Kedvenc könyvek újra kiadva? Érdemes őket ismét levenni a polcról?

Véleményem az Echoes Rising trilógia új kiadásáról

Külföldön (bár néha nálunk is van rá példa) viszonylag gyakori, hogy egy-egy író évekig kénytelen küzdeni azért, hogy visszaszerezze a jogokat a könyvéhez/könyveihez, mikor kiadót vált. (Ez már önmagában érdekes téma, talán egyszer szentelek neki egy egész bejegyzést.) Aztán mikor ez sikerül, ezek a regények sok esetben megjelennek egy kicsit újrahúzva, javítva, ráncfelvarrva, új borítóval. Pontosan ez történt most az egyik kedvenc trilógiámmal, az Echoes Risinggal is.

Jelenleg már a harmadik kiadásnál tart, mivel Anne Barwell a harmadik kiadójával szerződött le. Általában nem szoktam megvenni ezeket az újra kiadásokat, de pár esetben azért előfordult. Például Voinov második világháborús regényeinél, mint az Unhinge the Universe. És most Anne Barwell esetében.

Az Echoes Risingot az első olvasás óta imádom, a nyilvánvaló hibái ellenére is, de ezekre majd később térek ki. Amikor megláttam, hogy a harmadik kiadása jelenik meg, először meg sem fordult a fejemben, hogy megvegyem, és újraolvassam, már csak azért sem, mert nekem még mindig a legelső kiadás borítója a kedvencem. És bár általában tartom magam ahhoz, hogy ne a borítója alapján ítéljem meg a könyvet, ennél a sorozatnál ez mégis rengeteget nyom a latban számomra. A második kiadásé szerintem egyenesen elrettentő volt, és ez a harmadik sem győzött meg egyáltalán. De akkor felmerül a kérdés, hogy miért vettem meg mégis?

Ha megnézzük az Amazonon a könyvet, a fülszöveg alatt található egy megjegyzés Anne Barwelltől, miszerint csak újraszerkesztették a könyvet, meg javítottak benne pár dolgot, de még mindig ugyanaz, mint volt. De nekem mégis azonnal szemet szúrt, hogy az első kiadás első kötetének (Shadowboxing) alig 200 oldalához képest a harmadik kiadás több, mint 300 oldal terjedelmet kapott. Nem tudom, hogy ekkora oldalszám változást el lehet-e érni pusztán szerkesztéssel, de úgy döntöttem, újraolvasom, és megnézem mi változott. Essünk is neki.

Új és régi borítók, fülszöveg (saját fordítás)

A borítókról nem szeretnék hosszan írni, már csak azért sem, mert mindenkinek egyéni ízlése, hogy melyik tetszik jobban. Én a régit szerettem, az új inkább taszít, éppen ezért nagyon örülök, hogy még az első kiadásból szereztem be a könyveket.
Íme a harmadik kiadás új borítója. A színvilága tetszik, de sajnos ennyiben ki is merül. Én a régi mellett teszem le a voksom.

Berlin, 1943. A találkozó egy régi barátjával kétségeket ébreszt Dr. Kristopher Lehrer német fizikusban a munkáját illetően. De amikor ezekkel szembesíti a felettesét, a lehető legrosszabb irányba fordulnak az események. Hirtelen Kristopher és az ellenálló Michel menekülésre kényszerülnek, miközben árulásért üldözik őket, egy olyan gyilkosság vádjával, amit nem követtek el. Ha fogságba esnek, Kristopher tudását felhasználják egy olyan fegyver készítésére, amivel meg lehet nyerni a háborút.

Amikor Michel kapcsolatba lép a Szövetségesekkel, abban bízva, hogy kisegíthetik egymást, nem telik bele sok időbe, hogy minden a visszájára forduljon ebben az állítólag egyszerű küldetésben. Közben a két férfi lassan rádöbben, hogy tovább nem tagadhatják egyre növekő érzéseiket egymás iránt, de mégsem elsősorban egy közös jövőért küzdenek, hanem a puszta túlélésért.

Szerencsére az első kiadást sikerült perpírformában is megszereznem, így legalább az a veszély nem fenyeget, ami az Kindle verziónál szokott, hogy a régebbi automatikusan lefrissül az újjal. Egyébként is szeretem a kedvenc könyveimet beszerezni papír alapon is, így pedig kifejezetten büszkeséggel tölt el, hogy a birtokomban. Sajnos már kicsit kezd rajta látszani, hogy sok újraolvasásnak az áldozata. 😅

Eltérések az első és a harmadik kiadások közt

Igazság szerint nem találtam különösebben nagy különbségket. Michel sötétbarnából gesztenye vörösre változott. Ennek nem értem az okát, de a történeten belül nem befolyásol sok mindent. Pár jelenetet jobban letisztáztak ebben az új kiadásban, kissé világosabb és átláthatóbb lett. Egy-két helyen pár plusz bekezdést is észrevettem, amik hozzáadnak a hangulathoz, vagy kiegészítik a korábbi olvasási élményt.

A történet szinte semennyit sem változott, a butaságok és hibák is pont ugyanazok maradtak, mint az első kiadásban. Ami sajnálatos, mert egy igazán tökös szerkesztő rávehette volna Anne Barwellt, hogy essen neki kicsit jobban a könyvnek, és javítsa ezeket. És akkor egy igazán kiváló trilógiává nőhetné ki magát.

Kapcsolatom a történettel

Az Echoes Rising egy nagyon érdekes, feszített, sodró tempójú trilógia. Igaz, egy kicsit lassan indul, de szerintem ez a kimért felvezetés kell ahhoz, hogy megismerjük Kristophert, és megérthessük a személyiségét és motivációit. Enélkül tényleg értetlenül állnánk a naivitása előtt, ami őt a háború ellenére is körüllengi. Abszolút szerethető főszereplő, és tökéletesen kiegészítik egymást Michellel. Nekem nagyon tetszett az utóbbi kiábrándultsága, mindenkivel ellenséges viselkedése, ahogy az is, hogy csak Kristopher irányában mutat eleinte érzelmeket. Kifejezetten jól ellensúlyozza Kristopher “túl jó” személyiségét. Michel nem “jó” ember, hiszen ő meg bárkit elárulna azért, hogy Kristophert megmentse. Kellenek egymás mellé, hogy az arany középúton tartsák a másikat.

Amit nagyon szerettem a sorozatban, az a menekülés ábrázolása volt. Szinte süt a lapokról, ahogy ott lihegnek a két főszereplő nyomában, és mindig csak egy hajszálon múlik, hogy sikerül kicselezniük őket, hogy sikerül még egy kis időt nyerniük. Közben persze végig egyre szorul a hurok, és bár mind tudjuk, mi lett a háború kimenetele, Kristopher naivitásán keresztül szinte végig tudunk reménykedni valami jobb jövőben.

Nem tudnám megmondani, hogy hányszor olvastam el eddig mind a három kötetet. De az egészen biztos, hogy ötnél többször. Az első egy-két olvasáskor az elsőtől az utolsó betűig haladtam, utána már csak Kristopher és Michel szálát vettem elő újra és újra.
Igen, a történet több szálon fut – legalább kettőn – a három köteten keresztül. Az egyik fő szál Kristopher és Michel, a másik Matt és Ken (két amerikai katona, akik azt a feladatot kapták, hogy mentsék ki Kristophert Németországból). Emellett pedig vannak még hosszabb-rövidebb mellékszálak, amik szerintem általában jól eltaláltak, így lesz teljes a kép, amit a három regény elénk tár.

A helyzet viszont az, hogy amennyire szeretem Kristophert és Michelt, annyira idegesít Matt és Ken. Az ő csapatukból a tudós, Liang az egyetlen, akit kedvelek. Liang még a kedvencem is lett Kristopher és Michel mellett. És hogy a másik kettő miért nem?

Először is azért nem, mert ha valakik közt nem érzek semmit, egyetlen árva rezdülést sem, azok ők. Még azt is nehéz elhinnem, hogy egyáltalán barátok, olyannyira indifferensnek tűnnek egymás irányába. Az pedig kifejezetten zavar, amikor az író állít valamit a karaktereiről, jelen esetben azt, hogy teljesen egymásba vannak bolondulva, de ez rajtuk egyáltalán nem látszik. Már az első olvasáskor is az volt a véleményem, hogy enélkül a második, majdnem mellékes szerelmi szál nélkül sokkal ütősebb lett volna a történet. Sokkal nagyobb hangsúlyt kapott volna az elfogadás, amire Michel és Kristopher talál az amerikai csapatban, sokkal jobban perspektívába helyezte volna kiszolgáltatott helyzetüket a nemi irányultságuk miatt.
Ha Ken és Matt csak gyerekkoruk óta barátok lennének (és igen, nekem nehéz ennél többnek kezelnem őket), és mernének beszélni két társuk kapcsolatáról, sőt még mellettük is foglalnának állást, úgy érzelmileg sokkal erősebb lehetne a könyv.

Említettem feljebb, hogy sok idegesítő dolog van a könyvekben, amikkel az újabb kiadások sem kezdtek semmit. Matt százados. Papíron. Igen, a könyv lapjain. Ezt állítják róla. De semmi olyan nincs a viselkedésében, amiről ezt elhihetnénk. Michel, aki általában tizedesnek adja ki magát a német seregben, ebben az alacsony rangban is sokkal hihetőbb százados, mint Matt, aki egyik hibás katonai döntést hozza a másik után. És az, hogy mindet megússza, egyáltalán nem az ő érdeme, hanem a többieké, akik folyton kockázatot kényszerülnek vállalni, hogy kimentsék a bajból, amibe az impulzív döntései miatt keveredik. Ilyen személyiségként azt sem értem, ki nevezhette ki századosnak, de remélem, elmeosztályon kezelik érte…

És tényleg bosszantóak ezek a butaságok, nem kell nagy stratégának lenni ahhoz, hogy bárki lássa, ostobaságokat csinál. Amikor pedig a társai jelzik neki, akkor mindig előveszi a rangját, és kikéri magának, hogy megkérdőjelezik… Igazi, érett, vezetői hozzáállás, nem igaz?

Persze Michelt sem tudom teljesen felmenteni, mert ő is csinál hülyeségeket, ő is dönt impulzívan néha, de közel sem annyiszor, mint Matt. Az ő karakterére tényleg ráférne egy alapos újraírás. Lehetne lobbanékony, csípős nyelvvel, megmaradhatna a személyiségének ez a része úgy, hogy értelmes döntéseket hoz, és mondjuk néha a társain köszörüli a nyelvét. Értem persze azt is, hogy ez rengeteg munkát igényelt volna, de véleményem szerint abszolút megérné.

A szereplőkkel kapcsolatos problémákon túl engem az is zavar, hogy a háború ábrázolása is végtelenül naív és “kényelmes”. És hogy mit értek ezen az utóbbin? Azt, hogy a harcok elkerülik a szereplőket, ha épp arra van szükség, és szinte csak azok halnak meg, akiknek feltétlenül muszáj, olyan karakterek, akikhez egyébként sem kötődünk igazán. Emellett az ellenfelek is sok esetben elfelejtenek a főszereplők irányában kegyetlenek lenni (persze azok, akiket nem véd a plot armor sosem ússzák meg ilyen könnyen). A szörnyűségek is legtöbb esetben a szereplők szeretteivel történnek, amik természetesen szintén borzalmasak, és megnyomorítják őket érzelmileg, de néha tényleg nehéz elhinni, hogy nekik ne legyen nagyobb bajuk pár karcoláson kívül.

Mindezek ellenére az Echoes Rising egy nagyon jó és szórakoztató trilógia. Emiatt is, a fentiek miatt is merem bátran ajánlani, mert a háborús részek tényleg nagyon “könnyedek”. Tudom, hülyén hangzik, de tényleg így van. Így azok is tehetnek vele egy próbát, akik egyébként elkerülik a brutális háborús realitást. Azért persze valamennyire végig ott lebeg a szereplők feje fölött Damoklész kardjaként, de valahogy mindig máshol súlyt le, nem rájuk. Kapunk persze betekintést a vérzivataros eseményekbe, főleg az utolsó kötetben, de addig kifejezetten kíméli a lelkünket a könyv.

Konklúzió

A harmadik kiadás elolvasása után abszolút az a véleményem, hogy ha valaki megszerezte/elolvasta valamelyik korábbi verziót, teljesen felesleges beszerezni az újat, mert pár apróságon kívül tényleg nem változott benne semmi. Az események változatlanul folynak a maguk (sokszor szívszorító medrében), a szereplőkkel sem történik semmi új. Amelyik átírásra szorult volna, elmenekült a sorsa elől. Ez azért egy szerintem sajnálatos.
Mindezek ellenére az Echoes Rising továbbra is a kedvenc könyveim egyike marad, és már csak Kristopher és Michel kapcsolata miatt kiérdemelte nálam a ragyogó 5 csillagot.

Jegyzetek
  • Borítókép és a könyvekről készült fotók forrása: saját fényképek
  • Párt ábrázoló gif forrása: Pinterest

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s