79. Egy kislépés

Késő éjszaka mielőtt Loire csatlakozott volna Espadához és Harmadikhoz, akik már két nagy hátizsákkal várták, a másik kettő társaságában még tanúja lett egy rövid beszélgetésnek Ward és Bastion között. Súlyos dolgokról folyt a szóváltás, amit egyikük sem akart igazán hallani.

– Légy velem őszinte – szorította sarokba Ward a kérdésével Bastiont, amikor azt hitte, senki sem figyel –, tudnom kell, mivel a tervünk legfontosabb részét alapoztam rád. Fogod bírni az ostromot? Nélküled esélyünk sincs, elsöpör minket a túlerő.

– Fogom bírni – felelte neki határozottan Bastion, majd sóhajtott egyet, és kissé bizonytalanabbul tette hozzá –, nincs más választásom. Lehet, hogy összeesek majd a végére, de… nem fogtok csalódni bennem.

– Nekem ennyi elég – szögezte le Ward, elégedettnek tűnt a válasszal, bár az utóbbi időben nehéz volt leolvasni az arcáról bármit is.

Loire ekkor surrant ki észrevétlenül a szobájukból. Megérkezve a másik kettő mellé, pillantása Espadáról Harmadikra siklott, de egyikük sem nem mondott semmit, jelét sem adták, hogy hallották a Ward és Bastion közt elhangzottakat. Mind tudták, hogy az utóbbi nincs jól. Napról napra sápadtabb volt a bőre, egyre szürkés. Loire tudta, kénytelenek hinni neki, akárhogy legyen is.

Pár pillanat elteltével, kényelmetlenné vált a rájuk telepedett csend, amiben még a falakban kaparászó rovarok neszezését is hallani lehetett. Espada nem is bírta tovább. Ellökte magát a faltól, aminek eddig támaszkodott, és megállt Harmadik és Loire előtt.

– Mehetünk? – kérdezte őket. – Több időnk nem nagyon lesz…

– Én kész vagyok – hintázott a sarkán Loire, még mindig úgy érezte, nem tért még vissza a korábbi látomásból.

– Én is – nyújtózott egyet Harmadik.

– Kicsit idegesnek tűnsz – nézett végig rajta vigyorogva Espada –, berezeltél?

– Én ugyan nem – vont vállat Simon –, csak nem gyújtottam rá, amióta ebben a penész rágta városban vagyunk.

– És mi tartott vissza? – nézett most rá csodálkozva Loire.

– Az, hogy kifogytam – Harmadik cinkos vigyorral a képén Wardhoz fordult, aki éppen akkor csatlakozott hozzájuk még egy szóra. – Neked maradt még, főnök? Amennyire láttam, te mostanában nem gyújtottál rá.

– Maradt még valamennyi – tapogatta át a zsebeit Ward, amiből végül két megkezdett doboz bagó került elő, összefogta őket, és laza eleganciával áthajította Harmadiknak.

– És ezeket eddig rejtegetted? – kérdezte az kissé számonkérő éllel a hangjában.

– Nem. De most már úgyis a tied. Viszont amíg az utcán vagytok, nem gyújthatsz rá. Az hiányozna még, hogy kiadd a pozíciótókat.

– Hé! – tiltakozott sértődötten Harmadik. – Ennyi magamhoz való eszem azért van nekem is. Egyébként is arra gondoltam, hogy még indulás előtt gyorsan rágyújtok.

– Szerintem, bírd ki addig, amíg visszaérünk – szólt most közbe Espada –, mennünk kell.

Harmadik lemondó sóhajt hallatott, de ő is tudta, hogy nem késlekedhetnek. Mágiaálló mellénye egyik zsebébe csúsztatta a két dobozt, és a művelet végén ujjai beleakadtak a hasítékba az oldalán, amit Loire tőre vágott. Megborzongott az emlékezetébe toluló képektől, még a vér fémes szagát is érezte az orrában, ami akkor körüllengte őket. De azonnal összeszedte magát, és elhessegette a zavaró emlékeket.

– Akkor menjünk – rántotta a hátára az egyik súlyos zsákot –, a feladat nem vár.

Espada is követte a példáját, egyedül Loire-nál nem volt semmi csomag. Nem volt rajta más, csak a tőrök a hátára erősített tokban, Ward kése pedig az övébe tűzve. Loire egyik kezét az oldalán függő késen nyugtatta. A másikkal a biztonság kedvéért megtapintotta a tőrök markolatát is. Már nem gyűlölte korábbi fegyvereit, épp ellenkezőleg, egy-egy vágást szánt velük a mágusnak. Egyet Wardért, egyet Harmadikért.

A másik kettőnél viszont csak pisztolyok voltak. Espada véleménye – amivel meglepő módon Harmadik is egyetértett – az volt, hogy nincs értelme puskát vinni. Mert egyrészt csak útban lenne, másrészt, ha már lövöldözniük kell, akkor eleve a fene megette a küldetést. Így a pisztolyok is inkább a biztonságérzet növelésnek kellettek, mint valódi védelemnek.

– Odakint te vagy a főnök – fogott még kezet búcsúzóul Ward Harmadikkal, az öccse vállát megveregette, Loire-ra meg csak odapillantott.

– Miért nem én? – kérdezte megbántottan Espada.

„Pontosan ezért a kérdésért” szerette volna mondani Ward, de inkább máshogy fogalmazta meg a gondolatait:

– Mert ő a rangidős. És mert te képtelen vagy higgadt maradni. Azt csinálod, amit mond. Világos?

 – Persze, hogy világos – fakadt ki dühösen Espada –, nem vagyok hülye! Ha ő a főnök, akkor ő főnök. Nem fogom magunkat azért veszélyeztetni, mert bajom van a képével.

Espada duzzogva vette tudomásul, hogy itt bizony őt még mindig kölyökként kezelik, és nem tehet ellene semmit. Annál jóval több esze volt, minthogy szembe menjen Warddal, az új énjével meg különösen. Tudomásul vette, hogy Harmadik utasításait kell majd követnie. Simon pedig ezt fegyverszünetként könyvelte el. Közben már épp tett volna egy indulást jelző lépést, de Bastion az útját állta.

– Védelem nélkül nem mehettek sehova – mondta nekik.

Szeme ezüst fénnyel izzott, és ahogy végignézett rajtuk, Loire megérezte magán azt a kellemes, megnyugtató érzést, ami mindig simogatta a bőrét, mikor ikre védelmének köntöse rájuk borult. Espada is megborzongott kicsit. Varázslattal testéhez csatolt fém karjai miatt érzett valamit a mágiából. Karjaira fázós érzéssel vetült Bastion védelme. Ha a fém képes lett volna libabőrösödni, most biztos a hideg is kilelte volna a karjait. Harmadik volt az egyetlen hármuk közül, aki egyszerű halandóként nem érzett semmit.

– A legerősebb védelmemet kaptátok – mondta nekik Bastion, és mindent megtett azért, hogy ne szorítsa tenyerét sajgó oldalára –, most már mehettek. Nem eshet bajotok.

Egy további szó nélkül indultak útnak a gyűrű felé. Ahogy kifelé haladtak, az ellenállók gyanakvó pillantásai követték lépteiket, de senki sem mondott vagy tett semmit ellenünk. A belső udvarra vezető kapunál Hence még mindig rekedt hangján sok sikert kívánt nekik. Az őrök is felesleges kérdezősködés nélkül bocsátották ki őket a fekete éjszakába. Espada megállt egy pillanatra a vaskapu előtt, miután az halk puffanással visszacsukódott a hátuk mögött. Vett egy nagy levegőt az éjszakai hűvösben, majd megindult a gyűrű irányába.

Nem kellett sokáig menniük, a belső fal talán csak egy negyed óra gyaloglásra volt az ellenállás búvóhelyétől. Mikor első éjszaka jött ide, Espada még azon elmélkedett, hogy mekkora arcátlanság és vakmerőség a belső gyűrűhöz ilyen közel tábort verni. Hogy az ellenállás kísérti a szerencséjét és a jósorsát ezzel az elbizakodott húzással. De ahogy jobban kiismerte a falat, rájött, hogy mégsem ez a helyzet. A falnak ugyanis ez az oldala teljesen vak volt a szegénynegyedre, egy árva ablak vagy lőrés sem szakította meg folytonosságát. Mintha az építői abban bíztak volna, hogy a széles vizes árok, és a fölé épült masszív szerkezet, ami alig pár helyen tette lehetővé, hogy a próbálkozók felússzanak levegőért.

Mikor elérték a vizesárkot, Espada megállt a partján. Óvatosan a földre engedte a súlyos zsákot, és derékig vetkőzött. Mellkasa, amit nem fogott meg a Nap, fehéren világított. A halovány holdfényben is látszottak bordái fölött a szörnyű hegek, amiket büszkén azóta viselt magán, hogy Loire megmentette az életét. Harmadik elborzadva nézte, a másik mellkasa úgy nézett ki, mint valami nagyon morbid térkép, hegyekkel, árkokkal, folyómedrekkel.

– Ne bámulj már! – szólt rá ingerülten suttogva Espada. – A végén még zavarba jövök, mint egy kislány.

– Loire volt, mi? – kérdezte önkéntelenül is Harmadik, felismerte a sebhelyeket, az ő combja is pontosan ugyanígy nézett ki.

– Igen – Espada letérdelt a zsák mellé, és pakolászni kezdett, nem is figyelt igazán, mikor annyit tett még hozzá –, és hálás vagyok értük. Ezek nélkül nem élnék.

Egy kisebb, szorosan a mellkasára erősíthető zsákba elkezdte átpakolni azokat a bombákat, amikre szüksége lesz. Egy faltörőt és két „toborzót”. Ez a név rajta maradt az utóbbin. Mikor befejezte a készülődést, magára erősítette a kisebb zsákot. A ruháit beletömte a nagyobbikba, nem finomkodott velük, nem hajtogatott, csak úgy belegyűrte, ahogy épp voltak. Aztán súlyos bakancsát is a kupac tetejére halmozta. Azokban nem lehetett volna úszni. Miután végzett, Loire-hoz fordult.

– Elbírod ugye? – mutatott a súlyos zsákra, megvárta, hogy a lány bólintson, aztán mondandóját Harmadiknak címezte. – Akkor, ahogy megbeszéltük, ti tovább mentek arra – mutatott el a vizesárok mentén –, egy öt-tíz percen belül el kell érnetek a negyedet határoló falrészt. Ott találkozunk.

Ezzel beugrott a vízbe, és eltűnt a fekete hullámok között. Harmadik felsegítette Loire hátára a zsákot, és ők is megindultak a kijelölt találkozó hely felé. Óvatosan és nagyon halkan lépdeltek, Harmadik végig ügyelt, hogy mindig vagy a falak, vagy az épületek sötét vetületeinek takarásában legyenek. Ennek ellenére is hamar elérték a találkozó helyét.

Itt még hosszú percekig várniuk kellett, hogy Espada is előbukkanjon az árok vizéből. Loire nem tudta, mennyi ideig kellene tartania a bombák elhelyezésének, és nagyon is aggódott, hogy ilyen sok időt vesz idénybe. Iszonyatosan megkönnyebbült, mikor Espada végre lihegve, remegve, kissé ellilult ajkakkal kimászott a vízből. A zsák, amiben magával vitte a bombákat, üres volt. Remegő kézzel nyúlt Loire hátizsákja felé, de Harmadik megelőzte, már előre kivette neki a törülközőt.

– Na, hogy ment? – kérdezte tőle azonnal Simon.

– Egy fal pipa – Espada hangján is érződött, hogy eléggé átfázott az éjszakai hűvösben.

Miután úgy ahogy szárazra dörzsölte magát, visszavette a ruháit, és bakancsát, majd még két bombát vett ki a hátizsákból. A fal mellé telepedett, és elhelyezte őket egy nyílásba, ahol a fal az idők alatt kimállott. Majd, mikor végzett ezzel is, ismét eléjük lépett, és most ő vette vissza a vállára a táskát, amit eddig Loire cipelt.

– Az időzítők rendben vannak? – kérdezte Harmadik csak úgy, a biztonság kedvéért.

– Elvileg igen – felelte Espada teljes nyugalommal –, de hát te csináltad őket.

– Amit ember készít, az tönkre is mehet – vont vállat a mindenre felkészültek mozdulatával Harmadik.

– Ellenőriztem őket, mielőtt a falra rögzítettem. Mindnek fél ötkor kell majd robbannia hajnalban, ahogy megbeszéltük.

– Remélem, Hence nem tévedett – juttatta kifejezésre aggodalmait Harmadik –, és tényleg akkor lesz az őrségváltás a falakon. Különben nagyon csúnyán járunk.           

– Akár pontosak az értesüléseik, akár nem – most Espadán volt a vállrándítás sora, majd megindult a fal mentén –, most már nincs visszaút. Nem messze innen van egy lyuk a falban, egyik éjszaka fedeztem fel. Át lehet rajta látni. Bevezet a gyűrű belsejébe egyenesen a fő toronyhoz, amit Hence mutogatott korábban a térképen.

– Nekünk azzal nincs dolgunk – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Simon, miközben Loire mellett követte Espadát –, Hence azt is mondta, hogy éjjel-nappal szigorúan őrzik.

– Annyira azért nem szigorúan. Több estén át figyeltem a nyíláson keresztül az őröket. Elvétve vannak csak a belső udvaron. Inkább a falakról védik a területet. Látszik, hogy a nyomornegyedben élőket nem tartják fenyegetésnek. Egyébként próbáltam besurranni is a lyukon át, hogy jobban féltérképezzem az udvart, de elég szűk. Én nem fértem át rajta – itt lopva Loire-ra sandított –, de te átférnél… és most a sötét miatt nem látnának, ha nem csapsz zajt.

– Ezért akartad, hogy Loire is jöjjön – esett le a tantusz Harmadiknak is –, de nem beszéltél erről senkinek… Ezért ajánlottad olyan készégesen, hogy magunkkal hozzuk. Az elejétől kezdve be akartad küldeni oda. De azt is tudtad, hogy Ward sosem egyezne bele ilyen őrültségbe…

– Ward mindentől félti – hangjából félreérthetetlen rosszallás áradt –, sosem menne bele, hogy veszélynek tegyük ki… Nem mintha itt nem lennénk mindannyian veszélyben. Ne szólj közbe! Nem itt kellene gondos nagytesónak lennie! Emiatt kifejezetten zavar, hogy ennyire fafejű… Látnia kellene a kockázat mögött a lehetőséget is. De ha elmondtam volna, valószínűleg végig sem hallgat. Ezért mondtam, hogy elszámoltam a bombákat, és kell még kettő…

– Sejtettem, hogy készülsz – sóhajtott Harmadik –, de azért bíztam benne, hogy ennél azért több eszed van.

– Több eszem?  – magára kellett parancsolnia, hogy továbbra is fojtott hangon beszéljen, és ne kezdjen kiabálni. – Nektek kéne tökösebbnek lennetek! Te tényleg nem látod ebben a lehetőséget? Bombákat telepíteni közvetlenül a fő torony tövébe!

– Nyugi, srácok, vállalom – vette elejét a vitának tőle szokatlan határozottsággal Loire –, Bastion védelmével nem eshet bajom. A fal pedig elrejt majd. Beviszem a plusz két bombát, ők is erre várnak.

– Biztos vagy benne? – nézett rá aggódó pillantással Harmadik, gondosan figyelmen kívül hagyva az utolsó megjegyzését. – Felelek értetek Ward előtt. Nem hagyhatom, hogy bármi veszélyesebbet csináljatok, mint ami eredetileg tervben volt.

– Ne majrézz már! – torkollta le Espada. – Loire nagyon jó ki- és besurranásban. Nem fog lebukni.

– Nem majrézok, csak logikusan gondolkodom.

– Akkor végre logikusan végiggondolhatnád azt is, hogy mekkorát lendítene az esélyeinken két bomba egyenesen a seggükbe.

Harmadik nem szólt. Kínos, időrabló hallgatásba burkolózott. De azt mindketten láthatták rajta, hogy komolyan latolgatja az esélyeiket, és az ostrom esetleges kimenetelét. Pár perc elteltével hatalmas sóhaj kísértetében szólalt meg újra:

– Rendben, ez egy akkora plusz, hogy nem szalaszthatjuk el. De nincs hősködés. Amint bármi gyanúsat látsz, visszajössz, és hagyod a fenébe az egészet. Világos? – szegezte most Loire-nak.

– Persze – felelte ő –, nem lesz gond.

– Remek – húzta most a nyílás mellé Espada, és magyarázni kezdte neki, hogy képzelte el a szabotázst. – Látod ott azt a kiszögellést? Ott valamit hozzátoldottak a torony falához. Vagy talán javították. De a lényeg, hogy annál az illesztéknél gyengébb. Ha felnézel, láthatod a lőréseket. Szóval a fal túloldalán sokan lesznek. Ez nekünk mindenképp jó. Oda kell elhelyezned a bombákat. Fog menni?

– Naná. Nem kell nagyon mélyre bemennem – állapította meg a fal túloldalát vizslatva a lány –, csak annyira megyek be, hogy a sötétből pont láthassam a beszögellés túlsó oldalát, ahova a bombáknak el kell bújniuk. Onnan már oda tudom irányítani őket, majd ők elrejtőznek maguktól.

– Rendben – bólintott Espada –, és légy nagyon óvatos. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha történne veled valami.

– Ward sem – igyekezett megnyugtatni Harmadik is.

– Hát ebbe nem akarok belegondolni…

– Mondtam már, hogy nyugi. Minden jó kezekben van – vett ki zölden izzó szemekkel egyet-egyet a bombákból.

Beletette az imént Espada által használt zsákba, magára csatolta, és eltűnt a nyílásban. Óvatosan, a falra simulva haladt előre, minden mozdulatára ügyelt, nem akart semmivel sem zajt csapni. A fal tövében pedig bőven nőttek száraz levelű kórók, amik szerettek megrezdülni a legkisebb neszre is. Arra is figyelt, hogy végig úgy haladjon, hogy a sötétben senki se vehesse észre. Igyekezett még csak árnyékot sem vetni.

Espadának egyébként abban teljes mértékig igaza volt, hogy a belső udvaron nem nagyon járőrözött senki. Loire magától jóval távolabb, a fal túlsó végén látott csak mozgást. Szerencsére nem sokára elérte azt a falszakaszt, amit Espadának is mondott. Itt volt egy kiugró fél oszlop, ez támogatta a falat. Emögé bújt be, eleinte észre sem vette, hogy pont egy ablak alatt rejtőzködik. Óvatos mozdulatokkal elővette a bombákat. Felélesztette őket, és megmutatta nekik, hova bújjanak el.

– Legyetek óvatosak – súgta nekik alig hallhatóan –, rejtőzzetek el jól, senki sem találhat meg titeket.

Ezzel útnak indította a bombákat. Pár pillanatig még követte őket a tekintetével, nézte, ahogy távolodnak, sajnálta őket, azért ami vár rájuk. Hiába tudta, hogy erre készültek. Azt még látta, ahogy a két bomba bemászott a fal repedéseibe, aztán ott eltűntek a szeme elől. Loire sóhajtott egy nagyot. Már épp megindult volna vissza, mikor fülét beszélgetés foszlányok ütötték meg. Egyértelműen a felette levő nyitott ablakon át jöttek a hangok.

Loire ijedten nézett fel, mikor hallotta, hogy valaki kikönyököl az ablakpárkányra. De nem látott semmit, szerencsére őt is elfedte a fentiek elől a párkány. Mégsem mert mozdulni addig, amíg ott voltak fölötte. Remegve simult a falba, minta csak el akarna tűnni a hűvös téglák között.

– Rejts el, kérlek – fohászkodott a falhoz.

Nagyon szégyellte magát, hiszen valami olyantól kért segítséget, amit el akartak pusztítani. És mekkora volt a döbbenete, hogy nem érzett semmi ellenségességet a falból. Mintha az ősi építménynek is elege lett volna, hogy méltatlanok bitorolják dicsőséges köveit. Kedve lett volna mosolyogni ezen, bolondnak néznék, ha megpróbálná bárkinek is elmondani ezeket. Viszont, ha már kénytelen volt egyhelyben maradni, igyekezett hallgatózni. Kíváncsi volt, miről folyhat a diskurzus a Rendfenntartó toronyban.

– Mondtam már – hallott meg egy számára ismerős női hangot –, meg fognak támadni titeket. Még nem tudom, mikor, de közel vagyok hozzá, hogy kiderítsem.

Loire akárhogy erőltette az emlékezetét, nem tudta felidézni, hogy hol hallotta már ezt a hangot. De abban biztos volt, hogy ismeri. Vagyis eleinte az volt, de ahogy emlékei közt kutatva csak nem talált semmi egyezést, kezdett elbizonytalanodni.

– Ennyivel nem kellett volna ide jönnöd – ezt a durva férfi hangot viszont határozottan nem ismerte –, tudjuk, hogy szervezkednek. Mindig készülnek valamire. Százötven éve így van ez.

– Nem érted – a nő továbbra is rendületlen nyugalommal beszélt –, most mágusok is jöttek velük. De ezt is mondtam már.

– Mesebeszéd – nevette ki a férfi –, ide nem jöhet be akárki.

– Nem is mondtam, hogy akárkik. És épp úgy jöttek be, ahogy én is.

– Nem aggódom – a férfi hangja ingerült volt és türelmetlen –, de ha csata lesz, eltiporjuk őket. Abban a káoszban annyiféleképpen meg lehet halni. Ha támadnak, megöljük őket, ennyire egyszerű a képlet.

– Tőlem azt csináltok az ellenállókkal, mit csak akartok. De ismeritek a feltételemet. Kell nekem az az öt élve, akiket az Új-Kontinensről küldtek, hogy segítsék az ellenálló csürhét. De ha halottak nekem az sem gond. Akkor a testeket kérem.

– Nem ejtünk foglyokat, biztos nem maradnak életben – a nő tárgyalópartnere ellenségesen beszélt vele –, a hullákat viheted. Viszont ha ennyire kellenek, és ha annyira erős vagy, miért nem mész el értük magad? Bármikor bejárásod van közéjük, miért nem ölöd meg őket álmukban? És ha már ott vagy, ráomlaszthatnád az épületeiket a lázadozó patkányokra. Vagy utasíthatnád a vezetőjüket, hogy ölje meg ő mindet a saját két kezével. És tessék, mindenki jól jár.

– Ez nem az én harcom – irritáló flegmaság áradt a hangjából –, én a Szigetek követe vagyok csak. Megkaptátok az üzenetet. A Szabad Mágusok azzal szövetkeznek majd, aki a harcok után uralni fogja a várost. Minket csak azok érdekelnek, akik harccal vesznek helyet maguknak az új világrendben. Nincs szükségünk olyan szövetségesekre, akik nem elég stabilak. Különben hogy hihetnénk, hogy meg tudjátok fizetni a szolgáltatásainkat? De megfordítom neked a kérdést. Ti is tudjátok tőlem, hol rejtőznek. Ha minden úgy van, ahogy állítod, és valóban nincs mitől félnetek, ti is lerohanhattátok volna már őket.

– Biztosra megyünk. Hajnalban érkezik a segítség, bármikor megjöhet tőlük a jel. Ha ők ideértek, minden egyes házat átkutatunk, és kiírtjuk őket. Többet nem lesz kinek lázadoznia.

Loire épp eleget hallott. Amilyen gyorsan csak tudott igyekezett vissza Espadához és Harmadikhoz. Majdnem azt is elfelejtette, hogy figyelnie kell a lépéseire, mert nem csaphat zajt. De a fal még mindig fedezte, így biztonsággal ki tudott jutni a belső udvarról. Ahogy átbújt a nyíláson, zihálva állt meg a másik kettő előtt. Próbálta összeszedni a gondolait, hogy minél gyorsabban tudja elmondani, amiket hallott.

– Itt van a mágus – lihegte -, Dōrból, és a fal mellől… aki a csapdát állította… Bastionnak igaza volt… nő… Hallottam őket beszélni. A bombák várhatnak… a városfalakhoz kell mennünk. Most!

Azonnal megindult volna vissza arra, amerről jöttek. Onnan ismerte a bejáratot a falba. Harmadik és Espada egyáltalán nem értették, hogy mi lelte. Éppen ezért Simon megragadta a karjánál fogva, és visszarántotta. Addig el sem engedte, míg Loire egy kissé összeszedettebben el nem magyarázta nekik, hogy mit is hallott odabent. A konklúzió természetesen az volt, hogy azonnal le kell zárniuk a várost, mert bármikor rájuk törhet a sereg, amit a Rendfenntartók várnak.

– Nem hagyhatjuk, hogy a kapkodás miatt időt veszítsünk – mondta a másik kettőnek Harmadik, miután végighallhatta Loire-t –, éleszd fel a bombákat. Te pedig vidd el őket oda, ahova megbeszéltük. Tudsz róluk mindent, nem lehet baj. Én elkísérem Loire-t a falhoz. Lezárjuk a várost, te addig intézd el a többit. Ha végeztél, a fal bejáratánál találkozunk.

– Rendben – Espada nem ellenkezett amiatt, mert egyedül marad a saját feladatával. Abba viszont nem egyezett volna bele, hogy Loire-t egyedül hagyják.

Átpakolták a bombákat az ő zsákjába, aztán szétváltak. Espada mielőtt elindult volna a többi negyed felé a tervek szerint, még elhelyezett egy-egy bombát abba a lyukba is, amin ő nem fért át. Harmadik pedig megindult, hogy a városfalhoz kísérje Loire-t. Nem telt sok időbe, és már ott is voltak. Loire belépett a rozsdás vasajtón. Tett még pár lépést a sötétben, Harmadik csak a sziluettjét látta. Majd a lány két tenyerét a falra helyezte, szeme zölden izzott fel, az a halvány fény megvilágította előtte a fal repedezett tégláit. Pár percig így maradt. Harmadik csak azt látta rajta, hogy remeg, és egyre gyorsabban vesz levegőt, mintha valami kemény megterhelésnek lenne kitéve. Aztán egyszer csak elengedte a falat.

– Sikerült? – kérdezte tőle Harmadik nyugtalanul.

– A falban levő összes titkos ajtót lezártam – lihegte Loire –, azokon át senki sem fog bejönni, az az egy maradt csak nyitva, ami nekünk kell. De a nagy városkaput nem érem el… Túl erős nekem ilyen távolságról. Oda kell mennünk…

– Hogy akarsz oda menni? – csodálkozott Harmadik. – Ha nem zártál volna le mindent, akkor sem mehetnénk ki a falon túlra, hogy felmásszunk a kőlépcsőkön, amiken jöttünk… Ki tudja, mennyire ért már közel a városhoz az a sereg, amit a Rendfenntartók várnak. Az hiányozna csak, hogy kint ragadjunk.

– Nem kell kimennünk – rázta meg a fejét Loire -, el lehet menni a kapuig a falban, egy létra visz fel a belső szerkezetéhez. Csak onnan tudom lezárni.

– Rendben. Induljunk – egyezett bele Harmadik.

Mielőtt elindultak volna, Simon még elővett egy elemlámpát a hátizsákjából. Annak a fényében mégis könnyebb és gyorsabb a haladás, mint a vasötétben tapogatózva. Így haladtak, követve a fehér fénysávot, amit Simon lámpája vágott eléjük az alagút sötétjébe. Lassan haladtak előbbre, Loire mintha nem bírta volna a tempót, amit Harmadik diktált. Le-lemaradt és változatlanul lihegett. Simon mikor érzékelte, hogy eltávolodott tőle, bevárta, majd változatlan elszántsággal tört előre a fal sötétjében.

– Minden rendben? – szólt hátra Loire-nak egyik alalommal, mikor ismét lemaradt.

– Igen – felelte nehezen, még mindig lihegve a lány, Harmadik nem tudta nem észrevenni, hogy lopva izzadtságtól bőven gyöngyöző homlokát törölgeti –, csak elfáradtam kicsit. Nagy falat volt ez a fal.

– Messze vagyunk még? Fogod bírni?

– Már elég közel értünk. Nem lesz gond – igyekezett megnyugtatni Harmadikot, aki természetesen nem hitt neki.

Mégsem mondott semmit, hiszen ezt a feladatot el kellett végezni. Nem volt senki, aki megtehette volna helyettük. Ahogy tovább haladtak, Harmadik teljesen elvesztette az időérzékét ebben a sötétben. Nem tudta volna megmondani, hogy percek óta gyalogolnak, vagy már egyenesen órák teltek el a falak között.

– Itt vagyunk – szólalt meg mellette Loire –, azt mondja, itt kell lennie a létrának.

Harmadik nem kérdezett rá, hogy ki mondja, arra tippelt, hogy a fal beszél a lányhoz. Egy további felesleges szó nélkül körbe futtatta lámpájának fényét a járatban, és azonnal meglátta maguk előtt az acél létrát. Mint megfeketedett csontok, meredt ki a folyosó sötétjéből, és a plafon felé nyújtózva eltűnt egy aknában.

– Remek. Te mászol elől – adta ki az utasítást Loire-nak.

Próbált a lámpával felfele világítani, hogy lássa, mit van előttük. De az akna olyan magas volt, hogy a lámpája fénye nem ért fel a tetejéig. Intett a lánynak, hogy induljon, és amíg Loire fellépett az első fokokra, próbálta kitalálni, hogyan tudna úgy világítani, hogy még biztonsággal kapaszkodhasson, de lássanak is valamit. Végül arra jutott, hogy fél kézzel lesz kénytelen fogni a lámpát, féllel meg kapaszkodni. Ha nem túl hosszú az akna, nem lehetetlen.

Elindult Loire után. És azonnal rájött, mennyire jó ötlet volt őt előre küldeni. A lány bizonytalan léptekkel mászott, sokszor tapogatózott, kimerült lélegzetvételi messze pattogtak az aknában. Harmadik elképzelni sem tudta, mennyit vesz ki a varázslás a mágusokból, de a fal lezárása láthatólag rettenetesen igénybe vette Loire tűrőképességét. Remélte, hogy nem fog megcsúszni, vagy leesni, nem volt kedve zuhantában elkapni.

Lassan felértek. Loire térdre esett a létra tetején. Egy fáradt nyögés kíséretében talpra kényszerítette magát, és elvánszorgott az egyik irányba. Bizonytalan lépései ellenére is céltudatosan ment. Ott állt meg, ahol mindenféle fémszerkezetek meredtek ezerfele a falból.

– Megérkeztünk. A túloldalon vannak a zsanérok – magyarázta Loire –, elvileg vész esetén erről az oldalról manuálisan is kinyitható vagy bezárható a kapu.

– Remek – más helyzetben Harmadikat lenyűgözte volna a bonyolult szerkezet, de most a sietség feledtette vele a kíváncsiságot –, és hogy tervezed lezárni?

– Összeforrasztom – felelte Loire magától értetődően -, mint a fal összes bejáratát is. Ezt a mágiát halandó eszközökkel nem lehet áttörni, mágikus hatalommal is nehéz. Leginkább csak az oldhatja fel, aki használta.

– Akkor igyekezz nem meghalni a csatában – Harmadik viccesnek szánta ezt a megjegyzést, de egyáltalán nem lett az a fekete sötétségben, Loire nem is reagált rá.

Inkább egy további szó nélkül nekitámaszkodott a falnak, és a fémszerkezeteknek, szeme zölden égett, sokkal erősebb fénnyel, mint amilyennel Harmadik valaga látta. Úgy neki feszült a falnak, mintha csak bele akarna olvadni. Percekig tartott a művelet, a végére Loire egész testét rázta a remegés, sípolva vett levegőt, mintha a világot körbe futotta volna. Aztán egyszer csak nekidőlt a falnak, átfordult rajta, hátát vetette neki, kicsúsztak alóla a lábai, ő pedig ülő helyzetbe esett a földre. Feje előre billent, két hangos levegővétel közt alig lehetett hallani, ahogy súgta:

– Kész… Senki… nem jön be…

– Akkor menjünk. Ne vesztegessük az időt – Harmadik próbálta talpra segíteni.

– Nem megy – ingatta a fejét gyengén a lány –, nem maradt erőm, menj vissza, majd követlek, ha kicsit összeszedtem magam.

– Nem hagylak itt – tiltakozott Harmadik –, Ward szíjat hasít a hátamból, ha megtudja… Espadáról nem is beszélve…

– De itt sem maradhatsz – tiltakozott Loire –, szükség van rád. Menj nyugodtan, az ostromra én is visszaérek.

– Szó sem lehet róla! Megoldjuk. Ha a hátamra veszlek, tudsz kapaszkodni?

– Azt hiszem, igen.

– Tökéletes. Akkor azt csináljuk, hogy te veszed fel a hátizsákot. Szinte üres, nem lesz nehéz, én pedig téged.

Azzal felsegítette a zsákot a lányra, épp ahogy az imént mondta. Majd hátat fordított neki, letérdelt elé, hogy Loire felkapaszkodhasson a hátára. Nem volt könnyű mutatvány, Loire-nak nem elég, hogy jártányi ereje sem maradt, de ahhoz sem volt elég erős, hogy Harmadik hátára felhúzza magát. Simonnak viszont, mint mindig, most is támadt egy ötlete. Kötelet vett elő a hátizsákból. A hátára emelte Loire-t, és ügyetlen mozdulatokkal magára kötözte, hogy a két keze szabadon maradjon. Mikor ez is megvolt, lemászott a létrán a lánnyal a hátán.

– Te figyelj – mondta a lánynak, mikor leértek –, nem emlékszem, merre kell menni… Mikor jöttünk, azt hittem visszafele is te vezetsz majd.

– A fal vezet – súgta Loire, Harmadik biztos volt benne, hogy az iménti kijelentésével felébresztette –, csak az egyik kezedet tartsd mindig a falon. És akkor neked is mutatja majd az utat.

Harmadik hitte is, meg nem is, de nem tehetett mást, mint követni a kapott utasítást. Egyik keze ujjait a hűvös-nyirkos téglákra helyezte. Hihetetlen volt az érzés, ami átvillant rajta. Soha, még egyszer sem járta át a mágia. Tisztában volt vele, hogy ha Loire nem lenne a hátán, képtelen lenne érzékelni a falat, ahogy az útmutatást is, amit kapott tőle. De így, a lány hatalmával átjárva, látta az egész falat, tudta, hogy merre kell mennie, hogy az ő acélajtójukhoz érkezzen meg.

Igyekezett fürge, tempós lépésekkel haladni, nem akarta váratni Espadát sem, de nem haladt gyorsan. Nem azért, mert Loire nehéz lett volna, a lesoványodott lány súlyát szinte nem is érezte. A tudatában lüktető mágikus tudás volt fárasztó. Most már valamennyire értette, miért merítette ki annyira a lányt az az éjszaka. Rettenetes feladatnak tűnt fel előtte is az egész bonyolult városfal felélesztése.

A sötétben továbbra sem volt időérzéke, úgy meg, hogy a fal vezette, még kevésbé. Egy idő után már nem is reménykedett benne, hogy Espada előtt érkeznek a vasajtóhoz. Ebben nem is tévedett, mire ő Loire-ral a hátán odaért, a fiú már türelmetlenül ott toporgott.

– Mi tartott ilyen sokáig? Mindjárt hajnali négy – szegezte a kérdést Harmadiknak – már lassan csatarendbe állnak…

Aztán szinte azonnal torkára forrt a szó, alig tudott rákérdezni, hogy mi történt, mikor meglátta Loire-t Simon hátán. Persze azonnal megkönnyebbült, mikor látta, hogy Loire nem élettelnül lóg a férfira kötözve, hanem csak alszik. Elindultak az ellenállók táborhelye felé, és közben sietősen elmesélték egymásnak, hogy ment a saját részük teljesítése.

– Mindig ennyire kimeríti, ha varázsol? – kérdezte végül Harmadik.

– Nem igazán tudom, mitől függ – vont vállat Espada –, amióta ismerem, mindig varázsolt valami apróságot, és az egyáltalán nem szokta megviselni. De ha emlékszel a liftre a toronyban… Azután is majdnem összeesett.

Erre Harmadik sem tudott mit mondani. Ezután csendben mentek egymás mellett a rejtekhely felé. Már majdnem elérték, és Espada megállította Simont.

– Szerintem nem vetne jó fényt ránk, ha így vinnénk be. Csak pihent már annyit, hogy jönni tudjon.

Ezzel Simon is egyet értett. Kioldotta a kötelet, Espada pedig segített a nővérének talpra állni. Loire egy pár pillanatig kábán pislogott, aztán azonnal megértette, hogy mi történt, hogy Harmadik visszahozta. Nyújtózott egyet, ha kipihent nem is volt, de legalább a lábán meg tudott állni.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Karim MANJRA)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s