélyen, hogy a fémkar elkezdett elválni a válladtól… Ezért nem mozog.

– Óh, anyám… ez nem hangzik jól… Helyre tudod hozni?

– Helyre – a kijelentést határozott bólintás is követte –, de ismersz… nagyon fog fájni. Szóval, üvölts nyugodtan.

– Biztos, hogy nem – eresztett meg egy fáradt, ellenben bátorítónak szánt mosolyt Espada is –, kibírom. Csak beszélj hozzám, vagy beszéltess… Tereld el a figyelmemet.

– Figyelj, tényleg fájni fog – próbálkozott még egyszer Loire –, eddig már kaptam hideget meg meleget a többi sebesülttől. Elég edzett vagyok, nyugi, nem sértődőm meg.

– Látod, ezért sem értem az embereket – sóhajtott Espada –, igen fáj. Sőt, én aztán tudok mesélni arról, hogy mi fáj igazán. És ők pedig mit csinálnak? Szitkozódnak, ahelyett, hogy hálásak lennének azért a fájdalomért, amivel helyrehozod őket.

– Túl jó fej vagy – vigyorodott el Loire, elmondhatatlanul sokat jelentett neki, amit Espada mondott.

– Dehogy – mosolygott a fiú is –, csak nem szeretem a hálátlanságot. De nyugtass meg, ugye Ward sem kiabált? Csalódnék benne.

– Mármint mikor az arcát gyógyítottam meg? – Espada bólintására folytatta. – Ugyan hova gondolsz. Ő azt is egy hang nélkül viselné, ha élve ketté fűrészelnék.

– Látod, pont erre gondoltam én is. Szóval, én sem érhetem be kevesebbel.

Miközben beszéltek, Loire nekiállt helyrehozni öccse sérült karját. Nem tűnt egyszerű feladatnak. Először is próbálta kiparancsolni a repeszt a sebből, de az éles fémdarab valahogy beleragadt a kart rögzítő mágiába. Ezért varázslattal nem tudta kiszedni. Nem maradt más, mint a hagyományos megoldás, vagyis, hogy puszta kézzel húzza ki. Kissé szétfeszítette a sebet, hogy jobb hozzáférést biztosítson magának. Érezte, ahogy ujjai körül megfeszülnek Espada sérült izmai a fájdalomtól. De a fiú tartotta magát, minden hangot visszanyelt, ami csak feltolult a torkán.

Loire ismét belenyúlt a sebbe, úgy ítélte, már el kell érnie a repeszt. Próbálta az ujjaival megragadni anélkül, hogy megvágná magát vele. Nehezen boldogult, a csúszós fém kicsit haladt fölfele a húsban, de utána mindig kicsúszott az ujjai közül. Többedik próbálkozásra is sikerült ismét eleresztenie, ahogy ujjai begörcsöltek a síkos felületre kifejtett szorítás miatt.

Loire annyira rákoncentrált erre a feladatra, hogy észre sem vette, hogy egy ideje már nem beszélnek. És hogy Espada valósággal küzdelmet folytat magával, hogy se ne nyögjön fel, se ne kezdjen el hangosan káromkodni. Loire próbált bátorítóan rámosolyogni, mint az imént a fiú rá, de érezte, hogy nem sikerült túl jól.

– Nem mondanál valamit? Hogy ne erre figyeljek? – kérdezte küszködve Espada.

– Tudod merre vannak a többiek? Bastion? Harmadik? – közben ismét benyúlt a sebbe. – Gondolom, találkoztál velük…

– Bevettük a vasútállomást, aztán ide vezettek minket. Bastion mondta, hogy üljek be a sebesültek közé, mert szerinte vacakul néztem ki.

– Igaza volt – szúrta közbe Loire is.

– Nem akartam leülni – vigyorgott fájdalmas képpel Loire-ra –, de Harmadik megfogott a mellényemnél, ide rángatott, és leültetett. Azt hiszem, annyit mondott, hogy mára már eleget hősködtem, és hogy várjam ki a sorom.

– És ezt te tiltakozás nélkül tűrted? – pillantott fel rá döbbenten Loire. – Nehezen hiszem.

– Dehogy! Csak Ward is itt volt. Meghallotta Harmadikat. És persze egyet értett vele… Meg sem lep. Aztán jött Hence, meg az a nagyképű parancsnok a Mélyből. Szóval engem itt hagytak, és tanácskozni mentek, hogy eldöntsék mi legyen. Bastiont is magukkal vitték, sürgősnek tűnt a dolguk. Nem nagyon tudom, miért van most mindenki ennyire besózva… Áh! A francba már! Ki szeded még ma? Vagy direkt szivatsz?

– Kiszedtem – tartotta a repeszt véres ujjai közt Espada elé Loire, majd elhajította –, most kifújhatod magad. Aztán amíg helyre teszem a karod, elmondhatnád azt is, hogy nem vetted észre, hogy ekkora baj van.

– Nem tudom… Mármint éreztem, hogy fáj, de azt hittem, valami csak megvágta. Mert vérzett egy kicsit. De nem állhattunk meg megnézni, hogy mi van, és nem is gondoltam, hogy komoly lenne… Aztán egyre jobban fájt, nem is… inkább zsibbadt… aztán nehezebben mozgott. Aztán… egyszer csak nem engedelmeskedett tovább… Nagyon megijedtem… pont olyan érzés, mint akkor… azt hiszem, kicsit kétségbe estem, mert… mert… Bastion le is hordott, hogy ne hisztizzek.

– Tényleg ne majrézz – próbálta nyugtatni Loire is –, rendbeszedem. Ha olyan nem is lesz, mint az új, nem fogsz különbséget észrevenni. Viszont most koncentrálnom kell, nem fogok tudni társalogni is.

Azzal minden figyelmét a sebre fordította. Először is kihúzta a mágiaszálakat, amiket a repesz elvágott. Furcsa volt, valami mágikus dologból kellett származnia a fémdarabnak, másképp nem tehetett volna kárt a kart mozgató és rögzítő mágiában. Eközben arra próbált rájönni, hogy lehetne a mágiaszálakat újból hozzákötni a húshoz. Sosem csinált még ilyet.

Úgyhogy a ráérzésére bízta a dolgot. Fogta a szálakat, Espada vállának a csonkjához illesztette őket. Majd a fémkarban maradt mágia után nyúlt, kihúzta a húsból, és összeérintette a szálakat, hogy összeforrhassanak. Felerősítette bennük a mágiát, hogy gyorsabban nőjenek ismét össze. Mikor ez megvolt, úgy fordította a fémkart, hogy tökéletesen illeszkedjen a váll csonkjához. Szorosan odafogta, hogy a szálak mozogni tudjanak, és a helyére feszítsék vissza az acél kezet. Loire nem tévedett, pontosan az történt, amire számított. A szálak ismét belefúródtak a húsba, és a fémbe, szorosra feszültek. És mire Loire elengedte a kart, az újra elválaszthatatlanul a helyén maradt. Eddigre a szálak újra elszakíthatatlan szilárdsággal fogták össze a fémet és a húst.

Loire már majdnem végzett, már csak mozgásra kellett bírnia a kart. Behajtotta Espada könyökét, szorosan a mellkasához nyomta az öccse alkarját. Majd egy kecses mozdulattal lökött egyet Espada vállán, hogy az ízület a helyére forduljon. A lány úgy gondolta, hogy valószínűleg Espada ugraszthatta ki, mikor kétségbeesésében próbálta mozgásra kényszeríteni a sérült karját. Viszont azután, hogy az ízület a maga leírhatatlan-furcsa hangjával a helyére került, Loire megkönnyebbüléssel vette észre, hogy az öccse ujjai önkéntelenül összerándulnak. Végre minden a helyén volt.

– Hát hallod – mozgatta át elégedetten, és fájdalommentesen tagjait Espada, azt kell mondanom, hogy határozott fejlődést mutatsz. Nem azt mondom, hogy nem fájt, de semmi sem volt a korábbiakhoz képest.

– Te is jobban hazudsz – huppant le melle Loire, véres kezét alvadt vértől barna mellényébe törölte –, már majdnem elhittem, hogy kevésbé fájt.

– Hé! – tiltakozott a fiú. – Én tényleg őszintén mondtam!

– Na jó, talán hiszek neked.

Nekidőlt Espada vállának. Te jó ég! Hogy milyen jó érzés volt annak a hideg, kemény fémnek támaszkodni, és végre lecsukni a szemét. Később nem volt biztos benne, hogy nem bóbiskolt-e el. Az aznapi hajnal hűvösebb volt, mint a korábbiak. De Loire nem érezte, túl fáradt volt ahhoz, hogy bármit is érezzen. Azt sem vette észre, hogy tagjai remegni kezdtek a kimerültségtől és hidegtől most, hogy nem tartotta őket melegen a mozgás. Úgy vacogott, hogy még Espada fogai is összekoccantak tőle.

– Hé, fiú – hallott valami távoli hangot Loire –, itasd meg ebből.

– Hagyd békén! – hallotta Espada tiltakozását. – Vidd innen azt a mérget!

Loire orrát erjedt gyümölcs és maró alkohol szaga csapta meg. Ahogy erre nagy nehezen kinyitotta a szemét, egy koszos szájú üveget látott maga előtt – valószínűleg nem ő volt az egyetlen, akinek eddig felkínálták. Majd Espada összekaristolt fém karja tolakodott be a szeme elé, ahogy próbálta eltolni az üveget tartó kezet Loire arca elől. Ahogy a lány próbált távolabbra fókuszálni, szeme előtt egy idősebb, talán ötvenes férfi borostás arca tisztult ki. Ismerős volt neki valahonnan. Feltehetőleg meggyógyította az imént.

– Ne légy ostoba kölyök! – próbálta jobb belátásra bírni az idegen férfi. – Hagynád így elaludni? Hiszen rázza a hideg. Ettől egy kicsit erőre kap majd. Gyerünk kislány, húzd meg.

Loire nehezen fogta fel, hogy a kezébe nyomták az üveget, és épp arra ösztökélik, hogy igyon a ragasztó szagú nyers szeszből. Automatikusan emelte a szájához, jól meghúzta, és az alkohol azonnal égetni kezdte a nyelvét, a torkát, de még a fogait is. Csak a felét tudta lenyelni a kortynak. A másik felét öklendezve, köhögte ki, egyenesen a nadrágjára. Fel sem vette, a vér mellett úgyis elfér. Fél kézzel a száját törölgette.

– Ejnye, hát illik ezt? Pazarolni ezt a drága italt – méltatlankodott az idegen, miközben Loire szájához tolta az üveget –, na még egyet.

A lány megint meghúzta, de most óvatosabb kortyot szívott a szájába belőle. Ezt le is tudta nyelni. Érezte, ahogy a szesz forrósága végigterjedt a torkában, lecsúszott a nyelőcsövén, szétáradt a gyomrában, majd kisugárzott remegő tagjaiba. Az idegen igazat mondott, felmelegedett, a remegése teljesen abba maradt. Sőt az éhségérzetet is elnyomta korgó gyomrában.

– Na látod. Én megmondtam. Nesze, te is – fordította most Espada felé az üveget –, igyál egyet a fájdalom emlékére.

– Nem – vette el a fiú, ha Loire meg bírta inni, ő sem maradhat el tőle –, azokra, akik meggyógyultak.

Ő is húzott egyet a beazonosíthatatlan ízű löttyből, és Loire irigykedve figyelte, hogy ő még csak egyet sem köhintett tőle. Miután Espada visszaadta az üveget, az idegen továbbállt vele, olyanokat keresve, akiknek szükségük lehet a szesz melegére, vagy a tompaságra, amit okoz. Lehet, hogy a mágusok meggyógyították a harcokban megsebzett testeket, de a sérült lelkeket mégis csak az ital gyógyította hatásosabban.

Miután az idegen eltűnt előlük újabb pácienseket keresve, ők ketten továbbra ott maradtak, ahol eddig is voltak. Loire kissé szédülni kezdett az italtól, nem érezte, hogy fel tudna állni, de legalább kimelegedett tőle. Nem volt szokása éhgyomorra inni, ilyen tömény mérget meg aztán egyáltalán nem. Így nem csoda, hogy jól fejbe kólintotta az a pár korty. Espada sokkal jobban bírta nála.

Loire úgy döntött, ott marad még egy kicsit a kövön ülve, míg a fejébe és a lábaiba is visszatér stabilitás. Továbbra is Espadának dőlve ült, és várta, hogy újra megálljon körülötte a világ. Közben végig a meggyógyított sebesülteket figyelte, ahogy élményeket cseréltek, keresték azokat, akiktől a harcok során szakadtak el. Ekkor vette észre a sebesültek közt lépdelő Hence-t is. Meg-megállt, váltott pár szót a gyógyultattakkal, leguggolt a reménytelen esetekhez, akikkel Ward utasítására nem foglalkozott, de most már ereje sem maradt, hogy tegyen értük. Majd Chealsey ellátja őket, amint sorra kerülnek. Hence egyre közeledett feléjük, de láthatólag nem ők voltak az elsődleges célpontjai. Aztán mikor észrevette őket, eléjük lépett.

– Le vagyok nyűgözve – mondta Hence a maga kiismerhetetlen modorában –, rengeteg emberemet meggyógyítottátok. Úgy látszik a szabad mágusoknak nincs lehetetlen. Bár akik meggyógyultak, azt állítják, a másik ügyesebb.

Hence szenvtelen hangon beszélt, és kivételesen megsérteni sem állt szándékában senkit. Loire-nak ekkor telt be a pohara. Dühösen pattant fel, még dolgozott benne az alkohol, és a csata indulatai. Képtelen volt eltűrni, hogy gúnyolódjanak vele, egy olyan nap után, mikor többször győzte le magát, mint addigi életében összesen. Szembe fordult Hence-szel, sosem viselte jól, ha csökevényes gyógyítói képességeit kritizálták. Dühös volt. Valakire rá akarta zúdítani az indulatait.

– Akkor azoknak szerencséjük volt, akiket a másik látott el. Én nem vagyok orvos. Én csak szívességet tettem az embereidnek. Nem tudok bármit meggyógyítani, sosem állítottam, hogy igen. Amit meggyógyítok, az viszont fáj. Ez van. De úgy érzem, ez még mindig jobb, mint kínok közt meghalni.

Loire nem vette észre, hogy Espada is felkelt mögötte. A fiú nem volt olyan magas, mint Bastion vagy Harmadik, Wardtól meg aztán jóval elmaradt, de még így is a lány fölé magasodott. Egyelőre még csak figyelte az eseményeket. Még nem döntötte el, hogy leállítsa Loire-t, vagy a sajátos, sértő humorért behúzzon egyet Hence-nek. Magasságos istenek! De szívesen megtette volna ezt az utóbbit, szinte viszketett a tenyere valahányszor meglátta a férfit. Ő is rosszul viselte, ha idegenek a nővérét sértegették.

– Nyugi srácok! – nevetett fel könnyedén Hence, ő még nem érezte, mennyire félre ment a vicc.

– Ne merj velem gúnyolódni! – sziszegte Loire, és a törmelékek elkezdtek felemelkedni körülötte.

Mintha most nemcsak a szeme izzott volna zölden, hanem a levegő is körülötte. Espada döbbenten eszmélt rá, hogy ez az ő dühe. Ugyanaz történt most, mint gyerekkorukban, összekapcsolódtak az érzéseik, és Loire őrjöngött helyette. Csakhogy kölyökként Loire még nem fedezte fel, hogy tud embert is ölni. Ha viszont most a törmelékeket Hence-nek küldi, semmi sem marad szegény ostobából. Espada szerette volna visszaszívni magába az indulatait, hiszen ő néhány betört orr után azért jó eséllyel megállt volna… de Loire… Ebbe még belegondolni is rossz volt.

– Loire – fogta meg a vállát, jó erősen megszorította, hátha a fajdalom kibillenti a dühöngésből –, senki sem gúnyolódik veled. Csak egy rossz vicc volt…

Hence-nek több esze volt, minthogy meg merjen szólalni, ezért csak döbbenten várta, hogy mi történik. Nem vette észre, hogy Ward is épp akkor ért oda közéjük Bastion és Harmadik társaságában. Ők is azonnal le tudták mérni, hogy épp nem a legjobb irányban folynak az események.

– Loire! – Dörrent most rá Ward a lányra, aki izzó tekintettel fordult felé. – Elég legyen. Tedd azokat le.

Nyugodtan beszélt hozzá, Loire pedig pár pillanatig csak nézte. Nem szólt, csak vett néhány nagy levegőt, egyiket a másik után. Majd visszahullott a földre az első kő, aztán a második, végül sorban az összes.

– Sajnálom – fordult vissza Hence felé, csak azért préselte ki magából a szavakat, mert nem akarta, hogy Ward utasítsa bocsánatkérésre.

– Ugyan, az indulat jobb kint, mint bent – próbálta elbagatelizálni a helyzetet Hence is.

A következő pillanatban Espada ökle csapódott a képébe. Ward nem tudta időben megállítani. Bár a fiú utólag azt gyanította, hogy nem is akarta. Harmadik valahogy mögé került, ő rántotta vissza, hogy ne üthessen még egyszer. Ward ráparancsolt, hogy higgadjon le, miközben Harmadik továbbra is lefogva tartotta. Nem próbált szabadulni, maga sem értette, hogy tudták visszatartani indulatait azok a karok, mikor Harmadik bármikor ki tudta hozni belőle a legrosszabbat.

– Majd elbeszélgetek a fejével – mondta minden meggyőződés nélkül Hence-nek Ward, arcán egy pillanatra átvillant, hogy a másik örülhet, hogy nem tőle érkezett az ütés.

– Semmi gond – törölgette az orrát Hence, még mindig vigyorgott -, jobb tudni, kivel hányadán áll az ember. Ha jól sejtem, már régóta kikívánkozott ez a pofon a fiúból.

Erre Espada ismét megrándult, de Harmadik szorított a fogáson, és ő ismét veszteg maradt. Nem akart ártani Harmadiknak, bár magát azzal győzködte, hogy nem kockáztathatta a törékeny egyensúlyt annak ellenére sem, hogy maradt még az ökleiben jó pár kiosztható ütés. Mikor már nem bírta tovább a közelséget, lelökte magáról Harmadik karját.

– Menjetek a tanácsterembe – utasította őket Ward –, meg kell beszélnünk, hogyan tovább.

✨✨✨✨✨

A tanácsteremben már ott volt a Mélyiek parancsnoka, Kidan, néhány módosított, és Hence Jobb keze – a Bal feltehetőleg mostanra már meghalt, ő is a kétes állapotú sebesültek közt volt, akikkel a lányok nem foglalkoztak. Eddigre Ward már mindenkit felvilágosított az előzetes állapotokról, főleg arról hogy támadás érte a Mélyt, és hogy mielőbb vissza kell indulniuk. Elmondta azt is, hogy számot vetettek az Espada által épen hagyott vonatok lehetőségével. Viszont a Parancsnok azonnal indulni akart.

– A mágusod be tudja indítani a szerelvényt – tért a tárgyra azonnal –, ha Csillagfényfok kinyitja nekünk a kaput, indulhatunk is.

– A mágusom alig áll a lábán – foglalt ellene állást Ward –, és a kaput is neki kell kinyitnia, mivel ő zárta le. Amíg nem aludtunk nem megyünk sehova. Az a hat óra már nem számít semmit, ha a vonat elvisz minket a hegyek bejáratáig.

Sem Loire, sem Bastion nem igyekeztek kijavítani bátyjukat, hogy Loire mágiája már nem védi a várost, ellenben Bastion égbetörő fala annál inkább. Ők sem akartak előbb indulni. A Mélyiek próbáltak tiltakozni, és a korábbi indulás mellett érvelni, de Ward hajthatatlan volt. Nem egyezett bele semmilyen tervbe, ami nem tartalmazott legalább minimális mennyiségű alvást.

– Rendben – adta meg magát végül kelletlenül a Parancsnok –, de délben indulunk. Addig van ideje aludni a mágusaidnak.

A tárgyalás első fele, ha nem is barátságos hangvétellel ért véget, de legalább sikeresen zárult. A Mélyiek ezután távoztak is, az már nem érdekelte őket, hogy szövetségeseiknek milyen egyéb megbeszélnivalójuk van még egymás között.

– Szóval ti is mentek velük? – kérdezte Hence. Nem hallatszott a hangján a csalódottság, mégis arra számított, hogy legalább ők öten tovább maradnak, hogy segítsenek megszilárdítani neki a hatalmat, ha már a Mélyiek ilyen hirtelen távozásra kényszerülnek.

– Megyünk – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Ward –, mi hoztuk rájuk a bajt. Segítenünk kell nekik a rend helyreállításában.

– És mi lesz a halottakkal? – nem lehetett pontosan tudni, hogy kikre gondol, a katonákra-e, vagy azokra, akiket élve szeretett volna látni.

– Nekem nincs most erőm senkit feltámasztani – rázta a fejét Loire –, de a másiknak lehet még. Válaszd ki a legfontosabbakat, akiket támasszon fel. Ha a többire vagy kíváncsi, azok három hétig fognak engedelmeskedni neked. Utána kiszáll belőlük a mágia.

– Miért pont három hét? – követelt választ türelmetlenül Hence.

– Talán mert halottak? – nézett rá Loire, mintha ütődött lenne. – Három hét múlva tökéletesen érteni fogod, hogy miért.

– Hallottad – erősítette meg az iméntieket Ward is –, ennyi időd van megcsináltatni velük mindent, amit akarsz. Utána kénytelen leszel a Mélyre támaszkodni.

– Nincs mód arra, hogy…? – próbálkozott tovább Hence.

– Nincs – felelte azonnal teljesen őszintén Loire –, képtelen lennék ennyi embert…

– Ha lenne is – vágta rá Ward –, én nem engedném.

Ezután visszatértek a sebesültek közé megkeresni Chealsey-t. Bár Bastiont és Harmadikot is felkészítették arra, hogy ott találják majd, az utóbbit kifejezetten lesokkolta a látvány. Ő maga is szívesen megfojtotta volna, ha nem lett volna már halott. De szembesülni azzal, aki annyi kínt és fájdalmat okozott neki, nem volt könnyű. Ráadásul Ward halála is az ő lelkén száradt. Elmondhatatlanul nehéz volt megtűrni maguk közt.

Loire odasietett Chealsey mellé, aki még mindig a reménytelen esetekkel foglalatoskodott. Jól megnézte magának, és megdöbbentette a látvány. A halott lány még magához képest is rettenetesen festett. Szinte átlátszó volt, szürke és aszott. Úgy látszik egy halott testben is ki tud merülni a mágia.

– Tudsz még halottakat kelteni? – kérdezte tőle Loire. – Úgy értem, felélszteni?

– Ötöt biztosan – felelte érzelemmentesen Chealsey –, ha nem számít, hogy tönkre megy a testem, talán tízet is.

– Legyen akkor öt – jelentette ki Ward –, még szükségünk van rá.

– Te tényleg magunkkal akarod vinni? – meredt bátyjára elhűlten Bastion.

– Ha Dōrba nem is, egy darabig biztosan – zárta le ezt a témát, majd Hence-hez fordult –, hallottad. Válaszd ki azt az ötöt. Ha valakit még rajtuk kívül fel akarsz éleszteni, talán Loire is hajlandó lesz segíteni, indulás előtt, ha aludt egy kicsit.

Ward ezzel befejezettnek tekintette a megbeszélést, megindult vissza az épület felé, a többiekkel a nyomában. Egyedül Loire maradt még ott Chealsey-vel, hogy még pár utasítással lássa el.

– Használj minél kevesebb szikrát rájuk – mondta neki –, a Mélyben kelleni fognak. De ha tudsz még szikrákat gyűjteni az lenne a legjobb. Még valami… Tudsz olyan amulettet készíteni, amivel a varázsképtelenek is irányítani tudják a halottakat?

– Tudok – felelte az.

– Remek csinálj egyet. Hence-nek.

– Hogy csináljam? Három hét múlva már…

– Tudom – vágott türelmetlenül a szavába Loire –, csináld úgy, hogy három hétig maradéktalanul működjön. Utána az animusok is újra halottak lesznek. Nem hagyom őket tovább ebben a világban. Ha kész vagy, nekem add oda. Én majd induláskor tovább adom.

– Loire, elég a csevegésből! – szólt hátra neki türelmetlenül Ward –, lódulj aludni végre. Délben indulunk.

A lány nem szólt semmi többet Chealsey-nek, hanem a többiek után futott. Eddigre már majdnem teljesen kivilágosodott. Ha még sokáig húzzák az időt, lassan már lefeküdniük sem lesz értelme.

– Én azért tudnék enni valamit alvás előtt – Loire Harmadik zsörtölődésére érte utol őket, a véleményét Bastion és Espada is osztották.

– A vendéglátónk biztos intézett már nekünk valamit – nézet vissza Hence-re Ward.

A férfi ott maradt Chealsey-vel, és amennyire ki tudták venni ebből a távolságból, az első, aki mellett megálltak, az addigra már a sérülésébe belehalt Bal volt. Ward elfordult tőlük. Nem akarta látni, ahogy a halottak hús-vérként életre kelnek. Ha tudnák, amit ő tud, ha éreznék azt a hatalmat, ami benne van, nem vágynának vissza egy hús-vér testbe. Bár neki sem kellene a saját furcsa létéhez ragaszkodni, hiszen ez nem helyes, próbálta emlékeztetni magát. Egyre kevesebb sikerrel.

– Helyes nekünk egyáltalán csatlakoznunk a Mély seregéhez? – Kérdezte váratlanul Harmadik, felrázva Wardot a gondolatai közül. – Gondolom, nem számoltál be a dōri főhadiszállásnak a döntésedről.

– Valóban nem – rázta meg a fejét Ward –, most nem a parancsaikra cselekszünk majd. Azt tesszük, ami a helyes. És mivel biztos vagyok benne, hogy a vezetőink egy követ fújnak a mágusokkal, nem engednék, hogy elhagyjuk Csillagfényfokot.