88. Egy kislépés

Eddigre sikerült megkerülniük a romokat. Loire követte a szikrákat, Ward és Chealsey pedig őt. Nem volt nehéz a vörösló fénypontok után menni, hiszen a beállt hajnali derengésben még mindig vakítóan fényesen ragyogtak. Nem kellett sokat menniük, szinte azonnal észrevették a földön, az oldalán fekvő alakot. Már erről a távolságról felismerték, hogy Hence az. Loire gyorsított a léptein, nem akart a kelleténél több időt elvesztegetni. Ahogy a férfi mellé térdelt, gyorsan marokra fogott annyi szikrát, amennyit csak tudott, és Chelseyhez fordult.

– Kérem a kezed! – dörrent a lányra, majd ismét utasította, mikor az elé tartotta fehér bőrű tenyerét. – Fogd meg ezeket. Ne hagyd őket megszökni.

Amint a másik ujjai engedelmesen a kezébe nyomott szikrákra záródtak, Loire visszafordult Hence-hez. A hátára fordította, hogy jobban szemügyre tudja venni a sérülését. A férfi nagyon sápadt volt, és nagyon gyengén lélegzett, Loire azonnal tudta, hogy rengeteg vért vesztett. Azonnal szemet szúrt neki a felkarján a lőtt seb, már csak azért is, mert a kabátujja tocsogott a vérben. Mégis gyanús volt neki ez a sérülés, ha csak nem ért valami komolyabb eret, nem kellene ilyen rosszul festenie, hiszen alig élt. Megsérült valami nem látható helyen is.

– Mi van vele? –  kérdezte Ward melléjük guggolva.

– Még nem tudom – felelte Loire fel sem pillanatva –, segíts levenni a kabátját, hogy jobban meg tudjam nézni.

Ward egy szó nélkül ülő helyzetbe emelte Hence-t, és meg is tartotta, hogy Loire lehúzhassa róla a kabátot. A kabát alatt csak egy koszos, és kifejezetten büdös inget viselt, se mágiaálló mellényt, se semmit, ami megvédhette volna lövedékektől, vagy átkoktól. És Loire azonnal észrevett egy vörös foltot és a hozzá tartozó lyukat az ingen, a férfi jobb oldalán. Nekiállt, hogy azt is lefejtse róla, de aztán inkább úgy döntött, nem vacakol a gombokkal, így nemes egyszerűséggel feltépte Hence-en a szövetet. Épp közelebbről megvizsgálta volna a feltárult sebet, mikor Ward gunyoros hangja rázta fel.

– Nem is gondoltam volna, hogy ennyire gyakorlott vagy idegen férfiak levetkőztetésében. Mindjárt helyetted is zavarba jövök.

– Haha… Igazán nagyon vicces vagy. Ha még más nem mondta volna, most közölném, hogy rettenetes a harctéri humorod…

– Épp annyi időm volt gyakorolni, mint neked – Ward még mindig vigyorgott –, szóval valóban lehetnek hiányosságaim.

Loire erre nem mondott semmit, a sebet vizsgálta. Sosem volt az erőssége az anatómia, így mágia nélkül nem sokat tudott volna megállapítani a sérülésből. Azt leszámítva, ami teljesen egyértelmű volt, hogy a golyó ferdén keresztül ment a felkarján, és az oldalába fúródott. És itt jött a mágia, Loire mutató ujját beledugta a sebbe, hogy a régi, jól bevált módszerekkel belülről térképezze fel a károkat. Gyorsan megvolt vele. A golyó a rekeszizomba fúródott, de csodával határos módon elkerülte a tüdőt, és még épp megállt a máj előtt. Egyetlen baj volt csak vele, Hence túl sok vért vesztett, így nem sok ideje maradt meggyógyítani.

– Nos? Mit tegyünk? – kérdezte most teljesen komolyan Ward, miután Loire elmondta neki, amit megtudott a sebből.

– Kockázatos így meggyógyítanom. Ha azt akarjuk, hogy rendesen tudjon mozogni…

– Azt akarod mondani, hogy amíg él, nem biztos, hogy rendbe tudod hozni?

Loire csak bólintott, majd épp azt fontolgatta, hogyan öntse szavakba, hogy már nem tarthat sokáig Hence haláltusája. Azt tudta csak biztosan, hogy élni fog, amíg maradt még benne vér, még nem vérzett ki teljesen.

Csakhogy Wardnak láthatólag nem volt kedve a várakozáshoz. A mellkasának döntötte Hence ernyedt testét, meglepően óvatos volt ez a mozdulat. Egyik kezét a férfi háta mögé dugta, és összefogta hátracsavart karjait arra az esetre, ha magához térne, és ellenállna. Aztán a másik keze széles tenyerével egyszerre fogta be Hence orrát és száját. Loire döbbenten figyelte a jelenetet, de szólni nem mert. A sebesült férfi pedig meg sem rezzent Ward karjai közt. Talán egy percbe sem telt, és már halott is volt. Ward ekkor visszafektette a földre, és szabad utat engedett húgának.

– Igyekezz, nem akarom feleslegesen vesztegetni a Mély idejét – adta ki az utasítást.

Loire pedig nem is pazarolta az idejüket. Hence fölé hajolt, az oldalára fordította a férfit, hogy vékony ujjaival könnyebben kihúzhassa a golyót a sebből. Mikor ezzel végzett, visszafordította Hence-t a hátára. Majd annyi vért parancsolt vissza a testébe, amennyit csak tudott abból, amit még nem ivott fel a macskakövek közti föld. Csak ezután gyógyította be a sebet. Határozottan elégedettnek érezte magát az eredménnyel. Még meg is lepődött, hogy sokkal gyorsabban és biztosabb kézzel gyógyította meg, mint korábban tette volna. De nem volt módja elmélkedni ezen.

Mikor a test már tökéletes állapotban volt, fogta a szikrákat, amiket Chealsey az újabb utasításnak engedelmeskedve a tenyerébe szórt, és Hence szívére helyezte őket. Ugyanúgy járt el most is, ahogy eddig már többször. Akkor emelte csak fel a kezét a férfi mellkasáról, mikor megérezte szíve ütemes dobolását a tenyere alatt. Elvette róla a kezét, hátrébb húzódott, és türelmesen várta, hogy a másiknak ismét kinyíljon a szeme. Ahogy Hence pislogni, Ward segített neki felülni.

– Istenek hoztak ismét az élők közt – köszöntötte kedélyesen.

A férfi egy darabig csak meredt rájuk, de mintha nem is hallotta volna, amit mondtak neki. Egyértelműen azt sem tudta hirtelen, hogy hol van, és miért, vagy hogy került oda. Tekintete végigsiklott a harctéren, végigfutott az őt körülálló hármason is, de egyelőre nem foglalkozott velük. Szinte hallani lehetett, ahogy az agyában egymással versengve ismét végigpörögnek a csata eseményei, és megtalálja magát ezekben a történésekben.

Csak ezután szentelt figyelmet megmentőinek. De nekik sem úgy, ahogy azt elvárták volna. Tekintete hol a véres Chealsey-re futott, hol Wardra, néha megállapodott Loire-on is. De a legtöbbet a másik kettő között pattogott a pillantása. Ward szakadt ruhája, és az alóla kilátszó sápadt sebek, és az, hogy sehol sem borította vér ellentétben a másik kettővel, sokkolta. Nem értett a mágiához, de ostoba sem volt. Chealsey eleget mesélt neki az animusokról ahhoz, hogy elrettentse, és ahhoz is, hogy felismerje az intő jeleket. Persze ez a Ward nem volt épp olyan, ahogy leírta neki a felkeltett halottakat, de száraz sebeivel, azzal az ezer lyukkal sápadt bőrén élő sem lehetett.

A másik férfit egyébként kifejezetten szórakoztatta ez az őt pásztázó döbbenet. Egy ideje már nem tartott attól, mi lesz, ha lelepleződik. Nem is érdekelte különösebben, milyen következményekkel járhat. Elvigyorodott Hence döbbent képét látva, arra tippelt, hogy jelenleg egyáltalán nem nyújt olyan látványt, amire bárki a halálából ébredni szeretne. Kifejezetten szórakoztatta ez a helyzet, ahogy az is, ahogy a másik szája szóra nyílt, és mivel egy hang sem jött ki rajta, úgy festett, mint egy megrettent hal.

– Mondd ki nyugodtan – bíztatta, tudta, a jelen helyzetben nincs értelme hazudni.

A csata hevében, mikor Loire-ért és Bastionért ment, nem volt ideje még azzal is számolni, hogy milyen nyomot hagyhatnak rajta a felfogott golyók. És hogy milyen kérdéseket vethetnek majd fel a testén a vértelen sebek. A testvérei fontosabbak voltak, mint az emberi megjelenése. Ahogy most végignézett saját magán, arra a megállapításra jutott, hogy kellőképpen rosszul fest. Csak egy vak hihetné el, hogy még mindig életben van. És ha nem akar másokat is úgy felzaklatni a megjelenésével, ahogy az imént Hence-t, akkor lassan ki kell találnia valamit.

– Azt mondtad… még korábban… A mágus… megmentett – zavarában el-elcsuklott Hence hangja – de… de… a mágus… nem mentett meg… Csak feltámasztott. De mégsem vagy olyan… mint a többi.

– Ha úgy vesszük, végül is megmentett – rázta meg a fejét Ward –, a testemet nem tudta megmenteni, azt úgy keltette fel, ahogy tudta. De engem sértetlenül tett vissza ebbe a testbe. Emiatt több vagyok egy animusnál. Azért tette, mert teljesítenünk kellett a feladatunkat. És minden szabályt megszegett velem, ami csak létezik, nem hozhatott volna vissza így. Éppen ezért még a mienk előtt is titokban tartottuk, hogy mi történt velem. A létezésemet majd leboltoljuk egymás közt, ha továbbálltunk innen. Bízom benne, hogy addig is te is titokban tartod.

Hence biztosan tudta, ez nem kérés Ward részéről. Annál pedig több esze volt, minthogy veszélyeztetni merje ezt a titkot. Másrészt neki teljesen mindegy volt, hogy magukra vonják-e ezzel a mágusok haragját, ha előbb távoznak innen, minthogy kitudódjon. Egyszóval, neki nem állt érdekében a fecsegés. Az hiányzott még csak, hogy két tűz közé kerüljön a szövetségesei és a szabad mágusok közt.

– P-Persze – dadogta Hence, még nem ocsúdott fel teljesen a döbbent kábulatból –, jövök nektek eggyel… Asszem… És ő? Ő is halott? – fordult most Chealsey felé.

– Az – felelte neki nemes egyszerűséggel Ward –, volt vele egy kis nézeteltérésünk. Tudod, a csapatomból bárki szívesen magára vállalta volna, hogy bosszút álljon rajta. De ő nyerte ezt a versenyt – biccentett Loire felé –, legyőzte és felkeltette őt is, mint engem. Így még a hasznunkra lehet.

– Ahha – meredt Chealsey-re Hence, ekkor rakta össze a képet, hogy Ward emiatt a másik mágus miatt halt meg. Mi más lehetne, ami miatt mindenki bosszút akarna állni rajta? Az világosan látszott a kis csapaton, hogy tűzön át és vízen át bármin keresztül mennének egymásért. És ugyan mit tudhat a másik mágus, amiért megérte így visszahozniuk? – Szóval bosszút állt mindannyiótok helyett. És a másik miért néz ki majdnem úgy, mint a ti mágusotok?

Ward sokat mondó pillantást váltott Loire-ral, mindketten tudták, hosszú lenne elmagyarázni. Azzal az egy összenézéssel mindent megvitattak, majd Loire Chealsey felé fordult. Meg kellett törniük az átkot Hence-en. – Old fel az emlékeit!

Hence fejében ennek hallatán felrémlett valami igazán kellemetlen. Képtelen volt felidézni, hogy mi is volt az, de afelől nem voltak kétségei, hogy nem akarja még egyszer megtapasztalni, akármi volt is az.

– Mi? Nem… hagyjatok békén! Milyen emlékek? Mindenre emlékszem! – tiltakozott hevesen, mikor látta, hogy Chealsey megindul felé.

– Dehogy emlékszel – fogta le határozottan Ward –, de választhatsz. Hagyod magad, vagy ha nagyon nem bírsz egyhelyben maradni, a ficánkolástól garantáltan eltörik majd a karod. És arról is biztosíthatlak, hogy ha úgy gyógyít meg, hogy élsz, az minden, csak nem kellemes.

Ahogy ezeket mondta, kifejezetten gunyoros, gonosz kifejezésbe húzódtak a vonásai, az arcán végigfutó sebhelyen úgy megfeszült a sápadt bőr, mintha csak szét akarna nyílni. Hence ahogy ránézett, minden kedve elment az ellenállástól. Most hogy tudta, Ward halott, jobban tartott tőle, mint eddig.

– Jól van, jól van – adta meg magát.

A férfi Chealsey felé fordult, és belenyugvó türelemmel várta, hogy mi fog vele történni. A lány letérdelt elé, így pont olyan magas volt, hogy a szemük egy szintbe került. Pillantását mélyen Hence fekete szemébe fúrta, és úgy szántotta végig az idegpályáit, ahogyan korábban Loire is tette. A visszatérő emlékek hatására Hence arcán az érzelmek teljes skálája végigfutott, a döbbenettől, az öngyűlöleten és a hitetlenségen át minden. De az igazi, őszinte fékezhetetlen harag kifejezésében állapodott meg, mikor Chealsey végre elengedte.

– Ribanc! – látszott rajta, hogy legszívesebben nekirontana Chealsey-nek, ha nem szédülne attól, hogy egy pillanattal ezelőtt még az elméjében bóklászott. – Mit csináltál a gyerekeimmel?

– Én semmit – rázta a fejét közönyösen a lány -, nem volt módom elmenni értük. Most is ott kell lenniük, ahova az ostrom előtt rejtetted őket.

Hence megkönnyebbülten sóhajtott fel. Nem érdekelte, mennyire tűnik gyengének. De akkora kő gördült le a szívéről akkor, hogy képtelenség lett volna palástolnia. Mégis, hogy fájdalmas arcifejezését valamennyire elrejtse, véres tenyerével eltakarta az arcát. Hátát a falnak vetette, Ward és Loire csak annyit hallottak, hogy mennyire idegesen szedi a levőt, próbálta megnyugtatni magát, egyelőre sikertelenül. Ahogy a helyére kattantak az emlékei, úgy bontakozott ki belőlük egy szépen kidolgozott, művészi árulás. Ward is és Loire is látták, hogy Hence-t mennyire szétmorzsolta a felismerés súlya.

– Hé, jól vagy? – tette fel az ebben a helyzetben feltehető legostobább kérdést Loire.

– Hogy jól-e? – nevetett fel eszelősen Hence, miközben véres kezét végre leengedte az arca elől. – Pazarul! Hogy lehetnék azok után, hogy többször elárultam az embereimet? Vagy hogy a szövetségeseim is épp úgy beletúrkáltak a fejembe, mint az ellenségem. Hogyan kellene éreznem magam, ha ilyen szörnyetegek vesznek körül?

– Muszáj volt beleturkálnunk a fejedbe – mondta neki teljesen nyugodtan Ward, de az hallatszott a hangján, hogy az iménti sértést Loire helyett is kikéri magának –, azok után, hogy rájöttünk, a hatalmában vagy. Túl erős volt rajtad a varázslata, Loire nem tudta megtörni. Tudtuk, hogy árulásra kényszerít, és hogy még a gyerekeiddel is sakkban tart. Most már emlékezned kell arra is, hogy éppen ezért nem hagytunk lehetőséget, hogy igazat mondj neki a terveinkről. És csak miheztartásként mondom, hogy próbáld meg még egy kicsit jobban felidézni a történteket – Loire felé bökött az állával -, ő kérte, hogy úgy módosítsuk az emlékeidet, hogy a másik ne juthasson el rajtad keresztül a gyerekeidhez. Engem ugyan nem érdekeltek a kölykeid, de ő alkalom adtán megérdemelne egy köszönömöt.

Hence döbbenten pillantott Loire-ra, aki zavarában félrefordult a nézése elől. Hence is félrenézett, látni sem bírta egyik lányt sem. Annyira egyformák voltak… Ha az egyik szörnyeteg, miben különbözhetne a másik tőle? Ekkor arcán igazi undorral fordult vissza feléjük, abban a pillanatban tudatosult benne ismét ez az egyformaság. Választ akart kapni az iménti kérdésére.

– Ugyanolyanok vagytok. Miért? – követelt magyarázatot magából.

– Hogy gyanúba keverje a mi mágusunkat. Ugyan mi másért? – adta meg a hazug magyarázatot Ward. – De jó, hogy mondod, az hiányzik még, hogy a mi mágusunknak legyen kellemetlensége miatta. Vedd fel a másik alakod! – utasította Chealsey-t.

Bizonytalan volt kissé abban, hogy hogy Chealsey-nek világos lesz-e, hogy mit vár el tőle. De szerencsére félelmei alaptalannak bizonyultak, mert a lány azonnal változni kezdett. Visszaalakult azzá a fiatal, érzéketlen szőkeséggé, akinek megismerték. Így lesz a legjobb, esze ágában sem volt elárulni, hogy azok ketten testvérek.

Arról nem is beszélve, hogy tökéletesen kiismerte már Hence-t. Nem volt más, mint egy kimért, hidegfejű üzletember, aki azzal üzletelt, amije éppen van. Most épp a szövetsége, de ha úgy fordul a helyzet, az üzleti alap könnyen lehet a fejük is. Emiatt pedig Ward szeretett megragadni minden alkalmat arra, amivel emlékeztethette arra, nem jó velük újat húzni.

Remélte, hogy szúrós nézéséből maradéktalanul átmegy az üzenet, hogy semmit nem hagynak megtorlatlanul, éppen ezért Hence-nek is addig jó, amíg a saját oldalán tudhatja őket. Ward a szövetségesük arcát fürkészte, könnyen olvasott a gondolatai közt, amíg Chealsey átváltozása okozta döbbenet hatása alatt állt. Aztán Hence lassan felocsúdott, és arcának kifejezése ismét kiismerhetetlen vonásokba simultak.

– Hiszek nektek – szólalt meg végül újra, miközben felemelkedett a fal mellől.

Ward nem fogadott volna nagy összegben ennek a kijelentésnek az őszinteségére, mégis bólintott. Kétség kívül megvoltak Hence saját kétségei is a szövetségükkel kapcsolatban, de ezek mellett ott sorakoztak a kötelességei és a saját érdekei is. A legfontosabb ezek közül kétségtelenül az, hogy megszilárdítsa a hatalmát ebben az újonnan elfoglalt városban. Hatalmat akart az új rendben, méghozzá nem is keveset. Hence-t miden titokzatoskodása ellenére is könnyű volt kiismerni. És Ward tudta, hogy akkor épp mi jár a fejében.

Hogy szüksége lesz a Mélyre, hogy a bizalmuk és a támogatásuk nélkül nem megy sokra Csillagfényfokon hosszútávon. Hiába támogatják sokan az ügyét, de Hence serege – mit sereg? inkább csürhe – sehol sincs szervezettségben a Mély katonáihoz képest. Ward terve megelőlegezi az ellenállóknak a felszabadulást, de a szabadságukat megtartani a Mély serege fogja.

És itt van a csavar. Ward terve. Egy halotté, akit egy mágus mozgat. A Mély pedig épp úgy nem kedveli a mágusokat, ahogy a régi főváros sem. Nincs az a diplomáciai tolerancia, amivel képesek lennének elfogadni, hogy Hence nem elég, hogy megtűrte az emberei közt a mágusok egy bábját, de még egyenrangú félként is kezelte. Éppen ezért teljesen más a dolgok fekvése, ha Ward nem él, és nem ő irányítja a mágusait, hanem fordítva.

Ha kitudódna róla ez a titok, hogy nem az a kiváló stratéga, hanem jó eséllyel minden gondolata az őt mozgató mágusoktól származik… Nem lehetne a Mélyieket meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Ahogy Hence azt sem tudná elhitetni velük, hogy nem tudta, vagy hogy nem állt maga is a mágusok hatalma alatt. Egyik sem túl jó referencia a jövőjére nézve. Nem, ha hatalmat akar, tökélyre kell vinniük ezt színjátékot. Egymásra néztek, és mindketten tudták, hogy ugyanarra gondolnak. Hence elvigyorodott.

– Nincs mitől tartanod. Megőrzöm a titkodat – levette a kabátját, és átnyújtotta Wardnak.

– Ez meg minek nekem? – nézett le rá a másik.

– Hitelesen véres – vont vállat Hence, nem mondott mást, Ward így is értette.

– De ez a te kabátod – tiltakozott mégis –, rám nem is jó, ráadásul az embereid felismerik.

– Nem, ha ő csinál vele valamit – intett most Hence Loire felé.

A lány pedig azonnal tudta, mit kell tennie. Semmi perc alatt kilyuggatta a kabátot azokon a helyeken, ahol Ward többi ruhája is lyukas volt. Közben át is szabta, és átszínezte, hogy ne legyen annyira felismerhető.

– Tessék – nyomta a férfi kezébe, miután végzett –, ha kérdezik, meggyógyítottalak.

A mozdulat hatására kézfeje Ward csuklójához ért, és ahogy a bőrük egy pillanatra összesimult, a férfi sebei azonnal összegyógyultak. Sőt, hogy az esetleges kérdezősködéseket elkerüljék, Loire még arra is ügyelt, hogy hegesen forrjanak össze. Mikor végzett, Hence is elégedetten szemlélte az eredményt, miközben Ward magára húzta az elvarázsoltat.

– Akkor, ha minden megvan, talán mehetnénk is – vigyorgott kedélyesen Hence, lehajolt a puskájáért, és ugyanazzal az elégedettséggel emelkedett fel –, el is felejtettem, mennyivel kényelmesebb így, fájdalmak nélkül.

– Hova akarsz menni? – kérdezte Ward, miközben ő maga is a hátára lendítette a puskáját.

– Hát a toronyhoz. Levonták a zászlót, de a harcok még folynak. Ott a helyünk.

– Legyen – egyezett bele a másik.

Elindultak a Rendfenntartók tornya felé. És ahogy haladtak, ismét egyre hangosabban ölelte őket körül a csatazaj. Fekete füst terjengett a falakból, az utcákat és utakat fedő romokból sűrű, fojtó por szállt fel, ezek fedték el a szemük elől a tornyot is. Ahogy egyre mélyebbre hatoltak a csípős füstbe és porfelhőbe Loire szeme nemcsak ettől kezdett könnyezni. Hanem a millió szikrától is, ami jobban vakította, mint a füst. Az a látvány jobban marta a szemét, mint az őt körülfolyó feketeség.

Annak ellenére is milliom szikra lengte be a várost, hogy egy ideje már nem keltett fel több halottat, hogy csatlakozzanak a csatához. Nem érzett több erőt magában. Mintha elapadt volna az a forrás, ahonnan az ehhez szükséges hatalmat merítette. Képtelen lett volna még egy testet mozgásra és cselekvésre bírni. Valahol a tudata legmélyén az összes felkeltettet érezte, mind nyüzsögtek, mint a hangyák. Már ez is elképesztően megterhelő volt. Mintha mindet egy láthatatlan szál kötné hozzá, minden báb tőle mozgott. Tudta, csak egy gondolatába kerülne mindüket levágnia a zsinegről. Te jó ég, kimerült tudatával mennyire hívogatta, hogy ezt tegye!

De szerencsére a szeme előtt lebegő szikrák elterelték a gondolatait erről az ostobaságról. Inkább azon kezdett merengeni, hogy talán össze kellene gyűjtenie őket. Biztosan jól jönnek majd később. Ki tudja, mi történhet még, amikor jó lesz majd, ha ott vannak nála. Ettől a hirtelen elgondolástól vezérelve Chealsey-hez fordult.

– Van még nálad bármi, amibe szikrákat gyűjthetek? – kérdezte tőle halkan. Nem értette, miért suttog. Abban biztos volt, hogy Ward meghallja, ha meg akarja hallani. Hence előtt pedig nem volt értelme tiltakozni, ő már úgyis tudta. Csak… valahogy szentségtörésnek tűnt ezekről az apró fényekről így beszélni, mintha bűn lenne, hogy bezárja őket bármibe.

Chealsey nem felelt semmit, csak a zsebébe nyúlt, és kihúzott belőle egy üvegcsét. Ebben fekete szikrák sercegtek. Bastioné. Loire keserűen emlékeztette magát, hogy soha, még véletlenül se hagyja megfordulni a fejében azt a gondolatot, hogy valaha is megbocsát Chealsey-nek. Undorodva engedte ki a fekete szikrákat, és figyelte, ahogy eltűnnek a szeme elől a sötét füstben. Nem vesztegette az időt, elkezdte összefogdosni a szeme előtt szálló vörös fénypontokat. Annyit akart az üvegcsébe gyömöszölni, amennyit csak lehetett, kellemetlen érzések ide-vagy oda. Közben észre sem vette, hogy Hence döbbenten figyeli.

– Ő meg mit csinál? – kérdezte elhűlten.

– Szikrákat gyűjt – adott magyarázatot azonnal rosszallással a hangjában Ward.

De Loire nem figyelt rájuk. Azt sem hallotta meg, hogy bátyja tart egy gyorstalpalót a társuknak. Még annak sem szentelt különösebb figyelmet, hogy Hence már másodszor nem ezként referált rá. Csak a szikrákra koncentrált. Egészen addig, míg Ward mellé nem lépett, és le nem fogta a kezét. De nem vette el tőle az üveget. Majd egy pillanat múlva el is engedte. Nem megakadályozni akarta, csak figyelmeztetni.

– Ugye tudod, hogy nem jó ötlet ezeket gyűjtened? – kérdezte tőle meglepően türelmesen, hogy a kételyeit vázolja neki. – Te is tudod, nem lesz annyi, hogy mindenkit feltámasz. Ha viszont ennek ellenére gyógyítani kezdesz, döntened kell majd élet és halál felett. És biztos lesz olyan, aki nem fog egyetérteni a döntéseddel. Ez pedig haragot szít majd ellened. És a harag félelmet.

– A félelem meg támadásokat – fejezte be helyette Loire, de nem rendült az elszántsága –, tudom, mit akarsz mondani. Tartasz tőle, hogy nem leszek biztonságban. De te tényleg azt várod, hogy inkább ne tegyek semmit? Te is tudod, hogy döntök. Nem hagyhatok több életet feleslegesen elveszni… nem vagyok rá képes…

– Rendben, de én végig ott leszek melletted – nézett rá komolyan Ward –, ha bajba akarsz keveredni, ott leszek, hogy kirántsalak belőle.

Hence csak tátott szájjal figyelte őket. Ő a saját részéről nem bánta, hogy van B-opció arra az esetre, ha valaki fontosat veszítenének el. Sőt kifejezetten szerencsés fordulatnak tartotta. Na tessék, még egy ok, hogy segítsen Ward állapotát – vagy minek is nevezhetné? – titokban tartani. A legfontosabb tehát az, hogy a mágust ne érhesse semmi sérelem. Tartott tőle, hogy ha Ward emiatt ellenünk fordul, akkor búcsút inthet minden szép reményű tervének, amiket már olyan szépen kigondolt.

– Ne aggódjatok – szólt most közbe ő is –, az én embereim közül senki sem emel majd kezet a mágusaidra. Sőt, ha rajtam múlik, a Mélyiek sem. Viszont róla – sandított a sötétben Chealsey felé, de mondandóját továbbra is Wardnak címezte –, senki sem fogja elhinni, hogy csak úgy átállt hozzánk… Ha azt mondjuk animus, lehet, hogy rólad is gyanakodni kezdenek. Talán meg kéne kötöznünk, hogy azt higgyék, fogoly.

– És a megkötözés ugyan miért akadályozná meg abban, hogy úgy megátkozzon minket, hogy belekéküljük? – Ward viszont Loire-tól várt választ a kérdésére.

A lány elgondolkodva figyelte Chealseyt. Első ránézésre nem nézett ki halottnak. Persze, ha a szakadt ruháitól eltekintünk, szerencsére ezt eltakarta a katonai zubbony. Az összképet viszont rontotta kifejezéstelen arca és üres, fakó tekintete.

– Nem a megkötözés valóban nem megoldás – csatlakozott az eszmecseréhez Loire is -, de talán…

Odalépett Chealsey elé, tenyerét a homlokára helyezte, a lány pedig mozdulatlanul, engedelmes türelemmel tűrte. Loire szeme felfénylett, tenyere alatt kivöröslött Chealsey bőre. Az egész művelet nem tartott tovább pár másodpercnél, és mikor a lány hátrébb lépett, hogy szemügyre vegye a művét, a másik homlokán egy míves varázsjel vált láthatóvá. Szép és bonyolult minta volt, mintha csak egy ismeretlen nyelv megfejtetlen betűje lenne, egymásba kapaszkodó, összefonódó vonalakkal. Loire visszafordult feléjük.

– Amennyire látom, az ittenieknek a látszat a fontos. Ő semmit nem tesz, amire nem kap utasítást. Azt fogjuk mondani, hogy sebesülten találtuk, és hogy meggyógyítottam. De hogy ne érhessen meglepetés minket, lezártam, egy letörölhetetlen jelet égettem a homlokába, hogy engedelmeskedjen nekünk.

Hence döbbenetettel csodálta, mind Loire-t, mind a pecséttel a homloka közepén elcsúfított Chealseyt. Visszagondolva, korábban azt hitte, a szőke mágus testesít meg mindent, amit nem tudott a varázslókról, hiszen soha ember úgy nem tudta még sarokba szorítani, mint ő. De Loire… ő teljesen másképp nyűgözte le. A Csillagfényfokon fellelhető mágusok egyiknek sem érhettek a nyomába. A csempészáru nem adott különösebben nagy teret a válogatásnak.

– Újra csak ismételni tudom magam – jelentette ki Hence –, jól jönnek a szabad mágusok. Sokkal többre képesek, mint az itteni, feketén szerzett varázslóink.

– Ez azért van – és Loire érezte, hogy nem tud parancsolni az indulatainak, fékezhetetlenül gyűlölte az életek fölött önkényes kegyetlenséggel rendelkező Sziget-mágusokat –, mert az áruktól elveszik a szabad akaratot. Ők csak arra képesek, csak az érdekli őket, amit bennük hagytak. Nálunk is bőven vannak ilyenek…

– Elég lesz, Loire – szólt rá erélyesen Ward –, ha a világnak két évezreden át jó volt így, kevés vagy te egyedül ahhoz, hogy bármin változtass. Akkor meg minek dühöngened rajta?

Loire nem mondott semmit. Valóban végtelenül kevésnek érezte magát. Annak ellenére is, hogy a benne tomboló indulatok akár Csillagfényfokot is képesek lettek volna újra rajzolni, ha szabadon engedte volna őket. Tudta, hogy képtelen belenyugodni ebbe az igazságtalanságba, azt nem tudta csak, mihez kezdjen ezzel a felismeréssel.

Aztán még mielőtt bármelyikük bármit is mondhatott volna akár erről, akár bármi másról, éles gyomorkorgás hasított a hajnal csendjébe. Loire és Hence is döbbenten fordultak Ward felé, akit szintén épp eléggé irritált ez a hang.

– Mivan? – kérdezte a másik kettő döbbent arckifejezését látva, és remélte, hogy hanghordozása elveszi a kedvüket attól, hogy bármilyen megjegyzést tegyenek. – Éhes vagyok. Azt ne mondjátok, hogy ez annyira furcsa, mert ti nem…

– Éhes vagy? – ismételte elképedten Hence is. – Te? De én azt hittem…

– Rosszul hitted – vágott a szavába továbbra is ingerülten Ward –, kellőképpen hosszú és bonyolult történet. Inkább menjünk.

Erőt vett magán, hogy ne azt vágja Hence képébe, hogy úgysem értené. És ehelyett inkább ő maga indult meg a torony felé.


✨✨✨✨✨


A négyes a torony felé tartott. Ismét Hence vezette őket, nem szóltak egymáshoz, csak törtek előre a világosodó városban a romok közt. Loire lassan lemaradt, hiszen a másik három közül egy sem volt fáradt, ő volt az egyetlen, akit kimerített az a végeérhetetlenül hosszú nap. Lassan ment, botladozva, rosszul is látott a szürkeségben, ráadásul a fáradt szemei folyamatosan könnyeztek, ami miatt csak elmosódott foltokat látott.

Ward néha hátranézett, hogy jön-e még, de ennél jobban nem törődött vele. Ő is tudta, hogy fáradt, és nem nagyon tudott mit kezdeni ezzel, azt leszámítva, hogy a hátára veszi, és viszi. De sejtette, hogy Loire tiltakozna ezellen, ezért letett róla. Egyre közeledtek a Renfenntartó toronyhoz. Ward elhatározta, hogy ha azt teljesen az uralmuk alá vonták, elrendel egy pihenőt mindenkinek, aki az ostrom első hullámában harcolt. Ha Hence tiltakozna ez ellen, akkor csak a sajátjainak.

Már eléggé megközelítették a tornyot, olyannyira, hogy Loire nyelvét már minden levegővételnél marta a lerombolt épületből áradó kénes füst. Tudta, hogy Ward rendszeresen visszanéz rá, de már ahhoz is túl fáradt volt, hogy törődjön vele. Csak ment előre, gépiesen tette egyik lábát a másik után. Remélte, hogy előbb utóbb elfogynak a macskakövek.

Ward mivel jobban látott, és hallott, mint a többiek, azt is észrevette eddigre, hogy a toronynál már véget értek harcok. A füst már csak a korábban gyújtott tüzekből szállt fel. Azt is látta, hogy katonák jönnek az irányukba a torony felől.

Rögtön az elsők közt Kidant látta meg, és azt hogy egy nehéz test nehezedik a vállára. A hatalmas termetű férfi eszméletlennek tűnt, szinte lógott a nála jóval kisebb módosítotton. Kidan pedig annak ellenére is inkább vonszolta, hogy láthatóan próbálta megállítani a saját lábán. Loire személy szerint nem ismerte fel egyiküket sem, sőt az alaktalan, fekete, rendezetlenül vonagló mozgáson kívül nem is látott mást. Ha fel is ismeri Kidant, akkor sem rá figyelt volna, hanem a vállán lógó másik testből szökő szikrákra. Bármennyire volt is kába a fáradtságtól, erre a látványra magához tért, és azonnal felzárózott Ward mellé.

– Te látod, hogy kik azok? – súgta neki.

– Az egyik Kidan – felelte neki –, a másikat én sem látom jól. De az biztos, hogy nincs jól.

– Ennyit én is meg tudtam fejteni. Tudod, ránézésre már nem sok szikrája maradt.

– Remek – a metsző irónia a hangjából kifejezetten ijesztően csendült, mert Ward ekkorra már látta, hogy ki a sebesült –, más se hiányzott. A mélyiek parancsnoka az.

Ebben a pillanatban mintegy végszóként a Parancsnok lefordult Kidan válláról. Azt ebből a távolságból nem lehetett eldönteni, hogy ő nem bírta tovább megtartani, vagy a sebesültet hagyta el az utolsó ereje is. Ward rántott egyet Loire-on, jelezve, hogy iparkodjanak. Igazából a lány már nem látta értelmét a sietségnek, hiszen épp az utolsó szikrákat látta elszállni a Parancsnokból. Ennek ellenére engedelmeskedett és nagyobb igyekezetre ösztökélte magát.

– Kin! – Kidan hangjában megkönnyebbülés csendült, mikor érszrevette az érkezőket.

– Jól vagytok? – Lépett mellé Ward. – Mi történt veletek?

– Én jól vagyok – felelte neki Kidan azonnal –, a többiek is viszonylag épen megúszták. De a parancsnokunkat eltalálták.

– Loire! – szólt oda a húgának. – Tudsz tenni valamit?

– Már semmit – válaszolt a lány helyett az egyik módosított, aki a Parancsnok mellett térdelt, és felállította a diagnózist – meghalt…

– Az nem olyan biztos – taszította arrébb határozottan Loire, majd a felháborodott pillantást látva annyit tett még hozzá –, mi mágusok ehhez jobban értünk.

Nem érdekelte az általános felháborodás sem, amit az váltott ki, hogy épp kendőzetlenül lehülyézte a Mély – feltethetőleg – gyógyítóját. Ward, hogy elvegye a kedvüket az esetleges agresszív megnyilvánulásoktól, fenyegetően közelebb lépett hozzájuk egy jó nagy lépést. Az ő példáját Kidan is követte, hogy jelezze a társainak, nem hagyja, hogy a szövetségeseiknek baja essen.

– Tudsz érte valamit tenni? – kérdezte most ő, hogy ezzel is kifejezze bizalmát az irányába.

– Igen – felelte határozottan Loire, hogy mindenkit meggyőzzön a hozzáértéséről –, de fény kell, hogy lássam, mit csinálok.

Kidan intett az egyik módosítottnak, aki azonnal bekapcsolt egy zseblámpát és megvilágította vele a parancsnokukat. Loire megdöbbent, a termetes férfi oldala úgy nézett ki, mint egy hosszan érlelt ementáli sajt. Még Wardot is elborzasztotta a látvány, de igyekezett határozott kifejezéssel figyelni a történteket. Ha ő nem hisz Loire hatalmában, miért hinnének benne a Mély módosítottjai? Inkább Kidanhoz fordult.

– Mondd el, mi történt – kérte.

– Nem tudom pontosan – rázta meg a fejét Kidan –, mi előre mentünk a Toronyba, ahogy utasításba adtad. Ő később csatlakozott hozzánk, de már ez előtt megsebesült. Feldúlt volt, nem volt magánál. Azt ismételgette, hogy üzenetet kapott otthonról.

Ward nem tette szóvá, de tartott attól, hogy épp a legrosszabb sejtései igazolódtak be. Mert hát mi más tudna egy harcokban jártas katonát annyira feldúlni, hogy sebesülten is csak arról tud beszélni?

– Hozd rendbe – utasította Loire-t hidegen –, most azonnal. Tudnunk kell azt az üzenetet.

– Repesz vagy sörét találat érte – adott felvilágosítást engedelmesen a lány –, de szerencsére semmi olyan, amit ne tudnék meggyógyítani.

Amíg ezeket mondta, szeme zölden izzott, tenyerét végighúzta a sebeken. Mire ezzel végzett, marka megtelt fémszilánkokkal, amiket a Parancsnok testéből parancsolt ki. Eddigre már a lyukak nem véreztek. Loire leszórta a repeszeket a test mellé, halkan csilingelve kopogtak a macskaköveken. Ezek az aprócska lyukak alapjáraton nem voltak halálosak. De mivel senki sem kötözte be, egyszerűen a vérveszteségbe halt bele. Ha nincs a fene nagy büszkeség, hogy nem szól – mert hát biztosan nem szólt –, ez a szerencsétlen még mindig életben lenne, neki pedig gondja lenne kevesebb.

De nem szólt, inkább csak lenyelte a mérgét, miközben beforrasztotta a sok aprócska sebet. Eddigre már egyetlen szikra sem maradt a Parancsnok körül. Loire nem törődött a tovatűnő fénypontokkal. Mikor a gyógyítással végzett, kivette a zsebéből azt az üvegcsét, amit korábban teletömött szikrákkal. Szeme sarkából látta, hogy a kíváncsiskodók közelebb húzódnak hozzá, hogy lássák, vajon mihez kezd majd egy üres fiolával. De Loire nem adott magyarázatot. Hagyta, hogy értetlen pillantások kövessék a mozdulatait, ahogy az üres üvegből valami láthatatlant a tenyerére szórt, szorosan visszazárta, majd a Parancsnok mellkasára, egyenesen a szíve fölé helyezte a láthatatlan semmit.

A katonáknak fogalmunk sem volt, hogy mit látnak. A furcsa rituálé végén a parancsnokuk szeme tágra nyílt, pillantása Loire-éba fúródott, miközben durva mozdulattal elkapta a lány csuklóját. Kíméletlenül csavart egyet rajta, és azután sem lazított a szorításon, hogy Loire fájdalmában felsikoltott, és a karja után fordult, hogy enyhítsen a feszítésen.

Rettenetesen gyorsan történt minden. Loire a könnyeivel küzdött, úgy fájt a karja az ujjai hegyétől egészen a válla tövéig. Aztán hirtelen abbamaradt a fájdalom, ahogy minden előzmény nélkül enyhült a szorítás a csuklóján. Pár pillanatig fel sem fogta, hogy ezt az enyhülést Ward kemény szavai előzték meg.

– Engedd el! – Követelte fenyegetően. – Vagy biz’ istenek visszaküldelek oda, ahonnan visszahozott!

Loire amint meg tudott mozdulni, hátrafordult, és azt látta, hogy Ward puskája csövét a Parancsnok halántékához nyomja, mintha csak arra várna, hogy okot adjon meghúzni a ravaszt. Láthatólag azzal sem törődött egy fikarcnyit sem, hogy mennyi puskacső fordult abban a pillanatban felé is. Látta, hogy Hence épp közbelépni készül, hogy enyhítse a feszültséget, de őt is azonnal lefegyverezték.

– Nyugi fiúk – intett az embereinek a Parancsnok, közben Loire karját is elengedte, másik kezével eltolta a halantékától Ward puskacsövét –, csak azok a berögződések.

A lány elhúzódott mellőle, sajgó vállát dörzsölgetve, tudta, hogy ennél jobb bocsánatkérésre nem számíthat egy önérzetes vezetőtől, aki maga is lenézi a mágusokat. Ward is megelégedett ennyivel, visszakattintotta a kakast, és visszalökte a puskát a hátára. Ez hatott, a Mély minden katonája is követte a példáját. Majd Ward, hogy teljessé tegye a békekötést, kezet nyújtott a Parancsnoknak, hogy segítsen neki felkelni a földről.

– Kidan azt mondta – szegezte neki azonnal, ahogy megállt a lábán –, hogy hírt kaptál a Mélyből.

– Igen, hírt kaptam – a hangja messzire döngött, hogy mindenki meghallhassa –, megtámadták az otthonunkat!

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Taylor Wright)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s