81. Egyhelyben

Ward türelmetlenül fogadta őket a kapuban. Nem kellett gondolatolvasónak lenni ahhoz, bárki tisztában legyen azzal, percek választották csak el attól, hogy utánuk induljon. Azért nem tette csak, mert ahogy korábban megbeszélték, Hence-t sem akarta egy pillanatra sem szem elől téveszteni. Nem tudta, hogy kelletlen vendéglátójuk érzékelt-e bármit ebből a kitűntetett figyelemből, de nem is érdekelte. Fontosabb volt amiatt aggódnia, hogy a három kiküldött embere, ennyit késlekedik.

Mikor Harmadik a kapu tövében kuporgó, felfegyverzett őröknek kimerült hangon odavakkantotta a jelszót, és végre bebocsátották őket, bárki számára félreismerhetetlenül leolvasható volt a megkönnyebbülés Ward arcáról. Espada némán talán még jobban rá is csodálkozott, mint a többiek. Valahogy megnyugtatták azok az érzések abban az üres, borostyán pillantásban. Egy pillanatra még azt is feledtetni tudta vele, hogy bátyja egyre kevésbé volt emberi, amióta Loire visszahozta. Ezt az érzést viszont szinte azonnal elsöpörte, ahogy döngő hanggal számon kérte őket.

– Hol a francban voltatok eddig? Már azt hittük lekapcsoltak titeket valahol.

– Akadt egy kis gondunk – húzta félre Harmadik, hogy gyorsan elmesélhessen mindent, amit az alatt az egy este megtudtak.

Loire észrevette, hogy az őrök milyen kíváncsian próbálnak hallgatózni. És Hence sem próbált diszkréten viselkedni, követte Wardot és Harmadikat. Nem akart kimaradni a hírekből, miket a szövetségesei hoztak. Ward lesújtóan nézett rá, de nem sikerült elkedvetlenítenie, Hence levakarhatatlanul a nyomukba szegődött. Az embereinek intett csak oda, hogy inkább foglalkozzanak a saját dolgukkal, és készüljenek a csatára.

Harmadik nem tehetett mást, foghíjasan mesélte csak el a velük történteket. A mágust például teljes egészében ki is hagyta, nem tudta volna ezt a részét úgy elmesélni, hogy ne vessen fel túl sok kérdést, vagy ne keverje bele a vendéglátójukat. Ward sejtette, hogy nem csak ennyi történt, mégsem faggatózott feleslegesen.

– Akkor ők biztosan kint rekedtek? – ennyit kérdezett az elbeszélés végén.

– Biztos. Loire mindent lezárt – bólintott magabiztosan a másik.

– Jó. Ránk nézve ez csak annyi változást jelet, hogy mindent az uralmunk alá kell vonnunk ezen a szemétdombon – ezt már Hence-nek címezte lesajnáló éllel a hangjában –, ha nem mi irányítunk bent, esélyünk sem lesz a kintieknek parancsolni. Kiverekedni innen magunkat biztos nem marad elég erőnk.

Hence csak egyetértőn bólintott. Mit mondhatott volna? Neki magának segítség nélkül arra sem lett volna ereje, hogy élhető körülményeket harcoljon ki magának, nemhogy bevegyen egy egész várost. És Csillagfényfok még az igazak álmát aludta, nem is sejtette, hogy a mélyében valakik abban bíznak, hogy a nap végére gazdát cserél. Valahol a távolban egy üres toronyban visszahangozva kondult meg egy harang. Pontosan négyet ütött fájdalmas döngésekkel. Hence határozott léptekkel a kapu felé indult, de Ward nem követte azonnal. Helyette Loire elé lépett.

– Idefigyelj – nem vesztegette az időt –, fent lesztek a tetőn. Bastion már fent vár. Onnan mindent fogtok látni. Bastion levéd minket. Te életre kelted a halottakat, amint tudod. Nem késlekedhetsz, ők lesznek a fedezékünk. Az első hullámukat jól kell lásd majd fentről. A tetők közt minden irányban lécek lesznek, így majd fogjátok tudni követni az előrenyomulást. Kelts életre mindenkit, ne érdekeljen, hogy kit, mindenkire szükségünk lesz. Viszont az utcákra csak végső esetben jöhettek le. Nincsenek mágusaink rajtatok kívül, azt akarom, hogy amennyire tudtok, távol legyetek a harcoktól. Nem vállalhattok felesleges kockázatot. Ha bármi kérdésed lesz még, azokra Bastion válaszol. Oké, vezesse fel valaki a tetőre – adta ki az utasítást Hence egyik emberének, majd miután egy önként jelentkező elvezette a lányt, visszafordult Harmadikhoz és Espadához –, itt vannak a puskáitok.

Ward a közeli fal felé intett, valóban ott sorakoztak a korábban hátrahagyott fegyverek, és rengeteg tár, amivel akár két ostromot is meglehetett volna vívni, nemcsak ezt az egyet. Odaléptek a fegyvereik mellé, magukra aggattak minden fegyvert, amit nem vittek magukkal az éjszakai küldetésre.

Ennél több készülődést egyébként sem Espada, sem Harmadik nem igényelt, a mágiaálló mellények már eleve rajtuk voltak, anélkül Ward kilépni sem engedte volna őket az ellenállás rejtekhelyéről. Aztán megkezdődött várakozás. Ezalatt végig próbáltak nem gondolni rá, mi lesz, ha elhúzódik az ostrom. Ward viszont nem hagyta őket nagyon elveszni a gondolataikban, azonnal pattogósan utasításokat kezdett osztani.

– Ha felrobbantak a bombák, azonnal előrenyomulunk. Két csapatra oszlunk. Vegyesen osztottuk el az embereket, mindkettőben lesznek a Mély módosítottjaiból és az ellenállókból is. Te Hence-szel mész a felrobbantott falakon át – nézett Harmadikra –, ti foglaljátok el a tornyot és a környékét. Vezesd őket, de ne öless meg feleslegesen senkit. És lehetőleg magadat se. Te viszont velem jössz – ez Espadának szólt –, bevezetsz minket az ellenség védelme mögé. Ha minden jól megy, a falakon át bejutunk a toronyba, és ajtót nyitunk Harmadik csapatának.

Espada Simont figyelte, akinek még arcizma sem rándult, mikor megkapta Wardtól az utasítást. Egyszerűen csak tudomásul vette a parancsokat. Az csak egy dolog volt, hogy Espada abban a pillanatban kénytelen volt legalább magának beismerni, hogy Harmadik mennyivel jobban kezeli a helyzeteket, mint ő, a maga heves a forrófejűségével.

Az valahogy nem zavarta abban a pillanatban, hogy ez a felismerés mennyire nem bosszantja. A mellkasa körül felszülő aggodalom viszont határozottan megdöbbentette. Nem értette, mi ez az érzés, és miért félti ennyire Harmadikot, akit gyűlölnie kéne, akiről mindig is azt mondogatta magáról, hogy kisujját sem mozdítaná érte, ha arra kerülne a sor, hogy meg kéne mentenie. Abban a pillanatban bármit megadott volna, ha Harmadik ott lett volna mellette a csata alatt. He hogy miért, arra nem talált magyarázatot.

Egy pillanatra találkozott a tekintete társáéval. Döbbenten olvasott ki belőle az sajátjaira meglehetősen hasonlító érzelmeket. És volt még abban a pillantásban valami más is. Ott volt benne az előre eltervezett engedetlenség. Ebben is ugyanarra gondoltak. A bombákra, amiket Loire rejtett el a torony oldalában. Ha minden jól megy, nem kell megvárniuk azt, hogy Ward és Espada beengedje a másik csapatot. Épp ellenkezőleg, Harmadik csapata megtisztítja a belső udvart, majd a torony falába robbantott bejáraton át benyomulnak a Rendfenntartó toronyba, és segítenek elfoglalni. Ha pedig sikerrel jár az ollószerű támadásuk, gyorsabban kiverhetik a bitorlókat az uradalmukból, mint azt korábban remélni merték.

Ezalatt Hence is visszatért az embereihez – az udvaron szinte lépni sem lehetett a várakozó katonáktól –, ő is adott még nekik pár útravaló jótanácsot. Eddigre már ott várakoztak a Mély módosítottjai is. Hence kinyittatta az ajtókat, megkezdődött a halk kivonulás. Espada, bár elragadta valamennyire a harci láz, döbbenten vette észre magán, hogy bár egyhelyben áll, mennyire idegesen jár a lába.

Hihetetlennek tűnt előtte, hogy a dōri csatába úgy ment bele, hogy még csak nem is aggódott. Persze, akkor még fogalma sem volt arról, hogy milyen is a háború, arról nem is beszélve, hogy akkor ott volt Bastion, Loire és persze Ward is, akiket egytől egyig elpusztíthatatlannak hitt. Akkor még biztosan hitte, nem eshet bajuk. Most visszatekintve naivnak, ostobának és ki tudja még minek érezte magát. Azóta már látott eleget, hogy ne legyen nyugodt.

A csapatok eközben elképzelhetetlenül halkan kezdtek el kitolulni a sarkig tárt szárnyas kapun. Érdekes, azt várná az ember, hogy még a föld is beleremeg, ahogy ennyi ember egyszerre döngve kilép. De nem lehetett hallani semmit, egyetlen árva döndülést sem, mintha a vasalt bakancs és csizmatalpak elfelejtettek volna kopogni a fényes-csúszós macskaköveken. Valamikor Ward és közé két másik katona ékelődött, Harmadikat viszont ekkora már messze sodorták tőle a tömött sorok.

Espada némán fohászkodott, hogy ne essen semmi baja. Elsőre elgondolkozásra sem késztette, hogy ugyan mi oka lehet mindenki más előtt épp érte aggódni. Ahogy formát öltött fejében a gondolat, próbálta azzal magyarázni, hogy Simon volt az, akiben nem volt semmi különleges, őt nem övezte mágia, de nem volt benne semmi a régi módosítottak erejéből sem. Egyébként meg, ki menne az idegeire, ha Harmadik belehalna a csatába? Igen, csak ez lehet az oka ezeknek a furcsa fohászoknak.

Espada egy sóhajtás kíséretében a hátáról maga elé rántotta a puskáját. Nem volt kire fogni még, de ettől mégiscsak jobban érezte magát. Vetett még egy pillantást Harmadik után, már csak a hátát látta, és a sisakot, ami nem tudott teljesen beolvadni a csillagfényfoki ellenállók kopott felszerelése közé.

Megdöbbent magán, a maró nyugtalanság mellett ürességet érzett. Akármi is volt a baja Harmadikkal, most döbbent rá, hogy minden kritikus érzése ellenére is megbízik benne. Mert Harmadik ugyanúgy vigyáz az ő bőrére is, ahogy a sajátjára. Remélte, hogy ő is tudna önzetlenül cselekedni, ha úgy hozná a helyzet. Nem akarna alul maradni Harmadikkal szemben, ahogy adós sem a felelősségért, amit értük vállalt.

Ward elhaladt mellette, az ő sorát gyorsabban sodorta előre a tömeg. A hajnali vöröses derengés fénye a bátyja arcára vetült, és mintha csak egy üres szobrot világított volna meg. Espada nem sok emberit látott benne. A kezdetektől fogva nem tudta, hogy vélekedjen, de úgy érezte, hogy egyre kevésbé zavarja ez az új-régi Ward. Hiszen afelől nem voltak kétségei, hogy az irányukba semmi sem változott, ennek ellenére mégis érezte, hogy valami mégsem volt a helyén. És itt, a világ túlsó végén semmi más nem számított.

Kijutott a kapun túlra. Egy romos épület felől nyomasztó némaságban mint fekete hangyák a bolyból, özönlöttek ki a Mély módosítottai. Fekete egyenruhát viseltek, arcukat fekete maszk takarta – mintha számítana itt bármit, hogy bárki megtudhatja a kilétüket. Espadát nyugtalanították azok a maszkok, persze sejtette, hogy éppen ezt a célt szolgálják. A kemény anyagon csak a szemüknek volt nyílás, köré mindenféle ijesztő mintákat festettek, amiknek a színét nem lehetett pontosan megállapítani ebben a nyugtalanító hajnali fényben. Talán aranyszínűek lehetettek, most viszont csillogó vérpatakoknak tűntek.

Még diákkorában a történelemkönyvekben látott, fényképeken fentmaradt módosítottak egyenruháját juttatta az eszébe. Vajon honnan juthatott ezekhez a Mély? Honnan maradhatott ennyi egyenruhája, hogy több száz embert így fel tudott öltöztetni?

Espada megrázta a fejét, hátha attól kipotyognak ezek a semmirevaló gondolatok a fejéből. De persze nem járt sikerrel. Gondolatai továbbra is cikáztak. Figyelte a módosítottakat, akik előre meghatározott rend szerint vagy az ő csapatukhoz, vagy Harmadik és Hence által vezetett szakaszhoz csatlakoztak.

Az szakította csak meg egy időre gondatai áradatát, hogy az egyik fekete maszkos alak kivált a tömegből, és Ward mellé lépett. Eddigre már Espada is a felzárkózott a bátyja mellé. Így a tanúja lehetett egy számára nagyon érdekes jelenetnek.

– Rég volt ilyen utoljára – szólalt meg az ember a vér-mintás maszk mögött –, hogy egymás mellett vonultunk csatába.

– Az játék volt, nem csata – felelte neki Ward.

– Honnan tudod, hogy ez nem játék lesz? – kérdezte a maszk.

– Nincsenek illúzióim. Viszont valamit meg akartam már kérdezni, csak nem nyílt rá módom. Miért jöttél, Kidan? Nem fontosabb a családod a mások csatájánál?

– Nézzenek oda, én azt hittem, örülsz a viszontlátásnak.

– Örülök – meglepően kurta és mogorva válasz volt –, de jobban örülnék, ha távol lennél innen. Sértésnek ne vedd. Hidd el, vagytok még páran, akikkel így vagyok.

– Megható az aggodalmad – nevetett fel gurgulázva a maszk.

– Addig gondolod csak így, míg parancsokat nem kezdek osztogatni – vigyorodott el Ward is.

– Csak elviselem valahogy. Viszont én is akartam neked mondani valamit – mondta, miután elhalt a nevetés a maszkja mögött –, nem árultalak el titeket, Kin. Annyit mondtam a Parancsnoknak, hogy miután hazaküldtem Kitty-t, követtelek titeket, mert felismertelek, és tudni akartam hova mentek. Nem tudják… hogy segítettem…

Hogy erre Ward mit felelt, Espada már csak foszlányokban hallotta, leginkább csak megköszönte, hogy fedezte őket. Aztán Espada előre sietett. Szinte áttört az emberek közt. Közben észre sem vette a halvány kis mosolyt, ami szája szélére kiült. Egyszerűen jó volt látni, hogy vannak még emberek, vagy helyzetek, amik még a felszínre tudják hozni a régi Wardot. A fenébe is! Mindig ilyennek kéne lennie!

Mentek tovább, és Espada a terven kezdett gondolkodni. Azon, amit Harmadik szeméből olvasott ki. Szóval, ő a falakon át viszi be az embereket a gyűrűhöz. Elfoglalják a belső kertet, és tovább nyomulnak a toronyba. Elméletben gyerekjátéknak tűnt. És végül is miért ne lenne az? Bastion védelmével… Vett egy nagy levegőt. Inkább próbált a saját dolgára koncentrálni. Neki a vizesárokhoz kellett vinnie az embereket, és a híd-épületbe robbantott víz felöli bejáraton át bevinni őket a bitorlók tornyába. Gyerekjáték lesz, sóhajtott egy hatalmasat.

Ahogy tovább haladtak Espada figyelmét nem kerülhette el, hogy emberei gyűrűjéből a mélyiek Parancsnoka is Ward mellé keveredett. Őt a vörös mintás maszk ellenére is könnyű volt felismerni. Még megszólalnia sem kellett, kimagasló termete, méltóságteljes mozdulatai a maszk ellenére is felfedték a kilétét. Espada elfintorodott. Tökéletesen értette, miért irritálta Wardot.

Parancsnok tudomást sem vett arról, hogy a jelenléte esetleg bosszantó. Kimért nyugalommal lépdelt Ward mellett. Mintha épp úgy ki akarná ismerni, ahogy ők Hence minden lépését. Espada már a tervezések és tárgyalások során észrevette, mennyire ingerült tekintéllyel figyeli a bátyját. Harmadik magyarázott az egyik szünetben valami olyasmit, hogy Wardnak engedelmeskednie kéne neki, mint ahogy Kidan is alárendeli magát a bátyjuknak. Ha Harmadik nem téved – és amennyire meg tudta állapítani, nem volt szokása –, ez valóban kifejezetten irritálhatta a parancsnokot. Ahogy Ward flegma modora is, amikor vele beszélt.

– Nem jutott már hely a másik csapatban, uram? – az „uramot” olyan hangsúllyal nyomta meg, hogy attól bárkinek kinyílt volna a bicska a zsebében.

– Ez a csapat érdekesebbnek tűnt – felelte közönyösen a parancsnok, ennél több szót nem is váltottak.

Nem sokára Espada megállította a menetet. Ahogy ő megtorpant, mozdulatlanná merevedett mögöttük az egész szakasz. Ott álltak meg, ahol egy csak számukra észrevehető jelzést hagytak az utca aszfaltján. Bastion és Harmadik többször átszámolták, és ellenőrizték, hogy biztosan jó lesz-e ez a távolság. Végül arra jutottak, ha ennél a jelzésnél állnak meg a csapatok, védve lesznek a repeszektől és a szétrepülő törmeléktől is. És ha az átok szétsuhanó darabjai el is érik őket, nem árthatnak nekik, hisz nem sebesültek.

Akkor most várnak. A robbanásokra. Kifújta a levegőt. Szorosabban fogott rá a puskájára. Továbbra sem volt nyugodt. Tétova pillantását Wardra emelte. Bár ne tette volna, semmi olyat nem látott azon az arcon, amit keresett. Ismét kifejezéstelen volt, üres és érzéketlen. Espada visszafordult előre a fal felé. És várt, mint bárki más.


✨✨✨✨✨


Loire és Bastion a tetőn bújtak meg az ég felé meredő, rozoga, idő marta kémények közt. Meglepően kényelmes volt a cserepekre rakott széles gerincen ücsörögve várni. Mintha az egészet csak a közlekedés megkönnyítésére építették volna így. Bastion mikor elhelyezkedett hátát az egyik kéménynek vetve, elmagyarázta, hogy Hence-ék direkt alakították így át a tetőket. Már amennyit tudtak. Ahol nem tudták ezt észrevétlenül megoldani, oda huzalokat és köteleket feszítettek ki, hogy megkönnyítsék a közlekedést. Azokon a helyeken majd át kell mászniuk.

– Eredetileg nem készültek arra, hogy mágusok fogják ezeket használni – magyarázta suttogva Bastion –, a kémeiknek szánták. Most viszont nekünk is jól jön. Pár helyen viszont kötelek sincsenek. Ezekhez pallókat készítettek be, de túl feltűnő lett volna, ha összekötik a tetőket. Ezért itt nekünk kell majd átemelni ezeket. Hence azt mondta, a tetőkön egészen közel lehet jutni a Gyűrűhöz. Persze nem túl közel. Mert már a felbomlás előtt is nagyon szigorúan vették, hogy ne épülhessenek túl közel a belső falhoz házak. De amióta a bitorlók lakják a Rendfenntartó tornyot, még jobban betartatják ezt a törvényt. Állítólag jópár épületet el is bontattak…

Bastion elhallhatott. Nem tudta tovább figyelmen kívül hagyni, hogy Loire milyen aggodalmas tekintettel méregeti a hajnali vöröslésben. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy mennyire fest rosszul, épp annyira, amennyire vacakul is érezte magát. Az oldala jobb volt, amióta Harmadik összevarrta, már nem levedzett, és mozogni is könnyebben tudott. Fájni persze változatlanul fájt, és abban is biztos volt, hogy egy fikarcnyit sem gyógyult a cérnával összezárt seb mögött. De nem törődött vele.

Már csak ezt a csatát akarta kibírni. Többre nem készült, nem is hitte, hogy maradt még ennél több ideje. Ennyiért fohászkodott csak. Hogy még megláthassa a csata végét, és azt, hogy a többiek túlélték. A többi azután már úgysem számít. Ward itt van, ő hazaviszi őket. Neki elég és megnyugtató volt ez a tudat is. De hiába kapaszkodott ezekbe a gondolatokba, képtelen lett volna Loire-nak bármit is mondani erről. Emiatt aztán kifejezetten zavarta az az átható nézés, amivel vizslatta.

– Mi van? – dörrent rá suttogva húgára.

– Szürke vagy – felelte Loire félig elfordítva róla a pillantását.

– Tudom – ingerülten legyintett –, és nem akarok erről beszélni. Tartsd meg magadnak.

Azonnal meg is bánta, hogy ilyen durván pattintotta le magáról Loire aggodalmait. Mégsem tudott vele elnézőbb vagy türelmesebb lenni. Elég volt neki saját közelgő halálának a terhe, nem maradt ereje még arra is, hogy lelket öntsön a világ törvényeivel megbékélni képtelen húgába.

Loire elfordult tőle, nem mondott semmit, nem is kérdezett. A lent menetelő seregeket nézte, próbálta megtalálni a társaikat. Azt hitte, Wardot kiszúrni a tömegben legalább könnyű lesz. De tévedett, hiszen a Mély módosítottai között nem egy olyan magas ember akadt, mint a bátyja. A jóval kisebb termetű Espadát éppen ezért esélytelennek tartotta megtalálni, ahogy Harmadikot is.

Érezte, hogy most Bastion figyeli. Azt is sejtette, hogy mondani akar valamit. Talán még bántotta is, hogy az imént úgy ráripakodott. Mégsem fordult vissza felé. Sejtette, hogy könnyebbé tenné a várakozást, ha legalább az egyikük megtörné valamivel ezt a rájuk nehezedő súlyos csöndet. Vett egy nagy levegőt. Már tudta, mit akar mondani.

– Kivonultak a falak alá. És most csak várnak.

Bastion nehézkes mozdulatokkal emelkedett el a kémény mellől. Loire mellé vonszolta magát, és ő is lenézett az utcákon viaszszoborszerűvé merevedett katonákra.

– Azt hiszem itt az ideje levédeni őket – súgta félig nyögve.

Loire figyelte, a szemében felizzó ezüstfényt. Ez is annyira elkeserítően fakónak tűnt akkor. Loire a tekintetével követte, ahogy az átlátszó, fényes, ezüst lepel szétterül az övéik felett, és beborítja őket. Egy fej feléjük fordult. Espada. Sóhajtott fel Loire, maga sem értette, miért könnyebbült meg ennyire ettől a mozdulattól, hiszen az öccse nem láthatott ennyire messzire a hajnali sötétben. Mégis, Loire-t megnyugtatta, hogy Espada rájuk nézett, biztos megérezte a mágiát megbűvölt fém karjain.

Még tovább is figyelte volna öccsüket, de a szeme sarkából látta, hogy a varázslás végén Bastion fajdalmasan nyögve görnyedt össze. Most meg sem próbálta palástolni a kínjait. Oldalát markolta, sípolva vett levegőt. Homlokán a fájdalom verejtéke gyöngyözött. Pillantása találkozott Loire-éval. Nem fordult el, állta azt a bizonytalan tekintetű nézést. És elhatározta magát. Nemsokára kezdődik az őrület. Ha most nem búcsúzik el, később talán nem lesz módja.

– Figyelj, hugi – szólalt meg küszködő suttogással –, sajnálom, hogy annyira undok voltam az imént.

Loire csak a fejét rázta. Bastion nem volt biztos benne, hogy könnyeket lát-e csillogni a szemében, vagy csak csípi a szemét a hajnali hűvös. Mindenesetre Loire nem tudott mondani semmit. Csak némán a fejét rázta, hogy ő bizony nem haragszik. De Bastion még nem fejezte be.

– Nem akarok tovább hazudni neked. És szeretném, ha tudnád, hogy te mindent megtettél, ahogy Harmadik is. Nem a ti hibátok. Tudod, Wardnak már elmondtam, hogy… mindig is csak idő kérdése volt, hogy belehaljak az átokba. És úgy érzem, hogy nem bírom tovább. Minél többször varázsolok, annál jobban fogy az erőm. Abban sem vagyok biztos, hogy erre a csatára futja még. Sajnálom. Akármi történik is, én nem fogom túlélni ezt a napot.

Loire csak meredt rá. Látszott rajta, hogy mondani akar valamit, de a torka összeszorult, egy hang sem jött ki rajta. Bastion nagy levegőket vett. Azért is, hogy kiűzze a fájdalmat az oldalából, és azért is, hogy megnyugodjon. Nem volt könnyű erre a vallomásra rászánnia magát.

– Azért mondtam el – beszélt tovább kissé bizonytalanul –, mert ha esetleg nem bírom végig… nem tudom hogyan, de neked kell megvédened őket. Az animusaidnak kell…

– Tudom. Ők lesznek a pajzs helyetted – segítette ki Loire, még csak meg sem remegett a hangja –, de nem lesz rá szükség. Nem hagylak meghalni.

Bastion vértelenül elmosolyodott. „Nem rajtad múlik” akarta felelni húgának, de abban a pillanatban felhangzottak a robbanások.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Simon Infanger)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s