73. Egy kislépés

Espada az eltelt pár napban úgy érezte, hogy végre eljött az ő ideje. Lelkesen vetette bele magát a tennivalókba, éppen ahogy azt korábban meghagyták neki. Tudta mennyi minden múlik majd azon, amit rá bíztak. Az éjszakák egyik felében átjárókat keresett a romok és a városrészek között. Sorra járta a nyomornegyed utcáit, düledező falak között fedezett fel folyosókat, térképezett fel átjárókat a sikátorokban.

Bemerészkedett olyan helyekre is, ahova a nyomornegyed lakói a Rendfenntartók őrei miatt sosem merészkedtek volna. Espada biztos volt benne, hogy ő át tud surranni ezeken a legszigorúbban őrzött részeken is. Igaz Azt Harmadik miatt eleinte voltak fenntartásai, de pár nap után pozitívan kellett csalódnia. Ketten lopakodva észrevétlenül át tudtak jutni minden veszélyesebb helyen.

Annál is inkább gyümölcsöző együttműködésnek bizonyult ez, mert amíg ő utakat keresett, Harmadik azt mérte fel, hogy bombákkal és minden szükséges kütyüvel megpakolt hátizsákokkal biztosan elférnek-e majd. Sőt, mivel a másik is annyira biztosra akart menni, készültek B és C tervvel is.

És nemcsak az átjárókat meg utakat ismerték ki a városban. Espada végigtapogatta a falakat is, felmérte, milyen hangokat adhatnak a vörös téglák, a durva, alig formázott kövek. Tudni akarta, azt is, hogy milyen zajokat kelthetnek motozásukkal, hogy azok a zajok mennyire hallhatók ki az éjszakai város hangjai közül.

A felfedező körutak után nappal Ward kérésére segített Harmadiknak. Ward azt kérte tőle, hogy igyekezzen minél több mindent megtanulni a bombáiról, mert lesz majd egy szakasz a rá szabott feladatokban, amikor magára marad velük.

Aznap reggel is, miután elfogyasztották az ízetlen kukoricakását Hence többi emberével, épp felálltak az asztaltól, hogy a Harmadik rendelkezésére bocsátott műhelybe vonuljanak. Ward már korábban otthagyta őket, hogy valamit megbeszéljen Hence-szel, és erre az egyeztetésre Bastiont is magával vitte. Így Loire felügyelete is rájuk maradt. Amióta elkezdődött a csatára készülődés, a lány nem sok vizet zavart. Inkább szótlanul ült csak valahol, ahol szem előtt sem volt, és olvasott.

A reggeli végeztével Loire kissé késve emelkedett fel az asztaltól, mikor észrevette a mocorgást maga körül, ami azt jelezte, hogy Espada és Harmadik végeztek. Sietve csatlakozott a másik kettőhöz. Nem akart egyedül maradni a szövetségeseikkel. Csörömpölt kicsit a tányérjával és evőeszközeivel, ahogy felemelte őket, hogy visszavigye a dézsába, amiben a mosatlanokat gyűjtötték.

Egyből megérezte magukon a rájuk szegeződő, bámész tekinteteket. Tudta, hogy Espadát nem zavarja, ha bámulták. Amióta az eszét tudta, az öccsét fém karjai miatt mindig jól megnézték, kik lopva, kik még csak palástolni sem próbálták, hogy lesik. Neki bőven volt ideje hozzászokni a fürkész pillantásokhoz, de Loire-t rettenetesen zavarba hozta, ha bámulták, ha lehet, még ügyetlenebb lett tőle.

Majdnem össze is törte a cseréptányért, ahogy megpróbálta a dézsába csúsztatni. Loire dühében legszívesebben utasította volna a tányért, poharat és kanalakat, hogy sétáljanak maguk a többi közé, akkor ennek a csürhének legalább lenne mit bámulnia. De szerencsére még időben erőt vett magán, és nem tette. Hálásan csatlakozott az asztaluk mellett várakozó Espadához és Harmadikhoz, így legalább nem kellett egyedül végigvonulnia a bámészkodók sorai közt.

Harmadik az indokoltnál kisé nagyobb távolságra állt Espadától, és Loire joggal gondolhatta volna, hogy ez csak azt jelzi, mennyire nem jön ki az öccsével. De az utóbbi időben a lány feldezett köztük valamit, amire egyelőre nem talált szavakat, de egyértelműen több volt, mint bajtársiasság. Talán majd alkalom adtán rákérdez Bastionnál, hogy neki mi a meglátása erről.

Végül így együtt, hárman hagyták el a kantinként szolgáló közös helyiséget, és mentek végig a szűk-sötét folyosókon. Egészen a műhelyig. A tágas terem közepén a megszokott széles asztal fogadta őket, telepakolva mindenféle szerszámokkal, épp abban a kreatív rendben, amiben Harmadik dolgozni szeretett.

Loire, amint beléptek, összekuporodott az egyik sarokba állított széken, most nem olvasott, inkább csak a másik kettőt figyelte. Érdekes kutatásnak bizonyult. Harmadik elhelyezkedett az asztal mellett, és rendszerezni kezdte az eszközöket, amikre előreláthatólag szüksége lesz. Espada az egyik polc előtt állt meg. A már elkészült bombákat vizslatta, de nem ért hozzájuk. Harmadik két külön kupacba pakolta őket, ahogy mondta, az egyik típust a falaknak, a másikat az embereknek szánta.

– Abba mindenféle éles szilánkokat töltöttem – adott magyarázatot Simon, mikor felnézett asztal mellől, és észrevette, hogy Espada az utóbbiakat nézegeti –, repeszek és srapnel. Biztosan jól megdobja majd a létszámunkat. Bár ilyen eszközökkel még nem toboroztam.

Arcán keserű kifejezéssel elvigyorodott, de nem volt szavaiban semmi humoros. Így Espada sem erőltette, hogy bármit is feleljen. Sőt akkor még kötekedni sem volt kedve. Amikor épp nem öntötte el agyát a vörös köd, egyetértett Warddal, hogy a gyűlölködés egyiükön sem segít. Tudta azt is, senki sem várja el tőle, hogy kedvelje Simont. Viszont az utóbbi időben arra kellett rádöbbennie, hogy már nem tud olyan indulatokkal érezni az irányába. Valami változott benne, a lelke egy apró szegletében egyenesen kedvelni akarta Harmadikat.

– Mindenhova akarsz tenni mindkettőből? – kérdezte végül, mikor nem bírta tovább a csendet.

– Hát nem egymás mellé, annak úgy nem lenne túl sok értelme – Harmadik ironikusan vigyorogva maga elé húzta a következő bombához szükséges eszközöket –, a faltörőket úgy akarom elhelyezni, hogy a robbanás minél több őrt csaljon elő. A kisebbek tőlük távolabb robbannának. Csak még azt nem tudom, hogy időzítsem őket.

– A faltörők működnek víz alatt?

– Nem úgy készültek, hogy működjenek – nézett Espadára furcsán Harmadik, biztos volt benne, nem ok nélkül kérdezi -, csináljam úgy, hogy ne okozzon gondot nekik a víz?

– Úgy kéne – bólintott ő –, szerintem a belső fal is üreges, mint a külső. De hiába kérdeztem róla bárkit, az itteniek nem tudnak semmi értelmeset mondani róla. Azt leszámítva, hogy a Csillagfényfokot kettészelő folyó átfolyik alatta.

– Várj! – csillant fel Harmadik szeme, amint megértette az összefüggést. – ez azt jelentheti, hogy a fal ott gyengébb, ahol a folyóra épült! Ha pedig üreges…

– Aha – vigyorgott Espada is, mostanában egyre többször fordul elő, hogy értették egymást. Tudta, hogy zavarnia kellene, de valahogy mégis jó érzés volt, hogy Harmadik ilyen könnyedén érti, amire gondolt –, meg akarom majd nézni az átfolyó részeket. Úsznék a falak alatt egy kicsit. A rendelkezésre álló várostérképek alapján azt feltételezem, hogy boltíves szerkezetű, és elég szélesre építették a falat ahhoz, hogy ne lehessen egy levegővel átúszni alatta. Ha logikusan gondolkodunk, ezért kell lennie folyosóknak a fal túloldalán a víz szintje alatt.

– Ha megtaláljuk a folyosókat, és több ponton a plafonra helyezzük a bombákat a víz alatt, az elég lehet, hogy kiöntsük őket a belső falból – vitte tovább a gondolatmenetet Harmadik.

– Milyen változást jelent ez ránk nézve? – találta ki most Espada a másik gondolatait.

– A kartács bombákat lesz nehezebb elhelyezni… nem is csináltam belőlük sokat eddig, mert nem elég nagy hatótávúak. Eleve túl közel kéne vinnünk őket az őrökhöz. Akárhogy gondolkozom, nem látok más megoldást, mint beküldeni valakivel… aki majd robbant. – Ennél jobban nem tudta sugallni, hogy öngyilkos merénylőkre céloz. – De a víz alatt beúszni, és bemászni a falba a robbantás után… Nem tűnik igazán kivitelezhetőnek…

– Nekem van egy ötletem – mindketten döbbenten meredtek Loire-ra, nehezen hitték, hogy a lány figyelmét annyira felkelthette a beszélgetésük, hogy megpróbáljon hozzá is járulni a tervezéshez.

– Nem hiszem, hogy ráérünk ötletelni – próbálta kimenteni magukat Harmadik, de Loire sem hagyta magát eltéríteni.

– Nem is kell. Csak egy javaslat, aztán eldöntitek, hogy kell-e, vagy megoldjátok másképp.

– Hallgatunk – adta meg az engedélyt Espada.

Úgy volt vele, hogy így lesz legkisebb eséllyel sértődés a dologból. Egy ötlet meg nem árthat, ha meg ettől Loire hasznosabbnak érzi magát, már megérte. Ahogy végignézett rajta, akkor is erre a döntésre jutott volna, ha eredetileg nemet akart volna mondani.

Loire sosem volt nagydarab, de mindig is látszott rajta a jólét, mint bármelyikükön. Az utóbbi időben viszont egyre feltűnőbb lett, hogy a lányt mennyire megviselte a régi kontinens. Sápadt volt, a bőre annak ellenére is szinte átlátszó hatást keltett, hogy mennyire megfogta a nap. Espada azt sem gondolta volna, hogy ennyire megdöbbenti majd, mikor szembesül a húga soványságával, hiszen mindannyian sokat fogytak, amióta minden napjukat a „természetben” töltötték.

Észrevétlenül lepillantott a saját derekára, épp aznap reggel konstatálta, hogy lassan már még egyszer körbe éri az öve őt magát is. Ha ezt szóvá merné tenni, Loire biztos nevetve jegyezné meg, mennyire hiú. Épp, mint kölyökkorukban, mikor mondjuk a karjai vagy a sebhelyei miatt panaszkodott. Nem is tudta volna megmondani, mikor látta bármelyiküket utoljára felszabadultan nevetni. Mintha a jókedvük a kilóikkal fogyott volna. Mindük közül Bastion volt mostanában a legkevésbé szép látvány, de Loire sem sokban maradt el tőle…

Egyszer Ward mesélt neki arról, milyen rossz bőrben volt a lány akkor, mikor először találkozott vele. Önkéntelenül is az jutott eszébe, hogy most nem lehet messze az akkori megjelenésétől. Egy pillanatra össze is ugrott a gyomra, amikor arra gondolt, hogy Ward lesz az, akin soha többé semmilyen változás sem fog látszódni. Szerencsére Loire visszarántotta ezek közül a gondolatok közül, mikor a korábbi engedélyt kihasználva magyarázni kezdte, amit kigondolt.

– Még nálam van az átok a lábadból – fordult Harmadik felé –, ha feldarabolom, és minden bombádba jutnak belőle cafatok, megnövelik a hatékonyságukat. A repeszek megsebzik az embereket, az átok darabok pedig végeznek velük, másra úgy sem jók…

– Nemcsak a hatásfok a baj – rázta meg a fejét Harmadik –, mondtam már, ha át is törjük a falakat, nem lesz senki, aki igazán mélyre juttassa a bombáimat.

– Már hogy ne lennének? Kimondtad a kulcsszót, a bombáid ott lesznek – vetette ellen Loire –, felélesztem őket. Ők akkor megkeresik az embereket. Csak csináld őket olyan formájúra, hogy tudjanak mozogni. Ha pedig Bastion levédi őket, mehetnek egyszerre a faltörökkel. Ő biztos meg tudja csinálni, hogy csak addig tartson a védelem, amíg célba nem érnek, aztán szabadon robbanhatnak…

– Ez nem is lenne rossz – merengett el a javaslaton Harmadik –, megkönnyítené a dolgunkat, ha működne. Az elhelyezést is felgyorsítaná, és időt is spórolnánk, ha mehetnének egymás mellé.

– Bízd csak rá – eresztett meg egy vértelen mosolyt Loire, miközben az asztalon támaszkodott –, Bastion biztos megcsinálja.

– Mit csinálok meg? – lépett be Ward és Hence társaságában az említett.

Minden pillantás feléjük fordult, senki sem számított arra, hogy ilyen váratlanul betoppannak. Egyikük figyelmét sem kerülte el, hogy Bastion továbbra sem nyújtott szép látványt, sőt amióta a városba értek, ismét mintha romlani kezdett volna az állapota. Bár a bőre nem volt szürke, mint korábban, elmondhatatlanul fáradtnak tűnt, szeme alatt szinte fekete volt a bőr. Ő még Loire-nál is fakóbbnak tűnt. De mindenképp a javára kellett írni az igyekezetet, amit arra fordított, hogy úgy tűnjön, jól van.

Pár másodperces kínos csend következett. Az érkezők részéről senki sem igyekezett magyarázatot adni arra, hogy mi volt ez a hatszemközti kupaktanács, amire közülük Wardon kívül csak Bastion volt hivatalos. Harmadik unta el először a hallgatást, ő kezdett bele, hogy beszámoljon az imént megbeszéltekről. Részletesen elmondta, hogy hogyan tervezik módosítani az eredeti tervet Espada előző nap feltárt információi alapján, és a Loire által életre keltett bombákkal.

– Ez menni fog – okézta le a tervet Bastion, miután végighallgatta Harmadikot –, el is süllyednék szégyenemben, ha nem ráznám ki a kisujjamból.

– Nekem tetszik így a terv, ha ezzel időt és embert spórolhatunk – adta áldását a változtatásokra Hence is.

Csak Ward pillantása siklott egyikükről a másikra, miközben arcán elgondolkodó kifejezés ült. Aztán hangot is adott a kétségeinek.

– Az rendben van, hogy Harmadik bombái működni fognak, amin Bastion védelme csak segíthet – úgy meredt Loire-ra, mintha az agya legmélyére akarna nézni –, elhiszem neked, hogy az átok is megteszi a maga a részét. De van itt egy bazi nagy de. Azért akartuk kicsalni az őröket a kisebb bombákhoz, hogy láthasd őket. Hogy fogod feléleszteni a halottakat, ha a fal két oldalán vagytok?

– Megérzem a halált – elcsuklott a hangja –, most is meg fogom… ahogy már korábban is – majdnem az csúszott ki a száján; „ahogy titeket is”, de még időben parancsolt a nyelvének.

– És? – vonta fel a szemöldökét Ward, sürgetve a választ.

– Nem feltétlenül kell látnom, amit felkeltek. Úgy értem a szememmel… Elég, ha valamilyen érzékemmel, mint Dōrban is… Emlékszel?

– Persze, hogy emlékszem – bólintott türelmetlenül Ward.

– Szóval, érted? Egy tárgyat nem tudnék máshogy felkelteni, abban igazatok van… azt tényleg látnom kéne, vagy megérintenem. De a halottak mások… megérzem az elszálló szikrákat, és az elég. Ez is olyan, mintha látnék.

Volt viszont pár dolog, amit nem mondott el, például azt hogy így csak aminust tud kelteni. De hát nem is volt szükség másra. Ha valakinek az életét akarná visszaadni, nem elég csak érezni, ahhoz ott kellene lennie, megérintenie, megfognia a szikrákat, erővel visszaparancsolni a testbe. Nem untatott ezekkel senkit. Azt a lelkiismeret furdaló rossz érzést is megtartotta magának, ami Harmadik bombái miatt rágta. A többieknek csak tárgyak voltak, de neki a maguk módján élőlények, amiket azért kelt majd fel, hogy a pusztulásba küldje őket.

– Akkor ezt csináljuk – hagyta jóvá a módosított tervet Ward is, majd Harmadikhoz fordult –, mikorra leszel meg velük?

– Szerintem holnapra, vagy holnaputánra.

– Akkor legyen holnap – csapott le rá Hence –, Inkább legyen meg előbb, hogy kiderüljön, ha kell még valami.

– És gondolom, holnap után érkezik a segítség a mélyből is – tippelt Espada, majd mikor Hence igenlően bólintott, nem állhatta meg, hogy fel ne tegye a következő kérdését –, és hogy akarsz annyi embert észrevétlenül behozni a városba?

– Óvatosan. Van innen nem messze egy régi raktár. Ott elférnek majd a támadás megkezdéséig.

– Hallottátok – nézett rájuk Ward is, bár Espada és Hamradik is tudták, hogy ez főleg nekik szól –, húzzatok bele, hogy minden meglegyen.

– Hiszen ismersz minket – kacsintott rá Harmadik –, sosem okozunk csalódást.

– Éppen ezt várom el – hiába volt ott az a szokásos cinkos vigyor a szája szélén, Espada megborzongott egy kicsit, valahogy nem úgy hangzott most ez az élcelődés, ahogy korábban szokott.

Ezzel Hence társaságában kivonultak a teremből. Nem mondtak semmi egyebet, nem világosították fel a társaságot arról, hogy mi dolguk akadhatott. Távozás után nem csukták be maguk után rendesen az ajtót, ezért egy rövidke beszédfoszlányt még el tudtak kapni a távolodó szóváltásból.

– Én azért szeretném, ha a lány a sebesültekkel is foglalkozna – ez egyértelműen Hence volt –, a halottak felkeltése után úgysem nagyon lesz más dolga. Nekünk meg nincs emberünk, aki gyógyítani tudna…

– Én pedig már megmondtam, hogy hallani sem akarok erről – Ward elutasító volt, mint mindig, ha ostobaságokról akarták meggyőzni –, sebeket kimosni bárki tud, nem pazarlom feleslegesen egy emberem tehetségét sem. Ki tudja, mi jön közbe, éppen ezért ő is végig ott lesz velünk.

– Ha tudná, hogy gyógyítasz, nem erősködne, hogy te rakd össze őket – nevetett fel Espada, miután már nem hallották tovább a másik kettőt.

– Lehet, hogy megérdemelnék, hogy Loire vegye kezelésbe őket – tette hozzá gúnyos mosollyal a szája sarkában Harmadik –, bár talán csak hogy érezze a törődést, kezelésbe vehetné Hence-t. Te jó ég, hogy mennyire nem bírom képét!

– Én is így vagyok vele – erősítette meg ellenérzéseiben Espada is –, az ő képét a tiédnél is kevésbé bírom.

– Akkor már majdnem barátok vagyunk – nevetett fel kedélyesen Harmadik.

Az sem rettentette el, hogy Espada vetett rá egy gyilkosan villámló pillantást. Bastion és Loire is kuncogni kezdtek ezen. Az öccsük végül mégsem kezdett protestálásba, tudta, hogy magának köszönheti, hogy most rajta nevetnek.

– Ne aggódj – szólalt meg Loire is, az ő arcán is sötétlett az ellenszenv –, ha úgy alakul, hogy meg kell gyógyítanom, nem fogok finomkodni vele, mint veletek.

– Lassan sorszámot kell tépnünk a móresre tanításhoz – tette hozzá kuncogva Bastion is, ő sem zárta a szívébe az ellenállást.

– Viszont ha már így magunkra maradtunk – váltott hirtelen témát Harmadik –, legalább te elmondhatnád nekünk, hogy mi volt ez a titokzatoskodás hármasban.

– Á, semmi különös – vont vállat Bastion –, csak azt akarták tudni, hogy fogom levédeni a csapatokat, hogy bírni fogom-e.

– Ez már mégiscsak a pofátlanság netovábbja – csattant fel Espada –, hogy jön ez a surmó ahhoz, hogy megkérdőjelezze, mit bírsz! Az egy dolog, hogy Wardot zaklatja ilyen hülyeségekkel, de hogy téged is berendeljen raportra, az már mindennek a teteje!

– Ha Ward szerint menni fog, akkor szerintem is az a minimum, hogy ő is tudomásul veszi – csatlakozott a véleményéhez Harmadik is.

– Nem, dehogy! – tiltakozott Bastion. – Félreértitek. Vagy én fogalmaztam rosszul… Az egyáltalán nem jött elő, hogy hogy vagyok. Ward nem is hagyta volna. Azt akarták megbeszélni, hogy hol legyenek induláskor a csapatok, hogy mindenkit el tudjak érni, és senki se maradhasson védelem nélkül. Tudjátok – fáradtan vigyorgott –, az én képességeimnek is megvannak a határai.

– Ne mondd már, hogy az tartott ennyi ideig, hogy térképet tologattatok – kötötte az ebet a karóhoz Espada.

– Nem térképet – rázta meg a fejét – csapatokat és őrállásokat. De legalább volt eredménye. Mert úgy sikerült elhelyezni mindenkit, hogy én is elérjem őket, de könnyen mozgósítható pozícióban is legyenek.

Loire nem igazán figyelt a beszélgetésre, inkább a bombákkal telepakolt polc mellé lépett, és a kezébe vette az egyik kisebb, „toborzásra szánt” szerkezetet. Percek teltek el, mire a többiek észrevették, hogy mit is csinál.

– Szerintem, tedd azt inkább le – szólt rá óvatosan Harmadik –, nehogy baj legyen belőle…

– Mi baj lenne belőle? – fordult feléjük Loire, szeme zölden izzott, mindannyian biztosak lehettek benne, hogy felkeltette a bombát – Kedves vagy velük, mikor készíted őket – nézett Harmadikra –, szeretnek érte, sosem ártanának nekünk. De örömmel meghalnak érted.

– Loire, ugye tisztában vele, hogy ezek csak tárgyak? – kérdezte feszengve Bastion.

– Ha felkeltem őket, nem csak azok – tette vissza a szerkezetet a polcra –, jól esik nekik a kedvesség. Én pedig csak meg akartam ismerni őket. Ha beléjük akarom tenni az átkot, tudnom, kell milyenek belülről, így gyorsabb volt megtanulni, amire szükségem lesz.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Raluca Seceleanu)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s