82. Egy visszalépés

Espada visszafordult előre, amerre a többiek is néztek. Megérezte a hátuk mögül érkező mágiát, hűvösen telepedett a karjaira. Felnézett arra a háztetőre, amelyiken Loire-nak és Bastionnak lennie kellett. De hiába meresztgette a szemét, nem látott semmit a félsötétben. Vagyis, mintha érzékelt volna valami mocorgásféleséget az egyik tetőn, mégsem volt biztos benne, hogy nem csak a szeme káprázik. Aztán feladta a keresgélést, én inkább visszatért a türelmes várakozáshoz.

Igaz, már nem kellett sokat várnia, pár perc múlva felhangzottak ez első dördülések. A vizesárokból ezerfele fröcskölt a robbanás hatására felhevült víz, de szerencsére őket nem érte el. Ahogy a szerterepülő törmelék sem. Egyedül a robbanás szele és a magával sodort por terítette be őket. Espada még épp időben takarta el szemét, így nem ment tele vízpárától csomós porral. Mikor már ismét látott, és a körülöttük kavargó por is elült, az órájára pillantott. Még várniuk kell egy kicsit, hogy az átok darabok biztosan beköltözzenek a sebesültekbe, és végezzenek velük.

Közben a zaj szinte őrjítő volt. Sebesültek üvöltöttek, nyögtek mindenfelé körülöttük. A robbanások szele és ereje megrongált néhány közeli házat is, ezeknek a belső fal felé néző oldalai vagy ledőltek, vagy átszakadtak. Mindenfelé csövek és vezetékek meredeztek elő ezekből a felhasított falakból, mint csontok és erek egy összetört testből. Csakhogy ezek az épület-testek most tégla záport zúdítottak a közelben tartózkodó balszerencsésekre. Espada eddig nem gondolta végig, mire kellene a számítania a robbanásokat követően, de valahogy arra nem volt felkészülve, hogy ennyire elszabadul a pokol.

A füle csengett, pedig mindent úgy tett, ahogy tanították, befogta a fülét, és kinyitotta a száját, de ez a hallásán nem segített, ráadásul a szeme is szúrt és könnyezett. Közben figyelte a robbanás okozta tüzek fényében az ellenséges katonákat, ahogy próbálnak segíteni a romok alá szorult társainak. Néhányukat ki tudták húzni, sőt olyan is volt, akinek az ijedtségen kívül nem lett más baja. Néhányuk viszont magától mászott ki a darabokra tört nehéz téglák közül. Ők kétség kívül halottak voltak, és engedelmeskedtek Loire hívó szavának. Espada megborzongott. Rettenetes lehet ilyen hatalommal élni.

Pár pillanat telt csak el, de a zaj nem csillapodott. A város legkülönbözőbb részein visítottak a hajnal vöröslésébe riadószirénák. A lakosok közül aki tudott, igyekezett minél mélyebbre húzódni épen maradt otthona rejtekébe. Néhány megrongálódott és fedezéknek már nem alkalmas épületből viszont halálra rémült civilek rontottak ki, próbáltak házaikból biztonságba menekülni. Ők természetesen a katonák közé keveredtek, legtöbbjük fegyverként valami nagyobb háztartási kést, vagy piskavasat szorongatott.

Normál körülmények közt nem kellett volna semmilyen veszélyt jelenteniük a képzett katonákra. Mégis az embereik közül többen túlreagálták a helyzetet. A vérükbe tolult adrenalin miatt többeknek megremegett az ujja a ravaszon. Itt is, ott is lövések dürdültek, és ezeket a hangokat egy-egy összerogyó test tompa puffanása követte. Ezek a testek sem maradtak a földön, ők is, ahogy voltak, fegyvertelenül, vagy épp háztartási eszközökkel felszerelkezve csatlakoztak a lázadók seregéhez.

– Elég legyen! – hasított a káoszba Ward éles hangja – Tüzet szüntess! Civileket nem ölünk!

Senki sem mert újra lőni engedély nélkül. Az agresszív támadókat megpróbálták inkább puskatussal jobb belátásra bírni. Közben egy megzavarodott lakos egyik kezével egy sérültet támogatva bekeveredett közéjük, elszédelgett Espada és Ward előtt. A másik kezében pisztoly remegett. Ward azonnal látta, hogy ki is biztosította, és bármikor elsülhet. Megragadta, reflexszerűen csavarta ki a kezéből a fegyvert, de nem bántotta, intett, hogy nyissanak nekik utat, és engedjék át őket.

Eközben a városvédők sokkal gyorsabban reagáltak, mint ahogy azt eredetileg feltételezték róluk. Fegyvereiket célra tartva sorakoztak fel a belső fal tetején. A következő pillanatban pedig birokra keltek a rájuk rontó halottakkal. Az első rohamuk talán még a robbanásoknál is jobban letaglózta őket, lőni sem volt módjuk, pedig a legtöbb holt puszta kézzel rontott a védőkre. Szinte lesöpörték őket.

– Vezess minket! – adta ki az utasítást Ward kihasználva az ellenség pillanatnyi zavarát.

Espadának pedig nem kellett több, megindult a csapat élén. Falként követték az emberek.


✨✨✨✨✨


Loire kihajolt a tetőről az utcára, mintha ezzel közelebb húzhatná magához a város távoli részeit. Meg sem kellett látnia a felszálló szikrákat, azonnal megérezte a semmivel sem összetéveszthető halált. Kiterjesztette a hatalmát, és megkereste a halottakat, egytől egyig mindet megérintette a távolban. Félresöpörte tőlük a szikrákat, hiszen nem úgy akarta feltámasztani őket. Közben a szíve is belesajdult, hogy ennyi szikrával Wardot is többszörösen éltre kelthette volna.

Miközben animust keltett a bombák áldozataiból, eljátszott a gondolattal, hogy talán ha eltenne egy marék szikrát, vajon feléleszthetné-e Wardot vele? De azonnal belé is nyilallt a keserű felismerés, hogy ő nem lenne képes feltámasztani. Csak a lény, aki ezt a fél-létezést adta neki. Loire nem tudta, hogyan támasztotta fel Wardot, abban volt csak biztos, hogy már nincs hova visszatenni a szikrákat. Azt a test már nem fogadna be egyet sem, hiszen szüksége sincs rá. A lénynek kellene előbb kivenni belőle ezt a fajta életet, hogy ismét helyet csináljon a halandók szikráinak. Ha lehetséges egyáltalán… De most hiába fohászkodott a lényhez, az mintha süket lett volna a hangjára.

Loire egy lemondó sóhaj kíséretében engedte el a szikrákat. Bármennyire is sajnálta elpazarolni ezeket. Megszámolni sem tudta, hány animust keltett fel így az első robbanások után. De ha tippelnie kellett volna, legalább százat mond. A hatalma körbe lengte a falat és a környékét, nem kellett egyesével életre hívnia őket, amint kihunyt a létünk, a szolgálatába szegődtek. Elképesztő érzés volt, hogy így engedelmeskedtek a hívásának. Azonnal utasította őket, hogy álljanak csatarendbe. Azt a parancsot kapták tőle, hogy segítsenek bevenni a tornyot, és áttörni a város védőinek sorait.

Nem láthatta a füsttől és portól, hogy mi történik a Gyűrű túloldalán, annyit tudott csak kivenni a szürkületben, hogy az az embertömeg, amiben az imént Espada feléjük fordult, messze zengő csatakiáltással, megindult előre. Azt is inkább sejtette csak, mint látta, hogy egymás után vetik magukat a hideg vízbe, hogy ha minden jól megy, a túloldalon vizesen bukkanjanak fel a halottak védkörében.

Loire zölden izzó pillantással pásztázta a hajnalban vöröslő épületeket, de egyelőre nem talált több halottat, akit feltámaszthatott volna. Bastionra pillantott, bátyja kalapácsával a kezében állt a tető végében az egyik palló előtt.

– Követnünk kell őket – mondta Loire-nak –, ki tudja mikor lesz szükségük ránk. Menjünk annyira közel a belső falhoz, amennyire csak tudunk.

Ezzel Loire is egyetértett. Nem akarta most mondani, de ő nem akart a tetőkön várakozni, míg a többiek harcolnak. Egyszerűen feleslegesnek érezte volna magát. Persze azzal is tisztában volt, hogy hiába Bastion védelme, a puskák ellen bár védve lenne, de letaposná az embertömeg. Az ő hatalma egyszerűen nem a csaták élvonalába való. De egy szó nélkül ment a bátyja után, segített neki átrakni a pallókat azokra a tetőkre, mikre nem volt bekészítve.

Egyre követték az előrenyomulókat, de látni a nem csillapodó füsttől és portól nem láttak szinte semmit. A csatazajtól pedig nem hallottak. A puskalövések és egyéb tusakodások hangja összeolvadt egyetlen végtelen, túlvilági, embertelen üvöltéssé. Loire figyelte az egyre újabb felszálló szikrákat, ezeket minden akadályon át is látta. Amint megérzett egy újabb halottat, feltámasztotta, és a többiek után küldte.


✨✨✨✨✨


Mikor megindultak, Espada ugrott elsőnek a hideg vízbe. Ő volt az egyetlen, aki tudta, merre lesz a lyuk az árok fölé épített falban. Még az ugrás előtt a puskát úgy igazgatta el a hátán, hogy ne fojthassa meg a pánt a víz alatt. Miközben úszott, eszébe villant, hogy nem volt épp egyszerű megszervezni, hogy milyen fegyvereket vigyenek. A puskáknak nem tett jót a víz. De szerencsére akadt néhány faék egyszerűségű fegyver, amiknek mit sem ártott a nedvesség. Ő már eleve ilyet hozott magával. Nem így tervezte, egyszerűen ezt rendelték ki neki Határparton indulás előtt. Akkor valószínüleg senki sem gondolta még, hogy mennyire jól fog jönni.

Bent a falban a halottak fedezékében mászott ki a vízből, sőt néhány segítőész animus ki is húzta a kezénél fogva. Ugyanúgy, ahogy a többieket is, akik utána másztak be a vízből a falba. Ward volt az egyetlen, akihez nem értek, mintha csak megégethetnék magukat vele, nemcsak az érintését kerülték, hanem a pillantását is. Espada ezt nem tudta mivel magyarázni. És mivel a legkevésbé sem érezte ilyen rejtélyek feltárására megfelelőnek az időt, úgy döntött, alkalomadtán majd megkérdezi Loire-t.

Ahogy Ward kimászott a vízből – ő volt az egyetlen, aki még csak össze sem rezzent a hidegtől –, két részre osztotta a csapatot. Az egyiket a folyósó egyik irányába küldte, a másikat a másikba. Nem érdekelte az sem, hogy ő nem utasíthatná közvetlenül a mélyi Parancsnok embereit. Úgy volt vele, hogy nem vesztegethetik az időt, a Parancsok pedig ki tudja, hol maradt el. A katonák nélküle is követték. Az egyikük bizonyosan, ez pedig elég ahhoz, hogy a többi is engedelmeskedjen.

Kidanhoz fordult. Meg sem lepte, hogy végig szorosan a nyomában maradt. Nem is várt tőle kevesebbet. Irónia ide vagy oda, az életét is rábízta volna.

– Vidd őket. Fogaljátok el a falat. Ne kíméljetek senkit, akit megöltök, csatlakozik majd hozzátok, hogy elegen legyetek. Mi beengedjük a másik csapatot. Ha végeztetek, kint találkozunk.

A kijelölt katonák egyetlen kételkedő kérdés nélkül követték Kidant. Jó választás volt rá bízni ezt a feladatot. Mire a Parancsnok előkerült a hideg vízből, már csak a falra vetett árnyékukat láthatta. Ward nem húzta az időt azzal, hogy magyarázatot adjon. A Parancsnok viszont azonnal kifejezésre juttatta felháborodását, mire Ward nemes egyszerűséggel felajánlotta neki, hogy akár követheti is őket, vagy a fészkes fenébe is elmehet, ha velük tartani nem akar.

– Másokat ezért az arcátlanságért agyonlövetni szoktam – vicsorgott rá a Parancsnok.

– Nem arcátlan vagyok, hanem hatékony – a szeme sem rebbent –, tököléssel még nem sokan nyertek háborút.

Legszívesebben elirányította volna a Parancsnokot az emberei után, de nem akarta túlfeszíteni a húrt. Azt sem mondta, hogy nincs baja a hatalmi harcokkal, csak szereti olyankorra halasztani, mikor épp nem kell bevenniük egy várost. Inkább az emberek élére állt, megindult előre, vezetette a katonákat. Azok pedig követték. Jobbnak látták nem magukra haragítani. Ward eleget tanulmányozta a város régi tervrajzait, hogy tudja, merre van a belső fal kapuja, ebbe az irányba terelte hát az embereket. Ha lehetett hinni Hence-nek, az a kapu kívülről és belülről is áttörhetetlen volt, de Ward nem tartott attól, hogy ne találna megoldást. Biztos akad majd egy segítőkész halott, aki ismeri a zár nyitásának módját.

Ahogy haladtak, Ward maga sem kegyelmezett senkinek. Ahogy észrevette a legkisebb mozgást, még csak nem is lassított a lépésein, hanem azonnal lőtt. És egyszer sem hibázott. Akárhányszor célra emelte a puskáját, a dörrenést minden alkalommal egy újabb halott csatlakozása követte. Loire remek munkát végzett, a lelőtt ellenségeknek összeesni sem volt idejük. A haláluk után csak megrázkódtak, és már át is álltak az ellenállókhoz.

A mélyiek és Csillagfényfok lázadói is ismerték a tervet, az sem volt újdonság számukra, hogy a halottak felkelnek majd a csatatéren, és csatlakoznak hozzájuk. De mégis a saját szemükkel látni ezt, elborzasztotta őket. Még Espadának is fogott a gyomra, pedig ő nem most látott ilyet először. Az egyetlen, akit nem érintett meg ez a fajta hideg embertelenség, Ward volt.


✨✨✨✨✨


Harmadik a saját csapatát ahhoz a falhoz vezette, amin a belső udvarra vezető lyuk volt. Az ide is elhelyezett bombának itt éppen annyira meg kellett növelnie a nyílást, hogy kényelmesen átférhessenek rajta. Ide kellett bejutniuk, és a belső udvar megszerzése után a torony kapujánál megvárni, hogy kinyissák nekik. Harmadik viszont önkényesen úgy döntött, hogy változtat a terven. Jobb és hatákonyabb ötletnek tűnt a torony oldalába robbantott lyukon át frontális támadást indítani a bitorlók főhadiszállása ellen. Biztos váratlanul éri majd őket, hogy két tűz közé kerülnek.

Ha így tesznek, talán még egyesülni is tudnak a benti csapattal, még azelőtt, hogy feleslegesen időt vesztegetnének a torony kapura. Hence először nem értette, miért nem az eredeti terv szerinti helyre tartanak, ha valakinek hát neki esze ágában sem volt eltérni a biztosnak tűnő elgondolástól. De mikor Harmadik megmutatta neki a falban tátongó lyukon át az új lehetőséget, azonnal jobb belátásra tért.

A belső udvarban eddigre már türelmesen várták őket a halottak. Végignézve rajtuk látszott, ki az, akit a robbanások öltek meg, kit a szétrepülő kövek, és kit az átok darabjai egy-egy aprócska karcoláson át. Ezek a testek már életre kelve sorfalat alkottak, mikor Harmadik csapata megkezdte az átnyomakodást a lyukon át. De még fel sem tápászkodtak, mikor a falak épen maradt részeiről keményen tűz alá vették őket. A falakról köteleken katonák ereszkedtek le, fél kézzel kapaszkodva, maguk előtt a félhomályban gonoszul csillogó szuronyos puskákat tartva.

Egy pillanatra sem hallgattak el azok a puskák, amíg csak töltény volt bennük, újra meg újra felmordultak. Harmadik csapatának igaz, nem volt mitől félnie, Bastion védelmével nem tehettek kárt bennük a golyók. Gellert kapva, célt tévesztve pattantak le róluk. Ennek ellenére a túlerő, amibe belefutottak a belső udvarban, elsöprő volt. Egy lépést sem tudtak tenni előre. A torony oldalából tátongó lyukon át özönvízként áradtak ki a bitorlók katonái.

Megdöbbentően felkészülten fogadták az ostromlókat. A torony védelmére özönlő védők nemcsak puskákkal indultak támadásra a halottak ellen, mintha csak tudnák, hogy ellenünk mit sem érnek a golyók. Harmadikat lenyűgözte az a rendezettség, amivel védték a torony oldalába robbantott járatot. Rettenetesen gyorsan történt minden. A kiáramló katonák mágikus pajzsokkal felszerelkezve – vajon honnan szereztek ilyeneket? – védelmi pozícióba rendeződtek. Az ostromlók hiába lőtték őket, róluk is lepattogtak a golyók, a támadásuk teljességgel sikertelen volt ellenünk. Harmadik persze értette, hogy mi áll ennek a hátterében. Tűrhetetlen szavakkal megfogalmazott káromkodással adott hangot efölött érzett indulatainak.

– Hogy az istenek verjék meg! Itt az az átkozott mágus?

Hence mivel szorosan mellette állt, minden szavát jól hallotta, a távolabb állók már nem érthették, hiszen minden hangot elnyomott a csatazaj. Súlyos lassúsággal peregtek a másodpercek, de Harmadik gondolatai közben fénysebességgel száguldottak, Hence értetlen és magyarázatot követelő arckifejezésével mit sem törődött, próbált kiutat találni a helyzetből. De semmi sem jutott eszébe, azt leszámítva, hogy frontális rohamra küldje a halottakat, hátha ők le tudnak valamennyit taposni a mágikus védelem mögé rejtőzött ellenségből.

De mielőtt még bármilyen parancsot adhatott volna, sortűz csapódott a soraikba. Harmadikat valamilyen csoda folytán kikerülték a golyók, de többen körülötte élettelenül buktak fel. Hence is megtántorodott mellette, de amennyire Harmadik látta, csak a vállát találta el egy lövedék. Nem volt ideje gondolkodni, tudta mi történt. Ugyanaz, amikor Dōr ostrománál Bastion megsebesült. Biztos volt benne, hogy teljesen védtelenek lettek.

– Fedezékbe! – üvöltötte el magát, mintha az még segíthetett volna rajtuk.

Hiába próbáltak hátrálni, a falon a lyuk túl szűk volt, hogy ennyien visszahúzódjanak azon keresztül. A védők pedig felkészültek az újabb sorozatra. Harmadik pedig arra, hogy itt és most úgy végzik, mint tengerimalacok a húsdarálóban. Mielőtt eldördült volna a következő sorozat, a halottak sorfalként sorakoztak fel eléjük. Loire parancsa, hogy védjék meg őket, egy rövid időre megmentette az életüket.

Csakhogy a védők erre is fel voltak készülve, Harmadik döbbenten meredt a gránátra, ami a lába mellett koppant, és gurulni kezdett a katonák között…


✨✨✨✨✨


– Francba! – kiáltott az éjszakába Bastion. – Ott van velük a mágus! Megtörte a védelmemet!

Izzó szemekkel meredt a torony irányába, Loire rettegve ismerte fel a belső udvart, amiben Espada plusz két bombáját helyezték el. És maga is halálra váltan látta az ezüstös csillanást, ahogy az az ismeretlen mágus szilánkokra zúzta Bastion védelmét. Bátyja ezalatt egy pillanatra sem vette le a szemét a távolról, és Loire is újabb és újabb halálokat érzett meg. Rettegett belegondolni, hogy ezek akár az ő csapatukból is kikerülhettek. Lehetett Harmadik, vagy akár Espada is… Nem tudta, hogy ki merre keveredett közülük, és ennyi szikra közt, bármennyire próbálta is, képtelen volt megmondani, hogy kiből szállt fel.

– Nem fogsz ki rajtam, ribanc! – sziszegte a hajnali vöröslésbe Bastion.

Szeme továbbra is elszántan izzott a döhtől, annyira hajtották az indulatok, hogy már fájdalmat sem érzett. Azt sem vette észre, hogy sűrű fekete genny és vér keveréke csorog az oldalán, hogy fekete cseppekben az övére folyik, onnan a földre csöpög. Loire figyelmét bár nem kerülte el ez sem, ő maga nem tette szóvá. Tudta, Bastion az egyetlen, aki megmentheti a társaikat. Nem merte ezért megszólítani, nem akarta kizökkenteni.

Közben mocorgást vett észre a háta mögül. Zsizsgett a városfal, mintha csak le akarna vetni valamit, vagy valakiket a hátáról. Csoda, hogy ebben az őrült zajban egyáltalán meghallotta. Loire a hangok irányába fordult. És a döbbenettől még a lába is a földbe gyökerezett. Katonákat látott felemelkedni a falon, és futni az irányukba. Nem voltak sokan, hiszen azokon a falakon szinte képtelenség volt felmászni. De néhányuknak mégis sikerült. Amennyire Loire látta a derengő fényben, köteleket is hoztak magukkal, hogy leengedjék, és még többüknek segítsenek feljutni.

Hirtelen azt sem tudta, mit tesz, az irányukba suhintott, és minden palló, ami csak a közelükben a háztetőket össszekötötte a levegőbe emelkedett, és megindult feléjük. Hatalmas lendülettel csapódtak neki a városfal tetején alkalmatlankodóknak. Ők lezuhantak a mélybe, de Loire tudta jól, hogy ez nem tartja vissza őket sokáig.

– Bastion! – próbálta magára vonni ikre figyelmét – Ezek felmásznak a falon!

– Levédtem őket – fordult felé a másik –, keltsd életre a halottakat, én meg átveszem itt…

Most Loire fordult a belső udvar felé. Hagyta, hogy az érzékeit elárasszák a távolban történtek. Ismét megérezte a halottakat, és életre keltette őket. Megnyugtatta a tudat, hogy sem Espadát, sem Harmadikot, de még azt az irritáló Hence-t sem találta meg köztük. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem fekszenek valahol sebesülten és magatehetetlenül. Mindenesetre utasítást adott a halottaknak, hogy bármi történjen is, erre a háromra mindennél jobban figyeljenek.

Miután végzett, visszafordult Bastion felé. Az első, amit észrevett rajta, hogy alig áll a lábán, mégis rendíthetetlen elszántsággal varázsol. Loire-nak még a szája is tátva maradt. Mindig is lenyűgözték bátyja áthatolhatatlan falai, de ez, amit most a városfal tetejére felhúzott, minden korábbit és minden képzeletét felülmúlták. Az egyszerű emberek számára láthatatlan, mégis teljes pompájában elképesztően ragyogó tükörsima fal egészen az égig tört, ahol végtelen magasságban kupolává zárult. Loire egészen biztos volt benne, hogy ezen aztán élő lélek nem juthat át.

Bastion térdre rogyott a megerőltetéstől. Felső teste előre hanyatlott, fél kezével a tető cserepeit markolta, igyekezett megtámasztani magát, még nem dőlhet el. Izzó tekintetét egy pillanatra sem vette le a falakról. Sőt, amennyire tudta, pillantásával követte a városfal teljes hosszában egyre messzebbre nyújtózó varázsfalat. Az igénybevételtől lassan az orra vére is eleredt, még onnan is feketét vérzett. De nem törődött vele. Addig nem figyelt semmi másra, amíg az égbetörő fal össze nem záródott a távoli messzeségben.

– Kész – hanyatlott le az a keze, amivel növekvésre kényszerítette a falat – ez nem egyszerű varázs… beleépítettem a városfalba. Ha meg is halok… ez a védelem megmarad… és senki sem jut át rajta…

Lihegett, minden tagjában remegett. Az orrából folyó fekete vért nemes egyszerűséggel beletörölte a ruhája ujjával. Leült a hideg cserepekre, lábát kinyújtóztatta rajuk, hátát az egyik tető kiszögellésnek vetette. Próbált erőre kapni.


✨✨✨✨✨


Harmadik a földön feküdt. Zavartan pislogott párat. Nem érezte telni az időt. Nem tudta volna megmondani, mióta fekszik a hátán, és zajlik a feje felett tovább a csata. Ennyi erővel a semmi végtelenségében is lebeghetett volna, annyira tompák voltak az érzékei. A szeme előtt fények cikáztak, a füle egyszerre csengett, és tiltakozott bármit is meghallani. Olyan érzés volt, mintha valami eldugította volna a hallójáratait. Mondjuk egy mázsás betontömb. Odanyúlt, hogy kikaparja a füléből azt a hangokat tompító valamit. Ujjai hegyén nedvességet érzett. Ettől egyből tisztulni kezdett a tudata. „Jaj, ne már! Vér…” gondolta azonnal. Más sem hiányzott még, minthogy a hallása is sérüljön.

Nehezen kapott levegőt, egy pillanatra azt hitte, súlyosabban megsérült, hiszen az előbb mégiscsak egy kézigránát ért földet a lába mellett. A pillanat tört része alatt idézte fel azt is, hogy egy-egy halott a testével takarta el a robbanás elől a legközelebbi embereket. Őt és Hence-t is. Egy másik pedig felkapta a gránátot, és megpróbálta visszahajítani oda, ahonnan jött. Nem sikerült túl jól, hozzájuk közelebb robbant fel. A robbanás szele még ennek a távolságnak az ellenére is ledöntötte őket a lábukról. Ő pedig azért kap nehezen levegőt, mert egy szétszabdalt holttest még mindig rajta fekszik. De már nem mozog, üres tekintete még mindig Harmadikon függött, ujjai katonai egyenkabátjába csimpaszkodtak. Egyszóval úgy maradt, ahogy a robbanás kiűzte belőle Loire mágiáját.

Harmadik oldalra fordította fejét, miközben próbálta lehámozni magáról a holttestet, aminek mégiscsak az életét köszönheti. A halántéka hasogatott a mozdulattól, szédült és az iménti légnyomás miatt még hányinger is környékezte. A bal oldalán Hence feküdt ugyanúgy, mint ő, egy mozdulatlan test oltalmában. Zavart pillantásokkal ő is épp azt próbálta felmérni, mi történt vele.

Harmadik kitapogatta a pusjákát maga mellett, kiesett keze szorításából, mikor a robbanás ereje a földhöz csapta. Legördítette magáról a halottat, talpra akart vergődni, de egyelőre az sem ment neki, hogy ülő helyzetbe erőltesse magát. Pillantása megállapodptt Hence-en, amíg igyekezett visszanyelni a hányingert. Hallotta a fegyverzúgást a feje felett, káprázó szemei előtt továbbra is örvénylett, hullámzott a szövetségesek és ellenségek alkotta embertömeg. A halottak fegyverekkel vagy puszta kézzel rontottak neki az ellennek. És mivel halottak voltak, semmi nem tántorította el őket. Újra és újra támadásba lendültek.

És végül sikerült is áttörniük az ellenség sorfalát. Letaposták azokat, akik a földre kerültek. Aztán a letaposottak is a segítségükre keltek, torzan, deformáltan. Közben a lyukból is irdatlan csatazaj hallatszott. A golyók továbbra is záporoztak a fejük felett, de Harmadiknak úgy tűnt, hogy most újra teljes a védelmük, nem buktak fel mellette újabb sérült, vagy halott katonák.

Aztán a torony oldalán tátongó lyukból áradó pokoli zaj csendesedni hallatszott. A következő pillanatban pedig egy erős marok kulcsolódott Harmadik puskát szorongató kezének csuklójára. Érezte, hogy húzni kezdik. Még felfognia sem volt módja, de már ismét a saját lábán állt. Egy kissé forgott még vele a csatatér, a robbanás hatására rászűkült látótér ismét kezdett normálisra szélesedni. Ahogy súlypontja is visszazökkent az egyensúlyi helyzetbe, már a fejét is szabadon – és jóformán émelygés nélkül – tudta mozgatni. Ekkor már azt is látta, hogy Ward magasodik felé, ő segítette fel a földről.

– Hé, jól vagy? – kérdezte Harmadiktól még mindig zavaros tekintetét látva. – Nem volt világos a parancs? Hogy ne merjetek meghalni?

– Valamit félreérthettem, uram – próbált kótyagosan viccelni Harmadik.

– Na jó, ne ácsorogjunk itt, a csata nem vár – vezényelte tovább az embereket, majd mielőtt tovább indult volna, a Hence-szel foglalatoskodó Espadához fordult. – Vele mi van?

Ilyenkor nagyon büszke volt a kölyökre, hogy mondani sem kell neki, tökéletesen tudja a dolgát. Ha nem lenne ennyire hirtelen haragú és indulatos, sokkal komolyabb dolgokat is rá merne bízni. Hiszen most is ragyogóan tanúbizonyságot tett arról, mikor kell kellő komolysággal és megfontoltsággal viselkedni. Bármennyire ne kedeveljék is Hence-t, az egyikük előtt sem volt kétséges, hogy csak ennek a furcsa személyiségnek a nyomására tűrik meg őket. Úgy látszik, Hence-nek is fontosabb volt az új világgal kötendő szövetség, minthogy önös érdekektől vezérelve kockára tegye az eljövendő hatalmat, amit Eshtertől remélt.

– Megmarad – kiáltotta oda Espada, aki eddigre már a helyzethez mérten ellátta Hence sérülését, vagyis egy darab ronggyal körbetekerte a sebet, hogy ne vérezzen annyira.

A hevenyészett orvosi ellátás után segített felállni neki, bár ennyiben ki is merült a kedveskedés, utána nem túl barátságos mozdulattal és szelídséggel nyomta a kezébe a puskáját. A mélyiek Parancsnoka türelmetlenül haladt el mellettük, indulatosan mérte végig a társaságot, de mindeközben pár jól irányzott lövéssel maga is növelte a szövetségeik számát. 

– Ki kell nyitnunk a nyomornegyedet – mordult hátra a Parancsnok.

– Tudom – felelte neki Ward kurtán.

Mindannyian tudták, hogy Espada a rendelkezésére álló egy hétben az éj leple alatt többször átszökött a belső fal negyedeket elválasztó szakaszain, és a város belsőbb részeire is juttatott el bombákat. Amik ott is a megadott időben robbantak fel. Így pedig, amíg az ellenállás elfoglalta a nyomornegyedet, a kinti halottak is végezték a dolgukat. Már a központi pályaudvar felől is sodort feléjük csatazajt a hajnali szél.

Ward furcsa mód végig tudta, mi folyik a város különböző részein. Egészen eddig maga sem tudta pontosan, hogy milyen új érzékeket nyert azóta, hogy Loire visszahozta. De most, hogy az őrület kezdete óta többször is végigpásztázta újonnan jött látásával és hallásával a csatateret, új módon tárult fel előtte a világ.

Jobban látott, jobban hallott, nem zavarta sem fény, sem sötét, sem a zajok. Mintha bármilyen körülményhez képesek lennének alkalmazkodni az érzékei. Arról nem is beszélve, hogy ő maga is érezte a halottakat. Nem is értette, hogy halandóként hogy lehetett egy olyan beszűkült világban, egy olyan csökevényes testbe zárva élni. Annyival nagyobb volt a hatalom ebben a feltámasztott formában.

Először megdöbbentette a halottakkal kapcsolatos felismerés. Mindet érzete, tudta, merre járnak, mit tesznek, érezte azt is, hogy milyen parancsot kaptak. Annyi magához való esze volt, hogy megfejtse, az őket életre hívó hatalom köti össze őket ilyen furcsamód. Azt is sejtette, hogy tudná irányítani a halottakat, amennyiben az ő parancsai nem ellentétesek azéval, aki feltámasztotta őket.


✨✨✨✨✨


– Menjünk még közelebb – tápászkodott fel küszködve Bastion –, innen egyre kevésbé érem el őket. Távolodnak.

Loire csak nézett rá, és a legkevésbé sem tartotta ezt jó ötletnek. Bastion elszántsága sem tudta meggyőzni az ellenkezőjéről. Úgy meg kifejezetten nem, hogy még csak palástolni sem próbálta, ahogy az orrából kifolyt fekete vért egyszerűen beletörölte zubbonya ujjába. Ezt követően egy tisztességeset kiköpött a tető cserepeire. Loire nem tudta nem észrevenni, hogy a fekete, véres váladék megszínezte a fogait.

– Borzasztó íze volt – Bastion ennyi magyarázatot fűzött csak a jelenethez, mikor észrevette, hogy Loire döbbenten nézi.

Nem érezte úgy, hogy bármi egyebet is tudna mondani, úgyhogy inkább fogta ezüst kalapácsát, leplezni sem tudta, mennyire nehéz volt a fegyver most neki is. Ha nem sajnálta volna itthagyni, biztos nem küszködött volna vele. Bár igaz, ami igaz, Dōr ostromát leszámítva eddig inkább a varázserejét használta, mint a fegyverét. Bizonytalan léptekkel, botladozva indult meg abba az irányba a tetőkön, amelyikből a mágust érzékelte. Nem akart vele szemtől szemben megmérkőzni, nem voltak illúziói, hogy esélye sem lenne ellene így meggyengülve.

Loire szótlanul követte, nem próbált meg segíteni neki, tudta, ikerbátyja nem hagyná. Percekig némán mentek előre, macska puhasággal lépkedtek a tetők cserepein, vagy egyensúlyoztak át a keskeny pallókon. Egészen addig, míg csak vészes közelségbe nem került a belső fal. Innen nem tudtak tovább menni, anélkül, hogy le ne másztak volna az utcára. Ráadásul a belső gyűrű túl távol volt ahhoz, hogy átugorjanak. De Bastionnak támadt egy ötlete.

– Ha felkelted a pallókat, nem alkotnának hidat nekünk, hogy átkelhessünk?

Loire döbbenten meredt rá hosszú pillanatokig, el sem hitte, hogy ezt tényleg komolyan kérdezni.

– Te tényleg a gyűrű tetején akarsz parádézni? – bukott ki belőle döbbenten. – Szerinted mennyire leszünk ott könnyű célpontok a mágusnak? Ott van köztük, én is érzem… elmebetegség önszántunkból ilyen közel menni hozzá…

– Egyre fogy az erőm – rázta meg a fejét tiltakozón Bastion –, ha még egy kicsit gyengülök, ekkora távolságról már képtelen leszek levédeni őket… Ha még egy kicsit nyomulnak előre, már nem fogom elérni egyiküket sem… Érted? A közelükben kell maradnom, ameddig csak bírom…

– Rendben – egyezett bele Loire, jobb ötlete egyébként sem volt, amivel távol tarthatta volna Bastiont a belső faltól.

Intett a pallóknak a hátuk mögött, hogy sorakozzanak fel, és rendeződjenek átjáróvá. Azok pedig azonnal engedelmeskedtek a hívásának. Ellebegtek előttük, és felsorakoztak a lábuk elé. Keskeny hidat alkottak, de kellő odafigyeléssel át lehetett jutni rajtuk.

– Kész is – intett Loire a híd fele.

Bastion pedig egyetlen szó nélkül indult meg rajta. De alig tett pár lépést, Loire legszívesebben visszafordította volna, olyan bizonytalan volt a mozgása. Nem kellett rákérdeznie, anélkül is teljesen biztos volt benne, hogy egyáltalán nincs jól. Kóvályogva ment, a pallókon próbált az ezüstkalapácsra támaszkodni. Még nézni is rossz volt azt a szédelgő, ingatag mozgást.

Bastion talán a pallók egyharmadáig jutott, mikor térdre rogyott. Csakhogy a lécek túl keskenyek voltak ahhoz, hogy mindkét térde elférjen rajtuk egymás mellett. Így mikor a pallóról lecsúszott kalapács, aminek a nyelét még mindig szorosan fogta, az húzni kezdte, és maga is erőtlenül dőlt utána. Szeme félig lecsukódott, ahogy tehetetlenül lefordult a pallóról.

Loire elszörnyedve kapott utána, de Bastion szabad karja a pillanat tört része alatt elsiklott még túl távoli ujjai előtt. Esélye sem lett volna időben elérni. Sőt, mire bármit Bastion után küldhetett volna, hogy felfogják az esést, már földet is ért. De már zuhanás közben halott volt. Loire el sem hitte, mikor az ég felé szálló fekete szikrákat látta. Másodjára volt életében teljesen tehetetlen. A Bastion testéből elszálló szikrák épp annyira voltak halottak, mint a bátyja. Az átok megölte benne az összeset. És hiába lebegett az ostromlott város fölött tíz meg tíz ezer, egyikkel sem segíthetett rajta. Az átok mindet ilyen fekete, alig pislákoló korommá változtatná.

Végig sem gondolta, mit tesz, automatikusan Bastion után vetette magát. Pedig lehet, hogy végig kellett volna. Annyira a bátyját figyelte, észre sem vette, hogy hatalmas döndüléssel sarkig tárul a nyomornegyedet a város többi részétől leválasztó kapu, és elkezdenek beözönleni a bitorlók katonái. Egyértelműen azzal a céllal érkeztek, hogy hátba támadják a lázadókat.

Loire már a levegőben volt, mikor tudatosult benne a mozgás a kapu irányából. Zuhanás közben hirtelen úgy érezte, mintha egy evező lapáttal ütötték volna meg a bordái alatt. Nem értette, hogy mi lehetett ez. Még akkor sem fogta fel teljesen, mi történt vele, mikor durván a macskaköveknek csapódva ért földet, és a teljes testébe robbanó fájdalomtól egy pillanatra még a látása is elsötétült.

Ügyetlenül megpróbált talpra állni, de nem bírták el a lábai, ellenben a bordái környéke és tüdeje kegyetlenül sajogtak. Nem kellett odanyúlnia, eddigre már ködös tudatával felfogta, hogy megsebesült. Nem tudta, hogy mi találta el, de abban biztos volt, hogy súlyos a sebe. Mégsem törődött vele. Koordinálatlan mozdulatokkal, négykézláb Bastion mellé mászott. Szólongatta, és közben értetlenül meredt Bastion vérpettyes arcára. Élénk piros volt, nem fekete. Annyira legyengítette a sérülés, hogy képtelen volt összerakni a képet; a vér az ő szájából jött, minden egyes kimondott szóval.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Volodymyr Tokar)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s