86. Ingoványos talajon

– Így már ismerősebb vagyok? – kérdezte tőlük sarkán körbe pördülve, mintha csak egy csinos ruhát akarna megmutatni nekik.

– Chealsey! – bukott ki Loire-ból. – Hát persze! Sejthettem volna. Tudnom kellett volna, hogy csak te vehetted el a tőröket…

– Ugyan már, kis buta – bökött Loire orrára, aki legszívesebben eltörte volna a kezét –, egyszerűen túl jó vagyok. Esélyetek sem volt rájönni. Valld be, sosem gyanakodtál a szegény, hiperaktív doktornőre, aki minden idejét a betegekkel töltötte.

Ezzel ismét megrázta magát, mire a külseje visszaalakult majdnem Loire-rá. Döbbenetes volt ismét látni azt az átváltozást, amihez szinte meg sem kellett erőltetnie magát.

– Így máris jobb. Utáltam annak az esetlen bigének a képét. A saját arcom sokkal kényelmesebb.

– De hogy? Hogy lehetséges ez? – Loire képtelen volt magában tartani döbbenetét, még mindig nehezen hitte, hogy él még valaki majdnem olyan arccal, mint az övé.

– Hogy? – Chealsey még mindig vigyorgott. – Használd a fejed! Nem nehéz kitalálni: testvérek vagyunk. Tudod, hogy működik a világunk. Anyánk beszolgáltatta az első kettőt, ahogy azt illett, de vágyott még egy gyerekre, aki az övé marad…

Nem mondott többet, mintha közük sem lenne a történetéhez. Nem látszott rajta a testvéri viszontlátás fiakarcnyi öröme sem. Ezután már különösebb figyelemre sem méltatta Loire-t, hanem Ward elé lépett, és hatalmas, zöld szemével őt tanulmányozta. Körbe járt körülötte, a férfi ismét megérezte a vágyat, hogy úgy arcon üsse, ahogy nőt még nem ütöttek meg a világ történelme során. Csakhogy valami gúzsba kötötte, valami egyszerre vonzotta, és bénította meg, mintha elvarázsolták volna, mozdulni is képtelen volt. Csak állt megbabonázva, pillantása többször zavartan futott végig a romos termen.

A bénító érzés mindenhol ott volt körülötte, mintha millió mágnes vonzotta volna egyetlen megállapíthatatlan irányba. Emiatt azt is alig-alig vette észre, hogy a két animus fegyverét Loire-ra fogva állnak, felkészülve arra az esetre, ha esetleg a húgát kellene jobb belátásra bírni. Amennyire Ward látta, Loire-t viszont annyira megdöbbentette Chealsey jelenléte, hogy semmit sem vett észre ebből. Ward tudatában ködösen rémlett fel a gondolat, hogy ha megüti ezt a boszorkányt, nem lesz elég gyors, hogy mind a két halottat egyszerre szerelje le. Estélytelen lenne ellenük úgy, hogy minden érzékét, gondolatát túlterhelte az a furcsa varázs.

– Tudod, azt hittem egyedül jössz – csicsergett tovább nem is fordulva Loire felé, még mindig Wardot tanulmányozta, szája szélén elégedett mosoly játszott –, de így még jobb is. Örülök, hogy elhoztad. Már nagyon régóta szerettem volna közelebbről is megnézni. Érdekelt, mit hozol ki a kis csavarból, amit belevittem a kirándulásotokba. És azt kell mondanom, hogy megleptél. Azóta próbálok a közeletekbe férkőzni, de ez nem volt egyszerű. Tudod, mikor ételt vittem be nektek az ellenállóknál, nem időzhettem sokáig. Képzeld, kémkedni mentem, nem csevegni. Igaz, arra volt időm, hogy felélesszem az átkot a másikban. Gondoltam, gyorsabban megszabadítom a szenvedésetől – látta, hogy Loire keze megrándul mellette, de nem méltatta különösebb figyelemre, mégis fenyegetőn figyelmeztette –, én a helyedben nem hagynám, hogy elragadjanak az indulatok.

Tett még egy kört Ward körül, vékony kecses ujjait végighúzta a férfi vállán, majd hátán. Ward arcán semmi sem látszott, egyetlen érzelem sem. Az undor legcsekélyebb jele sem ült ki a vonásaira. Pedig Loire szerint ennek az ő képébe bújt szörnyetegnek az érintésétől viszoglyognia kellene. Az nem lehet, hogy Wardot ez ne háborítsa fel. Loire-t viszont annyira elöntötte az indulat – a Bastion miatti megjegyzése miatt már eleve dühöngött –, hogy nem bírta tovább türtőztetni magát. A gyűlölet miatt azt sem vette észre azonnal, hogy Warddal valami nem stimmel.

– Takarodj mellőle! – Olyan hangerővel rivallt Chealsey-re, hogy még maga is összerezzent tőle. – Soha többet egyiküknek sem árthatsz. Érted?

Loire akkor fogta fel, hogy az őket ért minden szerencsétlenségért ki a felelős. Hogy Wardnak, Bastionnak és a szerencsétlen Harmadiknak is tulajdonképpen azért kellett meghalnia, mert neki játszani támadt kedve. Ő pedig mindvégig vak volt erre. Megbocsáthatatlannak tartotta, hogy annyiban hagyta a tőreit, mikor eltűntek… Hogy nem gyanakodott jobban, mikor az animusokat táncoltatta. Most értette csak meg, mennyire ostoba gyerekként viselkedett akkor, de hogy miért tette, arra továbbra sem tudott magyarázatot adni. Néha minden változatlanul zavaros és kusza volt a fejében…

A másik megállt vele szemben, szemmel láthatólag élvezete a zavarát. Sőt, hogy még tetézze is, egyenesen Loire szemébe meredve kedélyesen felnevetett. Loire sosem hallott még ilyen gonosz és szívtelen nevetést. Chealsey továbbra is provokálta, el sem lépett Ward mellől, sőt ujjai már a férfi rövidre nyírt rőt haját szántották végig. Loire nem értette, hogy miért tűri, hogy miért nem morzsolja darabokra azokat a kecses ujjakat, vagy miért nem roppantja ketté a gerincét. Képes lenne rá, ráadásul arra is minden joga megvan, hogy bosszút álljon. Chealsey nevetése hirtelen elhalt, és ugyanolyan játékos hangon beszélt tovább, ahogy eddig.

– Eszemben sincs ártani neki. Csak megcsodálok egy műalkotást. Hihetetlen, mennyire szép munka – továbbra is Wardot csodálta, ez legalább őszinte volt benne –, ha tudnád, mennyit próbálkoztam, hogy akárcsak hasonlót hozzak létre! Én mindig csak eddig jutok – mutatott hátra a két halottra –, ezek képtelenek gondolkozni, beszélni tudnak valamennyire, mondjuk kérdésekre válaszolnak… Hol vannak még a tiédtől! Egy animus tudattal! Lenyűgöző.

Loire nem bírta tovább hallgatni, övére erősített hüvelyéből kiugrott Ward kése, és idegesen pörögve, a penge hegye alig egy centire állt meg Chealsey egyik huncutul csillogó szemétől. A két mérgezett tőr viszont teljesen türelmesen várakozott továbbra is a hátára erősített tokokban. Pedig Loire biztos volt benne, hogy nagyon viszket mindkettő penge, hogy revansot vegyenek a méltatlan tettért, amire kényszerítették őket.

– Elég legyen! – fenyegette Loire. – Szörnyeteg vagy!

– Ugyan ugyan – lépett egy lépést hátrébb Ward mellől feltartott kézzel Chealsey, de az idegesítő vigyor egy fikarcnyit sem fakult a képén –, miért lennék szörnyeteg? Csak rávezettelek valamire, amire senki sem számított. Lefogadom, hogy te sem hitted volna, hogy képes leszel ilyen csodára. Szóval akár hálás is lehetnél. Sőt, ennyire irigynek sem kellene lenned. Végül is a kis húgod vagyok, ezért a titkodat is elárulhatnád. Osztozhatnánk együtt a dicsőségben. Tudod, hogy felnéznének ránk ennek a csodás animusnak a recepjéért?

– Ne merd így nevezni! – sziszegte Loire, Ward kése még mindig fenyegetően pörgött a másik lány szeme előtt.

Chealsey próbált ellépni a penge elől, hogy zavartalanul nézhessen Loire szemébe. De a lebegő kés rezzenetlen nyugalommal követte andalgó mozgását, elvette a kedvét attól, hogy bármi hirtelent tegyen. Mivel sehogy sem tudott kitérni előle, pár lépés után elunta ezt a furcsa táncot, és most már leplezetlen dühvel állt meg Loire előtt.

– Most tényleg? – Chealsey arcáról mintha lefújták volna a vidámság minden kifejezését. – Épp azt próbálom az értésedre adni, hogy a Szigetek Tanácsa bármit felajánlana neked a tudásodért. Még szó nélkül vissza is fogadnának, és minden tudásukat átadnák neked, mint bárkinek, aki a Szigeteken nőtt fel… Más a két kezét összetenné azért, hogy áru létére megkapja ezt a kegyet. Erre te tényleg azon vagy leakadva, hogy minek nevezem?

– Te mi a francról zagyválsz? – kérdezte most Loire, és egy árva szót sem értett abból, ami elhangzott.

Ennek ellenére abban teljesen biztos volt, hogy annál sokkal jobban gyűlöli most, minthogy meg akarjon érteni ebből a maszlagból. Afelől nem volt meggyőződve, hogy tényleg jól hallotta, miszerint helyet ajánlott neki a Szigetek mágusai közt. Abban viszont egészen eltökéltnek érezte magát, hogy ezektől a Chealsey féle férgektől neki ugyan semmilyen kegyre nincs szüksége.

Pillantása Wardra siklott, képtelen volt benne animust látni. Ward volt, és kész. Wardként szerette, amíg élt, és ugyanúgy szerette most is. Az ő szemében a szikrák hiánya nem változtatott semmin. A számára épp annyira volt élő, mint bármelyikük. Tekintetük összeakadt egy pillanatra, Loire most fedezte csak fel azt a ködös zavart a másik szemében. Ennyi elég volt ahhoz, hogy mindent megértsen. Már tudta, hogy Chealsey azóta mesterkedik valamiben, amióta rájött, hogy nem egyedül jön hozzá. Biztosan tudta, van még valami a tarsolyában, még bele sem lendült az igazi aljasságba.

Ekkor hullott le róla végvképp a maszk. Már semmiről sem akart egyezkedni nővérével. A szemében zölden tajtékzott az indulat. Kiesett az álszent vidámságból, egész lényéből sütött a gyűlölet. Vicsorogva nézte őket, Loire már ennyiből tudta, hogy innen csak az egyikük fog élve távozni. De nem zavarta, úgy érezte, ha csak egyszer öli meg Chealsey-t az édeskevés lesz elégtételnek.

– Én mondtam nekik – Chealsey hangjából égetett az őszinte utálat –, hogy nem éred meg a vesződséget. Én tudtam, hogy semmit sem fogsz megérteni abból, amit elterveztek veled. És tudod, mit? Örülök, hogy igazam lett. Méltatlan vagy. De ha ezt elveszem tőled – Ward felé bökött az állával –, és a Tanács elé viszem, azzal bizonyítom, hogy én érem mindazt, amit rólad hisznek. És akkor minden az enyém lesz, amit neked szántak. És tudod, mi a legjobb az egészben? Soha, senki nem fogja megtudni, hogy mi történt veled.

Loire nem is értette magát, hogy miért hallgatja mindezt. Egyértelmű volt, hogy Chealsey engesztelhetetlenül gyűlöli. Nem értette, miért, hiszen amennyire tudta, soha nem találkozott vele az ostrom előtt, nemhogy ártani tudott volna neki. Csak azért hallgatta továbbra is, hátha Chealsey magától elejt valamit, ami a hasznára lehet. Mégsem bírta szó nélkül hagyni a hallottakat.

– Te teljesen őrült vagy… – mondta neki csendesen.

Forrt benne is az indulat. Ő is gyűlölte azért, amit Warddal tett, és azért, amit neki kellett tennie a férfival, akit mindennél jobban szeretett. Loire legszívesebebn tövig belemélyesztette volna az összes pengét. Chealsey is megérezte, hogy mennyire fogy a türelme, úgy helyezkedett, hogy bármilyen támadás elől könnyedén kitérhessen. Sőt, hogy nagyobb biztonságban érezhesse magát, intett a saját két animusának is. Azok rögtön elé léptek hátrálásra késztetve Loire-t. Bár elfedték előle Chealsey-t, a pörgő kés a két halott között még mindig egyenesen rá mutatott.

Ward továbbra sem mozdult, Loire már korábban észrevette, mennyire furcsán viselkedik, és mennyire zavarosan néz maga elé. Biztos volt benne, hogy Chealsey megbabonázta valamivel. Arra tippelt, hogy már akkor elvarázsolta, mikor beléptek ebbe a romos terembe. Loire maga is érzett valami furcsát, valami földöntúlit, de nem tudta, mi lehet.

Viszont már eleget hallgatta Chealseyt, véget akart vetni a játszadozásnak. Gondolta, ad még egy utolsó esélyt a másik mágusnak, hogy önként engedje el Wardot.

– Elég volt! – feszült neki a másik akaratának. – Ha most elengeded, én is elengedlek. Csak akkor öllek meg, ha még egyszer a szemem elé kerülsz.

Chealsey ezt hallva palástolatlan rosszindulattal ismét felnevetett. Loire hátán a hideg futkosott ettől a hangtól. Hát még attól, mikor a másik ismét megszólalt!

– Hogy te? Mire lennél te képes ellenem? Tényleg azt hiszed, lehet bármi esélyed?

– Én csak sportszerű akartam lenni – ez a pár szó felért egy halálos fenyegetéssel.

– Nem is értem, minek vesződöm veled egyáltalán – szemmel láthatólag Chealseynek is elfogyott a türelme.

Ezzel intett az egyik halottnak. Az pedig viszont a ki nem mondott utasításnak engedelmeskedve szakadt kabátja belső zsebéből egy fényesen ragyogó üvegcsét húzott elő. Nem, nem is a fiola csillogott, hanem a benne kavargó aprócska szikrák.

Valami varázslat tartotta bent őket, azokat az apró tüzecskéket semmi hétköznapiba nem lehetett bezárni. Amennyire Loire tudta, a testből kiszállva a mágusok összezárt öklén kívül semmiben sem maradnak meg. A szikrák idegesen sercegtek minden alkalommal, mikor az üvegcse falának üdődtek. Vagyis… Loire jól ismerte azt a jellegzetes dallamot, amivel a szikrák bármilyen szilárd dologhoz értek. Most mégsem hallott semmit, a megbűvölt fiola még ezeket a kellemes hangokat sem eresztette ki magából. Loire elhűlten meredt a szikrákra, az zökentette ki ebből a döbbenetből, hogy Chealsey ismét megszólalt.

– Felismerted! – lelkendezett. – Tudtam, hogy fel fogod. Még nagyobbat csalódtam volna, ha nem. Igen, ezek az ő szikrái.

Nem kellett többet mondania, Loire magától is értette, hogy ez vonzza annyira Wardot. Hiába egyformák ezek a szikrák minden élőben, az animátorok mégis különbséget tudtak tenni köztük aszerint, hogy kié volt. Loire ezt mindig felesleges tudásnak tartotta, hiszen mi értelme van ezt tudni, mikor bármelyik, bárkit ugyanúgy életre kelt? De tovább gondolva, ha a mágusok képesek erre, miért ne ismernék fel akkor a halottak is a sajátjukat?

– Miért vannak nálad? – szegezte Chealsey-nek dühösen.

A másik diadalittasan méregette egy darabig, látszott rajta, mennyire élvezi, hogy kínozhatja.

– Biztonyítéknak hoztam el – vigyorgott saját dicsősége fölött elégedetten –, ha esetleg nem hinnél nekem. Persze azt nem gondoltam volna, hogy még ilyen jó hasznát veszem. Szeretem, mikor így nézel, tudod? Ilyekor még ostobábbnak tűnsz. Mondd csak, sosem gondolkoztál azon, mi mindenre jók a szikrák? Már azon kívül, hogy vissza lehet hozni vele a halottakat… Mit gondolsz mivel irányítják az eladott animusokat? Mármint nem mi. Mi tudjuk irányítani őket. Általában – sokat mondóan Wardra pillantott –, tudod, kifejezetten frusztrál, hogy ezt meg nem…

De szóval, ugye hogy nem lenne túl nagy üzlet az animus kereskedés, ha a tulajdonos nem tudná irányítani a halottat? Ezért általában adunk neki egy pár szikrát valamilyen amulettbe rejtve. Nem fedjük fel a titkainkat. De a lényeg az, hogy a halottakat vonzzák a szikrák, mégis engedelmességre kényszerítik őket. Akkor most gondolhatod, mennyivel erősebb a sajátja hatása a halottra.

Loire elhűlve hallgatta. Persze minden tökéletesen logikus volt, amit Chealsey mondott, Loire is tudta, hogy nem működhet másképp. Ha kételkedett is az állításában, az ahogy Wardot elvarázsolták a szikrák, minden szavát igazolta.

– Persze ha őszinte akarok lenni – folytatta Chealsey –, eleinte kicsit aggódtam. Ez a te műved egyáltalán sehogy sem reagált a szikrákra… Úgy értem a másokéra. A sajátjait pedig egészen mostanáig nem volt módon kipróbálni rajta. De nem csalódtam.

Loire továbbra sem jutott szóhoz. Lázasan gondolkozott, hogy hogy tudná kihúzni magukat ebből a nagyon rossz irányt vett helyzetből. Az a legkevésbé sem tűnt jó ötletnek, hogy frontális rohamot indítson az animusok ellen. Ahogy a felől sem voltak kétségei, hogy Chealsey minden bizonnyal nála felkészültebben jött, és nem hagy módot arra, hogy bárki átvegye az irányítást az animusai fölött.

– Hé! Nézz rám! – utasította Wardot.

Loire nem tudta szavakba önteni, mit érzett akkor, mikor látta, hogy Ward feje Chealsey felé fordul, és zavaros pillantása megállapodik rajta. Később talán azt mondta volna, olyan volt, mintha a szívét tépnék ki. Fájt, hogy ezt teszi Warddal, hogy engedelmeskedik neki.

– Ha akarod, gyere ide! – adta ki neki a következő parancsot Chealsey.

Ward pedig abban a pillanatban határozottan lépett az irányába egyet. Mozdulatát végig a másik önelégült vigyora kísérte, örült neki, hogy ilyen jól működik a terve. Loire érezte, hogy képtelen bármit is tenni, a mágiával megerősített szikrák ellen ő egyszerűen nem volt elég erős. Szinte végig sem gondolta, mit tesz, keze Ward után lendült, és megragadta a karját. A döbbenetet vágni lehetett a teremben, mikor a férfi megfordult az érintés hatására, és egyenesen a húgára meredt. Az egy dolog, hogy Chealsey nem számított semmiféle zavarra a tervében, de Loire sem gondolta komolyan, hogy ennek bármi hatása lehet.

– Ha most odamész hozzá – mondta Wardnak –, ő fog parancsolni neked. Te pedig megölsz minket…

– Kellenek a szikrák, nagyfiú? – kérdezte Chealsey tudomást sem véve Loire vértelen próbálkozásáról.

Örömmel konstatálta, hogy a férfi egyetlen további reakció nélkül elfordult a másiktól, és folytatta az útját felé. Ward egyre gyorsuló léptekkel haladt Chealsey és az őt fedező két halott felé. A végén már szinte futott. Egyszerre rontott neki a kettőnek. Az egyiket fellökte hatalmas teste lendületével, és amíg az feltápászkodott, minden erejét a másikra irányította. Arra, amelyik a szikrákat tartotta. Ennek egyetlen mozdulattal összezúzta a fejét, majd megroppantotta a gerincét is, Loire hallani sem bírta a csonttörések természetellenes recsegését. Ward viszont tudomást sem vett ezekről a hangokról, úgy összezúzta a testet, hogy nem maradt mágia, ami továbbra is mozgatni tudta volna.

Ezután kicsavarta a kezéből az üvegcsét, szétmorzsolta hatalmas tenyerében, majd a földre szórta a szilánkokat. És már meg is indult a másik animus felé. Olyan gyorsan történt minden, ahogy Ward elkapta a másik halottat, miközben a szikrák unott lassúsággal szállingóztak el az üres levegőben. Loire nem is tudta mit tesz, kinyújtott kézzel utánuk vetődött, nem tudta volna elviselni, ha még egyszer elszalasztja őket. Ez alatt Ward daraboka szedte a másik animus csontjait is. Ahogy elengedte az üres testet, ami kicsavarodott pózban a földre zuhant, azonnal Loire felé fordult, felé vetette magát, és elkapta a lány derekát.

– Sosem fordulok ellenetek! – ennyit mondott csak miközben ugyanazzal a lendülettel hátrébb taszította.

Loire a lökés hatására egyre távolabb került a szikráktól, és mivel Ward közöttük állt, esélye sem lett volna ismét elérni őket. De nem volt módja azon rágódni, hogy ismét kisiklanak az ujjai közül a kis fénypontok, mert alig pár másodperc múlva Ward mellkasát egy éles fényű mágiavillanás ütötte át. Loire-nak azonnal tudta, hogy azt az átkot Chealsey egyenesen neki szánta, és esélye sem lett volna, ha nincs ez az „önfeláldozás”. Aztán ahogy azt is felfogta, hogy ezzel másodjára ölte volna meg Wardot, az indulatok és a gyűlölet átszakított benne valamit. Látta, hogy a férfi a két animus harcképtelenné tétele után most Chealsey felé fordul, hogy őt is éppen ugyanúgy kerékbe törje, mint a két testőrét.

– Állj! – kiáltott rá. – Ő az enyém!

Loire szeme zölden izzott, Ward pedig megtorpant, és nem mozdult többet. Csak nézett maga elé, és mintha nem is látna, úgy maradt, mint egy rossz pozícióban kifaragott szobor. Loire nem szentelt több figyelmet neki. A dühe nem hagyta, hogy elgondolkozzon rajta, mit is tett. Most ő maga indult meg Chealsey felé. Fékezhetetlen volt. Mégsem volt fogalma, hogy mit tesz, azt látta ugyan, hogy a másik lány folyamatosan varázsol, de minden átka célt tévesztett akkor, és Loire mellett zúgott el az összes.

Loire eleinte mégsem jutott hozzá közelebb. Chealsey képtelen volt megsebezni, vagy akár az egyensúlyából kibillenteni őt, sőt távol sem igazán tartotta, mert Loire-nak csak sikerült tennie egy-egy lépést, amivel közelebb került hozzá. Chealsey maga is rájött, hogy taktikát kell változtatnia, és kifárasztani a másik lányt, máskülönben alulmarad. Mégsem csinált mást folyamatos támadáson kívül.

Ennek köszönhetően Chealsey végre fáradni kezdett, és Loire-ban felsejlett a gondolat, hogy ennél többet várt tőle. Bár lehet, hogy őt is csak megtévesztette a körülöttük elfolyt idő. Lassan az ő karjai is fáradni kezdtek, a lábai remegni. De Chealsey sokkal rosszabbul festett, mint ő. Haja csapzottan lógott, nedvesen tapadt arca köré és az nyakába, levegőt is hangosan zihálva vett, de nem állt meg egy pillanatra sem.

Még a korábban az orra előtt, a tengelye körül pörgő késről is elfeledkezett. De Loire nem. Csak az alkalomra várt, ami már nem váratott sokat magára. A kés lassan Chealsey mögé úszott, és csak az utasításra várt. Az pedig Loire szemének egy gyűlölettel telt zöld villanásával érkezett el. Chealsey egyszer csak megrándult, mintha hátba csapták volna. Mindkét karja lehanyatlott, arcára értetlen kifejezés ült ki, döbbenten meredt Loire-ra, ahogy utolsó átkai megzavarodva a díszterem romjaiba csapódtak. Ahogy levegőt vett, élénk színű vér bugyogott elő a száján.

Loire ajkai erre elégedett, kegyetlen mosolyra húzódtak. Ő nyert. Neki sikerült végül úgy kifárasztani és felbosszantani Chealsey-t, hogy ne figyeljen másra csak rá. Most ő járt körbe a magatehetetlen másik lány körül.

Most ő játszotta ugyanazt a keselyűt, ami érkezésükkor Chealsey volt, mikor Wardot mustrálta. Ahogy elhaladt mögötte, egyetlen jól irányzott mozdulattal kirántotta a hátából Ward kését. Ugyanoda fúródott bele, ahova korábban a férfi hátába is. Chealsey egyértelműen haldoklott, tagjai elernyedtek, lábai kezdtek kicsúszni alóla. Hogy össze ne essen, Loire mágiával egyenesre húzta a csontjait, hogy mereven a talpán tartsák. Az sem érdekelte, mekkora fájdalmat okoz neki, úgy volt vele, ha Ward megszenvedte ugyanezt, Chealsey-nek is meg kell.

– Tudod – mímelte Chealsey idegesítő hanghordozását –, még tartozom neked valamivel.

Ekkor már a lány előtt állt, egyenesen a szemébe nézett. Azzal kihúzta a hátán pihenő tokokból a megátkozott tőröket. Utasíthatta volna őket akár arra is, hogy kiugorjanak a hüvelyből, de ezt a tartozást a saját kezével akarta rendezni. Majd az egyik pengét markolatig Chealsey bordái közé tolta, akinek eddigre már kiáltani sem maradt ereje, erőtlenül köhögni kezdett a húsába hatoló fém miatt. Közben zavart tekintettel nézett le Loire kezére és a markolatra, amit szorított. Ahogy a lány kihúzta a tőrt Chealsey oldalából, kizúduló vére pirosra festette a kezét.

Ebben a pillanatban Loire megérezte magában a Lényt, megérezte a gyűlöletet, amit ez iránt a szörnyeteg iránt táplált. Érezte a fájdalmat is, amit Chealsey okozott neki. A Lény arra kínosan ügyelt, hogy Loire semmit ne láthasson a vele történt megaláztatásokból, aki persze úgy volt vele, hogy éppen elég neki érezni is. Nem bánta, hogy a képektől megkíméli. De azt azonnal tudta, hogy a Lény is bosszút szomjazik, titkolni sem próbálta előtte, hogy Chealsey több más mágussal együtt mennyit gyötörte. Mikor Loire a második tőrt is szúrásra emelte, azt a mozdulatot már nem ő irányította. Soha nem érzett még olyan emberietlen kielégülést, mint akkor, mikor újra és újra felhasította Chealsey testét, amíg a mellkasát, hasát és oldalát egyetlen nagy vörös lyuk nem borította, kiálló szétszabdalt még fájdalomtól rángó szervekkel.

– Kinevettél, mikor azt mondtam, bosszút állok még – mondta rajta keresztül a Lény, és Loire biztos volt benne, hogy Chealsey még haldokolva is tudja, ki beszél hozzá –, és esküszöm, ezért az érzésért minden várakozással töltött pillanat megérte.

A Lény szinte gyönyörködve figyelte, ahogy Chealsey szemében lassan kihuny az élet. Még egyszer utoljára beleszúrta és kihúzta belőle a mérgezett tőrt. Elégedetten figyelte, ahogy az összevagdosott lány feje a mellkasára bukik, csak ezután dobta a tőröket a földre. A holttestet viszont továbbra is maga előtt, állva tartotta, mintha csak egy láthatatlan zsinegekről lelógatott marionett lenne. Pillanatokig csak figyelte ezt a kimúlt mozdulatlanságot. Loire-t is átjárta az elégedettség, amit a Lény érzett. Pár pillanatig még gyönyörködtek a beteljesült bosszú szépségében, aztán a Lény kifújta Chealsey testéből a tőrpengék által megfertőzött, fekete szikrákat, és pár kecses mozdulattal rendbeszedte az eltorzított testet.

– Szóval tudni akartad, hogy csinálja? – szólt gunyorosan Loire hangján. – Megmutatom.

Azzal életre keltette, majdnem úgy, ahogy Wardot is, visszarakta bele a tudatot, hogy szenvedjen, csak az akaratot tépte ki Chealsey-ből, hogy többé ne tudjon ellenszegülni. „Neked adom, tégy vele belátásod szerint.” Hallotta még Loire, mielőtt a Lény kiszállt volna belőle. Miután Chealsey vérétől borítva magára maradt a díszteremben, megérezte, hogy remegni kezd a lába alatt a megrongálódott épületszárny. Úgy látszik a másik varázslata, ami egyben tartotta a köveket, gyengülni kezdett. Loire vett egy nagy levegőt, pillantását körbefuttatta a termen, majd Chealsey-re nézett.

– Tudsz varázsolni? – kérdezte a vele szemben kifejezéstelen és üres tekintettel türelmesen várakozó másikat.

– Igen – felelte. Loire soha még ilyen tisztelettudónak nem hallotta a hangját.

– Tartsd egyben az épületet, amíg benne vagyunk – ő viszont úgy utasította, ahogy a legutolsó szolgákat szokás, képtelen volt másképp beszélni vele.

A halott-Chealsey csak bólintott, szeme zölden felizzott, majd az épület remegése, és a mélyéről felhangzó nyugtalanító morajlások egy varázsütésre abbamaradtak. Loire megkönnyebbülten felsóhajtott, jó érzés volt a biztos tudat, hogy nem szakad még rájuk az emelet. Ahogy körbepillantott a díszteremben, észrevette Wardot is, aki még mindig úgy állt, ahogy az imént kapott utasításra mozdulatlanságba merevedett.

Loire odalépett elé, és ahogy jobban szemügyre vette, azonnal elszégyellte magát. Eszeveszett indulataitól fűtve úgy parancsolt neki, mint egy öntudatlan animusnak tette volna. Szíve összeszorult, a gyomra görcsbe rándult a látványtól. Borzasztóan érezte magát. Annál is inkább, hogy még feltételezés szintjén sem fordult meg soha a fejében, hogy Wardot így lehessen irányítani. Az ő szemében még mindig élt, éppen ezért sosem jutott volna eszébe, hogy parancsoljon neki. Egészen mostanáig… míg az indulatok felül nem kerekedtek a józan eszén…

Megbánó, fájdalmas sóhaj kíséretében egyetlen zöld szemvillanással feloldotta a megbénító parancs alól. Ward izmai ismét ellazultak, tekintetébe ismét visszatért az értelem. És azonnal haragtól szikrázó szemekkel fordult Loire felé, dühtől tajtékozva meredt le a lányra.

– Ne merd többet ezt tenni velem! – halkan beszélt, palástolni sem próbálta az indulatait. – Miattad én nem csak egy hulla vagyok, úgyhogy ne merj még egyszer így bánni velem!

– Sajnálom – suttogta Loire lesütött szemmel, érezte, hogy a megbánás miatt sírás kerülgeti –, nem akartam…

Piszkos zöld szemét Wardra emelte, de nem próbált még egyszer bocsánatot kérni. Az, hogy tényleg őszintén, és mennyire sajnálja, benne volt abban az előbbi pár szóban. Ráadásul volt egy dolog, amit a parancsánál is jobban sajnált. Inkább ezt próbálta meg szavakba önteni.

– Azt is sajnálom, hogy egyetlen szikrádat sem tudtam megmenteni… Másodjára sem…

Ward erre nem mondott semmit, arcán megfejthetetlen kifejezéssel csak a fejét ingatta. Ő nem neheztelt. Sőt. Nem kellettek neki a szikrák. Nem akarta vissza őket. Már meg sem döbbent az érzésen, hogy jó volt így. Loire viszont láthatólag azt hitte, véletlenül, a dulakodás hevében törte össze a fiolát, és emiatt a saját kötelessének érezte a szikrák megmentését. A lány gyötrődő, lelkiismeretfurdalástól elkínzott arcát látva elgondolkozott azon, hogy talán mondania kellene valamit. De továbbra is szótlan maradt.

Ugyan mit mondhatott volna? Hogy megrémítette, elrettentette az a vonzás, amit a szikrák gyakoroltak rá? Nem merte bevallani, hogy szándékosan törte össze az üveget. Direkt hagyta szertefoszlani a kis fényecskéket, és nemcsak azért lökte el a húgát, hogy megmentse, hanem inkább azért, hogy ne érhesse el őket. Tökéletesen tisztában volt vele, mennyivel hatalmasabb így, nem volt szüksége arra, hogy bármi fenyegetést jelentsen rá.

Loire egyértelműen félreértette tűntető némaságát. Ezért nem is állhatta Ward fakó pillantását, és visszafordult Chealsey felé. Látóterét a véres, szakadt öltözékű, rá a megszólalásig hasonlító lány töltötte ki, aki fakó, üres-zöld tekintettel még mindig ugyanott várakozott, ahol a Lény hagyta. Loire-on ekkor csapott át igazán tettei súlya, a bestiális érzések terhe szinte agyonnyomta. Mégsem az gyötörte, hogy kegyetlenül lemészárolt valakit, aki jó eséllyel tényleg az testvére volt.

Loire ölt már embereket a csatákban, amikben eddig részt vett. Azok a halálok is ólom súlyként nehezedtek a lelkére. De azoknál ott volt a feloldozás, hogy muszájból tette, meg kellett védenie magát és a testvéreit. Viszont Chealsey megölése más volt, akkor nem pusztán életben maradni akart. Azzal a megmásíthatatlan elhatározással jött ide, hogy megöli, és hogy bosszú nélkül nem távozik.

Loire-on akkor átcsapott a bűntudat és az öngyűlölet, mikor rádöbbent, hogy egyszerűen csak kiengedte magából azt a szörnyeteget, ami miatt Chealsey-t a legmélyebb Poklokra kívánta. És azért is dühös volt magára, hogy hagyta a Lényt úgy darabokra kaszabolni a másik lányt. Felfordult a gyomra a gondolattól is, hogy nem bánja. Annyira gyűlölte Chealsey-t és a mágusokat mindenért, amit megengednek maguknak!

Épp, mint a Lény, jutott a keserves felismerésre. A Lény… semmi olyat nem tett, amit ő maga ne akart volna megtenni. Most már hiába szégyelli, hogy az igazságszolgáltatás minden pillanatát élvezte. Elrettentette a tudat, hogy semmivel sem jobb ember Chealsey-nél, pedig jobbnak hitte magát. Jobbnak kellett volna lennie! Ha kegyelmet nem is, de legalább kegyet gyakorolnia…

Szemét forró könnyek égették, torka kapart, szinte megfullasztotta ez az önmarcangoló szégyen. Nem nézett Ward felé, mégis biztos volt benne, hogy ő is az alvadt vérbe, halott csontokba zárt, élőnek tűnő mágust figyeli. És nem is tévedett, a férfi érdeklődve mustrálta a felélesztett lányt.

– Ezzel meg mit történt? – Loire ugyanazt a gyűlöletet érezte kicsendülni a lefitymáló hangból, amit minden megbánása ellenére ő is érzett.

Vett egy nagy levegőt, hogy elmesélje, de szavak helyett csak kétségbe esett sírás robban ki belőle. Ward figyelte egy pár pillanatig, majd felrémlett benne valami emberi, és bár már nem értette, hogy miért teszi, de Loire mellé lépett, szorosan magához húzta. Fejét izmos mellkasára vonta, erős karjai védőn fogták körbe.

Ez az egész ölelés Loire számára olyan bennsőségesen valóságos volt, hogy még hevesebb zokogással kísérve szakadt fel belőle a fájdalom. Fél kezével átfogta Ward derekát, a másikkal ügyetlenül a szemét dörgölte. Ward az állát a lány kócos feje búbján nyugtatta, közben titkon mulattatta, hogy ennyivel kisebb nála. Nem érzett semmit, azt sem értette igazán, miért jó ez a nevetséges gesztus. Már csak emlékezett rá, hogy régen vágyott ilyen ölelésekre, és másra is, de már elvesztette, hogy miért. Az is rémlett neki, hogy néha szokott segíteni. Vagy nem. Ahogy most sem.

És mivel most nem működött ez a „dolog”, feleslegesnek is tartotta erre tovább időt pazarolni. Elunta. Eltolta magától Loire-t, aki bár vigasztalódott valamennyit az erős karok védőkörében, de még mindig szipogott.

– Mennünk kell – rázta fel Ward szenvtelen hangja –, de előtte még kérdezzük ki, szükségünk lehet arra, amit tudhat. Aztán azt csinálhatsz vele, amit akarsz. De én egy darabot eltennék Bastionnak is, biztos kikéri majd magának, hogy nélküle hasogattad darabokra.

Loire még mindig szipogva kifújta a levegőt. Ward közönyössége az ő lelkiismeretének fájdalmát is enyhítette valamennyire. Engedelmesen Chealsey felé indult, közben próbálta összeszedni a kérdéseket, amiket fel kellene tennie. Elé húzta azt a széket, amin a lány ült, mikor beléptek ide.

– Chealsey! – szólította meg döngő hangon a lányt, és undorodva nézte, ahogy a majdnem-saját arca felé fordul. – Tudnom kell mindent.

Elhallgatott. Hirtelen nem tudta, hol kezdje. Tényleg mindent tudni akart. Tisztában volt vele, hogy a csatával kapcsolatos információkra kellene szorítkoznia első körben, de annyi minden volt, ami jobban érdekelte a háborúnál. Wardra nézett. Tudta, hogy nem hagyná, hogy feleslegesen pazarolja a többiek idejét. Lemondó sóhajt hallatott.

– Mi a fenét keresel itt? – kérdezte végül, úgy ítélte az erre adandó válaszba lehet a legtöbb információt adni.

– Kémnek küldtek – felelte üres kifejezéssel arcán Chealsey –, úgy, ahogy Dōrba is. Tudtuk, hogy feladatokkal láttak el titeket, hogy felbolydulást okozzatok ott, amerre jártok.

– Nekünk azt mondták – szólt közbe Ward –, hogy vegyük be Dōrt, vagy hogy foglaljuk el ezt a várost az ellenállással. Mi volt te a dolgod? Meg kellett akadályoznod, hogy sikerrel járjunk?

Chealsey a férfi felé fordult, majd vissza Loire-hoz. De nem szólt semmit. Őt ez kifejezetten bosszantotta, ingerülten szólalt meg ismét.

– Válaszolj neki – utasította türelmetlenül.

–Ezek csak különböző megközelítései ugyanannak a valóságnak. Ti a győzelemért jöttetek, a mágusoknak viszont a győzelmetek vagy a vereségetek utáni káosz kell.

– Miért? – Ward is ingerült volt. – Úgy hittem, szövetségesek vagyunk. De ezek szerint mégsem állunk ugyanazon az oldalon.

– Sosem álltunk. Nektek egy egységes világ kellett, egy tündérmesét akartok vissza, ami egyszer már megbukott. Nekünk a Mély kell.