75. Egy helyesbítő lépés

Luther Félix ágya mellett ült, egy újsággal a kezében, amiből egy betűt sem olvasott még, ellenben az eltelt órák alatt mindenféle kreatív formációkat hajtott már belőle. Nyugtalan volt, képtelen lett volna az olvasásra koncentrálni. Úgy meg különösen, hogy már eltelt egy nap, és Félix még semmit jelét sem adta annak, hogy magához akarna térni. Tudta, hogy az orvosok mágikus álomban tartják, de akkor is… Valahogy azt várta tőle, hogy egyszer csak kirúgja magát az ágyból, mintha mi sem történt volna.

Már minden orvossal beszélt, nem is egyszer, lehetett bármennyire alkalmatlan időpontban, mindig kellő tisztelettel és türelemmel válaszoltak neki. Senki sem ellenkezett vele, sőt ki sem merték küldeni az Magistert a kórteremből, mikor az öreget vizsgálták. Legutóbb épp egy fiatal orvos jött ellenőrizni Félixet, eddig ő volt mind közül a legbeszédesebb. Luthernek kifejezetten jól esett akkor a társasága, valószínűleg azért, mert a fiatalságával, termetével és fényes barna hajával Espadára emlékeztette.

– Hogy van a sebe, uram? – kérdezte tőle csevegő hangon az orvos, miközben Félix pulzusát és légzését ellenőrizte.

Luther a kérdésre önkéntelenül az oldalához nyúlt, oda, ahol a golyó őt is megsebezte, miután keresztül száguldott a komornyik testén. Luther nem érzett már semmit sem azon a helyen. Kapott rá valami gyógynövényes, mágiában kiáztatott kenőcsöt. Talán kétszer kente be vele eddig a sebet, és az már eltűnt, mintha soha sem is lett volna.

– Köszönöm, jól – felelte a fiatal orvosnak Luther –, remekül bevált a kenőcs.

– Biztos voltam benne – mosolygott rá a fiatal férfi –, ez a specialitásom. Kifejezetten Önöknek kevertem.

– Akkor ezt használták Félix sebein is? – kérdezte most érdeklődve Luther.

– Igen. Már nagyjából be is gyógyultak.

– Akkor miért nem engedik magához térni? A főorvos mindig elmondja, hogy mágikus álomban tartják addig, amíg nem ítélik biztonságosnak a felébredését. De azt valahogy nem igyekszik közölni velem, hogy ez mikor lesz…

– A belső szerveinek még erősödnie kell a támadás után – felelte neki készségesen az orvos –, és nem tudják pontosan megmondani, hogy ez meddig tart még. Viszont senki sem szeretné Önt találgatásokkal traktálni. De ne aggódjon. Sosem láttam még egy ennyi idősen ilyen erős szervezetet. Szerintem holnap reggel már úgy fog dönteni a főorvos úr, hogy nem altatjuk tovább.

Luther nem aggódott, látszólag legalábbis. Mégis megnyugtatta ez a pár szó. Annak ellenére is, hogy mindenki többféleképpen biztosította afelől, hogy Félix teljesen felépül majd. Az orvos miután lejegyezte a vizsgálat eredményét a beteg lázlápjára, udvariasan elköszönt a Magistertől, és a többi dolga után nézett.

Luther pedig egyedül maradt, és folytatta az elmélkedést, ott ahol gondolatai megszakadtak, mikor a fiatal orvos belépett. Megvakarta az egyik kézfejét, száraz bőre sercegett a körmei alatt. Egy kiadós zuhanyra vágyott. De hát még csak otthon sem volt a merénylet óta, amit a testőrfőnöke kifejezetten nehezményezett. És Luther kifejezetten tett rá. Annyit mondott neki, oldja meg a védelmét ott, ahol éppen van, ez pedig jelenleg a kórház lesz, más nem érdekli.

A kórtermet is csak egy rövid időre hagyta el aznap reggel. Még átöltözni sem ment haza. Az autója csomagtartójában volt egy rend váltás ruha, azt is a hátsó ülésen ülve vette át, amíg az új Tacticusi központba tartottak. Oda is annyira ment csak be, ahogy beszéljen a titkárnővel, hogy lemondja minden programját arra a napra. Idősebb, kövérkés nő volt, aggódó pillantású, vizenyős szemekkel nézett rá, természetesen őt sem kerülte el a merénylet híre.

Amíg Luther pár szóval megnyugtatta, hogy a körülményekhez képest jól van, figyelte azt a csúnyácska, ráncos, petyhüdt bőrű arcot, csámpás fogakkal. Mesterien nem fintorgott, mikor megcsapta a vértelen ajkakhoz tartozó rettenetes szájszag. Ismét emlékeztette magát, hogy szándékosan választotta őt. Így volt a legegyszerűbb elvenni az ellenlábasai kedvét attól, hogy a titkárnő elcsábításával próbáljanak bármit megtudni róla. Vagy hogy kettejükről kezdjenek bármit pletykálni.

Miután mindenkinek megmutatta magát, akinek látnia kellett, hogy jól van, azonnal visszavitette magát a kórházba, és azóta sem mozdult el Félix mellől. Egyre kevésbé bírta mind a tehetetlenséget, mind a semmittevést. Ezer dolga lett volna, mégsem érezte helyesnek, hogy magára hagyja az öreget. Észre sem vette, hogy türelmetlen tehetetlenségében dobolni kezdett a széke karfáján. Akkor hagyta csak abba, mikor a testőrfőnöke beóvakodott a kórterembe.

Luther türelmetlenül fordult felé. Még mindig dühös volt rá, de még mindig nem tudta eldönteni, hogy megszabaduljon-e tőle. Most épp nem volt kedve egy hullával is bíbelődni, de egy Lawrence-féle kockázatot sem szeretett volna ismét a nyakába venni. Azt azért el kellett ismernie, hogy hogy ez a testőrfőnök eddig sokszor felülmúlta az elvárásait. Annak ellenére is, hogy a merénylet-kísérlet ellene mekkora bukás a pozíciójában, elég gyorsan ura tudott lenni a helyzetnek, hogy ne sérülhessen meg Félixen kívül más.

Talán megérdemelne még egy esélyt, tűnődött. El is határozta, annak függvényében dönt majd, hogy mi miatt háborgatja most.

– Mit akar, Robert? – kérdezte a férfit, és nem kerülte el a figyelmét az akta, amit a másik a kezében szorongatott.

– Ez… ez – kissé remegett a hangja, ő is tudta, hogy semmi sem biztos a sorsa felől, majd sokkal határozottabban folytatta -, ebben van minden, amit megtudtunk a lányról… úgy értem, az elfogott merénylőről.

– Lányról? – vonta fel a szemöldökét Luther.

Meglepte a hír. Ő két férfira emlékezett. Hiába erőltette a memóriáját, nem tudta felidézni az életben maradt merénylő vonásait. Csak rövidre nyírt, sötét haj rémlett neki, és csontos, inas termet. De semmi közelebbi nem rémlett róla, semmi nőies forma. Azt sem tudta volna megmondani, hogy milyen ruhákat viselt.

– Igen – nyújtotta át az aktát a testőrfőnök –, de azt hiszem, azt tudnia kell, hogy akadt vele egy kis gondunk… mármint azzal, hogy a merénylő egy lány… És az embereimnek, hogy is mondjam? Nehezükre esik a vallatás… nem ehhez vannak szokva.

– Mégis mit gondol, miért egy lányt küldtek? – Luther érezte, hogy lüktetni kezd az erecske a homlokán az indulatoktól. – Éppen az ilyen töketlenkedések miatt választanak lányokat! De én nem is értem magukat. Egyiküket sem óvodai gondozónak vettem fel. Azt hittem világos, hogy akinek nem tetszenek a módszereim, annak nincs helye mellettem.

Közben fellapozta az aktát, amit az imént kapott Roberttől. És azon, amit látott, megrökönyödött. Egy rövidre nyírt hajú valaki fotójával nézett farkasszemet. Első ránézésre tényleg nem lehetett eldönteni arról a komor arcról, hogy egy fiúé vagy egy lányé-e. Azt meg aztán végképp nem gondolta volna, hogy alig múlt tizenöt éves, jópár évvel többnek tűnt, biztos a rövid haj teszi, gondolta Luther. De ha jobban szemügyre vette az ember, feltűntek a finomságok a vonásaiban, amik arra engedtek következtetni, hogy tényleg egy lány arcát látja.

Luthert nem is ez döbbentette meg igazán, ahogy az sem, hogy foglalkozását tekintve ilyen fiatalon már gépész segéd – nem épp nőies foglalkozás, de mindenképp indokolja ezt a fajta megjelenést. Hanem a neve: Simon Aeternia… Annak az annyira gyűlölt Simon Lexingtonnak a legfiatalabb húga. Eszébe jutott az a korábban látott, kórházban készült fénykép. Minden bizonnyal a lány lehetett a csecsemő a fotón, akkor pedig nem sokkal a moeniai merénylet előtt született. Ezer gondolat kezdett cikázni az agyában, amik folyamából Robert zökkentette ki.

– Nézze, uram, Ön is tudja, hogy ez nem lesz egyszerű. Kínzás hatására bármit bevallanak, úgy értem hazudni fognak, hogy ne gyötörjük őket tovább… Érti, hogy mit akarok mondani, ugye? A fő gondom ezzel az, hogy egy felnőtt nőt, hogy úgy mondjam, örömmel szednének darabokra az embereim… de egy kislány, az azért más.

– Nekem nem ez a véleményem – Luthernek nem kis erőfeszítésébe került, hogy ne kiabáljon –, hanem az, hogy éppen eleget fizetek azért, hogy ne érezzenek semmi szívfájdalmat kényesebb ügyek esetén sem. És én sem azt mondom, hogy kínozzanak félholtra egy kölyköt, ennyi eszem még nekem is van, hogy az nem működik. Én azt várom el, hogy használják az agyukat, állítólag van maguknak… Fenyegessék, aztán kedveskedjenek neki, valamelyik bumburnyák kedveltesse meg magát vele. Annyi kell csak, hogy egy valakiről elhiggye, hogy törődik vele a sok fenyegetés közepette.

– Én ezzel tisztában vagyok – vett egy nagy levegőt Robert -, de ez nem olyan egyszerű…

– Nem hiszem el, hogy mindent nekem kell csinálnom, ha eredményeket akarok – emelkedett fel a karosszékből fenyegetően Luther, de indulás előtt még vetett egy búcsúpillantást Félixre –, vigyen a lányhoz. És valaki figyeljen az öregre. Remélem, ez fog menni.


✨✨✨✨✨


Luther Robert kíséretében lépett be a félhomályos pincehelyiségbe. Az nehéz vasajtó fájdalmasat csikordult, ahogy elfordult a zsanérjain. Szándékosan nem csináltatta meg. A tapasztalatai azt mutatták, hogy a visszhangozva felsikoltó ajtónyitás és zárás “jótékony” hatással van az ablaktalan teremben vendégeskedők lelkiállapotára. A sokadik csendbe robbanó éles nyikorgás hatására legtöbbször megered a nyelve az itt fogvatartottaknak.

Luther lenézett a szék karfájához bilincselt sovány, de abszolút fiúnak tűnő lánykára. Arcára rászáradt az orrából kifolyt vér, a szája is csúnyán felrepedt, egyik szeme teljesen bedagadt, valószínűleg semmit sem látott vele. Szakadt inge is vérpettyes volt. Luthernek nem kellett sokat találgatnia, hogy az emberei valószínüleg előbb ütöttek, csak utána vették észre, hogy kivel van dolguk. Nem kissé bosszantotta a tudat, hogy ennyire egysíkúan értelmezik a vallatáshoz kapott szabad kezet. Semmi kreativitást nem tudott felfedezni a módszereikben.

Luther kilépett hát a félhomályból a törött búrával fedett lámpa fénykörébe, hogy a lány jól megnézhesse. És nem is csalódott, pont az történt, amire számított. A lány ép szemével rá meredt, és olyan gyűlölet villámlott belőle felé, hogy ha a tekintet ölni tudott volna, Luther minden bizonnyal ezer kínhalál közepette pusztul el a földön fetrengve. Csakhogy őt ennyivel nem lehetett megijeszteni. Különösen egy bakfis volt kevés ehhez.

Kíváncsi volt a lánykára. De addig nem lépett oda az elé készített másik székhez, amíg le nem pakolta a kezében addig szorongatott mindenféle kacatot, amiket magával hozott. A törött lámpa melletti, szintén vacak állapotú asztalra tette le ezeket. Ezután lépett csak a lány elé, és ült le kimért, elegáns mozdulattal a vele szemközti székbe.

– Kifelé – nem nézett egyik emberére sem, csak kiadta az utasítást –, maga is, Robert.

Megvárta, hogy sietős léptekkel rajta kívül mindenki elhagyja a termet. Addig meg sem szólalt, míg ismét fel nem csikordult az ajtó, jelezve, hogy behúzták maguk mögött.

– Látom, tudod, ki vagyok – fordult most érdeklődve a lányhoz, aki ajkait dacosan összeszorítva továbbra is csak meredt rá –, akkor pedig kettőnk közül te tudsz többet. Nekem ugyanis fogalmam sincs arról, hogy te ki vagy, és miért akartál megölni.

A lány nem mondott semmit, csak töretlen elszántsággal bámulta, mintha pillantása átszúrhatná, hogy belehaljon. Luther nem is várt mást, sejtette, hogy kemény tréningeken esett át. Hogy minél tovább ellen tudjon állni a vallatásnak, és a fogságnak. Persze, a felől nem voltak kétségei, hogy a kínzás megoldaná a nyelvét, de neki nem arra volt szüksége, hogy fájdalmában azt vallja be, amit hallani akart.

Luther felkelt hát a székről, és ismét az asztalhoz lépett. Felvett róla egy rongyot, belemártotta abba a mágikus fertőtlenítő folyadékba, amit az imént behozott magával. Majd a lány mellé lépett, és próbálta letörölni vele az összevert képét. Kisebb küzdelem alakult ki köztük, ahogy Aeternia próbálta elhúzni a rongy elől a fejét. Közben Luthernek módja nyílt felmérni azt, hogy a lábát megfelelően ellátták, és bekötözték, neki azzal már nem kell foglalkoznia.

– Maradj már! – szólt rá a lányra, mikor elunta a játszadozást. – Ez csak arra való, hogy lelohadjon a duzzanat a képeden, és hogy ismét tudd használni a szemed. Ha ártani akarnék neked, hidd el, nem udvariaskodnék veled ennyire.

– Tudom, hogy ártani akar nekem – Aeternia most először szólalt meg, továbbra is villámlott a gyűlölet ép szeméből –, tudom, hogy csak addig kedveskedik, amíg meg nem tudja, amit akar, aztán megöl.

Amikor a szuszból kifogyva Aeternia egy pillanatra nyugton maradt, Luther kihasználta a lehetőséget, és végre le tudta borítani a kölyök arcát a fertőtlenítős ronggyal.

– Ha nyugton maradsz, és rajta hagyod egy kicsit, gyorsan hat – mondta a lánynak –, pár perc múlva már érezni is fogod.

– Ha tényleg segíteni akar – firtatta gúnyosan Aeternia –, miért raboltak el?

– Hogy elraboltunk téged? – nézett rá vissza tettetett csodálkozással Luther.

– Igen, bezártak ide – futtatta körbe fél szeme pillantását a félhomályos cellában a lány, furcsa látvány volt így, hogy a fél arcát letakarta a rongy –, senki sem tudja, hogy hol vagyok. Minek nevezhetnénk ezt, ha nem emberrablásnak?

– Jól kioktattak, de szó sincs sem ember-, sem gyerekrablásról – tiltakozott fanyar vigyorral Luther –, bárki tudhatja, hogy hol vagy. Egy vallató terembe zártak a Magister megtámadásáért. Azt hiszem, ezen nincs mit csodálkoznod. De, tudod, mit? Elárulom, mert nem államtitok, hogy Iusticia Halljának a pincéjében vagy. Tudod, az a hely, ahol a törvények szerint igazságot szolgáltatunk.

– A maga igazságát! – köpte rá Aeternia.

– Nincs olyan, hogy az én igazságom – törölte meg az arcát szenvtelenül Luther –, a nép igazsága van csak. Az az igazság, amit a te esetedben is igénybe vehetnek. Bárki élhetne a jogával, hogy szól az érdekedben Iusticia előtt, itt bárki meghallgatásra talál, Iusticia pedig ítél. Ha figyelembe veszi a korodat, és a családodat, talán még amellett is dönthetnének, hogy elengedjenek. De hadd mondjak neked valamit. Hiába hinné azt az ember, hogy egy olyan gyerekért, mint te, biztos jelentkezett már valaki, amióta itt vagy, hisz’ már több nap eltelt, senki sem jött még érted, a tieid közül. Sem a családod, sem azok, akik ellenem küldtek.

Luther figyelte, ahogy a lány fürkésző pillantása elől szégyenkezve félre fordul. Nem mondott semmit, de a viselkedése többet elárult minden szónál.

– Szóval a családod nem is tudja, hogy mibe keveredtél – sóhajtott fel Luther, mintha együttérezne – az állítólagos barátaid pedig lemondtak rólad. Ez nagyon sajnálatos.

– Nem hiszem – rázta meg a fejét dühödt kifejezéssel az arcán Aeternia –, hogy magát érdekli, mi van velem…

– Nem egyszerű ez a helyzet valóban – próbálta tovább puhítani Luther –, biztos tudod, hogy nekem is van egy lányom…

– Tudom, a mágus ribanc, a majdnem gyilkos – szakította félbe gyűlölködve Aeternia –, mindenki tudja köztünk, hogy mit tett, és hogy maga tisztára mosta… Pedig, ha bárki más gyereke követ el ilyet, azt biztosan meghurcolják, jó eséllyel le is zárják, de nem a magáét…

– … vele sem könnyű – beszélt tovább Luther figyelmen kívül hagyva a bakfis indulatait, nem is reagált rájuk –, de tudod, azért család a család, hogy segítsen a bajban. Milyen szomorú, hogy a te családod nem tudja, mekkora bajban vagy. Viszont én tudok rólatok egyet, s mást. A bátyád, aki szintén a Scientia Castitea-hez közé tartozik, tényleg nem becsül annyira, hogy távol tartson a bajtól?

– A bátyám? – Aeterniát elragadta az indulat. – Mást sem hallok tőle azon kívül, hogy legyek rendes kislány, tanuljak, legyek unalmas, mint bárki más…

– Szóval úgy döntöttél, megmutatod neki, hogy elég nagy vagy már ahhoz, hogy komoly dolgokat vigyél véghez. Végül is – mosolyodott el Luther –, a Magister megölését tekinthetjük annak, de azt azért személy szerint nem értem, miért nem világosított fel arról, hogy mennyire súlyos következményekkel jár majd, ha elbuksz. Ha a családod nem is tette, azok, akiket helyettük választottál magad köré legalább ennyit megtehetett volna érted, ha már egyébként a sorsodra hagytak.

– Akiket választottam? – nézett rá megrökönyödve Aeternia. – Fogalma sincs semmiről! Megölette őt! És biztos vagyok benne, hogy fogalma sincs róla, kiről beszélek!

Elhallgatott, tudta, hogy valami olyat mondott, amit nem lett volna szabad. Luthernek magára kellett parancsolnia, hogy ne üljön ki elégedett vigyor az arcára. Már a legelejétől ide szeretett volna kilyukadni. Felkészülten jött, igyekezett úgy manipulálni a lányt, hogy szóba kerüljön az a lövöldözés, amiben Félix meglőtte a fülét. Abban persze nem bízott, hogy ilyen gyorsan, szinte magától fog menni.

Hiába készítették fel a fogságra a lányt, azt nem tudták kiirtani belőle, hogy ne viselkedjen tizenöt éves gyerekként. Mintha a kiképzői figyelmen kívül hagyták volna, mi kell ahhoz, hogy valaki Luther ellenfele lehessen. Sőt, nemcsak neki, bárki másnak, aki kellőképp jól csavarja a gondolatait.

– Tudom, kiről beszélsz – mondta a lánynak –, mindenkit számon tartok, akik az életemre törtek. És ahogy téged elnézlek, ezt a fájdalmat a szemedben, apád helyett apád lehetett. Ezért nem is fogsz nekem hinni. Abba sem gondolsz bele, hogy ezért tudtak ilyen ostobaságba belevinni. És ezért hagytak most magadra. Úgy voltak vele, ha sikerrel jársz, az jó, ha nem, nekik az sem gond, mert magadra hagynak. Miért jönnének el érted, mikor semmi olyat nem tudsz, ami hasznos lenne nekik? Hidd el, ha most elindulnánk oda, ahol velük voltál, ahol kioktattak, hűlt helyüket találnánk, mintha sosem jártak volna ott…

Luther látta, hogy a lány szemébe könnyek gyűlnek. Biztos volt benne, hogy minden, amit mond, lassan lyukat üt a hitén. Hiszen mégiscsak itt van egyedül, és esélye sincs a menekülésre. Eddigre már hiába próbálta tartani magát, Aeternia kiesett a korábbi gyűlölködés szerepéből, most csak egy magára hagyott gyerek volt, akinek meggyilkolták az apapótlékát. Ez a fájdalom ebben a kiszolgáltatott helyzetben pedig még súlyosabban nyomasztotta.

És Luther szándékosan nem mondott neki semmi vígasztalót. Hagyta szipogni, hagyta, hogy a saját fájdalma végezze el ezt, amit a szavaival elkezdett. Azt akarta, hogy a lehető legmélyebbre húzza az elkeseredés. Talán egy öt tíz percébe került, hogy ez bekövetkezzen. Aeternia az őt fojtogató könnyektől remegő hangon szólalt meg.

– Igen, jelentkeztem erre, mert bosszút akartam állni – úgy mondta, mint akinek már minden mindegy –, magának is halottnak kellene lennie… nemcsak neki… ha nem lett volna az a vénember… akkor most maga is…

– Igen, akkor most jó eséllyel halott lennék – helyeselt Luther –, de jó eséllyel te is. Épp, mint a másik.

– Úgy kellett volna lennie! – Aeternia nekifeszült a bilincseinek, és amennyire csak engedték, közel hajolt Lutherhez, és az arcába üvöltött.

A férfi nem mondott semmit, csak megint a törött lámpa melletti asztalhoz lépett, felvette róla az aktát, és még valamit, majd visszaült a másik székre a lánnyal szemben. Kimért nyugalommal kezdte lapozgatni az aktát. Majd kivett a lapok közül egy fényképet, a kórházban készült családi fotót, amit még ő csempészett bele, mielőtt ide jött volna.

– Elég vaskos aktát vezetnek már rólad – szólalt meg ismét a lány felé mutatva a fényképet, és rámutatott Ward Harmadikjára –, a Népmegfigyelés elér oda is, ahova te nem is gondolnád. Ő itt Lexington, ha jól tudom. Róla már beszéltünk az előbb. Tudom, hogy ő is azok közé tartozott, akikhez te is hiszed, hogy tartozol. Sőt azt is tudom, hogy ő most a régi kontinensen van. De te ugyan honnan tudod, hogy nem a közös barátaitok elől menekült olyan messzire? Ha tudnád azt, amit én tudok a fogadott apádról, talán te is komolyabban vetted volna Lexington intelmeit.

– Ne is próbálkozzon, tudom, hogy minden, amit mondana, hazugság! – tiltakozott Aeternia, de hangja inkább volt erőtlen, mint bármennyire határozott.

– Tudom, hogy nekem nem fogsz hinni – felelte neki teljesen közönyösen Luther –, ezért azt is hiába magyaráznám neked, hogy a te hősöd támadott meg engem, és az embereim azért ölték meg, hogy rám vigyázzanak, ahogy az a dolguk. De tudod, ha nem támad rám, ma is élne. És éppen azért, mert ennyire gyűlölsz az ő halála miatt, nem hinnéd el nekem az sem, amit tőle magától tudtam meg én is. De neki hinnél, ugye?

Aternia értetlen kifejezéssel az arcán meredt Lutherre. A férfi a kamasz elé lépett, és levette a rongyot az arcáról. Egy hanyag mozdulattal visszadobta a billegő asztalra. Csak ezután vette szemügyre a varázsfőzet hatását. A duzzanat teljesen lement a gyerek arcáról, már a szemét is ki tudta nyitni. Luther elégedetten ült vissza a fotelbe.

– Örülök, hogy végre rendesen látsz – mondta a lánynak, majd egy fekete mobiltelefont mutatott felé, Aeternia szemében a felismerés miatti döbbenet keveredett a hitetlenkedéssel. – Felismered ugye?Igen, jól sejted. Az embereim vették el tőle, miután lelőtték – Luther bekapcsolta a kijelzőt, amin Aeternia és a Scientia Castitea korábbi vezetőjéről volt látható egy közös kép, – mint apa és lánya. De azt ugyan tudod-e, hogy a fogadott apu mit tett, amiről neked nem beszélt?

            Nem nézett a lányra, hanem a telefonban belépett a hívások közé. Miközben a hívások közt bíbelődött, mintegy azért adott magyarázatot, hogy elüsse az időt.

– Gondolom, te is tudod, hogy a Népmegfigyelési Archivum minden telefonhívásról felvételt készít. De hogy senki jogai ne sérülhessenek, ezeket a felvételeket a telefonokon is tárolják meghatározott ideig. Ez a bizonyos hívás minden bizonnyal rajta van.

Nem mondott mást, csak lejátszotta rögzített hívást.

„– Jól figyelj, mert nincs időm kétszer elmondani. Üzletet kötöttem. Simon Lexington volt az ára. Ne szólj közbe, tudom, hogy a fronton van. De egyszer majd hazajön. Nekünk viszont mielőbb le kell szállítanunk. Tűzz ki vérdíjat a fejére. Legyen minél csábítóbb, hogy gyorsan meglegyen.

– Élve vagy halva kell, főnök? – szólt most mégis közbe valaki a vonal túlvégén.

– A vevő élve kéri, van vele valami ügye. Úgy tűnik, személyesen akarja intézni vele. De ismerjük Lexingtont, olyan, mint egy hal, mindig kificánkolja magát a szorult helyzetből. Ha meglógna, akkor inkább holtan hozzák, de kerüljön kézre mindenképp.”

Aeterniának még a szája is tátva maradt a döbbenettől. Szeme is tágra nyílt, egész arckifejezése leírhatatlan volt. Szinte sokkos állapotba került a hallottaktól. Hiszen az a hang a lejátszott felvételen egyértelműen a példaképéé volt. 

– Érted már, kicsi lány? – nézett szánakozva Aeternia könnyes szemébe Luther. – Éppen úgy adtak el téged is, mint ahogy a bátyádat. Ezért nem jön érted senki. Ugyanúgy nem számítasz nekik, mint ahogy a bátyád sem. 

– Él még? – kérdezte most a lány, könyörgő pillantása talán még Luthert is meg tudta volna hatni, ha épp nem gyűlölte volna annyira fékezhetetlenül Lexingtont.

– Nem tudom – hazudta szemrebbenés nélkül –, de amennyi vérdíjat a fejére tűztek, nem csodálkoznék, ha a világ minden szabadúszó fejvadásza őt keresné.

Aeternia halkan hüppögött, próbált erős maradni, és visszanyelni a sírást. Luther elégedetten emelkedett fel a székről, tudta, hogy célba ért.


✨✨✨✨✨


– Van emberem beépítve ezek közé? – kérdezte pár órával később Luther.

Szeretett nyugodtabb körülmények közt tervezni, távol a kíváncsi fülektől. A kétszeri ellenőrzés után biztosan tudta, az irodája mélyén nem kell tartania semmilyen hallgatóságtól.

– Van, uram – felelte neki készségesen Robert.

– Remek – lelkesült fel Luther, bár bosszantotta kicsit a tudat, hogy Félix-szel ez a tervezés sokkal könnyebben menne, mint a testőrfőnökkel –, azt akarom, hogy holnap ez az emberünk menjen el a kölyökért. Kérjen audienciát Iusticia Halljában, és Iusticia ítélete szerint adják ki neki.

– De uram… – tiltakozott Robert –, ez nem így működik, Iusticia ítéletét nem lehet megvenni.

– Persze, hogy nem lehet – nyújtott át neki egy névjegykártyát Luther –, őt keresse. Ha megvan a gyerek, vegye magához az emberünk, de rejtse el a Scientia Castitae elől. Ők sem hülyék, biztos meg akarják ölni majd a kölyköt, tudják, hogy felhasználjuk a céljainkra. De én azt akarom, hogy az emberünk vigyázzon rá, férkőzzön a bizalmába, hitessen el vele mindent, amiben hinni akar. Egyszóval bizonytalanítsa el még jobban, mint ahogy én eddig. Azt akarom, hogy a lány hozzánk húzzon, hogy a mi kémünk legyen, hogy nekünk hozza a híreket. Remélem értette, nem egy bonyolult feladat ez.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Pawel Czerwinski)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s