89. Egy visszalépés

Luther nyugtalanul hallgatta a híreket a rádióban. Még a reggeli kávétól is elment a kedve. A tévét nem kapcsolta be, köszönte szépen, magától is tökéletesen el tudta képzelni, amiket hallott. Az utóbbi időben mintha minden összeesküdött volna ellene. Valahogy nem működtek a jól kiötlött tervei. A bevezetett szigor ellenére a zavargások csaknem csillapultak. Sőt, két napja már nyílt harcok dúltak Lombardia központjában.

Az elégedetlenkedők megpróbálták elfoglalni a Közös Együttélés Minisztériumát, hátha ezzel nyomást gyakorolhatnak a Magisterre a háború befejezését illetően. Csakhogy Luther nem volt az a fajta, aki hagyta magát megfélemlíteni. Az pedig minden nyugtalansága mellett egy kis reménnyel töltötte el, hogy a Minisztériumot védő volt Palota Őrök mellé a hívei is felsorakoztak megvédeni a rendet. Sokan ugyanis még mindig egyetértettek a világ újbóli egyesítésével, és a Magister megválasztásával.

Luthert az aggasztotta igazán ezzel a helyzettel kapcsolatban, hogy mivel a zavargásokat nem sikerült ezalatt a két nap alatt megfékezni, Robert, a testőrsége feje úgy döntött, nem biztonságos a Magister számára elhagyni a vidéki villát. Félix pedig teljességgel egyetértett ezzel a képtelen ötlettel. Így ő két napja a villájában raboskodott, mert mindkét aggodalmaskodó jobbnak látta hét lakat alatt tartani. Luther pedig emiatt nem haladt úgy a terveivel, ahogy szeretett volna.

Éppen ezért úgy döntött, hogy most érvényesíteni fogja az akaratát. Csengetett, magához rendelte Félixet, és várta, hogy az öreg becsoszogjon az irodájába. Addig is próbálta felfűzni a gondolatait, hogy meg tudja győzni. Aznap ki kellett mozdulnia, túl sok dolga volt, amit nem intézhetett a ház falai közül telefonon, vagy e-mailekben. A Népmegfigyelés a Magistert sem kerülte ki, és bár Luther mindig kikozmetikáztatta az őt érintő felvételeket Félixszel, mégsem szeretett felesleges kockázatot vállalni.

– Üljön le! – utasította Félixet, mikor az betette maga mögött az ajtót.

– Szóval ez hosszú lesz – csoszogott zsörtölődve az egyik kényelmes fotelig az öreg.

– Látom ismét elemében van – jegyezte meg epésen Luther.

– Nem igazán, de már előre látom, hogy megpróbál meggyőzni, hogy vigyem ki a városba, én viszont nem hagyom magam. Csak belegondoltam, hogy ez milyen sokáig fog tartani.

– Nem fog – jelentette ki Luther –, mert én most elmondom egyszer, hogy hova, és miért kell kimennem. Aztán utasítom, hogy engedelmeskedjen, függetlenül attól, hogy egyetért-e.

– Erre kíváncsi leszek – vonta fel a szemöldökét Félix, miközben ráérősen hátradőlt a fotelben.

Luther érezte, hogy lüktetni kezd az erecske a homlokán. Rettenetesen bosszantotta, hogy Félix ennyire hajthatatlanul fafejű volt ebben az utóbbi két napban.

– Nézze – vett egy nagy levegőt Luther, próbált higgadt maradni –, maga is tudja, hogy ma kell találkoznom Pascallal.

– Pascal? Ja, igen, emlékszem. A beépített ember, akinél Simon Lexington húgát hagyta. Természetesen tudom. És mint biztonságai főnöke, úgy vélem, hogy ez a találkozó nem ér meg annyit, hogy kivigyem a városban tomboló harcokba.

– A harcok a belvárosban folynak – fújta ki idegesen a levegőt Luther –, nekünk pedig a külvárosban van dolgunk.

– És természetesen semmi esély sincs rá, hogy tovább terjedjenek kifelé a zavargások – gúnyolódott Félix –, nem, ezzel még nem sikerült meggyőznie. Valami nagyon jóval kell előállnia, ha azt akarja, hogy vásárra vigyem a bőrét.

– Üzenetet kaptam Pascaltól – tolt egy megfejtett kódolt levelet az öreg elé Luther.

– Igen, látom, azt írja, hogy valami komoly felfedezést tett a Scientia Castitae-ről, amit csak személyesen mondhat el. Személyesen, de azt nem kötötte ki, hogy csak Önnek. Mindketten tudjuk, hogy bárkit odaküldhetne az információért. És csak azért akar személyesen menni, mert a megszállottsága lett ez Simon Lexington, és abban bízik, hogy róla tud majd meg valamit. De tudja mit? Kezdem nagyon unni ezt a rögeszmét. Sokkal komolyabb dolgokkal kellene foglalkoznia, mint ez a fantomkergetés. Úgy meg különösen, hogy semmit sem tud Ward halálának körülményeiről. Azt is csak Ön találta ki, hogy köze van a hozzá.

– Magának nem engedelmeskednie kéne? – dörzsölgette fáradtan a halántékát Luther.

– Én K vagyok, ne degradáljon kevesebbé. És tudja, mint K, képes vagyok használni a fejem. Ahogy hallgatom ezt a követelőzést, úgy érzem jelenleg Ön helyett is én gondolkodom – rosszalló tekintettel az arcán figyelte Luthert pár pillanatig, majd sóhajtva szólalt meg újra –, de tudja mit? Most az egyszer kiviszem. De csak azért teszem, mert tudom, mennyire makacs, ha valamit a fejébe vesz. Valakit biztos találna, aki annyira tart Öntől, hogy engdelmeskedjen. Akkor már jobb, ha én vigyázok az épségére. Remélem, hogy Pascal információja megéri a vesződséget. Ha nem, biz’ istenek, bezárom, míg ki nem józanodik ebből az őrületből.

– Remek – vigyorodott el fáradtan Luther –, az elejétől kezdve ezt akartam hallani. Akkor én értesítem Pascalt, hogy jövünk. Megtudom tőle, hol vár minket.

– Remélem, látja rajtam, hogy én mennyire nem örülök. Menjen, és szedje össze magát. Minél előbb túl akarok lenni ezen. És vegyen fel mágiaálló mellényt is. Én addig előkészítem a páncélozott autót.

Ezzel otthagyta Luthert, aki elégedetten látott neki a készülődésnek. Szerette, ha úgy alakulnak a dolgok, ahogy eltervezte. És most kifejezetten elégedett volt amiatt, hogy Félixet sokkal könnyebben meg tudta győzni, mint ahogy eredetileg számított rá. Bár, tisztában volt vele, hogy az öreg hagyta magát meggyőzni. De nem törődött vele.

A szobájába ment, felöltötte a mágiaálló mellényt. Egy újat, bár a lyukas továbbra is itt lógott a fogasra akasztva. Szándékosan nem dobta ki. Kellett valami, hogy emlékeztesse, mi az eredménye, ha lebecsüli az ellenfelet. Miután a mellényt becsatolta az oldalán, még magára vett két diszkrét pisztolytokot is, amik kényelmesen elférnek a kabát alatt. Majd a garázsba indult. Meg sem lepődött azon, hogy Félixet már teljesen menetkészen ott találta az autó mellett fekete páncéljában. Épp egy hosszú bőrkabátot lendített magára, hogy eltakarja a fekete fémet.

Luther egy szó nélkül szállt be mellé az autóba. Félix is némán hajtott ki vele a garázsból. A komornyik igyekezett kerülni minden feltűnést. A páncélozott autók közül is a legkisebb, legmozgékonyabb városi terepjárót választotta ki, egyszerű polgári rendszámmal. Ilyenje végül is bárkinek lehetett. Luther sosem használta, mert szerinte túlságosan semmilyen volt, de Félixnek eszébe sem jutott magiszteri járművel feleslegesen felhívni magukra a figyelmet.

Elkerülő utakon mentek, az autópályára sem hajtottak fel. Félix értesülései szerint több szakaszon barikádokat építettek, hogy lassítsák a városba áramló forgalmat, ezzel is akadályozva azokat, akik a tüntetők támogatására érkeznének. Luther az útvonalat teljes egészében az öregre bízta, már annak is örült, hogy a villa falain kívül lehet.

Az öreg azt sem kérdőjelezte meg, hogy egyáltalán jó ötlet-e személyesen besétálniuk Pascal rejtekhelyére, úgy hogy a Magister arcát csak az nem ismerte, aki teljesen vak volt. Feltételezte mindkét összeesküvőről, hogy megtették a szükséges óvintézkedéseket, és semleges területet választottak a találkozóra. Félix így engedelmesen vezetett, amíg el nem érték a megadott címet.

Valóban, ennél elhagyatottabb helyet keresve sem találhatott volna. A város egyik régi, elnéptelenedett ipartelepének sötét, düledező épületei közt hajtottak el a felrepedezett aszfaltú uton. Voltak olyan iparágak, amik kihaltak és feledésbe merültek a technika fejlődésével. Még a mindent átható mágia sem tudta megmenteni ezeket a hagyományos módszereket az enyészettől. Annyival olcsóbban elő lehetett állítani bizonyos árukat a mágia által mozgatott elektromosságnak és gépesítésnek köszönhetően.

Nosztalgikus érzés volt ezek közt a düledező épületek közt végighajtani. Félix talán húsz éve járhatott erre utoljára. És akkor még, ha döcögősen is, de működött az üzemek egy része. Volt itt minden, például egy régi húsüzem, poros, kitört ablakokkal, feketére piszkolódott falakkal. Közvetlenül mellette egy csontfeldolgozó gyár helyezkedett el. Itt korábban a levágott állatok csontjaiból készültek mindennapi használati tárgyak, illetve kisebb varázseszközök a hétköznapi embereknek, amik addig voltak használhatók, amíg ki nem merült bennük a gyártás során beléjük töltött mágia.

De mára a húsüzem a város túlsó felére épült áramfejlesztő telep mellé költözött, amit követett a csontfeldolgozó is. A varázstárgyak készítését pedig a mágusok áthelyezték a belvárosban található manufaktúrákba. Nekik végül is mindegy volt, honnan hozzák az olcsón beszerezhető csontokat. Félix némi sajnálkozással nézett végig a többi üres épületen is, ahogy elhaladtak mellettük. Hasonló sorsra jutott a textilgyár is. Viszont amennyire az öreg tudta, az örökmécses gyárat nem helyezték át sehova, az csak egyszerűen feledésbe merült, miután megjelentek a könnyen, olcsón és nagy mennyiségben előállítható villanykörték.

– Az lesz az – rázta fel merengéséből Luther. A sors iróniája lehetett, hogy épp a megrogyott tetejű örökmécses gyár épülete felé intett.

Félix egy szó nélkül arra kormányozta az autót. De óvatosan nem a bejárat előtt állt meg. Elfordult az épület oldala mellett, és keresett egy nehezen észrevehető helyet a falak árnyékában. Csak itt állította le a motort. Intett Luthernek, hogy addig ne szálljon ki, amíg ő körül nem nézett, a Magister bár feleslegesnek tartotta ezt az elővigyázatosságot, engedelmesen veszteg maradt. Úgy érezte, már épp eléggé próbára tette a komornyik türelmét egy napra. Aztán Félix jelzett neki, amire végre ő is kiléphetett az omladozó épületek takarásába.

Az egyik oldalsó vészkijárathoz vezette Félixet. Az öreg viszont nem engedte belépni. Félretolta gazdáját az ajtóból, a saját testével fedezve. Addig nem is szándékozott előre engedni, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy nem érhetik meglepetések őket. Luther elmondta neki még idefele jövet, hogy milyen jelet kell lekopogni az ajtón, hogy kitáruljon előttük. Félix le is kopogta, és türelmetlenül várta, hogy válasz érkezzen az ajtó túloldaláról. Válasz épp nem érkezett, viszont a zárban nehézkes kattanással elfordult a kulcs, és az ajtó épp annyira nyílt ki, hogy óvatosan besurranhassanak.

Ahogy beléptek, a tagbaszakadt férfi, aki beengedte őket, kisandított az ajtón, ő maga is ellenőrizte, hogy a két látogatón kívül nem alkalmatlankodik nála más. Visszazárta az ajtót, és egy poros, szűkös irodába vezette őket. A szűkös helyiségben megállt az ablakkeret mellett, szigorúan úgy, hogy kintről ne láthassák. De még így is esett rá épp annyi fény, hogy Félix gyanakodva szemügyre vehesse.

Pascal nagyjából olyan magas volt, mint Luther, olyan széles mellkassal, mint az alföld. Szemöldöke összenőtt, arcát sűrű, fekete borosta borította, ennek ellenére fejét ritkás haj fedte csak. Elhanyagolt megjelenése ellenére is Félix nem kételkedett abban, hogy nem szeretne birokra kelni vele. Vendéglátójuk fejében is hasonló gondolatok futkoshattak, épp úgy gyanakodva vizslatta őket, mint ahogy őt is nézték.

– Nohát, micsoda megtiszteltetés – szólalt meg mély, recsegős hangon Pascal –, a Magister személyesen, és az egyik hű testőre.

Félix szeme indulatosan megvillant, ennyi Pascalnak is elég volt ahhoz, hogy tudja, jobb ha kellő tisztelettel beszél a vendégeivel. Érezte, hogy nem fog könnyen menni, hiszen a Scientica Castiea-ben szinte a teljes rangsort megjárta már, éppen ezért egyáltalán nem volt udvariaskodáshoz szokva. Sőt, a tapasztalatai azt mutatták, hogy az alpári modor magasabbra juttat, mint a rosszul elhelyezett hízelgés.

–  Nem értem miért van így meglepve – lépett elé Luther –, maga küldte ezt az üzenetet, nem?

– De igen – vetett a levélre egy gyors pillantást Pascal –, de arra mégsem számítottam, hogy Ön jön ide. Azt hittem, csak küld valakit. Mondjuk Robertet.

– A levele alapján úgy gondoltam, fontos annyira, hogy magam jöjjek – ezzel Luther elhallgatott, jelezve, hogy várja az információkat.

– Hát igen, elég fontos – kezdett bele Pascal –, változások voltak a Scientia Castitae-n belül. A legfontosabb az, hogy választottak új vezetőt. És előléptettek. Az eddigi szolgálataimért az új Vezető testőrévé neveztek ki. Szóval érti… azt akartam megbeszélni Roberttel, hogy így nehéz lesz összeegyezetetni a testőrködést és a gyerekfelügyeletet. Reméltem, megmondja majd, hogyan legyen.

Luther érezte, hogy a kíváncsiságtól felszalad a szemöldöke. Erre aztán nem számított. Sem arra, hogy a Scientia Castitae ilyen gyorsan választ új vezetőt. Amennyire ő ismerte a csoportot, sokszor az ég színében sem tudtak megegyezni, ezért is tudta kívülről bomlasztani a soraikat, és felhasználni őket a saját céljaira. És ugyanígy meglepte Pascal előléptetésének a híre is.

Persze, tisztában volt nagyjából a beépített emberei feladatkörével, és az ellenség közt betöltött szerepével. Nagyjából. Nem teljesen. Annyi embere volt a világ minden részen, hogy képtelenség lett volna egymagának mindent tudni róluk. Ezért tartott „madárkákat” mindenhol, akik mindent láttak és hallottak helyette. Így tudott annyit tőlük Pascalról, hogy a Scientia Castitae-ben elégedettek vele, és hogy nem kételkednek a hűségében. De azt sosem gondolta volna, hogy ez az elégedettség olyan fokú, hogy egyenesen az új vezér mellé emeljék.

Luther is tisztában volt egy testőr kötelességeivel és időbeosztásával. Legjobb esetben is egy teljes embert igényelt, és folyamatos, huszonnégy órás szolgálatot. Az utolsó tehát, ami Pascal idejébe bele fog így férni, az a gyerekfelvigyázás. Luther személy szerint mégsem tartotta jó ötletnek, hogy lecseréljék bárki másra. Azt akarta, hogy Aeternia feltétlenül megbízzon a férfiban. De hogy bízhatna meg bárkiben, ha azt látja, hogy még az is ellöki magától, aki a Magister karmai közül kimentette?

– Azt hittem, világos volt az utasítás – szólalt meg kis gondolkozás után ismét –, meg kell kedveltetnie magát a kölyökkel. És úgy gondolom, épp eleget fizetek, hogy ez ne legyen probléma.

– Ez nem pénz kérdése – nézett rá megbotránkozva Pascal – ez csak egy gyerek. Egy kis szörnyeteg, az igaz, de a Castitae-ben mindenki holtan akarja a félresikerült merénylet miatt. Valakinek állandóan vigyáznia kell rá, ha magának tényleg élve kell. De ha az Új Vezér testőre leszek, nem fogok tudni mellette is lenni. Magammal ugye mégsem vihetem.

Luther bizalmatlanul méregette a férfit. A felháborodása mindenesetre őszintének tűnt. Az pedig kifejezetten meglepte, hogy nem kér több pénzt. Ahhoz volt szokva, hogy a rizikósabb munkákért nem általlanak arcátlanul nagy összegeket kérni, sőt sokszor a végösszeg megsokszorozásának követeléstől sem riadnak vissza. Ellenben Pascal érdekes módon csak megoldást kért a helyzetre.

– Rendben. Akkor magyarázza el, hogy én is megértsem. Mennyire jön ki a gyerekkel?

– Nem könnyű eset – vonta meg a vállát nemtörődöm módon Pascal –, de tudja sajnálom. Lehetne az enyém is. Meg van róla győződve, hogy vissza kell térnie a csoporthoz. Nem hajlandó elhinni, hogy meg akarják ölni. Még úgy sem, hogy egyszer megszökött tőlem, és akkor épp csak meg tudtam menteni. Azt hiszi, csak egy félreértés miatt vadásznak rá. Naiv egy kölyök.

– Hol van most?

– Nálam. Altatót kevertem az ételébe. Nem hagyhatom egyedül, mert akkor megszökik. De ezt sem játszhatom vele túl sokszor vagy gyakran. Nem hülye a kölyök. Rájön és akkor az egésznek vége. Nem könnyű így építkezni, mi?

Luther nem válaszolt azonnal. Nem volt egyszerű kérdés. A kamaszok egyébként is nehezen kezelhetők. Erről ő is éppen eleget tudott volna mesélni. Nem egyszer csinálta végig, hanem egyenesen négyszer, bár talán az ikreket lehetne Loire miatt egyenesen egy tucatnak is számítani.

– És mit gondol, hogy áll magához a kölyök? Bízik Önben valamennyire?

– Valamennyire igen. De közel sem eléggé. A bizalom időbe telik. De most épp időm nem lesz, amit ráfordíthatnék.

– Meséljen erről az új vezérről – váltott témát Luther, ő sem tudott semmi okossal előállni addig, amíg nem tudott többet.

­– Azt állítja ismeri magát. Azt mondja, a testőre volt. Ezért választották meg. Úgy gondolják, jól jöhet még maga ellen.

– Lawrence – bukott ki a Magisterből a felismerés, még mielőtt parancsolhatott volna magának.

– Szóval tényleg ismeri.

Pascal a zsebébe nyúlt, előhúzta a telefonját, hogy egy fényképet kikeressen rajta. Ő is biztos akart lenni a dolgában. Luther elé tolta hát a kijelzőt. A Magister pedig kivette a kezéből az eszközt, hogy jobban megnézhesse magának. Igen, tagadhatatlanul Lawrence volt. Luther tetőtől talpig átmustrálta. És mindent megtett azért, hogy leplezni tudja a döbbenetét. Egyrészt azért, mert fogalma sem volt, hogy Lawrence is a Scientia Castitae tagja lett azután, hogy otthagyta a szolgálatait. Pedig minden volt alkalmazottját lenyomoztatta… de ezek szerint Lawrence valahogy félre tudta vezetni az embereit. És mesterien eltűnt a szeme elől.

Úgy látszik a volt testőr képtelen volt megbocsátani neki azóta is az Espadával történteket. Luther nem is értette, miért. Hiszen, ha úgy vesszük, sokkal többet tett a gyerekért, mint amit a saját családja valaha is adhatott volna neki. Arról nem is beszélve, hogy a merénylet után a sajátjai nem kértek a gyerekből. Távoli rokonai maradtak még, akik hallani sem akartak róla, hogy hozzájuk kerüljön. Persze Luther éppen így számolt, de akkor is, a tényen nem változtat, hogy Salva Scientia elfordult Espadától.

Igaz, Luther hazudott volna, ha azt állítja, nem kísértették azóta is a Moeniában történtek. Még ennyi év után is előfordultak álmatlan éjszakái miatta. Éppen emiatt igyekezett mindent megtenni a fiúért. Persze ezt Lawrence már nem láthatta, mert eddigre kilépett a szolgálataiból. Úgy látszik azóta sem hagyott fel azzal, hogy bosszút álljon rajta. Pedig Luther abban bízott, hogy belenyugszik, azok után meg különösen, hogy sértetlenül távozhatott, és nem egy sötét gödörben végezte, ahova az árulókat szokta elhelyezni. De ezek szerint, ami késik, nem múlik, gondolta Luther, miközben még egy pillantást vetett a fényképre, mielőtt elaludt volna a kijelző. Azon pedig már kedve sem volt meglepődni akkor, hogy a volt testőrének „visszanőtt” a lába.

– Nem tűnik annyira döbbentnek – érezte meg most magán Pacsal vizslató tekintetét Luther. – Csak nem számított valami ilyesmire?

– Számítani épp nem számítottam – adta vissza a telefont –, de történtek velem mostanában váratlanabb kellemetlenségek is. Azt tudta egyébként, hogy részt vett Dōr ostromában?

– Tudtam – bólintott Pascal –, mindenkinek elmeséli. Mintha csak dicsekedne vele. Ahogy azzal is, hogy dolgozott magának. Bár nincs túl jó véleménnyel…

– Azt sejtettem – legyintett Luther –, nem épp barátságban váltunk el. De ez egy hosszú történet. Ha jól sejtem viszont, nemrég érkezhetett vissza a sebesültekkel.

Erre Pascal csak bólintott. A Magistert pedig egy pillanatra elöntötte a méreg. Nem kellett volna hagynia, hogy elhagyja a vonatot. Meg kellett volna öletnie, amíg módja volt rá… De az az átkozott nosztalgia. Espada levele és az a fénykép… Nem kellet volna szemet hunynia Lawrence dōri jelenléte fölött. Aztán Ward meghalt. És utána ki is ment a fejéből, hogy ezzel a pondróval foglalkozzon. Mire észbekapott, és tudatosult benne, hogy a sebesülteket szállító vonatok megindultak Határpart felé, már késő volt. Mire mozgósította Félixet erre a csúnya munkára – hiszen nem bízhatta másra –, Lawrence-nek volt ideje eltűnni a szeme elől.

Dühös volt magára ezért a mulasztásért, még úgy is, hogy semmi jel sem utalt arra, hogy komolyabb fenyegetést jelentene. Azután meg, hogy lenyomoztatta, és csak egy lecsúszott alkoholistát talált, aki mindenféle kétes egyének testőre és biztonsági főnöke volt, még kevésbé tartotta volna bárki is fenyegetésnek. Ennek ellenére Luthert különösen aggasztotta az utóbbi időben, hogy egyszerűen csak felszívódott az emberei orra előtt. Sejtette, hogy korábbi mulasztását, most hogy Lawrence a Scientia Castitae vezetője lett, már nehéz lesz helyrehozni.

– És azt elmesélte, hogy az ostromban elvesztette a lábát? – Kérdezte inkább Pascaltól. – Vagy azt, hogy hogyan tett szert erre az újra?

– Azt mesélte, hogy mágusok keresték fel. Ők ajánlották fel neki a lábat… a csatában nyújtott érdemeiért vagy miért…

– Cserébe miért? – kérdezett közbe türelmetlenül Luther. Remélte, nem kell külön felhívnia a másik figyelmét, hogy ilyen szívességeket nem szoktak csak úgy osztogatni. Harctéri eredményekért meg még kevésbé. Azért csak vállveregetés meg plecsni jár. Esetleg pár post mortem jó szó.

– Nekem mondja? – tárta szét a kezét Pascal tanácstalanul. – Fogalmam sincs, mit kérhettek cserébe. Tudja, a megválasztása utáni ivászaton kotyogta el. De annyira nem volt részeg, hogy ennél többet is eláruljon. De ha az én véleményemre kíváncsi, nekem gyanús, hogy ilyen hirtelen mindenki mellette döntött. Még csak nézeteltérés sem volt a tagok közt. Én nem szeretem a mágusokat, de ha tippelnem kéne, arra tippelnék, hogy befolyás kellett nekik.

Luther is éppen erre tette le a voksát. És ez a fordulat ijesztően illett a gyanakvásai sorába is. Most kifejezetten kifizetődőnek tartotta, hogy rávette Félixet erre a túrára. El is határozta, hogy alaposan az orra alá is dörgölni majd. Most viszont nagyon gyorsan végig kell gondolnia, hogyan ragadja meg és fordítsa jó irányba az eseményeket.

– Egyébként azt még nem újságolta el, hogyan történt a kinevezése. Valami bizottság választotta meg az új vezér mellé?

– Dehogy – legyintett Pascal – a színe elé hívatott, és személyesen kért fel, hogy legyek a testőre.

– Legyen az új vezér testőre, ha már kinevezték – mondta végül Pascalnak, közben azon kattogott az agya, hogy ez a választás sem lehet véletlen –, minden lépéséről tudni akarok. Viszont a kölyök is fontos. Szeretném, ha magánál maradna. Mondja csak van barátnője? Olyan, aki elbír ezzel a kamasszal?

– Olyan? – meredt rá megbotránkozva a férfi. – Emellett a munka mellett semmilyen nincs.

– Remek – vigyorodott el Luther elégedetten –, kezdjen el mesélni róla a gyereknek, hogy szeretné bemutatni neki. Anyja úgysem volt, talán így könnyebben megnyílik majd. A részleteket még ma megkapja a nőről. Így lesz valaki a lány mellett, mikor maga máshol van.

– Gondolom nincs beleszólásom.

– Nincs. A lánynak nem eshet baja.

– A nő kiválasztására gondoltam – vigyorgott el sokatmondóan Pascal.

– Ne aggódjon, ismerjük az ízlését nők terén – viszonozta a vigyort Luther.

– Remek. Viszont a héten már kezdek az Új Vezér mellett.

– Ne aggódjon. Ha minden jól megy, már holnapra meglesz a barátnője. Sőt fel is keresni magát, hogy mindenről személyesen számoljon be. Remélem, hogy maga jó lesz majd ebben a színjátékban.

Azzal intett Félixnek, hogy végeztek, és mehetnek. Pascal is tudomásul vette a rá vonatkozó utasításokat, nem volt tovább miért időzniük az ipartelepen. Távoztak, és pár perc múlva már teljesen el is maradt a hátuk mögött a sok romos épület. Az utuk nagyrésze mindennemű fennakadás nélkül telt, miközben Luther végig telefonált, és utasításokat osztott. Nagyjából félúton jártak, mire mindent elintézett, amit pascalnak ígért.

Miután végzett azon kezdett agyalni, mennyire nem lehet véletlen az, hogy épp Lawrence lett a Sciencia Castitae vezetője. Afelől sem voltak kétsgei, hogy a volt testőre okkal választotta Pascalt. Luther tudta, hogy a beépített embere is ősidők óta szolgálataiban áll. Igaz, mindig valamilyen titkos, vagy kém feladatot kapott. De Lawrence talán hallhatott róla, vagy láthatta valahol, hiszen sok titkába betekintése volt. Vagy valahogy egészen más módon szerezett tudomást Pascalról. Mi másért kérte volna fel épp őt személyesen?

Már pont megszólalt volna, hogy kifejtse a gondolatait Félixnek is, mikor azt érezte, hogy hirtelen fékezni kezdenek. Olyan gyorsan történt minden, hogy Luthernek még felocsúdnia sem volt módja, a csak beavatkozás lehetősége nélkül figyelhette az eseményeket. Félix fél kézzel fogta a kormányt, a másik kezével pisztolyt rántott, letekerte az ablakot, és kilőtt rajta.

Luther ekkor vette csak észre a feléjük száguldó, fekete, sötétített üvegű furgont. Azt sem tudta merre vannak, ideje sem volt, hogy felmérje, épp akkor fordultak le a főútról, az egyik, a vidéki villához vezető mellékútra. Félix folyamatosan lőtt a furgonra, de úgy tűnt, a golyók lepattannak róla. Luther pedig szólni készült, hogy valószínűleg feleslegesen lő, mert biztos, hogy ők is páncélozott autóval vannak. Ha nincs szerencséjük, jó eséllyel még mágia is védi. És egyébként sem jó ötlet feleslegesen pazarolni a golyókat.

De ebben a pillanatban – és még csak üresen sem kattant a tár Félix nagykaliberű pisztolyában –, mikor egy lyuk robbant a fekete furgon szélvédőjébe. Az autó pedig csúszni kezdett feléjük. Luther agyába épp csak bevillanhatott a gondolat, hogy az öreg semmit sem bízott a véletlenre. Biztos robbanó és mágiatörő golyók voltak felváltva a tárba töltve, és így a kettővel együtt át tudott törni a megerősített szélvédőn.

Ezalatt Félix próbált kitérni a feléjük sodródó autó elől. De nem volt elég gyors. A furgon a következő pillanatban beléjük csapódott. Terepjárójuk Luther felőli oldalát érte jobban az ütközés miatti erő. És ahogy a lökés az ellenkező irányba taszította őket, a Magister is oldalra lendült, beverte a fejét az ablak melletti oszlopba. A koponyájába robbanó fájdalmat súlyos kábaság kísérte, Luther mozdulni sem tudott. Azt is mintha csak egy kulcslyukon keresztül látta volna, hogy Félix felé nyúl, kikapcsolja a biztonsági övét, és a tarkójánál fogva előre dönti, hogy a feje az ablakok szintje alá kerüljön, hogy legalább ennyire biztonságban legyen. Így nem találhatják el, ha lőni kezdenek rájuk.

Aztán az öreg óvatosan kisiklott az autóból, végig annak takarásában elkúszott a hátsó ajtóig, kinyitotta. Gyorsan kivette a hátsó ülésről a fekete sisakot, a fejére húzta, majd fogta az ülésen nyugodtan várakozó kétkezes kardot is. Könnyed mozdulattal rántotta ki a hüvelyéből, és azzal indult meg a fekete furgon felé. Óvatosan kimért mozdulatokkal haladt, de sejtette nem igazán van miért óvatoskodnia. Hacsak a másik kocsi utasainak nincsenek valami nagyon ütős mágiával felerősített fegyverei, esélyük sincs a fekete páncél ellen.

Luther eközben továbbra is kábán várt az autóban előre döntve. Normál körülmények között azon gondolkozott volna, mennyire megalázó ez a pozíció. Csakhogy akkor épp képtelen volt gondolkodni. Erejéből annyira futotta csak, hogy megtapogatta kopasz fejét. Az is hosszú percekbe telt, mire kilogikázta, hogy a nedvesség, amit a halántékán és a füle fölött érez, bizony a saját vére. Arra sem rezzent össze, mikor lövéseket hallott. Talán azt sem tudta, hogy lövéseket hall.

Akkor kezdett kissé magához térni, mikor egy nagy fekete árnyék jelent meg fölötte. Utána pedig kinyílt az ajtó, és az a valaki felültette. Luther felé fordult, de csak egy fekete sisakot látott, a fényes sisakrostély teljesen eltakarta a másik arcát. Luther megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, ilyen páncélja csak Félixnek van.

– Uram, hall engem? – ütötte meg a Magister fülét az öreg tompa hangja a sisakon keresztül.

Luther ráemelte vizenyős szemeit, és erőtlenül bólintott, nem érezte úgy, hogy bármi értelmeset tudna mondani. Egyik kezét az oszlopnak támasztotta, hogy arra helyezze a súlyát, és könnyebben ki tudja emelni magát a terepjáróból. Az egyik lába megmozdult, kihúzta a roncsok közül, de a másik lába elakadt a rázúzódott fémben, mielőtt ez első után fordulhatott volna.

– Nem megy… – mondta Félixnek még mindig kótyagosan.

– Ne aggódjon, segítek.

Azzal az öreg fogta a kétkezes kardot, óvatosan, de határozottan beleszúrta a deformált fémbe. Végig ügyelt, hogy Luther lábát nehogy megvágja. Majd egy jól irányzott penge fordítással szétfeszítette a vasat, hogy gazdája lába kiszabadulhasson. Ezután segített neki kimászni a roncsból. Az autó oldalának támasztotta, nehogy eldőljön, ha még nem tért volna rendesen észhez az ütés után.

– Figyeljen rám – próbálta magára vonni Luther minden figyelmét –, el kell mennie innen.

Félix megrázta a gazdáját kissé, a Magister ekkor kezdte csak felfogni, hogy az autójuk félig az árokba csúszott az ütközés hatására. A fekete furgon is ott áll tőlük egy karnyújtásnyira, orral az árokban. A eleje csúnyán behorpadt az ütközéstől, a lökhárítója leszakadt. A vezető oldali ajtó résnyire nyitva volt, a küszöbről vér csepegett. Luthert elégedettséggel töltötte al a gondolat, hogy Félix elintézte a rájuk támadó mocskokat. Már ettől sokkal józanabb lett.

– Ha arra indul – mutatott most a fák közé az öreg –, nemsokára eléri az egyik alagutat, ami a villába visz. Ugye tud járni? – Megvárta, hogy Luther lassan bólintson. – Remek. Menjen, nem láthatják meg itt. Én mindent elintézek. Az egyik barátját életben hagytam. Még. Kikérdezem, aztán eltűntetem őket a föld színéről. A villában találkozunk.

Azzal útnak indította Luthert. A Magister bizonytalan lépésekkel indult meg a fák között. A feje még mindig zsongott, de legalább már azt tudta, hol van, és hogy hogy jut haza. Otthon majd összeszedi magát. És mindenre felkészülten várja majd Félixet.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Alessio Lin)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s