76. Egy kislépés

Ward mindenben úgy járt el, ahogy a folyosón megbeszélte Loire-ral. Ahogy visszaértek a szobába, felébresztette a többieket, és mindenről beszámolt nekik.

– Szóval, a konklúzió az – szögezte le Ward –, hogy a legkevésbé sem bízhatunk az ellenállásban. A vezetőjük egyértelműen a mágus hatalma alatt áll. Kénytelenek vagyunk együttműködni velük, de mostantól sokkal éberebbnek kell lennünk. Ha bármi gyanúsat láttok, vagy érzékeltek, tudni akarok róla.

Ward elhallgatott, hogy begyűjtse a néma egyetértés pillantásait. Majd visszazavarta aludni a társaságot. De persze még jó idő elteltével is nyugtalan mocorgás neszei töltötték be a szobát. Az egyetlen kivétel ezalól Loire volt. Ő annyira kimerült a korábbi varázslásban, hogy amint a szobájukba visszaérve az ágyában elkényelmesedett, és magára húzta a takarót, szinte azonnal elaludt. A többiek is lassan elcsendesedtek, és már meg sem rezdültek semmilyen hangra. Csak Ward nem aludt. Ő szokásához híven letelepedett az asztal mellé a megszokott székére, és várt. Várta a másnapot, hogy visszatérjen a megnyugtató nyüzsgés köré.

Unatkozott, bár nem érezte telni az időt. Csak várt, és végtelenül üresnek érezte magát. Olyannyira időn kívül állónak érezte magát, hogy azt sem tudta volna megmondani, mióta ült így mozdulatlanul, mikor kopogtatást hallott az ajtajukon.

Ruganyos léptekkel az üres ágy mellé lépett, összetúrta az ágyneműt, mintha valaki aludt volna benne, majd lábai az ajtóhoz vitték. Mielőtt kinyitotta volna, még egy mozdulattal összeborzolta a haját, hogy ennyivel is hihetőbb legyen a most ébredtség illúziója. Ward csak ezután fordította el az ajtógombot. És ahogy résnyire nyitotta, nem felejtett el az öklével épp csak eltakart ásítást mímelni. Ha meg is lepte az, hogy Hence áll a küszöbön, álmosabb benyomást keltett, mint hogy ez a meglepetés látszódhatott volna rajta.

Sőt, inkább azon döbbent meg jobban, hogy Hence nyaka mennyire kékre zúzódott ott, ahol ujjai rázáródtak korábban. Vendéglátójuk ezen kívül is rettenetes látványt nyújtott, a félhomályban talán még sápadtabbnak is tűnt, mint Ward.

– Mit akarsz itt ilyenkor, Hence? – kérdezte a legkevésbé sem barátságosan a másiktól, közben kilépett a sötét folyosóra, és óvatosan, egyetlen hang nélkül tette be maga mögött az ajtót.

– Megjöttek a Mélyből – reszelős hangon szólalt meg, csoda, hogy azokkal a megzúzott hangszálakkal egyáltalán beszélni tudott –, kell a lány, hogy behozza őket a városba. Az egyik emberem majd elkíséri, aztán ha bejöttek, elvezeti őket a raktárba.

– Nem – jelentett ki Ward –, én kísérem el. Az embered megvár minket a fal innenső oldalán, és elvezet minket a raktárhoz, ha bejöttünk a városba.

– Rendben – nem volt kérdés, Hence miért nem ellenkezik, sűrgetőbb az ügy, mint hogy győzködésre pazarolja az időt -, de mennetek kell. Most. Nem várhatnak sokat a falak előtt, nehogy valakinek feltűnjön a tömeg odakint.

– Rendben – kivételesen értették egymást –, felkeltem.

Ennyit mondott csak Hence-nek, majd ismét eltűnt az ajtó mögött. Pár perc múlva Loire-ral lépett ki újra. A lány palástolni sem próbálta, menyire fáradt, tényleg úgy érezte magát, mikor Ward felverte, mint akit páncélosok kerekei alól szedtek ki. De mikor bátyja elsuttogta neki, hogy megjött a segítség, nem húzta az időt, kipattant az ágyból, kicsit szédült a hirtelen mozdulattól, de amint megállt körülötte a szoba, felvette a nadrágját, hálópólóját ügyetlenül beletűrte, majd úgy mezítláb belelépett a bakancsába.

Ward felé biccentett, jelezve, hogy kész van. Ahogy kiléptek a félhomályos folyosóra, Loire-t egy pillanatra elvakította a szoba sötétjéhez képest éles fény. De amint ismét rendesen látott, és késlekedés nélkül indult a másik kettő után. Gyorsan és tempósan mentek előtte, ki egyenesen a sötét, kivilágítatlan utcára. Senki sem állt az útjukba, nem kérdeztek tőlük semmit, és Loire-t sem akarta senki nevetséges göncökbe öltöztetni. A búvóhelyük kapujánál csatlakozott hozzájuk még egy katona, bizonyára az, akiről korábban Hence beszélt, akinek Loire-t kellett volna kísérnie. Ez a katona éjjellátókat szorongatott, de nem álltak meg ezekre időt vesztegetni.

Ahogy a vasajtó felé haladtak, a lány álmosságtól könnyező szemeit törölgetve felnézett az égre. Millió csillagot látott fent ragyogni. De nem hatotta meg a látvány. Ezerszer volt módja felnézni rájuk, míg idefele jöttükben a fényüktől kísérve gyalogoltak. Gyűlölte őket. Az összes, távoli fényes, fürkészen a feketeség mélyén táncoló lángocskát. Napról napra jobban. Hiányzott neki Lombardia, aminek a fényeitől nem látszottak a csillagok. Ez a milliom fényes pont pedig folyamatosan saját nyomorukra emlékeztette, és arra, hogy ennek az egésznek csak egyféleképpen lehet vége…

– Hé, Loire! – rázta fel Ward fojtott hangja, mikor észrevette, hogy egyre jobban lemarad. – Ne álmodozz már!

A lány erővel elszakította a tekintetét a fényes foltokkal pettyezett fekete égről, és utánuk iramodott. Onnantól kezdve nem maradt el mögöttük. Hamarosan pedig elérték a falba vezető vasajtót.

– Itt vagyunk – nyitotta ki nekik Hence –, igyekezzetek vissza.

Elvették Hence emberétől a két éjjelátót, a fejükre csatolták, és megindultak. Ward lépett be elsőnek a fal sötétjébe. Őt szorosan Loire követte, majd a fal egyik szélesebb szakaszán előre furakodott, hogy kényelmesebben vezethesse a falon áthaladást. Gyorsan átértek, mintha a falak is tudták volna, mennyire sürgős az útjuk, a leggyorsabban járható folyosókba terelték őket, sőt készségesen a lépteik verte zajt is elnyelték. Nemsokára elérték a kőkaput. De mielőtt Loire kinyithatta volna, Ward megállította.

– Nem tudjuk, kik jöttek, és milyenek – mondta a lányak –, én beszélek majd velük. Azt hiszem, mindkettőnknek jobb, ha te inkább csöndben maradsz.

Loire-nak nem esetek jól a szavai, de azt minden ellenérzése ellenére is elismerte, Wardnak igaza van. Amennyire ő kezelni tudta az embereket, valóban mindenki azzal járt a legjobban, ha befogja a száját. Mégis sértetten bólintott, Ward pedig szó nélkül hagyta, miközben kiléptek a város körül elterülő mezőre.

A holdfény és a rengeteg csillag ellenére is meglehetősen sötét volt a falak tövében. Mégis, ameddig elláttak, mindenfelé emberek sorakoztak, sokuk Ward méretű férfi volt, de azért szép számmal akadtak köztük kisebb termetű emberek is. Ahogy megálltak előttük, Ward levette az éjjellátóját, hogy ne csak ők vehessék szemügyre leendő szövetségeseiket, hanem azok is megnézhessék őket. Amint kiléptek a falból, a kint várakozók közt mozgolódás támadt. Majd egy ismerős alak lépett eléjük.

– Elhoztam mindenkit, akit tudtam – mondta nekik azonnal, pedig szinte még oda sem ért –, mikor Csillagfényfok segítséget kért, tudtam, hogy te is itt leszel. Már csak ezért is jönnünk kellett…

– Kidan – fogadta Ward az üdvözlést, arcán is meglepett mosoly szaladt szét a felismerés hatására.

Egy pillanatra maga is megdöbbent azon, hogy örül a viszontlátásnak. De nem nyílt módja mást is mondani. Szavát szegte az, hogy Kidan milyen hirtelen hallgatott el, ahogy már előttük megállva jobban szemügyre vette Wardot. Egy pillanat kellett ahhoz, hogy a szívélyes üdvözlés után megfagyjon körülöttük a levegő. Ward egészen biztos volt benne, hogy a körülöttük állók sem vakok ekkora változásra.

Kidan elég közel állt meg hozzá ahhoz, hogy Ward minden gond nélkül leolvashassa az arcáról a döbbent undort. A másik is azonnal tudta, hogy már nem a barátját látja. Persze, ha kérdezik, nem tudta volna megmondani, mi nem volt ugyanaz benne. Mindketten tudták, ez a mágia által mozgatott borzalom nem a barátja volt, nem az, akivel annyi nappal ezelőtt az alagút sötétjében éveket beszéltek át a viszontlátás után.

Ward kivárt, amíg Kidan őt nézte, figyelve a sápadtságát, talán még a hideget is érezte, ahogy a bőréből sugárzik, kiolvasta a másik szemében égő dühödt indulatokat. Ugyanez az indulatos pillantás a következő pillanatban Loire-ra siklott, aki szavak nélkül is mindent értett belőle. Annyira megijedt Kidantól, hogy önkéntelenül kapaszkodott bele Ward karjára, és amennyire tudott, próbált észrevétlenül a férfi széles háta mögé siklani.

– Ki tette ezt veled? Ő csinálta belőled ezt a szörnyet? – lépett fenyegetően a lány felé Kidan. – A Mélyben mindig is mondták, hogy a mágusokra ne bízza az ember magát, ha jót akar.

Fenyegetően suttogva beszélt, nem is hallhatta rajtuk kívül más. Közben szikrázó pillantását véletlenül sem fordította el Loire-ról. Ward is lenézett a karjába remegve csimpaszkodó lányra. Döbbenetes volt arcán az a közöny. Más körülmények közt Wardnak legalább dühösnek kellett volna lennie, hogy húga egy csapzott, sovány, kóbor macskára hasonlít azokkal a félelemtől hatalmasra nyílt szemekkel.

A következő pillanatban ő is lépett egyet Kidan felé, közben a karjával a háta mögé terelte Loire-t, épp ahogy korábban Kidan tette a lányával. Határozottan állt meg régi barátja előtt, és igyekezett annyira az élő önmagának tűnni, amennyire a körülmények csak lehetővé tették.

Ez a mozdulat láthatólag Kidant is váratlanul érte, és benne is felidézhetett valamit, mert korábban ütésre emelt karja most lassan a teste mellé ereszkedett. Arcán is lágyultak a dühödt vonások. Annyira emberinek és őszintének érezte Ward iménti fellépését, hogy akaratlanul is megenyhült az irányába.

– Tényleg te lennél? – Kidan hitetlenkedve meredt rá. – Annyira más vagy, mint legutóbb…

– Ugyanaz vagyok, aki eddig – bólintott határozottan Ward, az ő pattanásig feszült izmai is kiengedtek kicsit –, sok minden történt velünk. Ezt látod rajtam. És hidd el, csak miatta élek.

– Minden rendben a vendéglátóinkkal? – lépett most Kidan mellé egy másik módosított.

Ahogy Wardot figyelte, az új jövevény vívódott magával. A programjuk miatt Wardban minden furcsasága ellenére felismerte a felette állót. Ward is sejtette, hogy nem nagyon lesz a mély katonái közt olyan, aki vele akár egyenrangú lehetne. Már gyerekkorában a falkában is észrevette, hogy a többiek követik. Ha idősebb koráig velük marad, talán már a falka élén állna, és nem azért, mert erre vágyott.

– Persze, minden rendben – rázkódott meg Kidan –, csak… félreértettem valamit.

Ward látta rajta, hogy bár ismét a régi, a szemében maradt még valamennyi gyanakvás. Loire irányában meg sem enyhült, de Wardban újra egyértelműen megbízott. Már épp megkönnyebbültek volna, de ekkor mocorgás támadt a hátsó sorokból.

Ward a sötétben is jól látta, hogy az emberek szétnyílnak és utat engednek a felé közeledőnek. A férfi egyenesen elé lépett, épphogy magasabb volt nála, idő marta, sebhelyes arcán nem látszott semmi érzelem. Kortalannak tűnt, Ward talán hatvan évesnek tippelte, de a töretlen erő miatt, amit árasztott, megnehezítette ennek megállapítását. Némán vizslatta, ahogy a másik karizmájával próbál felé magasodni, és Ward tudta, hogy késztetést kellene éreznie az engedelmeskedésre a feljebb valónak. De nem érzett semmit… csak végtelen szabadakaratot, amivel akár a pokolba is elküldheti ezt az alakot.

– Ki a parancsnokod, fiú? – kérdezte tőle leereszkedően a másik.

Ward töretlen elszántsággal nézett a szeme közé, nem tartott tőle. És most először nem bánta, hogy halott, és így nem kényszeríti engedelmességre a saját programja. Kifejezetten örült, hogy nincs kiszolgáltatva egy vadidegen parancsainak, vagy jóindulatának. Sejtette, hogy nem sokan maradhattak, akiknek engedelmességgel tartozna, arra viszont egyáltalán nem számított, hogy épp a Mélyből jön egy ilyen. Hanyagul megvonta a vállát, nem érdekelte a másik. Egyetlen előnye volt eddig Loire tettének: Ward végre szabad volt a programtól.

– Nincs parancsnokom, csak szövetségeseim – felelte töretlen elszántsággal, és nem kerülte el figyelmét a módosítottak közt végigfutó sértett morajlás.

Az idősebb módosított megütközve nézett Wardra, minden kétséget kizárólag feltétlen engedelmességre számított. Egyszerűen ehhez volt szokva. Vonásairól világosan leolvasható volt, hogy tudja, nem tévedhetett Ward helyével kapcsolatban a sorban, mégsem értette, miért nem hódol be neki. Mivel Ward elutasította, mint parancsnokát, a másik inkább Kidanhoz fordult.

– Te ismered. Megbízol benne?

– Az életemet is rá bíznám – felelte neki ő.

Ward szótlanul figyelte, nem számított kevesebbre, mégis meglepte a Kidan arcán átsuhanó fájdalmas rándulás, amit csak az vehetett észre, aki olyan jól ismerte, mint ő, még ennyi év távlatából is. Neki ennyi elég volt ahhoz, hogy biztosan tudja, ha úgy alakul, Kidan akár a Mélyből jött társai ellen is fordul.

– Nekem ennyi elég egyelőre – fogadta el a parancsnok a helyzetet –, vezess, fiú.

– Ward – semmi szimpátia nem csendült ebben az egy szóban, nem is volt más, mint helyreigazítás.

– A megszólításom, Parancsnok – próbálta a másik is tisztázni az erőviszonyokat.

– Tőlem – vonta meg a vállát Ward, majd maga mellé húzta Loire-t –, és ő vezet. Csak a félreértések elkerülése érdekében mondom, ő nekem engedelmeskedik.

Loire felnézett bátyjára, ő sem szimpatizált a Parancsnokkal. Olyannyira, nem, hogy mikor látta mennyire izzik a levegő a másik kettő közt, életre hívta a falból kihullott köveket, hogy azokkal szerezzen érvényt Ward szavainak, ha úgy alakul. Neki sem volt kedve vadidegenek kénye-kedvének kitennie magukat. A Parancsnok látta az idegesen megremegő köveket, de látszólag nem tartott tőlük.

– Érdekes szövetség lesz ez, Fiú – jelentette ki végül kedélyesen, úgy tűnt, mulattatta ez az arcátlanság –, akkor vezessen a mágus.

✨✨✨✨✨

Espada hajnalban fájdalmas nyöszörgésre ébredt. Kinyitotta a szemét, hiába bántotta a szobába szűrődő, vöröses, hajnali fény. Erőlködve felült, és az álommal együtt próbálta a világosság elleni tiltakozást is kidörgölni belőle. Azt hitte Harmadik nyöszörög, mindig nyugtalanul aludt, de mióta Warddal meghaltak, ez az éjszakai vergődés szinte tűrhetetlenné vált. Kikászálódott az agyából, és maga sem értette, miért indult meg a másik felé, hogy miért akarta felrázni. Mióta számított neki Harmadik annyira, hogy nem bírta elviselni a rémálmait?

Ahogy a hajnali félhomályban pillantása végigsiklott a szobán, észrevette, hogy sem Loire, sem Ward nincsenek sehol. Nem is értette ezt az egészet. Annyira kába volt még, hogy ezt a rejtélyt nem most akarta megfejteni. Harmadik nyugtalan nyöszörgése abban a furcsa pillanatban valahogy fontosabbnak tűnt. Lépett egy határozottat, és már majdnem a társa ágya mellé ért, amikor tudatosult benne, hogy tőle jön a nyöszörgés.

Harmadik akkor magához képest kifejezetten nyugodtan aludt. Igaz, verte a verejték, és folyamatosan mocorgott, de most meglepően csendben volt. Espada döbbenten fordult el tőle. Ha nem ő az, és Ward meg Loire sincsenek itt, akkor csak egy valaki lehet a hang forrása. Hatalmasat sóhajtott, azt kívánta, bárcsak ne ő lenne. Megfordult, és Bastion ágyához lépett.

– Hé! Minden rendben? – kérdezte tőle, és nem kissé érezte magát ostobán, hiszen ha bármi rendben lenne, Bastion nem hallatná ezeket a hangokat.

Ahogy lenézett rá, pillantása bátyja ingerült tekintetével találkozott. És bárki leolvashatta arról az arcról, hogy inkább elsüllyedne szégyenében, minthogy bármit mondjon. Látszott rajta a makacsság, hogy nem akarja bevallani, mekkora fájdalmak gyötrik.

– Igazán mondhatnál valamit – próbálkozott újra Espada –, majdnem Harmadikot ébresztettem fel miattad. Bár amennyire kedveljük egymást, talán még hiányolni is fogja ezt a törődést.

– Hagy békén, öcsi – vakkantotta elutasítóan Bastion –, jól vagyok, csak egy kicsit fáj.

– Aha – dörzsölgette meg borostás állát Espada –, épp csak egy kicsit. Értem én. Csak téged nem értelek. Nem gondolod, hogy itt lenne az ideje az őszinteségnek?

Bastion továbbra is villámló szemekkel meredt rá. Nehezen bocsátotta meg, hogy lelepleződött. Fél kezét még mindig a falon tartotta, úgy maradt, ahogy próbálta feltolni magát ülő helyzetbe. Espada nem várt sem választ, inkább megragadta Bastion csuklóját, azt amelyiket még mindig a falon támasztotta, és egyetlen további szó nélkül ülő helyzetbe húzta. A bátyja ezt félig elfojtott, hangos nyögésekkel és abszolút illetlen jelzőkkel hálálta meg.

– Te jó ég! – hallották a túlsó ágyról Harmadik döbbent, és egyben álomittas hangját –, mit vétett ellened, hogy ennyire kínzod?

Bastion érezte, hogy a füle hegyéig elvörösödik. Nem elég, hogy a többiek már tudták, mennyire vacakul van, erre minden összeesküdött ellene, és még Espada előtt is lebuktatta magát.

– Engem csak a jószándék vezérelt – tiltakozott keserű vigyorral Espada.

– Szálljatok le rólam! – kelt fel kínok közt Bastion, és még a nyelvét is elharapta, úgy igyekezett, hogy ne nyögjön fel fájdalmában.

Nem mondott más egyebet, csak óvatos, fájdalomtól kimért, kissé bizonytalan léptekkel a mellékhelységbe indult. Amíg ő bent volt, és a kötése alól kicsorgott fekete váladékot próbálta felitatni wc papírral, arra lett figyelmes, hogy kintről nem hall semmit, a legóvatosabb beszéd foszlányt sem.

– Esküszöm, hogy felképellek titeket, ha hallgatózni mertek! – szólt ki indulataitól fújtatva.

– Hallgatózik a franc! – jött kintről Harmadik hangján a felelet. – De azt nem lehet nem észrevenni, hogy nem hallunk semmit. Bezárkózol a budiba, és bent piszmogsz… mégis mit kéne gondolnunk? Vagy miről kéne beszélnünk?

Bastion nem mondott erre semmit. Csak levette a pólóját, még nem áztatta át nagyon az oldalából folyó valami. Ledobta a wc lecsukott tetejére. Megpróbált egy kis papírt a kötés alá tömködni, hogy legalább ezzel felitassa a váladékot. Nagyjából megtette, amit tudott, lenézett a kötésre, és arra jutott, hogy elég ormótlanul ki fog dudorodni a póló alól, de nem érdekelte. Előre dőlt egy kicsit, hogy felvegye a felsőjét a wc fedőről, ahova ledobta. De ahogy izmai összehúzódtak, olyan élesen robbant az oldalába fajdalom, hogy még a lábaiból is kiszállt minden erő. Érezte, ahogy megtántorodik, és hogy háttal nekidől a wc ajtónak.

– A francba… – ennyit tudott csak kipréselni magából, mert a fájdalomtól levegőt sem kapott.

De ezt az elhaló káromkodást és puffanást a másik kettő meghallotta kint. A következő pillanatban Espada már ki is nyitotta az ajtót, Harmadik pedig elkapta Bastiont, mielőtt kidőlhetett volna. Olyan nehéz volt, mint két ember. Talán az átok húzta ennyire? Harmadik nem is bírta egyedül, de szerencsére Espada egy szó nélkül segített eltámogatni az egyik ágyig. Felfektették rá, Harmadik pedig a hátizsákja egyik titkos rekeszéből egy kis bicskát vett elő, amivel levághatja a feketére ázott kötést Bastionról.

Azzal egy időben, ahogy láthatóvá vált a sebe, valami förtelmes dögszag töltötte meg a szobát. Espada pedig nemcsak a látványtól sápadt el, hanem a rátörő hányingertől is. Öklendezve fordult félre. Harmadik valamivel jobban viselte nála, de azért az ő arcizmait is próbára tette a szag.

– Én azt hittem, ez már begyógyult – bukott ki belőle a döbbenet, de azonnal rájött, hogy hiba volt megszólalnia, mert azonnal megérezte a nyelvére tapadt szagot.

– Be… – szólalt meg erőlködve Bastion –, mindig beheged, aztán történik valami, és felszakad.

– Rendben, akkor így nem maradhat – jelentette ki Harmadik.

– Mit akarsz csinálni? – Bastion nem értette az elszánt kifejezést a másik arcán.

Simon ellépett mellőle, és nem válaszolt azonnal. A táskájában kezdett matatni, közben a szeme sarkából figyelte azt is, hogy Espada a száját és orrát a tenyerével betapasztva, a szemközti falig hátrált. De egyelőre nem foglalkozott vele. Addig kutatott a hátizsákjában, míg egy kis fém doboz és a fertőtlenítős üveg a kezébe nem akadt. Ezzel lépett vissza Bastion mellé. Eddigre már kivett a dobozból egy görbe tűt, és erősnek tűnő cérnát fűzött bele.

– Valaminek egyben kell tartania az oldaladat – felelte neki szenvtelenül –, összevarrom.

– Hogy mit…? – de nem tudta végig mondani, azt sem tudta, min döbbenjen meg jobban, az abszurd ötleten, vagy azon, hogy Harmadik tényleg komolyan gondolja. – Csináltál már egyáltalán ilyet?

– Máson még nem – felelte ő teljes nyugalommal –, de én túléltem. Szóval, mondhatni, profi vagyok… Vagy valami olyasmi…

Nem érezte úgy, hogy most arra van szabadon elpazarolható idejük, hogy elmagyarázza, az olyanok közt, mint ő, mennyire törvényt bont a szükség. Nincs pénzük mágusokra, nincs pénzük gyógyulásra, így maguknak voltak kénytelenek kikísérletezni gyógymódokat. És mindig van valaki, aki nem fukar ezzel a tudással és tovább adja, hogy mindig legyen, aki segíteni tud. A sebösszevarrás például kifejezetten hatásos, és ingyen van a mágikus beavatkozásokhoz képest.

Egy buktató van csak benne, nagyon kell ügyelni, hogy ne fertőződhessen el a seb. De ha minden jól megy, tökéletes a gyógyulás. Nála is az volt, igaz, ő csak a bal karját varrta össze, miután egy eldurvult vitában megpróbálták megkéselni. Egyébként szót sem érdemelt az eset, azon kívül, hogy egy sötét, alig megvilágított sikátorban meghúzódva próbálta elállítani a vérzést, majd otthon, a szűk fürdőszobában összevarrni a sebet.

Szóval, megtartotta magának ezeket a háttérinformációkat. És inkább előkészült, mindent a keze ügyébe készített, ami csak kelleni fog; ollót, tűt, cérnát, törölközőt, minden egyebet. És mielőtt bárminek is nekiállt volna, alaposan bedörzsölte a kezét fertőtlenítővel, majd a biztonság kedvéért nem keveset öntött Bastion sebébe is. Erre ő azonnal fájdalmasan vonaglani kezdett. Harmadik pedig Espadához fordult, és erőteljesen szólt rá, hogy felrázza furcsa, sokkszerű állapotából.

– Hé, öcsi! Ne állj ott, szükségem van segítségedre! Csavarj össze egy párnahuzatot, és tömd a szájába!

Nem magyarázta meg azt sem, hogy miért van erre szükség, de azt semmiképp sem akarta, hogy Bastion a fájdalom miatt esetleg leharapja a saját nyelvét. Persze a szerencsétlen érintettnek sem ereje, sem módja nem nyílt tiltakozni, mert Espada azonnal, gépiesen engedelmeskedett Harmadik utasításának. Eddigre már az orruk is nagyjából hozzászokott a szaghoz, és ha nem vettek nagy levegőket, szinte nem is érezték. Harmadik maga mellé intette Espadát, az ő kezére is öntött fertőtlenítőt. Majd gyorsan elmagyarázta, hogyan kell segítenie a továbbiakban.

– Szorosan fogd össze a sebét. Kínlódi fog, hiszen érzéstelenítés nélkül csináljuk, de neked erősen kell tartanod, hogy össze tudjam varrni. Ha nagyon mocorogni hagyod, ismét szétnyílik, és kezdhetjük elölről. Inkább fájjon neki jobban, de legyen meg elsőre…

Espada csak szótlanul bólintott, és remélte, hogy bírni fogja a gyomra. Azzal nyugtatta magát, hogy ha nagyon nem bírná a látványt, majd becsukja a szemét. Arra viszont nem számított, hogy számára annyira sokkoló lesz a seb összevarrásának a látványa, hogy képtelen lesz félre fordulni. Azt pedig egyáltalán nem értette, hogy tudta Harmadik minden mozdulatát annyira megbűvölve lesni. Simon gyorsan és gyakorlott mozdulatokkal varrta össze a sebet az állítólagos gyakorlatlansága ellenére is.

Bastion viszont rettenetesen megszenvedte ezt, vonaglott, rángatózott, üvölteni szeretett volna. Többször megpróbált kifordulni az őt lefogó kezek alól, de azok kérlelhetetlenül erősen tartották. Minden egyes szúrással újabb fájdalom hasított az oldalába, pedig még el sem múlt az előző, majd ezt követte az a fájdalmas, sikamlós érzés, mikor a cérnát áthúzták a bőrén és a húsán.

El sem hitte, hogy vége, mikor Harmadik nem szúrt többet. Pár perc volt csak, miután Harmadik végre elkötötte a cérnát, levágta a végét, és kissé kifáradva ült le hátát az ágynak vetve. Bastion legalább egy örökkévalóságnak érezte, ha nem kettőnek. Annyira kába volt a fájdalomtól, hogy arra sem volt ereje, hogy a párnahuzatot kivegye a szájából. Espada volt az, ki végül kihúzta a rosszízű rongyot a fogai közül. Espada figyelte bátyja nyugtalan ütemű légzését, és pillantása hol a saját, hol pedig Harmadik gennyes vértől fekete kezére siklott. Épp ezt a nyúlós váladékot tanulmányozta, mikor meghallotta Bastion halk, remegő hangját.

– Mossátok le, nehogy valami bajotok legyen miatta…

– Nézd már, a hős – szólalt meg a maga gunyoros modorával Harmadik –, még szinte túl sincs rajta, de máris másokkért aggódik.

– Ez nem vicces… – tiltakozott továbbra is erőtlenül.

– Jól van, nyugi, vettük – kell fel kissé ügyetlenül Harmadik, hiszen koszos kezeit nem akarta használni a művelethez.

Miután jó alaposan kezet mostak Espadával, Harmadik még bekötözte a sebet szigorúan tiszta kötszerekkel, hogy biztosan semmi olyan ne juthasson bele, ami nem oda való. Míg Espada egy pólót segített felvenni bátyjának, Harmadik megint a hátizsákjában kezdett kotorászni. Majd egy műanyag flakonnal tért vissza, valami sűrű zöldes lé volt benne. Espada nem tudta eldönteni, hogy undorodva, vagy gyanakodva nézze-e. Majd amikor Harmadik Bastion mellé lépett, és a szájához tartotta az üveget, határozottan felerősödött benne a késztetés, hogy kiüsse a flakont kezéből.

– Mi ez? – kérdezte Bastion, és gyanakodva fordította félre a fejét.

– Nyugi, semmi olyan, amitől szarabbul lennél – igyekezett megnyugtatni a maga nem túl hatékony módján Harmadik –, még indulás előtt keverte az egyik vajákos ismerősöm. Azt mondta, jó sebekre, elaltat, és segít gyorsabban gyógyulni. Ez utóbbiban nem hiszek – tette gyorsan hozzá –, de ha már alszol egy jót, az sokat segíthet.

– Nem vagyok benne biztos, hogy akarom – próbált erőtlenül tiltakozni.

– Inkább fájjon? – szólt most közbe Espada is, mert kivételesen úgy ítélte meg, hogy talán Harmadik tényleg tudja, mit csinál.

Simon döbbenten nézett rá, még a száját is félig tátva felejtette. Mindenre inkább számított, mint arra, hogy Espada őt támogassa. Nem gondolta, hogy ennyire rossz a helyzet, hogy inkább vele értsen egyet, minthogy a bátyja pártját fogja.

– Mi van? – túrt zavartan a hajába a fiú, idegesítette, hogy bámulják. – Attól még, hogy nehezen a viselem a képed, képes vagyok elismerni, ha valamiben igazad van… – majd bátyjához fordult. – Na, iszol végre?

Bastion sejtette, hogy nem fogja megúszni Harmadik titkos gyógymódját, ezért megpróbált óvatosan, minél kisebbet kortyolni a folyadékból. Csakhogy Simon sejtette, hogy valami ilyesmire készül, ezért mikor Bastion inni próbált, megbillentette az üveget, és jól tele töltötte vele a száját. És addig nem is vette el, míg a másik kénytelen-kelletlen le nem nyelte.

Bastion ezután szinte semmi perc alatt álomba merült, bár úgy érezte, hogy ez Harmadik gyógyszere nélkül sem esne nehezére. Még az oldalát szaggató fájdalom sem tudta volna ébren tartani.

– Te, ez biztos segít? – kérdezte Espada bizonytalanul Bastion egyenletes légzését hallgatva.

– Nekünk nincsenek mágikus gyógyszereink – felelte neki óvatosan Harmadik, de kerülte a fiú tekintetét –, ezért ilyen kotyvalékokkal gyógyulunk, mi főzzük ezeket, mert töredékébe kerül, mint a mágusok szolgáltatásai. És bár mindenki másképp reagál ezekre, általában az ért működni szoktak. Szinte biztos lehetsz benne, hogy segít.

Ezután Harmadik úgy döntött, hogy nincs kedve további beszélgetéshez. Valami vonzotta Espadához, és nagyon jól esett neki, hogy indulatok nélkül tudtak szót váltani. Nem szerette volna elrontani ezt az instabil idillt semmivel, amitől a fiú felrobban. Egyébként is végtelenül kimerültnek érezte magát, nem volt ereje a saját kusza érzései ellen is küzdeni.

Harmadik hiába döntött úgy, hogy további beszélgetés helyett inkább aludni próbál, Espada nem hagyta. A fiú annyira nyugtalan volt a történtek után, hogy feszültségét pakolászással próbálta levezetni. Ablakot nyitott, és elkezdte eltakarítani a beavatkozás nyomait. Még hosszú percek múlva is idegesítő motozással keltett különféle zajokat.

– Te ennyire nem bírsz csendben maradni? – kérdezte tőle Harmadik, mikor végképp elunta a zörgést.

– Én csak… – próbálta magyarázni Espada, miközben egy a hátizsákból előkerült műanyag zacskóba próbálta légmentesen bezárni a Bastionról levágott kötszereket –, csak… nem bírom ezeket itt hagyni. Azt hiszem, az a legjobb, ha a vendéglátóink előtt amennyire lehet, titokban tartjuk, hogy mennyire kutyául van.

Harmadik erre nem mondott semmit. Minek? Egyet értett az elővigyázatossággal. Inkább felkelt, és segített Espadának.

✨✨✨✨✨

Órákkal később Ward nyitott be rájuk. Eddigre már teljesen kivilágosodott. Ward el is csodálkozott, hogy a másik háromból még egyik sincs ébren. Így tehát, miután átlépett a küszöbön, jó nagy svunggal bevágta maga mögött az ajtót, hogy biztos mindegyik hétalvó felébredjen a zajra. Harmadik azonnal összerezzent, és olyan hirtelen ült fel, mintha csak lőni kezdtek volna a feje felett. Espada sokkal nehezebben ébredt, Bastion pedig eleinte meg sem mozdult az éles ajtócsapódásra.

– Mi van veletek, lusta banda? – kérdezte tőlük, de abszolút hamvába holt a humor. – Képesek lennétek az életeteket is átaludni!

Közben az sem kerülte el a figyelmét, hogy Bastion bár továbbra sem mozdul, Espada hősiesen küzd azért, hogy szétfeszítse a szemhéjait. Harmadik is próbálta összeszedni a gondolatait, közben azt sem hagyta figyelmen kívül, hogy Ward megindult, hogy felrázza Bastiont is.

– Őt inkább hagyd – kérte még álomtól rekedt hangon –, nehéz éjszakája volt.

– Nem viccből vagyok itt, Hence mindenkit a tanácsban akar látni, most hogy megjött a Mélyből a segítség. Loire-t otthagytam, már csak ezért sem várathatjuk őket sokáig.

– Mondtam már, mennyire nem tetszik, ahogy néha bánnak velünk? – szólt most közbe Harmadikot megszégyenítő zsémbeléssel Espada.

– Le akarják fixálni az ostromtervet – békítette Ward –, ami végül is érthető az ostromot megelőző napon.

Pillantása lopva Bastionra siklott, és bárki láthatta, hogy megváltoztatta az elhatározását:

– Na jó, nem érdekelnek ezek. Világosítson fel valaki, hogy mi a fenét értetek nehéz éjszaka alatt.

– Ébren vagyok – ült fel kissé nehézkes mozgással Bastion is, az oldala fájt még, de meglepően jobbnak érezte most, hogy zárva volt az a lyuk. Vett egy nagy levegőt, és végül ő maga hadarta el, hogy mi történt.

– Hát ez remek – nyugtázta idegesen Ward –, de legalább rendesen mozogni tudsz?

– Ha az rendes, ahogy eddig is mozogtam – felelte erre fájdalmasan somolyogva –, azt hiszem, ez már majdnem.

– Ne nézzen rá inkább Loire is? – szegezte neki a következő kérdést Ward, és bár általában nem volt problémája a Harmadik-félék gyógyászatával, de a falkában gyűjtött tápasztalaiból azért tudta, mennyivel lassabbak és fájdalmasabbak, mint a mágus orvosok módszerei. Éppen ezért örült volna, ha Loire is ránéz a sebére.

– Istenek mentsenek! Vagyis… úgy értem, inkább ne – Bastion egyáltalán nem vágyott újabb adag fájdalomra –, ő már megtett mindent, mit tudott. Harmadik cérnája viszont úgy érzem, jól egyben tart. Szóval, én nem bánom, ha más most nem piszkálja…

Bastion is, mint bárki, tisztában volt vele, hogy nem a gyógyítás húga legnagyobb erőssége. De mivel az utóbbi időben épp elég kínlódásban volt része, nem kért Loire kínvallatásnak is beillő módszereiből. Ezeket a gondolatokat végül is megtartotta magának, mert Ward ismét magához ragadta a szót:

– A tanácsban biztosan tudni akarják majd, hogy helyezzük el bombákat, és zárjuk le a várost. A mélyiek parancsnoka mindent tudni és irányítani akar, nem is indult túl jól az ismeretségünk emiatt. Éppen ezért nem tudom otthagyni a tanácsot, nem akarom, hogy valami baromságot verjen keresztül rajtuk.

– És velünk pontosan mit is akarsz tisztázni? – kérdezte értetlenül Espada. – Mi tudjuk a dolgunkat.

– Ti ketten Harmadikkal, igen. Elhelyezitek a bombákat, ez tiszta sor. De Loire-nak le kell zárnia a várost. Ahogy mondtam már, én nem kísérhetem, viszont azt sem akarom, hogy egyedül menjen. Azt akartam megbeszélni veletek, hogy Bastion vigye el a falra, és a kapukhoz, hogy vigyázni tudjon rá. De amennyire vacakul nézel ki most – fordult hirtelen felé Ward –, azt hiszem, jobb, ha mellettem maradsz a tanácsban, hátha úgy jobban ki tudunk dumálni téged a szarból.

Bastion épp azon elmélkedett, hogyan tiltakozhatna a leghatékonyabban, hiszen most határozottan úgy érezte, el tudná kísérni Loire-t a falakra, ha arról lenne szó. Persze abban is egészen biztos volt, hogy nehezen tudna erről meggyőzni bárkit is, úgy hogy eddig még egy lépést sem tett az ágyból kikelve Harmadik meglehetősen agresszív beavatkozása után. De Espada gyorsabban fogott bele véleménye kifejtésébe, minthogy ő megszólalhatott volna.

– Küld Loire-t velünk. Letesszük a bombákat, aztán visszafelé útba ejtjük a falakat. Vagy akár menet közben, ha úgy alakul. És velünk biztosan védve lenne. Én jól ismerem a várost, szinte bárhova el tudom vinni.

– Aha – nézett rá Ward úgy, mintha egyenesen a legtitkosabb gondolatai közé akarna nézni –, de te nem azt mondtad legutóbb, hogy hárman már nem lehet lopakodni? És ezért csak Harmadikot vinnéd.

– Deee…

– Ezt csak azért mondta – látott át rajta Bastion –, mert engem nem akart vinni. Az öcsi se nem vak. Nem akart felesleges kockázatot vállalni azzal, hogy esetleg a hátukon kell visszacipelniük. De igaza van, ez az egyetlen megoldás. Engedned kell, hogy hárman Loire-ral menjenek. Én majd levédem őket, mikor elindulnak.

Espada elvörösödött. Sosem lett volna képes ezeket így kimondani, annak ellenére sem, hogy pontosan így gondolta. És amiatt is rettenetesen érezte magát, hogy világosan kihallható volt Bastion hangjából is, hogy neki is rosszul esik ez a felismerés.

– Rendben, akkor legyen így – adta áldását a tervre Ward.

És abban a pillanatban vasalt talpú bakancsok csattogása hangzott fel a járólapokkal kirakott folyosón. A tanácsban csak elunták a várakozást.