85. Egy kislépés

Espadának zúgott a feje. Először azt hitte, hogy az eső kopogásába fájdult bele. De miután kinyitotta a szemét, rá kellett döbbennie, hogy az már korábban elállt, mintha nem lett volna az az ürgeöntő idő az előbb. Az előbb? Mennyivel is ezelőtt? Nyögve átfordult az oldaláról a hátára, és felnézett az égre, ahol már csak darabokra tépett vattaszerű felhők úsztak. Ismét világos volt, túl szép idő háborút vívni.

Nem nyílt módja sokáig gyönyörködni az ég kékjében, olyan megállíthatatlanul tört rá a hányinger. Reflexei oldalra rántották, és hangos öklendezéssel tolult ki minden a gyomrából. Nem volt benne szinte semmi, csak maró-keserű savat hányt. Közben próbált körbenézni, felmérni maga körül a csatateret, de végig öklendezett, és ettől az erőlködéstől annyira könnyezett a szeme, hogy nem látott semmit.

Miután minden kijött belőle, ami csak ki akart, még köpött párat, hátha így megszabadul a nyelvén megtapadt nyúlós, savanyú íztől. De nem sikerült, az kérlelhetetlenül továbbra is a szájában maradt. Megtörölte a képét, majd ismét visszagördült a hátára, visszaejtette a fejét a földre, de arra figyelt, hogy kellő távolságra legyen attól, ami az imént távozott belőle. Kissé hevesre sikerült a mozdulat, koppant a feje a macskakövön, amitől még pokolibban kezdett sajogni a koponyája.

És nemcsak a feje. Lüktetettek az oldalában, és a lábában azok a pontok, ahova a robbanás szilánkjai belefúródtak. Nem érezte, hogy vérezne, sőt a legtöbb sebbe beletapadt a ruhája, ami kellemetlenül tépte a sebszéleket, mikor mozogni próbált. Az első gondolata ezzel kapcsolatban az volt, hogy kifejezetten kellemetlen lesz majd, mikor ki kell majd szednie a bőre alól. Duplán kellemetlen lesz, ha Loire nyeri meg a feladatot. Mert hát kire jutna? Nem… azt inkább talán mégsem szeretné. Kellemetlen érzés járta át a macskaköveken összekaristolt fém karjait is. El is felejtette, hogy azok is tudnak… ha nem is fájni, de mi is a jó szó erre? Talán a sajogni.

Gondolatai végig zavarosak voltak, szeme vissza-visszacsukódott, bántotta a fény. Továbbra sem tudta, mióta fekszik így, bár tudatában felrémlett, hogy épp Harmadikot próbálta ellökni a robbanás irányából, mikor ki tudja a világ mely részére repítette a légnyomás. Tudta, hogy körül kellen néznie Simon után, hátha minden igyekezte ellenére is megsebesült, és segítségre szorul. Ettől a gondolattól ismét kipattant a szeme, és attól amit látott, azonnal magához tért.

Egy puskacsővel nézett farkasszemet. A hideg-szürke fémcső a magasba futott, keménynek tűnő tusban végződött, aztán egy erős karban folytatódott, ami pedig a Rendfenntartók egyenruháját viselő torzóhoz csatlakozott. A férfi arcát nem látta, túl magasan is volt, és a fény is bántotta Espada szemét. Arról nem is beszélve, hogy a puskacső sokkal jobban vonzotta a tekintetét, mint az innen lentről torznak tűnő testhez tartozó arc.

Azonnal tudta, mit jelent ez. Tudta, nem sok esélye lesz kijutni ebből a kellemetlen helyzetből. Ennek ellenére gyengén és ügyetlenül kezdett tapogatózni a puskája után. Akkor nem jutott eszébe, hogy korábban kifogyott belőle minden töltény. A rá fegyvert fogó is észrevette az ügyetlen mozgást. Egyetlen lépéssel átugrott a másik oldalára, és egy jól irányzott láblendítéssel jó messzire rúgta tőle az egyébként is használhatatlan puskát.

– Nem ejtünk foglyokat – jött valahonnan távolabbról a parancs –, végezz velük, aztán menjünk.

Mi a fene történt? Elvesztették az ostromot? Logikusnak tűnik ez a fordulat, ha nem így lenne, nem állnának ilyen ráérősen a fejük fölött. Megállni látszott az idő. Ahogy az egyik gondolat a másik után robbant át Espada agyán, végig a puskacsőbe meredt. Ez határozottan egy olyan kép volt, amit az ember nem szeretne utoljára látni. Az is felvillant benne, hogy esetleg be kellene csuknia a szemét, úgy talán annyira nem lesz félelmetes meghalni. De képtelen volt még csak elfordulni is.

Aztán eldördült a lövés. A hanggal egyidőben Espada összerezzent, és becsukta a szemét. És megint nem halt meg. Aznap már többedszerre. Egy koppanást érzett csak a homlokán, megint lepattant róla a golyó. Erre hatalmas lendülettel ült fel, majdnem a puskacsövet is lefejelte. Megint lenne rajtuk védelem? Más magyarázat nem lehet…

Abban a pillanatban még egy lövés dördült. És a támadója felbukott. Aztán feltámadt. És utána csak állt mellettük. Úgy látszik minden visszatért a normál kerékvágásba. Espada felvillanyozva nézett körül a megmentője után. Nem látta meg azonnal, de az nem kerülte el a figyelmét, hogy valami elsüvített mellette, és ez a láthatatlan lendület az összes még talpon maradt ellenséget felborította és földhöz vágta. Aztán a fekvő ellenséges katonák elrepültek, és távolabb a falnak csapódtak.

– A fene, ezt nem egészen így akartam… A franc sem számított rá, hogy ekkorát szól majd.

Bastion! Sóhajtott fel megkönnyebbülten Espada. De legszívesebben felkiáltott volna örömében. Ez igen, ilyen az, amikor istenigazából megsuhintja a Kéket. Az előtt aztán senki sem tud megállni. De hol lehet? Ward azt mondta nekik, hogy maradjanak a tetőn… Türelmetlenül nézett még egyszer körbe utána. Tudta, hogy a lövés biztosan nem ő volt, de az is ugyanabból az irányból jött.

És végre meglátta, annyira megörült neki, hogy azonnal fel is pattant. Megindult feléjük, mikor Hence és Bastion egyszerre léptek ki a csipkésre robbantott fal takarásából. Hence kezéhez még mindig hozzá volt kötve a puska, ahogy korábban utasításba adta. És most annyira sápadtnak sem tűnt. Korábban vajon csak az ijedtség miatt volt olyan fehér? Bár akkor mindannyiuknak olyan látványt kellett nyújtania. Bastion viszont… Döbbenet, szinte kicsattan az erőtől. Nem is tudta volna megmondani, mikor látta utoljára ilyennek. Persze, koszos volt és véres, mint bármelyikük, de nem látszott rajta egyetlen karcolás sem. Ezt meg hogy a fenébe csinálta?

– Hát ti aztán tudjátok, milyen egy hatásos belélpő – vigyorgott rájuk Espada.

Közben belefogott a sebesültek állapotának felmérésébe. Azt már korábban is megállapította, hogy többen fekszenek az utcán, akiket lelökött a lábáról a robbanás. Észrevette azt is, hogy tőle balra Harmadik fekszik, ő is épp akkor kezdett eszmélni.

– Rendben vagy öcsi? – kérdezte tőle. – Tiszta kék és zöld a képed.

– Így jár az – hallotta maga mellől Harmadik hangját –, aki kétszer is feltörli az arcával a csatateret. Egyébként legközelebb szóljatok, hogy ne tegyem… ebben az ostromban legalábbis már elég volt.

– Ha van erőd ilyen marhaságokat beszélni – heccelte vigyorogva Espada, és az arca határozottan fájt a mozdulattól –, nagy bajod nem lehet.

– Dehogy nincs! – tiltakozott felültében amaz. – Megsérültem és sokkot kaptam.

– Majd szólunk Loire-nak, hogy gyógyítson meg – viccelődött vele Bastion is.

– Ez esetben jól vagyok…

Harmadik csak most vette jobban szemügyre a holtaiból feltámadt mágusukat. És még az ő szája is tátva maradt a csodálkozástól. Nem emlékezett rá, milyen volt, mikor teljesen egészségesen látta. Épp valami olyasmit készült volna mondani, hogy ha tudja, hogy ilyen jó hatással van rá a csata, szorgalmazta volna, hogy előbb bevessék valahol. Az akadályozta meg őket a humorizálásban, hogy Hence lerogyott a fal megmaradt darabja tövében.

– Hé, minden rendben? – kiáltott oda neki Espada, mikor észrevette.

– Igen, azt hiszem csak a vérveszteség – nézett rájuk, most viszont már nagyon fáradtnak tűnt, utolsó erejével puskás keze felé intett. – Leszednétek rólam? Már nem bírom el.

Espada egy szó nélkül mellé lépett, és a késével levágta a fegyvert a karjához rögzítő rongyokat. A puska lehullott Hence kezéről.

– Menjetek tovább – mondta nekik, én ücsörgök egy kicsit.

– Rendben – nyomta épnek tűnő kezébe a pisztolyát Harmadik, akiben akkor feltámadt a bajtársiasság –, ne merj meghalni, még vissza akarom venni a pisztolyomat. Hozzám nőtt, nehogy elhagyd.

– Ha meghalok, úgyis utánad viszem – vigyorgott keserűen Hence –, de nem tervezek meghalni, csak pihenek kicsit.

– Itt hagyunk egy halottat, hogy ne hagyjon elaludni, és vigyázzon a bőrödre – jelentette ki Bastion is, és nem tett megjegyzést a Hence-ből szökő szikrákra, észrevétlenül elkapott párat, jól jöhet még –, aztán ha a húgom előkerült majd összerak.

Hence bólintott. A rendfenttartó toronyra meredt. Pont abban a pillanatban vonták le a bitorolók zászlóját. Ezek szerint bevették a tornyot. Onnan már csak egy lépés a város uralma.


✨✨✨✨✨


Loire töretlen elszántsággal haladt abba az irányba, amiből a másik mágus hívását érezte. De őszintén megvallva, szívesebben vette volna, ha Ward nem csatlakozik hozzá, és nem ragaszkodik olyan hajthatatlanul ahhoz, hogy elkísérje.

– Egyszerűen nem értelek – mondta neki Ward több perc kellemetlen hallgatás után –, Bastionnak is épp úgy joga van tudni, hogy hol a mágus, mint neked. Neki is épp annyi az elszámolni valója. Nincs jogod egyedül szembenézni vele.

– Nincs – rázta meg a fejét Loire, és tökéletesen egyetértett Warddal –, mégis engem hív. Csak engem. Neked sem kellene jönnöd.

– Azt te sem képzeled, hogy egyedül hagylak. Hívás ide vagy oda. De mondd csak, egyáltalán nem tartasz attól, hogy ez egy csapda?

– Biztos vagyok benne, hogy ez egy csapda. – Loire még csak rá sem nézett, elvarázsoltabb volt, mint bármikor, szeme zölden izzott, szinte megbabonázva követte a hívást.

Wardot eltántoríthatatlaul követte, és végig borzasztóan frusztrálta a séta az ostromlott városban, az eső után felszáradó utcákon. A mágus egyértelműen a város olyan részébe csábította Loire-t, amiből már elvonult a csata, és ahol zavartalanul maguk lehetnek.

Körülöttük távolabb minden irányban füstölt a város. Úgy látszik az esőnek nagyjából sikerült kioltani a harcok során keletkezett tüzeket, de a harci kedvet egyáltalán nem csökkentette. A csata zajai bizonyos irányokból tompábban, máshonnan szinte kellemetlenül élesen folyták körül őket. De nem találkoztak senkivel. Sem a ledőlt épültek körül, sem a robbanás marta lyukak és tölcsérek körül sem. A halottak rég elmentek a dolgukra, a civileknek pedig annál több eszük volt, hogy az utcára merészkedjenek. Semmi sem akadályozta az előrehaladásukat.

Loire az eget figyelte. Nem rég gyúlt vörösre. Furcsa, nem is vette észre, hogy eltelt az egész nap. Nem érezte a fáradtságot, hogy egész nap varázsolt, sőt még azt sem, hogy egy természetfeletti lény is megszállta. Ez a találkozás sokkal kevésbé vette igénybe, mint mikor Wardot támasztotta fel. Fogalma sem volt, miért. De nem is foglalkozott vele. Örült neki, hogy olyan frissnek érzi magát, mintha épp most rúgta volna ki az ágy. Minden gondolatát az töltötte ki, hogy most végre rendezhet egy fájdalmas adósságot.

Ward a húgát figyelte. Nem értette, mit akarhat éppen tőle a mágus? Talán tud a Lényről, és emiatt kell neki? Nem… honnan tudhatna róla? Hiszen az a természetfeletti valami nem rég lépett csak kapcsolatba a lánnyal… Akkor először, mikor őt visszahozta. De a mágus már jóval régebb óta követte őket. Hiába gondolkozott, semmi logikusnak tűnő értelmet nem talált a másik varázsló tetteiben. Sem Bastion megsebesítésében, sem a halott vadászokban, sem a csapdában…

– Mitől vagy most ilyen magabiztos? – kérdezte Ward, mikor kellőképp elunta a némán egymás mellett baktatást. – A Lény ad most ekkora önbizalmat? Mondott valamit, mit tégy?

– Nem – rázta meg a fejét furcsa, keserű mosollyal az arcán Loire –, ő dönti el, mikor segít, nem én.

– Mi tudsz róla?

– Azt hiszem, semmit. Amennyit te is. Csak annyit, hogy eddig segített, ha máshogy nem boldogultunk volna. De ezen kívül… azt hiszem, fogoly. Most mikor megmentett, láttam valamit… A mágusok észrevették, hogy segít, és megkínozták.

– Érdekes – gondolkozott el Ward –, ilyen hatalmas… Mégis fogoly?

– Én sem értem…

– És nem kért semmit cserébe? – gyanakvás csendült a hangjában.

– Eddig még nem – rázta a fejét Loire –, csak segíteni akart.

Azt a részt, hogy a Lény azt állította, miszerint nincs más reménye, bölcsen elhallgatta. Ahogy azt is, amit a Lény mondott a lezárt képességekről. Loire nem igazán fogta fel, csak homályosan emlkezett azokra a szavakra. A vérveszteség annyira eltompította, hogy biztos sem volt a felől, hogy jól hallotta. Tudta, ezt a rejtélyt kénytelen félretenni későbbre.

A sétájuk alatt már többedszerre merült elgondolkodó hallgatásba. De persze folyamatosan jártak a gondolai. Ez a Lény a világ összes törvénye fölött áll. Legalábbis az alapján, amit Loire eddig megtapasztalt a hatalmából. „Hogy lehetsz mégis fogoly?” De nem érkezett válasz, a tér továbbra is üres maradt. A Lény vagy nem hallotta meg, vagy nem akart neki válaszolni. „Hogy tudtak bezárni? Hogy nem tudsz szabadulni?” Loire csak nem adta fel a semmi kérdezgetését, de az üresség süket maradt a hangjára.

Ward sem szólt semmit. Puskáját maga előtt tartva figyelt a nyugodt a városrészre maguk körül. Bármire készen állva haladt húga mellett. És próbált nem figyelni arra, hogy a korábbi érzés ismét erősödni kezdett a tarkójában. Rosszat sejtett. Ahogy egyre közeledtek, az a valaki egyre inkább próbálkozott a testébe férkőzni. A korábbi kopogtatás egyre erőszakosabban folytatódott. Talán szólnia kellene róla Loire-nak, hiszen az imént még ő maga gondolta úgy, hogy jobb mindenre felkészülni.

Mégis néma maradt. Ha szólna, azzal elismerné, hogy nem több egy animusnál. Ezzel a ténnyel eddig még nem kellett szembenéznie. Épp annyira volt önálló és szuverén egyén, ahogy életében is. Kedve lett volna kiröhögni magát. Hogy a büszkeség még a halál után is épp úgy gúzsba tudja kötni, ahogy az életében is. De ezzel még magát is meglepte. Mióta ragaszkodik ő ennyire ehhez az újfajta élethez? Hova lett belőle a korábbi tiltakozás, hogy a létezése egyszerűen nem helyes? Már nem érdekelte. Élni akart. Élőnek hinni magát.

Loire váratlanul megált egy félig lerombolt épület kapuja előtt. Mivel egy másik irányból jöttek, és mivel az ódon építmény majdnem fele már csak egy kupac törmelék volt, Loire nem ismerte fel azonnal, hogy ez ugyanaz az épület, ahol korábban kihallgatta a másik mágus és az ismeretlen férfi beszélgetését. Az ép szárny ablakai betörtek, a robbanás légnyomása nem kímélte az ősi ólomüvegeket. Az ajtó zsanérjairól félig lefordulva tárva-nyitva állt, a benti lépcsők és falak felrepedeztek. De nem tűnt úgy, hogy a nyakukba akarna omlani. Legalábbis nem azonnal.

„Már majdnem itt vagy. Csak nem félsz?” Hívta a mágus. „Nem félek.” Döntötte el Loire, és Ward kíséretében belépett az épületbe. Követte a hívást, mintha csak valami láthatatlan zsinegen húznák a másik varázsló felé. Nem mindig figyelt a lába elé, volt olyan, hogy egy-egy lépcsőfok kimállott a bizonytalan lépése alatt. Járása ilyenkor ijesztően megingott, és Ward a többedik félig megbotlás láttán ingerülten a hátára taszította a puskát, és inkább kivette az egyik pisztolyát a tokból. Így egy keze felszabadult, hogy elkaphassa Loire-t, ha esetleg mégis elesni támad kedve.

Wardnak személy szerint egyáltalán nem tetszett, amit látott. Sem az épület, sem az a furcsa önkívület, amiben Loire láthatólag követte a mágus útmutatását. Neki őszintén az volt az érzése, hogy ennek az épületnek nem kellene állnia. Annyira megrongálták a harcok, hogy össze kellett volna roskadnia a saját súlya alatt. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ez a szárny csak és kizárólag a húga tiszteletére áll. Része a csapdának, amibe becsábították.

Loire csak ment tovább rendíthetetlenül. Fel a repedezett lépcsőkön, végig a rozoga falú folyosókon, át az ingatag félemeleteken. Wardnak kifejezetten ezeken támadt az az érzése, hogy ezeket aztán tényleg csak a szentlélek tartja egyben. Legszívesen akár a hajánál fogva is kiráncigálta volna Loire-t ebből az épületből, csakhogy őt is vonzani kezdte valami. De még ellen tudott állni egészen addig míg Loire – vagy a Lény – hatalma elég erős rajta.

Végül Loire-ral elérkeztek a folyosó végére, amit egy hatalmas szárnyas ajtó zárt le. Ez pedig azonnal feltárult előttük. Ward nem tudta volna megmondani, hogy Loire izzó-zöld pillantásának engedelmeskedtek-e a zsanérokon elforduló ajtószárnyak, vagy a mágus bocsátotta be őket. Amint szabaddá vált előttük az áthaladás, beléptek a valamikor szebb napokat is látott díszterembe.

Padlóját, falait, még a plafonját is repedések borították, a freskók és domborművek mozaikká törtek. A falak mentén a megrogyott rózsaablakok szilánkjai csillogtak, a karnisok szánalmasan lógtak az ablakok meggyalázott nyílásai mellett. A függönyök lefutottak róluk, színes hegyeket alkotva a repedezett padlón. A teremben egyetlen bútor sem maradt épen, tovább erősítve Wardban azt a kellemetlen érzést, hogy egy korábban már összeomlott épületbe sétáltak be teljesen önkéntesen. De Loire a nyugtalanság legkisebb jelét sem mutatta.

Egyetlen szék volt csak ép az egész hatalmas díszteremben. Ezen ült a mágus, mellette két animus állt fegyverekkel. Ward velük egyáltalán nem foglalkozott, mert pillantása döbbenten szegeződött a velük szemben türelmesen várakozó mágusra. Ha működött volna a tüdeje, biztos, hogy most a lélegzete is elakadt volna a döbbenettől. Hence-nek igaza volt. A mágus kicsi volt, alacsony, fekete hajú, és majdnem olyan, mint Loire. Pont, ahogy korábban leírta nekik.

Ahogy meglátta őket, kedélyesen felemelkedett a székről, eligazgatta magán a ruháját, nem mintha az a teljesen hétköznapi utazó gúnya igényelt volna bármi ilyesmit. Kecsesen Loire felé indult, de semmi Loire-os esetlenség nem volt a mozdulataiban. Mintha csak siklott volna a padló fölött. Eléjük lebbent, és egyenesen a lány szemébe nézve megállt.

– Már azt hittem, sosem érsz ide. Attól féltem, hogy nem is hallasz – szólt hozzá kedélyes, csilingelő hangon.

Loire elmodhatatlanul ismerősnek érezte a hangot, épp, mint legutóbb, de most sem tudta egyetlen általa ismert archoz sem társítani. Ez a lány néhány apró vonását leszámítva, annyira hasonlított rá… De a hangja nem. Az az ismerős, mégis teljesen idegen és irritáló hangzás kellemetlenül szánkázott az idegein. Loire meg volt győződve róla, hogy valami csúnya szemfényvesztő mágia miatt ilyen a másik, egyébként nem hasonlíthatna ennyire rá.

A mágus viszont láthatólag jól szórakozott őket figyelve. Megmártózott az éretlen pillantásuk rá vetülő fényében, vigyorgott, mintha csak élvezné a zavarukat. Majd megrázta hosszú fekete haját, ami erre világosodni kezdett. Egészen addig, míg hamuszőkére nem fakult. Eddigre zöld szeme is kékesre változott, és arcán is átrajzolódott néhány vonás.


✨✨✨✨✨


Bastion a nagy kavarodásban végre Espada mellé keveredett. Időközben utolértek egy másik szakaszt, most köztük törtek előre. Nem volt egyszerű a sok ember közt egymás mellett maradniuk, ahogy izgalomtól pattanásig feszült idegzetű katonák keveredtek egyre újra közéjük, hogy aztán elsodródjanak mellőlük.

Ahogy Bastion végignézett az öccsén, Espada szakadtnak tűnt és nagyon fáradtnak, de törhetetlen elszántság ült az arcán. Fém karjain nem maradt egyetlen sértetlen folt sem, annyira összekarcolták a kövek és a törmelékek, de amennyire le tudta mérni, megfelelően mozogtak. Bár sosem hallott még olyanról, hogy megbűvölt pót végtagok tönkrementek volna.

Ahogy jobban szemügyre vette, kifejezetten kedélyesnek tűnt neki. Espada nem mondta, de nagyon örült, hogy Bastion újra jól van. Jó kedvét tovább növelte az is, hogy újra tudta tölteni a puskáját a halottak töltényeiből, sőt még a ruhája minden egyes zsebét is teleszedte tárakkal. Még egyszer nem akart olyan kellemetlen helyzetbe kerülni, mint legutóbb. Ha rajta múlik, nem is fog.

– Hallottam Harmadiktól – szólította meg Bastion, miután eleget figyelte –, hogy ellökted a robbanás elől. És csak azt akartam mondani, hogy büszke vagyok rád, öcsi

Elismerően megveregette a fiú vállát, aki erre összerezzent, és felszisszent a szétnyílt bőrébe hatoló csípős fájdalomtól. Más jelét viszont nem adta sem gyengeségnek, sem fájdalomnak. Ahogy megérezte magán Bastion vizslató tekintetét, Espada zavartan túrt piszkos kezével portól és vértől összeragadt hajába. Nem is tudta, mit feleljen hirtelen. Majd megtalálta a hangját és humorát is.

– Azt hiszem, pillanatnyi elmezavar volt csak – mondta végül nevetve –, a biztonság kedvéért majd figyelmeztetem Harmadikot, hogy ne szokjon hozzá, nem lesz ebből rendszer.

Ezen Bastion is elvigyorodott. Espada pedig örömmel látta rajta, hogy végre ismét megjelentek az őszinte érzelmek az arcán. Bastion a katonák közt amennyire tudta, elsuttogta nekik, hogy miért és hogyan gyógyult meg.

Harmadik a történet végeztével az emberek élére furakodott, tudni akarta, hová tartanak. Szerencsére most épp csendes volt körülöttük a város, az első sorokban az előrehaladásukat halottak vigyázták. Bármi is történt volna, ő voltak az elsők, hogy felfogjanak bármilyen rohamot. Harmadik magára vonta a szakasz vezetőjének figyelmét, aki szintén az élen haladt. Kikérdezte, mi történt velük a csata addigi alakulása során. Így tudta meg tőle, hogy korábban, mikor igazán rosszra fordult a helyzet, rengeteg embert vesztettek. Aztán megint történt valami, és ezek most újra az ő soraikat gyarapították. Azért tudnak most az élők előtt menetelni.

Eredetileg ez a szakasz is a Rendfenntartó toronyhoz tartott. De ők is látták, ahogy levonták a bitorlók zászlóját a fő torony tetején. Így inkább a belváros felé fordultak, ahol még szünet nélkül folytak a harcok. Egészen pontosan a vasútállomás irányába tartottak. Espada ezt hallva igyekezett elmondani Harmadiknak és Bastionnak is, hogy ott nagy valószínűséggel áldatlan állapotok fogadják majd őket.

Az ostrom előtt oda már egyedül ment, hogy megtegye az előkészületeket, hiszen Loire-nak és Harmadiknak más dolga akadt. Nem volt könnyű észrevétlenül beosonnia a pályaudvarra, hiszen bár már nem járnak vonatok, mégis rengeteg őrt rendeltek ki ide. Espada kihasználta, hogy egyedül sokkal mozgékonyabb, és jobban körbe tudta járni a pályaudvart. Kutakodását siker koronázta, sikerült megfejtenie, miért őrzik ennyire szigorúan. Az állomáson voltak még működőképes szerelvények, és érthető módon a Rendfenntartók nem akartak módot hagyni rá, hogy a hatalommal egyet nem értők megpróbálják elfoglalni. 

Mikor Espada erről az ostrom előtt beszámolt a többieknek, elmondta nekik azt is, úgy igyekezett elhelyezni a bombákat, hogy az üzemképes vonatok jó eséllyel ne sérüljenek meg, hátha még szükség lesz rájuk. Mert hát visszafelé is kell menni valahogy. Ha pedig lehet választani, inkább nem gyalogolnának.

Bastiont kifejezetten lenyűgözte mindez. Ő lemaradt erről a beszámolóról korábban, ezért most fejezte ki lenyűgözöttségét.

– Mostanában annyira el voltam foglalva a magam bajával, hogy el is felejtettem, mire vagy képes, ha megerőlteted magad – elismerően csengett a hangja.

– Hát tudod, igyekeztem…

Bastiont kifejezetten mulattatta, hogy Espadát még mindig milyen könnyű zavarba hozni pár dicsérő szóval. Ilyenkor annyira csak egy elismerésre vágyó tizenkilenc éves kölyök volt. Aki zavarában most épp próbálta letépni a megviselt fémkarjain suhogó kabátujj megmaradt cafatait.

– Nyugi öcskös – próbálta oldani a zavarát –, tényleg jó munkát végeztél. Már nem maradhatott túl sok őrtornya ezeknek. Ha az állomáson kiiktatjuk a legnagyobbat, akkor már aztán tényleg célegyenesben leszünk, nem igaz?

– De… azt hiszem, igen… – felelte engedelmesen Espada is, és igyekezett maga is határozottnak tűnni.

Persze határozottságát az iménti dicséreten kívül sokban rontotta az is, hogy iszonyatosan kimerültnek érezte magát. Éppen ezért már a pokolba kívánta az egész ostromot. Legszívesebben leheveredett volna valamelyik fal tövébe aludni, hogy kinyújtóztathassa az ezer helyen repeszek által összekaristolt, sajgó tagjait. Jó lett volna nem érezni, kékre zúzódott, megdagadt arca lüktetését sem. Emellett még a fém karjai is fájtak, nem maga a vas, hanem a csonkok, amikkel a testéhez csatlakozott a hideg fém. Gyűlölte ezt az érzést, azelőtt érezte utoljára, hogy Loire megtanította volna használni az új karjait. Egyáltalán nem volt nosztalgikus az érzés, de határozottam nyugtalanító, mintha múlni sem akarna azóta, hogy magához tért a robbanás után.

Bosszankodva döbbent rá, hogy Harmadik fejében pontosan ilyennek kell lennie. Döbbenetes volt ez a megvilágosodás azzal kapcsolatban, hogy hogyan is működik a másik. Máskor mulattatta volna ez a felismerés, de most egyszerűen csak irritálta. Ahogy az is, mostanában ennyit foglalkozik Harmadikkal. A gondolatai egyszerűen mindig visszakanyarodtak hozzá. Megrázta a fejét, hátha megszabadul a másik vonzásából. Jobb nem lett a hangulata egy jottányival sem, ellenben a feje még jobban kezdett lüktetni, miközben az ereje egyre fogyott.

Már átkozódni sem maradt kedve, mikor ismét tűzharcba keveredtek a vasútállomáshoz vezető úton. A Rendfenntartók ezt a szakaszt még mindig keményen és töretlenül védték. Espada a vállához emelte a puskát – eddigre már ő is az elsők közt sorakozott Harmadik és Bastion mellett. Meghúzta a ravaszt, és minden lövésére febukott valaki a túloldalt. A túlerő itt leküzdhetetlennek tűnt az ő fáradt szakaszuk számára, Espada mégsem aggódott. „Majd megtörnek Bastion védelmén” gondolta, miközben újra töltött.

Az ellenséges katonák a romok védelmébe húzódtak, onnan lőttek rájuk. És Espada azonnal észrevette, hogy bár ők kipihentnek és frissnek tűntek, a lendületük épp annyira megtépázott volt, mint az ostromlóké. Hirtelen elképzelni sem tudta, mi történhetett velük, de az ellenállásuk semmi volt a korábbihoz képest. Később arra jutott, hogy valószínűleg az egész napos várakozás rágta meg így a moráljukat. És ott volt még emellett a tudat, hogy mennyire félreeső helyen vannak, és hogy nem számíthatnak segítségre, ha itt bekerítik őket.

És erre mivel kell szembesülniük? Azzal, hogy az ellenség nemhogy eljutott eddig, de a halottak védelmében töretlenül nyomul előre, hogy porrá zúzza az ellenállásukat. Espada szerette volna megnézni magának a képüket, de nem igazán látott semmit. Az éjszaka hirtelen szakadt rájuk, és szinte pár perc alatt lepte be a harcoló feleket az éjjeli feketeség. Az emberek teljesen kivehetetlenné váltak a sötétben – az ostrom miatt sehol sem égtek fények –, sokesetben csak a fényesen felvillanó torkolattüzek árulták el őket.

A másik, ami azonnal szembetűnt Espadának, az volt, hogy a vasútállomás siralmasan festett. Harmadik bombái tökéletes pusztítást végeztek, remélni sem lehetett volna többet. A peronok közti bódékat – amik már eleve sem voltak túl jó állapotban –, megsemmisítette a szétszálló törmelék. Egy-egy nagyobb robbanás viszont nem elég, hogy a síneket is feltépte a töltésekről, de még az ott vesztegelő vonatokat is leborította acél kerekeiről. Sőt a robbanások a környező falat és őrtornyokat sem kímélték. Voltak olyan vagonok, amiket egyenesen belerepítettek ezekbe a tégla akadályokba. Espada csak remélni merte, hogy azok a vonatok és sínpályaszakaszok, amik visszavihetik őket a Határhegyekig, épen maradtak.

A negyedeket elválasztó fal kidőlt, és a harcok hevessége ellenére is jelentek meg kíváncsiskodó civilek. Őket nem tudta távoltartani a félelem, hogy esetleg áldozatul eshetnek egy-egy eltévedt golyónak. Sőt a bátrabbak a falakból kiszaggatott acélcsövekkel, a törmelékből kiszedett nagyobb kövekkel estek neki a falak és őrtornyok megmaradt részeinek.

A sebesült Rendfenntartóknak esélyük sem maradt a dühödt lakosok ellen, aki elesett közülük, arra keselyű hadként repültek rá, hogy darabokra tépjék, semmit mást sem hagyva belőlük, csak a csontjaikat. Espada nem értette, mi ez a gyűlölet, ami az egyszerű lakosokból a Rendfenntartókra zúdult, de hatalmasabbnak tűnt annál, mint hogy bátorságot érezzen magában arra, hogy megpróbálja megállítani őket. Sőt amennyire a sötétben ki tudta venni, csillagfényfoki szövetségeseiknek nem volt ellenére az a kegyetlenség, amivel a civilek az ellenséggel bántak.

Ellenségek? Szörnyedt el Espada. Ő csak embereket látott. Akiknek annyi bűnük volt csupán, hogy a sakktábla rossz oldalán sorakoztak fel. Hirtelen megrázta a fejét. Nem érezhet így. Még nem… addig nem, amíg tart a csata. Ha most megsajnálja őket, képtelen lesz megvédeni magát, vagy másokat. Aztán szerencsére elterelődtek a gondolatai, figyelmét az élvonalban előre nyomuló Harmadik vonta magára.

– Azt azért jó látni, hogy másoknak is baja van a rendszerrel, nemcsak nektek – kiabálta oda Simon az egyik ellenállónak, aki a közelében harcolt.

Ha érkezett is válasz erre, Espada nem hallotta, a távolabbi hangok belevesztek a fegyverropogásba és éles csatazajba. Bastion szintén meghallotta Harmadikat, és ahogy körülnézett, benne is tudatosult, hogy mennyivel többen lettek hirtelen. Nem akarta, hogy újdonsült szövetségeseiknek baja essen, ezért őket is levédte. Úgy volt vele, jól jöhetnek még, ha nem aprítja fel őket az ellenség. Hasznára lehet a mindent szigorúan mérlegelő Hence-nek is, szóval a lakosokat maguk mellé állítani valutának sem utolsó.

Azt is bárki láthatta, ahogy futótűzként kezd terjedni a hír köztük, hogy aki a harcolókhoz csatlakozik, sebezhetetlen lesz. Így lassanként talán a teljes negyed minden civilje felbátorodott. Férfiak, nők, idősebb kölykök, és mind többen lettek körülöttük. Kivonultak az utcára, sokan még a háztartásukban fellelhető fegyvereket is hoztak. És kivétel nélkül mind a falaknak, őrtornyoknak és sebesült Rendfenntartóknak estek neki.

Döbbenetes volt ez az összetartás, ahogy a falak két oldaláról rombolták a városon belül felvont határt. Csillagfényfok is épp úgy egyesülésre vágyott önmagával, mint körülötte a világ. Espada és a többiek, ez a rögtönzött sereg csak a bitorlókkal harcolt, de a civilek az évszázados kényszer-renddel vívtak csatát. Mit ki nem hoz az egyébként magát inkább meghúzni akaró egyszeri emberből a szabadság utáni vágy! Gondolta akkor a fiú. A falak téglái több helyen, porfelhő és robosztus morajlás kíséretében adták meg magukat, és szakadtak át. Nemsokára még több helyen is átjárhatóvá váltak a nagyedek.

– Látod, öcsi? – vigyorgott hátra Espadára a válla fölött Bastion. – Én megmondtam, hogy már nem tarthat sokáig a csata.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Volodymyr Tokar)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s