78. Vallomások

– Nincs jobb dolga, uram? Minthogy egy vénember betegágya mellett virrasszon?

– Jobb dolgom épp lenne – hanyag vállrándítás –, de mikor közölték az orvosok, hogy most már lassan magához kell térnie, úgy döntöttem, hogy kivárom. Csak nem zavarja, hogy van, aki törődik magával?

– Épp ellenkezőleg. Határozottan megtisztelve érzem magam. Csak a védelme miatt aggódom. A testőrei semmit sem vettek észre a közelgő támadásból. Én is csak késve.

– De legalább észrevette, már ezzel többet tett, mint a többiek. Ha tudnék a helyükre gyorsan megbízható embereket találni, már rég lecserélődtek volna. Az az egy szerencséjük, hogy nem egyszerű jó emberekre bukkanni… De ne beszéljünk ezekről a töketlen barmokról. Inkább mondjon valamit… Hogy érzi magát?

– Mint akit keresztüllőttek. És amennyire emlékszem, pontosan ez történt.

– Valami olyasmi. De nekem azt mondták az orvosok, hogy remek jól összeszedték magát, és hogy a kora ellenére is teljesen fel fog épülni.

– A korom ellenére… pedig, ha tudnák.

– Hát igen, a papírjain hatvan éves.

– És hol van ez a nyolcvankilenctől, igaz? De halkabban ezzel, ki tudja, ki hallgatózhat.

– Itt? Senki. Most egy időre elegem van a meglepetésekből, úgyhogy igyekeztem mindenre felkészülni.

– Sejtettem, hogy alapos lesz. És azt tudja már, hogy kik voltak a támadók?

– Ugyan, kik lehettek volna? A Scientia Castitae. Nem viselték jól, hogy megöltük az egyik főnöküket. Persze biztos nem ragaszkodnának ennyire hozzá, ha tudnák, hogy még a tulajdon szülőanyját is eladná egy jó üzlet reményében.

– És a merénylők? Úgy emlékszem, az egyiket nem öltem meg…

– Nem, az egyiket életben hagyta. És képzelje, Simon Lexington húga volt az…

– Húga? Én határozottan fiúra emlékszem…

– Nem maga volt az egyetlen, akit megtévesztett az a kis suhanc.

– Akkor gondolom, vannak tervei vele.

– Vannak. De ezzel most nem untatnám. Ráér megtudni ezeket, ha kikerült innen.

– Ha kikerültem… Ezt most pont úgy mondta, mint akkor, mikor kihozott. Emlékszik még?

– Hogyne emlékeznék. Sosem fogom elfelejteni, mikor azt a hívást kaptam a taktikai egységektől, hogy feltehetőleg egy módosítottat fogtak Határparton. És bár a protokoll az, hogy mindenkit ki kell végezniük, aki nem tudja igazolni magát, mégsem voltak biztosak a dolgukban. Mert ha valóban módosított ugye, akkor ki sem tudódhat, de életben sem maradhat. Viszont vannak olyanok, akik mindenféle kutatásokhoz jó hasznukat látnák. Már csak ezért sem merték szó nélkül lelőni, nehogy később magyarázkodniuk kelljen, miért tették. Mit ne mondjak, jól helyben hagyták, mire a fogdába értem. Ez azóta sem hagy nyugodni egyébként. Ismerve magát, nehéz elhinnem, hogy ennyire meg tudták verni.

– Új életet kezdeni jöttem a Régi Kontinensről, nem bajt keresni. És még ha meg is öltem volna közülük párat, mit nyerek vele? Eléggé legyengített az út az Acél-hídon át. Ha harcba bocsátkozom, jó eséllyel még ott a parton agyonlőnek. De így csak kiélték rajtam az erejüket. És módot hagytak, hogy találkozzak Önnel. Ilyen esélyt legmerészebb álmaimban sem reméltem.

Hát igen. Ahogy ott ült bedagadt, vérző arccal a fogdában, én sem tudom, mit láttam meg magában. És nézze el nekem, de módosítottnak sem igazán tűnt. Már akkor elmúlt ötven, igaz? Emlékszem, hogy őszült. De a szemében volt valami. Ott volt az a tűz, amit minden emberemében kerestem, de csak ritkán találtam meg.

– Azt azért nehezen hittem mindig is, hogy csak emiatt választott ki. Úgy meg különösen, hogy az egyik szemem ki sem tudtam nyitni, de a másikkal sem igazán láttam ki a fejemből.

– Nekem valaki olyanra volt szükségem akkor, akire az életemet is rábízhatom. És magában megtaláltam ezt az elszántságot. Tudtam, hogy élni akar, és bármit megtenne ezért. Nekem ez éppen elég volt. Azt persze akkor még nem tudtam, hogy mit fogok nyerni, ha magamhoz veszem – nem tudta kimondani azt az egy szót: „barátot”.

– Ennek ellenére megparancsolta ott mindenki előtt, hogy végezzenek ki még másnap hajnalban.

– Igen, de maga is tudja, hogy csak így tudtam észrevétlenül kihozni abból a szigorúan őrzött fogdából. Egyébként, ha tudná, hogy mi munka és versenyfutás volt az idővel, egy magához hasonló embert felhajtani, úgy megverni, hogy a felismerhetetlenségig hasonlítson… Akkor talán kissé elnézőbb lenne.

– Nem elnéző vagyok, uram, hanem végtelenül hálás. Sosem reméltem ilyen életet, amit kaptam. Bár nem volt kis kihívás beleillenem egy komornyik szerepébe. Én fegyverek és holttestek cipeléséhez szoktam, nem kávéscsészékéhez.

– Nekem mégis úgy tűnik, hogy elég jól beletanult. Eddig még nem okozott csalódást semmiben sem.

– Igyekeztem, uram. Volt miért hálásnak lennem. Semmivel sem akartam azt kiprovokálni, hogy meggondolja magát.

– Tudja, ha semmi mást nem tesz cserébe, csak annyit, hogy segít hozzájutnom Wardhoz, már azzal visszatörlesztett volna mindent, amit én tettem magáért.

– Azt hiszem, ebben sosem fogunk egyet érteni.

– Lehet, de én akkor is így érzem. Ha maga nem tudja, honnan kell elhozni a fiút, nem alakultak volna ilyen jól a dolgok. Sosem mondtam neki, és azt hiszem, ezt életem végéig bánni fogom, de szegényebb lettem volna nélküle. Az utódomnak számtam. Emlékszik? Az elején még azt hittem, menni fog érzések nélkül is. Csak később döbbentem rá, hogy ez az egész több lett, mint színjáték. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire gyenge vagyok…

– Ne gondolja magát gyengének. Ahhoz kellett csak igazán az erő, amibe belevágott. Ward bármikor örömmel meghalt volna Önért. De hát erre választotta ki.

– Sosem akartam, hogy meghaljon. Tudom, mire választottam őket… De ha őszinte akarok lenni, valahol mélyen mindig azt reméltem, csak túlélik majd. Tisztán kellett volna látnom. Látnom kellett volna, hogy az ember nem tud gépként működni.

– Kérdezte valaha a fiútól az igazi nevét?

– Nem, sosem. Talán nem is volt neki. És ha volt is, mikor magamhoz vettem, még nem is érdekelt, hogy volt-e neve. Azt akartam, hogy teljes egészében az én teremtményem legyen, ezért még nevet is én akartam adni neki. És maga emlékszik a valódi nevére?

– Nem. Csak arra, hogy K-val kezdődött. De számít ez? Hiszen én is az Ön teremtménye vagyok.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Kelly Sikemma)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s