87. Egy kislépés

Ward úgy rontott neki Chealsey-nek, mintha csak erővel odalökték volna. De még időben parancsolt magának, és pár centire a lánytól megállt. Nem lett volna okos ötlet azelőtt darabokra tépni, hogy mindenről kifaggatták volna. Szóval a mágusoknak a Mély kell. Csakhogy hiába parancsolta meg Chealsey-nek, hogy mondjon el mindent, gyorsan kiderült, hogy ő a mágusok tervének minimális részletein kívül nem ismer mást. Irónikus volt, mennyire nem tartották méltónak még őt sem arra, hogy az igazán hatalmasok játszáiba beavassák.

Annyit tudtak csak meg tőle, hogy a mágusok a titkaikat akarják a föld alá rejteni, legfőképp a Lényt, mert rettegnek, hogy a technológia eddigi megállíthatatlan fejlődésével a világ tudomást szerez róla. Akkor pedig mondjuk Salva Sciencia laborjaiba kerül – erre valljuk be, van esély, hiszen Eshter is magának akarná a mágia rejtélyét. Miért ne deríttetné ki az évezredes titkot épp az egyik lehűségesebb talpnyalójával? Wardnak el kellett ismernie, volt abban valami, amit Chealsey mondott. A Lényt minden bizonnyal vizsgálni kezdenék, csak idő kérdése lenne míg rájönnek, hogy eredhet tőle a varázserő… vagy míg, meg nem ölik a tudomány nevében.

Akárhogy is, mindenképp oda lenne a mágusok hatalma, és rosszabb esetben nemcsak az, hanem a világ eddig kialakult rendje is. A mágusok félelme végül is jogos volt, azt az apró részletet nem számítva, hogy a tetteiket a legkevésbé sem a világ jóléte mozgatta, csupán a saját önzésük. Ehhez kétség sem fért. Ahogy ahhoz sem, hogy nagyratörő terveikhez mennyire körültekintően választottak szövetségest. A Mágus Tanács ezért biztosította a támogatásáról Eshtert, mikor az ostromot indították. Észrevétlenül beférkőztek a seregek legmagasabb vezetői mögé, vagy nemes egyszerűséggel csak megbűvölték őket.

Ward keze már a puszta gondolattól is ökölbe szorult, hogy végig mindüket megvezették. Ismét alig tudott higgadtságot parancsolni magára, ahogy végre megértette, miért voltak annyira közönyösek a tábornokok és magas rangú tisztek, mikor megpróbálta felhívni a figyelmüket Dōr ostroma után a mágusaik legyilkolására. Azt is átlátta ennyi idő után, Luther miért nem jött soha utánuk, mint ahogy azt eredetileg eltervezték.

Az apját is minden bizonnyal megakadályozták abban, hogy lépni tudjon. Valamilyen csellel Lombardiába kötötték. Elképzelni sem tudta, mi történhetett, de valami nagyszabásúnak kellett lennie, amivel rajta fogást találtak. Ha nem teszik, és átjön a frontra, leleplezte volna az összeesküvőket, Luthert nem tudták volna a hadsereg szabályaival és parancsaival távol tartani az igazságtól, mint őt, egyszerű hadnagyot. Az apja is sejthetett valamit – Ward most már biztosan tudta –, már értette, miért mindig óvatosan csepegtetett csak információkat, miért nem merte beavatni. Afelől mégsem voltak kétségei, hogy Luther is, a megérzéseit leszámítva nagyrészt sötétben tapogatózott.

A hegyek gyomrába költözésen kívül Chealsey annyit mondott még, hogy a mágusok rohamra készülnek a Mély ellen. De azt nem tudta, mikor és hogyan támadnak majd. Mivel őt Csillagfényfokra küldték, hogy egyszerre férkőzőn az ellenállás és a Rendfenntartók bizalmába, nem mondtak neki többet a feltétlenül szükségesnél. Azt akarták, minél kevesebbet áruljon el, ha bárhogy az ellenség kezére kerül. De azt elmondta, az volt a feladata, hogy minél jobban kiürítse a Mélyt Csillagfényfok segélykérésével. Wardnak pedig nem voltak kétségei a felől, hogy a Hegyek minden valamire való katonájukat elküldte a régi szövetséges védelmére. Eleget hallott.

– Bármelyik pillanatban megindulhat az ostrom – vonta le a következtetést –, mielőbb be kell vennünk a várost, és hazaküldenünk a Mély katonáit. Gyerünk, beszélnem kell a parancsnokukkal. Ő is velünk jön! – vetett egy megvető pillantást Chealsey felé. – Arra az esetre, ha meg kellene győznünk, mert nem hinne nekünk.

– Hallottad – intett a díszterem ajtaja felé Loire –, engedelmeskedj neki, de csak most. Bármikor, ha utasít valamire.

Chealsey csak bólintott, és egy szó nélkül haladt mellettük, ki az épületből, végig a mágiával többszörösen felszántott udvaron. Már jócskán eltávolodtak az épülettől, mikor irdatlan zaj támadt, majd megcsapta őket az összeomló szerkezet szele. Porral szórta be őket, amitől Loire köhögni kezdett, és egy pár percre meg is vakult. Azt sem tudta, merre megy, azt érezte csak, hogy Ward megragadja a felkarjánál fogva, és kivezeti a szürke, rossz ízű felhőből. Már kint voltak belőle, de Loire még jó darabig égető könnyeket pislogott.

Eddigre Ward már elengedte, bízott benne, hogy Loire lát már annyira, hogy vezetés nélkül is követni tudja. Ahogy a lány körbenézett, miután a szeméből kitisztult a por, az első dolog, amit Wardon kívül meglátott, Chealsey volt. A lány még mindig üres, kifejezéstelen tekintettel követte őket. Loire továbbra is úgy érezte, ha még élne, meg tudná fojtani. És az is irritálta, hogy csak jött utánunk, mint valami rosszul összerakott távirányítós játék.

Igyekezett inkább elterelni a saját gondolatait. Azt nem tudta, hogy Ward pontosan mit is ért az alatt, hogy meg kell győznie a Mélyiek parancsnokát. Amennyire ő le tudta mérni, nem kedvelték egymást túlzottan ahhoz, hogy el tudjon képzelni köztük egy észérvekre alapozott beszélgetést. De úgy volt vele, hogy Wardnak minden bizonnyal van valami a tarsolyában, egyébként meg, ha a Parancsnok nem is hisz neki, ott lesz Chealsey, amit ő tud, annak elég meggyőzőnek kell lennie.

Némán mentek egymást mellett. Egyik alkalommal halottak mellett haladtak el, és Ward utasította Chealsey-t, hogy vegye magára az egyikük zubbonyát, hogy elfedje saját szakadt ruháit. Aztán tovább mentek, és elérték a darabokra robbantott belső fal egy romos szakaszát. Ward egyenesen a csata felé vezette őket. Loire onnan is tudta ezt, mert abban az irányban szinte vöröslött az ég a felszálló szikráktól. Loire nem félt, úgy érezte, az aznap történtek után nincs már mitől. Chealsey ott volt velük, így már meglepetések sem érhetik őket.

Ekkor vette észre tőlük nem messze, a fal mögül felszálló szikrákat. Nem volt sok, épp annyi, amennyi egy emberből szabadulhat ki. Chealsey is észrevette, Loire látta rajta, de semmi jelét nem adta annak, hogy érdekelné. Ha vonzották is a kis vörös fénypontok, az sem volt leolvasható róla. Loire nem törődött vele, ellenben ő megindult a szikrák felé. Tudni akarta kiből jöhetnek. Abban biztos volt, hogy egy hátrahagyott sebesültet fog találni. Azt nem tudta csak, melyik oldalhoz tartozót.

Ward azonnal észrevette, hogy letért az általa mutatott útról. Kissé türelmetlenül szólt hát a lány után. Remélte, hogy ebből az ingerült hanghordozásból tökéletesen kihallható lesz, hogy mennyire nincs vesztegetni való idejük.

– Hé! Te meg hova a fenébe mész?

– Azt ne mondd, hogy te nem látod a szikrákat! – felelte tiltakozva Loire.

– Én nem látom őket – vágta rá azonnal türelmetlenül Ward, majd annyi magyarázatot adott még –, ott sem láttam, csak éreztem őket. Abban az üvegben. Nem láttam őket, de tudtam, hogy szikrák azok. Tudtam, hogy a sajátjaim – ezt úgy vallotta be, mintha a szavak égetnék a nyelvét, aztán el is terelte a saját figyelmét erről. – De most semmi hasonlót nem érzek.

„Hála az isteneknek.” De ezt már nem tette hozzá hangosan. Úgy általában a szikrákról nem akart még egyszer beszélni senkivel. Mégis beleegyezett a kényszer-kitérőbe.

– Én látom az összeset ebben az átkozott városban – mondta Loire miközben irányt változtattak –, és nekem furcsa, hogy mit keresnek ezek itt, ennyire távol a harcokról.

– Rendben, megnézzük, hogy ki az. De remélem, arra is fel vagy készülve, hogy nem udvariaskodunk vele, ha nem a miénk.

– Rendben – bólintott rá Loire is –, he nem a miénk, te intézed. Ha a miénk, én.

✨✨✨✨✨

Bastion, Harmadik és Espada teljesen kimerülten ültek a vasútállomás egyik épen maradt bejárati lépcsőjén. Az őrtornyokat porig rombolták, az állomást is bevették, és eddigre már jártányi erejük is alig maradt. És nemcsak nekik. Mindenki, aki velük harcolt, és még életben volt, ült vagy feküdt valahol, és készenlétben bár, de erőt gyűjtött. Az állomás stratégiailag fontos pontjain halottak álltak őrt. Ők vigyáztak az élőkre, nehogy váratlan támadás érhesse őket pihenés közben.

– Lassan kivilágosodik – jegyezte meg Harmadik, miközben rágyújtott a többedik szál cigarettára.

Tudta, hogy spórolnia kellene, hiszen hosszú lesz még a visszafele út is, mégsem érdekelte ez akkor. Ellenben az sokkal inkább, hogy csillapítja az ereiben száguldó adrenalint, és enyhíti kezei remegését. A másik kettőre is hasonló hatással lehetett az általa kilélegzett füst, mert nem szóltak semmit, csak ültek mellette, és ők is jó nagy levegőket vettek.

– Belegondolni sem merek, hogy mióta vagyunk talpon – fűzte hozzá Bastion, és senki sem tett neki szemrehányást, hogy ő tulajdonképpen csalt, hiszen teljesen kipihenve tért vissza a csatába.

– Észrevettem, hogy már megint nem támadnak fel a halottak – szúrt közbe teljesen mást Espada –, szerintetek Loire rendben van? Vagy megint megsérült, és nem tud többet felkelteni?

– Nem, teljesen jól van. Ezt biztosan tudom – rázta a fejét Bastion a másik kettő meg ráhagyta, hiszen az ikrek mindig furcsák voltak, mindig ráéreztek egymásra –, egyszerűen csak ő is elfáradt.

– Emlékszem, korábban Ward megkérdezte, hány halottad tud egyszerre felkelteni – szippantott még egyet a bagójából Harmadik –, és akkor még nem tudott válaszolni. De most már biztos megfejtette.

– Hát akkor majd figyelmeztetjük, hogy mindenképp ossza meg vele ez a tudást – vigyorgott rá Espada, és maga sem értette miért, de nevetnie kellett Harmadik kijelentésén.

Pedig különösebben nem is volt vicces. De jól esett akkor nevetni, talán a csata alatt felgyülemlett miden feszültség és rettegés is kiszabadult belőle azzal a gurgulázó hanggal. A másik kettő lassan csatlakozott hozzá, bár ők biztos egyáltalán nem értették, hogy olyan vicces. Aztán Espada egy idő után már azon nevetett, ahogy azok ketten nevetnek rajta.

Sokáig folytatódott a jókedv, pedig nem tudtak volna semmi vicceset felidézni, ami nevetésre késztette őket, mégsem tudták abbahagyni. Sőt a végén már inkább csak fuldoklottak. Aztán mire el bírtak hallgatni, úgy érezték magukat, mintha részegek lennének. Harmadik magyarázott valamit, hogy a stresszhelyzetek után érzett extrém eufória tulajdonképpen normális, és nem ment el az eszük, de senki sem figyelt rá igazán. Inkább csak kinevették.

– Lassan indulnunk kéne – taposta el az utolsó elszívott szál csikkjét Harmadik –, a többiek is szedelőzködnek. Jobb, ha velük megyünk.

Felállt a lépcsőről, kinyújtózott, a vállára vetette a puskáját és már menetkész is volt. Bastion is követte a példáját, felsorakozott mellé, erősen rámarkolt a kékezüst kalapács nyelére. Espada volt az egyetlen hármójuk közül, akinek a legkevésbé sem akaródzott feltápaszkodni. A hosszas ücsörgés alatt a hűvös lépcsőfokon teljesen elmacskásodtak a tagjai. Nem akart megmozdulni, mert tudta, mennyire fog fájni az, ha most ismét működésre kell bírnia felsértett húsú izmait.

– Mi van öcsi? Nem jössz? – fordult vissza hozzá Harmadik, mikor nem csatlakozott hozzájuk.

– De, de mindjárt, csak még próbálom összeszedni magam – vallotta be őszintén Espada –, fájnak azok az átkozott repeszek…

– Kell segítség? – nyújtotta felé a kezét Bastion.

– Azt hiányzik még csak, hogy egyedül ne tudjak felállni – rúgta el magát a lépcsőről Espada, felszisszent a mozdulat hatására, de nem fogadta el a segédkezet. Bár ha Harmadik nyújtja akkor a kezét neki, talán elgondolkozott volna rajta, hogy neki nem mond nemet. Megrettent erre a gondolatra. Mi van vele? Remélhetőleg semmi komoly, csak a csata után zavaros érzelmek…

Magán érezte Harmadik fürkésző pillantását, ahogy bedagadt arcát vizslatta. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy Simon keze megrándult, mintha végig akarna simítani Espada arcának sebes bőrén. Őt pedig kellemes borzongással töltötte el a gondolat, hogy hozzá érjen. Elfordult, és szerencsére Harmadik keze is az oldala mellett maradt céltalanul lógva. Mi ez az elmezavar? Nem utálnia kellene Simont? Miért képtelen rá? Mi ez az ostoba vágyakozás?

– Még működik – mondta inkább figyelem elterelésként Espada, ahogy megmozgatta megviselt karjait –, egyelőre még mozognak. De azért Loire megnézhetné.

– Szarul lehetsz, ha hagynád neki, hogy rendbe szedjen – nevetett fel ismét Harmadik.

– Nem értem minért piszkáljátok. Elég vacakul érzi magát minden alkalommal, ahányszor csak gyógyítania kell. De én hagynám. Sőt összeszorított fogakkal, mosolyogva tűrném. Egy sebesüléshez képest, amit ő csinál, az úgyis csak egyszer fáj – Espada nem bírta tovább fapofával, maga is elvigyorodott, hangján is hallani lehetett az önkéntelen vidámságot –, az persze más kérdés, hogy akkor mennyire…

– Akkor most ki piszkál kit? – tette fel a költői kérdést kuncogva Bastion.