74. Ingoványos talajon

A négyes napja szorgos munkával telt. Loire és Bastion a bombákon dolgoztak, Az előbbi a csapdába zárt, háborgó, véres átkot darabolta ezer fele – de csak óvatosan, hogy minél több része megmaradjon –, majd kíméletlenül a toborzó bombákba zárta a darbokat. Büszkén és egyben sajnálattal is nézegette az így elkészült, halálra ítélt műalkotásokat. Ezeket Bastion védelme tette teljessé. Varázsképtelenek szemének láthatatlan ezüstfényben ragyogtak, Loire véleménye szerint igazi ékszerdobozoknak tűntek.

Éjszakába nyúlóan dolgoztak aznap, mire majdnem mindennel sikerült elkészülniük. Annyira elfoglaltak voltak, hogy alig tűnt fel nekik, hogy aznap éjjel Ward nagyon sokáig maradt el Hence-szel. Nemcsak vacsorakor nem jelentek meg a többiek között, de még akkor sem volt sehol, mikor a többiek a kimerítő nap után úgy döntöttek, hogy nyugovóra térnek.

Villanyoltás után a szűk kis szobában hamar hallani lehetett az álom egyenletes hangjait. De nem csak a nyugodt álomét. Igaz, Espada úgy aludt, mint akit fejbe kólintottak, neki sem korábban, sem most nem volt semmi baj az alvókájával. Harmadik viszont ugyanolyan nyugtalanul forgolódott, mint minden éjszaka az utóbbi időben. Dobálta magát, sokszor nyöszörgött is álmában, mégsem ébresztette fel senki.

Loire és Bastion némán hallgatták a másik kettő álmát, de őket egyiküket sem találta a nyugalom. Bastion rosszul volt, akárhogy fordult, mindenhogy szaggatott a sebe. Ha a hátán feküdt, mintha a pokolba akarná lerántani, annyira húzta, ha oldalra fordult, mázsás súlyt érzett benne, ami ki akart gurulni az oldalán feketéllő lyukból. Loire a saját testében is érezte a lyukat, és egyre kevésbé tudta figyelmen kívül hagyni.

Csakhogy órák elteltével már képtelen volt rá Bastion minden elutasítása ellenére is. Nem bírta tovább a kínlódást, amit teste bármely rezdülése okozott az ikrének. Aztán mikor Bastion sokadjára a hátára fordult, és az ő oldalába is belenyilallt a fájdalom, óvatosan kibújt a takarója alól, puha, hangtalan léptekkel Bastion ágya mellé lépett, és leguggolt mellé.

– Jól vagy? – kérdezte tőle halkan suttogva.

–Tudod, hogy nem – fordult felé Bastion keservesen, alig tudta lenyelni fájdalmas nyögéseit –, akkor meg minek kérdezed?

– Csak… azt akartam kérdezni, hogy tudok-e segíteni valamivel.

– Már mindent megtettél, amire képes voltál – ült fel kínok közt, hogy Loire-nak is legyen helye mellé ülni.

– De nem volt elég – még suttogva is remegett a hangja.

– Nem, de senki sem tudott volna nálad többet tenni.

– Meg fogsz halni? – olyan hirtelen vágott bele fojtott hangú kérdése az éjszakába, hogy pár percig csak döbbent csend volt rá a felelet.

– Nem tudom – felelt neki Bastion, képtelen volt igazat mondani.

– Nem mondasz igazat – rázta meg a fejét tiltakozva Loire, tudta, mikor nem őszinte vele.

– Akarnád tudni, ha ez lenne az igazság? – miután Bastion nem kapott feleletet, óvatosan tovább beszélt. – Na, látod. Minek keseríted magad ilyenekkel? Ahelyett, hogy örülnél neki, hogy még élek…

Ward ebben a pillanatban lépett be, úgyhogy ha Loire akart is erre bármit is válaszolni, nem nyílt rá módja. Halkan betette maga mögött az ajtót, és ugyanolyan csendben melléjük lépett.

– Mi ez az éjjeli jamboree? – kérdezte tőlük maga is suttogva, majd Bastionra pillantva folytatta. – Ha valakire, rád aztán minden alvás rád fér.          

– Nem vagyok annyira jól, hogy aludni tudjak.

Ward meglepődött ennek a hallatán. Nem számított rá, hogy Bastion igazat mond majd. Hirtelenjében nem is tudta, mit válaszoljon. Azért hagyta ott a haditanácsot éppen most, mert abban bízott, hogy már mindenki aludni fog, és akkor szokásukhoz híven kicserélheti Bastion kötéseit. De mivel Loire előtt is titkolták a rituáléjukat, nem merte szóbahozni.

– Kicserélheted a kötéseit, ha az segít – oldotta meg a dilemmáját a lány, mintha csak olvasott volna a gondolataiban. Bár próbálta megkönnyíteni a helyzetet nekik, csak annyit ért el vele, hogy mindketten döbbenten néztek rá.

– Mi van? – bukott ki frusztráltan Loire-ból, őket elnézve. – Párszor ébren voltam, mikor átkötözted a sebét, oké? Csak egyszer sem szóltam, mert annyira nyilvánvalóan titokban akartátok tartani. Úgy voltam vele, hogy így legalább egy valaki tudni fogja pontosan, hogy mi van veled – most egyenesen Bastion szemébe nézett.

– Hát, kezdhetjük akkor? – fordult Bastionhoz Ward, miután nem maradt mit tovább titkolni.

– Ha zavarok, visszamegyek az ágyamra – próbálta oldani a feszültséget Loire.

– Hát, én zavarban lennék – fordult félre kissé feszélyezetten Bastion –, tudod, ez olyan férfi dolog. Meg egyébként sem szép látvány…

– Oké, oké, már itt sem vagyok – veregette meg a vállát ügyetlenül Loireó egy bátortalan mosoly kíséretében.

Visszament az ágyába, nem emlékeztette Bastiont, hogy ő már látta a sebét, másképp az átkot sem tudta volna kiszedni belőle. Nem ez volt az, amitől rémálmai voltak, hanem a fiatal katona, akibe átparancsolta az átkot. Megborzongott, ahogy az a tágra feszült szemű arc az emlékezetébe tolakodott. Ismét győzködni kezdte magát, hogy megérte, ami tett, mégha nem is volt helyes.

Befordult a fal felé, hogy még véletlenül se zavarja a másik kettőt. Tudta, Bastion jó kezekben van. Wardnál jobban senkire sem merte volna rábízni. Annyira megnyugtatta ez a tudat, és a halk neszezés zajai, hogy majdnem el is aludt. Miután Ward nagyjából rendbe tette Bastion sebét, enyhült az ő oldalában is a kellemetlen érzés. Már ennyi elég lett volna ahhoz, hogy megkönnyebbülve álomba szenderüljön, de akkor suttogó beszélgetés hangjai ütötték meg a fülét.

– Te is látod ugye, hogy semmivel sem jobb? – ezt a kérdést Bastion tette fel.

– Biztos, hogy most akarod ezt megbeszélni? Nem zavar, hogy esetleg meghallják? – kérdezett vissza Ward.

– Tudom, hogy ébren van – válaszolt azonnal Bastion, Loire még arra is meg mert volna esküdni, hogy a vállát is megvonta a nagyobb nyomaték kedvéért –, engem nem tud átverni.

El is szégyellte magát. Nem akart hallgatózni. Talán csak egy kicsit. Hiszen örült volna bárminek, amit megtudhat Bastion állapotáról, de nem ezért maradt ébren.

– Azt akartam csak mondani, hogy azóta rosszabb megint, hogy bejöttünk a városba.

Erre viszont Loire is felült, olyan lendülettel, hogy a takarója le is esett a földre. Bastion hátra fordult felé, és kibukott belőle minden félelem, amit képtelen volt tovább magában tartani.

– Azt hiszem, a mágus Dōrból itt van…

Ward az első pillanatban tiltakozni akart, hogy Bastion csak ostobaságokat beszél. Hiszen ha igaza lenne, azt jelentené, hogy idáig követte őket. De bárki, aki csak egyszer is alaposabban végiggondolta az eseményeket, nem mehetett el a tények mellett. Így Ward is kénytelen volt belátni, hogy sajnos van alapja Bastion félelmének. A halott vadászok a korábbi táboruk közelében, a csapda, ami megölte őt és Harmadikot, mind ezt támasztotta alá.

– Biztos van itt egy mágus – erősítette meg ikre félelmeit Loire – és az is biztos, hogy animátor. Más nem tudott volna megpróbálkozni azzal, hogy ellenem fordítsa a fegyvereket, amikor bejöttünk. De miből gondolod, hogy ő ugyanaz a mágus, aki Dōrban is volt? Már nincs benned az átka, aminek parancsolhatna…

– Nem tudom, hogy csinálja – rázta meg a fejét Bastion a sötétben –, nem vagyok animátor, nem tudom, hogy mire képesek mondjuk egy átok mérgével. De egyszerűen érzem a zsigereimben, hogy itt van… és hogy egyre rosszabbul vagyok…

– Na jó, lassítsatok egy percre! – szólt közbe Ward. – Ha van itt egy mágus, hogyhogy nem láttuk egyszer sem? Észre kellett volna vennünk, ha ő szabadon járkál. Úgy meg különösen tudnának róla, hogy nem nagyon szoktak csak úgy felbukkanni itt mágusok. Az őreik biztos kiszúrták volna…

Elhallgatott egy pillanatra. Összeállt a fejében a kép. Sőt még összeszidni sem felejtette el magát, hogy lehetett ennyire ostoba és vak! Ha Bastionnak igaza van, és miért tévedne, mikor a saját bőrén érzi a másik mágus jelenlétét, tényleg itt kell lennie. Akkor viszont Hence egész eddig hazudott arról, honnan tud a mágusok gyengeségeiről. Nem elfelejtette, hogy hol olvasta, amit tudott, egyszerűen csak nem vallotta be. Mert nagy valószínűséggel fedezi a mágust, és ki tudja mire kell neki a szövetség Ward csapatával. Annyira megdöbbentette ez a felismerés, hogy azonnal felpattant Bastion ágya széléről, és ajtóhoz lépett. Még a kötszereket is elfelejtette elpakolni.

– Most meg hova mész? – szólt utána Bastion.

– Aludjatok! – utasította őket, mielőtt kilépett volna a szobából. – Nekem még meg kell beszélnem pár dolgot a házigazdánkkal.

Nem kis erőfeszítésébe került, hogy ne csapja be az ajtót maga után. Dühödt lépései még sokáig döngtek a folyósón. Csoda, hogy sem Espada, sem Harmadik nem ébredtek fel rá. Loire szinte azonnal kimászott az ágyából, és úgy, ahogy volt, egy szál térdéig érő pólóban, és mezítláb indult meg, hogy utána surranjon. Egy pillanatra torpant csak meg a küszöbön, mikor megérezte Bastion döbbent pillantását a tarkóján.

– Utána megyek – adott suttogva magyarázatot –, ha az animátorokról akar megtudni valamit, abban én is segíthetek. Tudni fogom, hogy Hence igazat mond-e.

Bastion ha nem is értett egyet, akkor sem tudott mit csinálni, nem volt annyi ereje sem, hogy az ágyból kimásszon. Ward jól megkínozta az imént, mikor kitisztította a sebét, ezért már annak is örült, hogy fekve maradhat. Bármit megadott volna egy kényelmes pozícióért, amiben nem fáj annyira.

Loire Ward után osont. Annyira ügyelt rá, hogy ne vegyék észre, hogy azt sem érezte, mennyire hideg a kő a talpa alatt. Wardot egyenesen Hence dolgozószobájáig követte, pont oda, ahova az első alkalommal hozták őket. Loire magától egészen biztosan nem talált volna vissza ide, és nemcsak azért, mert akkor zsák volt a fején. Azóta, hogy ők megérkeztek ide, Wardon kívül közülük senki nem volt még egyszer beinvitálva ebbe az irodába.

Loire mielőtt belépett volna, bútorcsikorgást hallott, és azt, hogy talán egy nehéz szék felborult. Ezt pedig egy fájdalmas nyögés követte, és annak a hangja, ahogy egy test a padlónak, vagy a falnak csapódik. Óvakodva csusszant át a félig nyitott ajtón. Amit látott, teljességgel megdöbbentette. Ward kirántotta a székéből Hence-t, fel is borította az ülőalkalmatosságot, ahogy a nála egyébként nem sokkal kisebb testet a falnak szorította.

A nyakánál fogva tartotta Hence-t, ujjai lefeszíthetetlenül kulcsolódtak köré. Hence tehetetlenségében Ward csuklójába kapaszkodott, próbálta kitekerni, hogy enyhüljön a szorítás a nyakán. De a férfi keze még csak nem is remegett, olyan szilárdan tartotta. Hence keze le-lecsúszott Ward karjáról, az oxigénhiány okozta kábulat miatt, de mindig újra próbálkozott. Ward nem törődött vele. Fojtott hangon tette fel a kérdéseit, Loire-nak nem voltak kétségei afelől, hogy fel tudna robbanni dühében.

– Tudni akarom, hol rejtegetitek a mágust! – követelte a választ Ward.

– Nem tudok semmilyen mágusról – Hence alig tudta kipréselni a szavakat, Ward annyira összeszorította a torkát, látszott, hogy egyre nehezebben tud öntudatánál maradni.

– Ward, engedd el! – szólt rá Loire. – Nem látod, hogy megfojtod?

– Hazudott nekünk! – indulatai nem csillapodtak. – Végig rejtegették, lehet, hogy most is itt van valahol! Honnan máshonnan tudhatott volna rólad? Arról, hogy mit kell tennie ellened?

– Engedd el, kérlek, senkinek sem használ semmit, ha kitöröd a nyakát – próbálkozott újra a lány –, hadd kérdezzem én. Nekem igazat fog mondani.

– Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet, de tessék.

Elengedte Hence-t, aki abban a pillanatban összeesett. Küszködve kínlódta fel magát ülő helyzetbe. Alig kapott levegőt, homályosan látott, azt is lassítva érzékelte csak, ahogy Loire mellé térdel. Jobb keze önkéntelenül megrándult, ki akarta rántani a combtokjába dugott kést. Csakhogy Ward észrevette a mozdulatot, és a kézfejére lépett.

– Én a helyedben nem tenném – nézett le rá fenyegetően –, kettők közül ő nem akar megölni téged.

Hence veszteg maradt. Hagyta, hogy Loire két tenyerébe fogja az arcát, és mélyen a szemébe nézzen. Az a zölden izzó pillantás végigszántotta az idegpályáit, fogalma sem volt mi történik vele, de úgy érezte, nem tudna neki nemet mondani. Bármit kérdezhetne tőle, mindenre őszintén válaszolna.

Ezalatt Loire is megdöbbent kissé, hogy működik a varázslat. Az alagsorukban lakó mágus tanította ezt neki és Bastionnak nem sokkal azelőtt, hogy elhagyta őket. Eleinte nem akarta, arra hivatkozott, hogy ez a Szigetek tudása, és kegyetlenül megbüntetik, ha kiderül, hogy örökbe adott mágusokat avatott be ebbe. Loire-nak megvolt a maga gyanúja, hogy az apjuk épp eleget fizetett, hogy a mágus mesternek ne kelljen a Szigetek hatalmától tartania.

Egyébként Loire elég ügyetlenül használta ezt a varázslatot. Afelől nem voltak kétségei, hogy ha Bastionnak jutott volna a feladat, hogy mágiával nézzen bele az emberek agyába, neki jobban menne. Éppen ezért lepődött most meg, hogy mennyire sikerült betörnie Hence fejébe. Talán az volt az oka, hogy most sokkal gyengébb volt, még most is küszködött a légszomjjal, egyáltalán nem volt ura sem a testének, sem a gondolatainak. Miután Loire érezte, hogy már bármit kérdezhet tőle, megszólalt, észre sem vette, hogy Ward közben becsukta az iroda ajtót, és ráfordította a kulcsot is, hogy senki se zavarhassa meg őket.

– Mesélj nekem a mágusról – kérte Hence-t.

– Nem tudok… nem emlékszem – tiltakozott a férfi, de közben végig Loire zölden izzó szemeibe meredt, a lánynak már tartania sem kellett a fejét.

– Dehogynem – bíztatta Loire, megpróbált neki tippeket adni -, honnan jött? Ki ő?

– Nem tudom. Egyszer csak itt volt. Beszélt nekünk rólatok… Hogy kössük be a szemed… hogy a másik gyenge, mert megsebezte… Azt mondta, hogy ne emlékezzek, csak mikor eljött az ideje…

– Ideje? Miért mondott ilyet? Mit tervez? Kért valamit cserébe azért, amit elárult? Te miket mondtál el neki?

– Nem emlékszem… egyikre sem…

– Ez eddig nem túl sok – szólt közbe Ward.

– Túl erős rajta a mágus varázslata – felelte neki Loire.

Közben végig nem mozdította meg a fejét, nem engedte el Hence tekintetét. De hiába tartotta fogva a pillantását, nem talált semmit a fejében, amit ne védett volna a másik mágus hatalma. Hence semmire sem tudott válaszolni neki, mert semmire sem kapott engedélyt tőle.

– Meg tudod törni a varázst? – Ward egyáltalán nem volt elégedett az eddigi eredményeikkel.

– Én nem – magára kellett parancsolnia, hogy ne rázza meg a fejét -, és mielőtt megkérdezed, valószínűleg Bastion sem tudná a jelenlegi állapotában. De ha jól lenne, menne neki, kettőnk közül mindig ő volt a jobb ebben…

– Akkor csak próbálj valami használhatót is kiszedni belőle – most hiányzott neki a lemondó sóhaj, amivel egy ilyen kijelentést korábban kísért volna.

– Hogy néz ki? – kérdezte ismét Hence-t Loire.

– Kicsi… alacsony. Fekete a haja. Te voltál… – Hence pislogni kezdett, Loire a hallottak miatti döbbenettől elvesztette fölötte az uralmat, és mikor a férfi ismét felkiáltott, már teljesen a tudatánál volt – Te voltál!

– Mi a fenéről beszélsz? – lépett most közelebb Ward. – Ő nem lehetett…

– Biztosan ő volt – meredt teljes meggyőződéssel a lányra Hence, aztán elbizonytalanodott –, vagy talán mégsem… de annyira hasonlít…

– Nem hallgatom tovább ezt az ökörséget – Hence mellé guggolt, hogy lefogja – egyértelmű, hogy a mágus téged akart gyanúba keverni, ha megpróbáljuk kideríteni, ki ő.

Megragadta Hence fejét, olyan szögbe fogta, minden mozdulat fájdalmat okozzon neki, ha esetleg szabadulni próbálna. Ellentmondást nem tűrően Loire felé fordította, hogy a lány újra a hatalma alá vonhassa.

– El kell felejtenie mindent, amit nekünk mondott – adta meg az instrukciókat Loire-nak –, higgye azt, hogy összeszólalkoztunk valamin. Mondjuk a mágusok feladatán a csatában, az úgyis testhez álló lenne neki. Én pedig kissé hevesebben rendeztem a nézeteltérést.

– Rendben – Loire szeme ismét felizzott, de mielőtt Hence tekintetétbe fúrhatta volna pillantását, ő megpróbálta félre fordítani a fejét.

– Ne… ne… te nem ő vagy – nyöszörögte kétségbeesetten –, kérlek… tudni fogja, hogy tudod… azt mondta, animusokat csinál a gyerekeimből, ha bárhogy elárulom… megöli őket…

Ügyetlenül kapálózott, de Ward nem hagyta, hogy kiszabaduljon. Loire pedig csak meredt rá döbbenten, letaglózta az az őszinte, reménytelen kétségbeesés. Egyikük sem tudta, hogy családja van, még csak nem is sejtették. Hence is épp úgy titokban tartott mindent magáról, ahogy ők is ezen igyekeztek.

Wardot viszont nem hatotta meg Hence vergődése, és könyörgése sem. Loire bizonytalanul továbbra sem mozdult, hogy elvarázsolja, csak hallgatta azt az összevissza esedezést. Ahogy Hence arról zagyvált, hogy hogyan tudna az ismeretlen mágus ártani nekik, minden sajnálata ellenére is hihetetlennek tűnt számára, hogy ez a máskor oly’ arrogáns ember féljen valakitől.

– Csináld már! – utasította a lányt Ward türelme fogytával. – Ki tudja, mikor kezdik el keresni…

Loire egy szó nélkül ismét a hatalma alá vonta Hence-t, és elmondott neki mindent, amit Ward az imént felsorolt. Részletesen, amire csak tudott kitért, hogy minél pontosabb emlékek szülessenek az aznap történtekről. Szinte azt is látta a férfi a fejében, ahogy a képek kialakulnak benne, ahogy felzúgnak a szitkok, még az indulatokat is érezte.

Loire végignézte Hence idegpályáin, hogy ide, ebbe a szobába rendeli őket kettejüket, és tajtékozva követeli Wardtól, hogy a mágus márpedig gyógyítson. Ward próbálja észérvekkel meggyőzni, de nem sikerül. Aztán mikor nem bírja tovább cérnával, nekivágja a falnak. Loire elszörnyedt a művétől.  Attól, ahogy a formába rendeződött új emlékek kitörölték az aznap este valós történéseit.

– Még valamit? – kérdezte Loire, és borzasztóan érezte magát, Hence teste eddigre teljesen elernyedt, már egyáltalán nem tiltakozott.

– Igen – Wardot nem hatotta meg, hogy ezt kéri, a saját testvérei biztonságát helyezte minden elé –, ha újra megtalálná a mágus, és rólunk, vagy az ostromtervünkről kérdezné, ugyanúgy ne tudjon válaszolni neki, mint ahogy nekünk sem tudott.

– Rendben… de mi lesz akkor, ha a mágus tényleg árt nekik, ha rájön…? – tudakolta bizonytalanul. – Ő katona, tudja, mivel jár annak lenni… De vajon a családja is tudja? Őket nem sodorhatjuk veszélybe…

– Nekem nincsenek ilyen gátlásaim – Ward ennél közönyösebb nem is tudott volna lenni, és csakis Loire rászegeződő, könyörgő tekintete miatt gondolta meg magát –, de legyen. Akkor hazudjon, ha a mágus kérdezi. Hihetőt mondjon, de ne az igazat.

– Oké – mosolyodott el megkönnyebbülten a lány, ki is adta az utasítást, és könnyebb lelkiismerettel lépett végre ki a férfi fejéből –, kész vagyok.

Vártak egy pár percet, figyelték, ahogy Hence zavartan pislogni kezd. Megmozdította a fejét, eleinte üres tekintettel fordult feléjük. Arra tért teljesen magához, hogy Ward csettintett párat az arca előtt.

– Hé, Hence! – ismételte meg párszor. – Térj magadhoz!

– Mi a fene történt? – dörzsölte meg előszőr a homlokát, majd a nyakát is, azután, hogy meghallotta saját eltorzult hangját.

– Kicsit eldurvult a beszélgetés az imént, emlékszel? – Ward a kezét nyújtotta neki, hogy fel tudjon kelni.

– Igen, igen – fogadta el a felkínált kezet Hence, kissé bizonytalan mozdulatokkal kecmergett talpra, de utána már stabilan meg tudott állni a lábán –, sajnálom, nem kellett volna azokat mondanom… Elvileg partnerek vagyunk. Tiszteletben kellett volna tartanom, hogy a te embered. Az lesz a mágussal, amit te mondasz.

– Én is lehettem volna türelmesebb – vont vállat Ward –, menjünk Loire, azt hiszem, mindent tisztáztunk már.

Ezzel az ajtó felé terelte a húgát, és mielőtt Hence bármi egyebet mondhatott, vagy kérdezhetett volna, már kint is voltak a folyosón, és betették maguk mögött az ajtót. Amint már semmilyen zaj nem szűrődött ki Hence goldozó szobájából, Loire egyszer csak megszólalt:

– És akkor most mi lesz?

– Visszamegyünk a szobánkba, felverjük a többieket, és mindenről beszámolunk, ami ma este történt. Ez a mágus minket akar, és semmitől sem riad vissza… Ki tudja, talán még ellenünk is fordíthatja az ellenállást, ha nem vigyázunk. Nekik is tudniuk kell mindenről, hogy kellőképp nyitva tudják tartani a szemüket. És az is biztos, hogy Hence-t sem hagyhatjuk felügyelet nélkül egy percre sem. Szerencsére annyira irányítani akar minket, hogy ez épp kapóra jön. Így van okom minél többet a társaságában lenni.

– De nem lehetsz mindig vele…

– Nem – erősítette meg Ward is –, és ez probléma.

– Nekem van egy ötletem – próbálkozott óvatosan Loire, és bátyja kíváncsi pillantását látva folytatta -, megbűvölhetem az ajtaját. Akkor tudni fogom, ha bemegy hozzá a mágus.

– Nem hiszem, hogy sokszor merészkedik ide, de a semminél még ez is jobb. Ha felbukkan, azonnal szólsz, világos?

Loire némán bólintott csak, mindennel tökéletesen egyetértett.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (NeONBRAND)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s