72. Egy visszalépés

– Tényleg szükség van erre a macerára, Félix? – nyögött fel Luther diszkréten, ahogy az öreg komornyik szorosra húzott a mágiaálló mellénye oldalán egy pántot.

– A legteljesebb mértékig – az első pántot követte a második, majd a harmadik.

Luther pórbált némán tűrni. De Félix egyáltalán nem finomkodott vele, miközben ráerősítette a mellényt. Máskor nem protestált volna ennyire, de a tagjai a kemény reggeli edzés után még mindig sajogtak, és a legkevésbé sem esett jól neki ez a bánásmód. El is gondolkozott azon, hogy ötvenöt éves fejjel minek kínozza még mindig magát. Aztán eszébe jutott az, hogy Félix a maga élemedett kora ellenére is fel tudná mosni vele a padlót, ha akarná. És bár az öreg eléggé visszafogta magát, még így is tisztességesen elkalapálta.

Sóhajtani lett volna kedve, ahogy emlékeztette magát, hogy Magisterként a legkevésbé sem engedheti meg magának a tunyaságot. Erősnek, töretlennek kellett lennie, mint a sokezer éves világfának. Bár a ma reggeli edzés után inkább érezte magát nyomorultnak, mint a világot megbíró szilárd erőnek. Indulatosan fújta ki a levegőt, hogy Félix könnyebben tudja összekapcsolni rajta az utolsó pántot.

– Nincs ma kedvem ehhez a parádéhoz – dugta kelletlenül fél karját a komornyik által elé tartott, élére vasalt ing ujjába.

– Tudom – vont vállat közönyösen Félix -, mondta tegnap. Emlékszik? Mikor a lelkemre kötötte, hogy ha kell, a vállamon is vigyem el a Hatszor Áldottak Egyetemének alujában tartandó nyílt, baráti beszélgetésre.

Emlékezett, hogyne emlékezett volna. Ő maga szerveztette meg ezt a délutáni diskurzust. Azért volt szükség erre a parádéra a Hatodik Pátriárka tiszteletére emelt egyetemen, hogy javítani tudjon a megítélésén a fiatalság körében. Sokan kritizálták, mindig is sok ellenlábása volt, de sosem volt ahhoz fogható a számuk, mint ahányan azóta lettek, hogy Magisterré választották. És természetesen a szabadságukkal annyira tudatos, az önkényuralomnak még a látszatát is élből elutasító lelkes ifjúság körében a kezdetek óta mélyponton volt a népszerűsége.

Éppen emiatt választotta ugyanazt az egyetemet, ahol maga is végzett államismeret és államigazgatás szakon. Abban bízott, hogy az Alma Materében, ha jól el tudja adni magát, és mindent, amit képvisel, talán maga mellé állíthatja az egyetemisták egy részét. Ha a hallgatók körében terjedni kezd, hogy egyet is lehet vele érteni, sok negatív pontot lefaraghat a megítéléséből. De persze, mindez semmit sem változtatott azon, hogy a háta közepére sem kívánta a szereplést tetteit bíráló, öntudatos ostoba előtt.

Szerencsére Félix épp eléggé bizonyult hajthatatlannak ahhoz, hogy ne fújhasson idő előtt takarodót. Luther épp az inget gombolta össze a mellkasán, mikor megérezte, hogy a mellény dörzsöli a hónalját. Másik kezével benyúlt az ing ujjába, hogy ujjaival eligazgassa kissé a védelmét szolgáló, ámbár meglehetősen kényelmetlen ruhadarabot. Félix figyelmét persze nem kerülte el ez a ficánkolás.

– Hát ez egy nagyon hosszú délután lesz ebben a kényelmetlen vacakban…

– Ugyan már – vigyorgott Félix –, higgye el, Ön előtt is sokan kibírták már…

– De az istenek szerelmére, csak egy egyetemre megyek, pár önérzetes diákkal véleményt cserélni. Tényleg nem hiszem, hogy bármi indokolná ezt…

– Nem hivatalosan én vagyok biztonsági főnöke, nem? – kérdezte kissé türelmét vesztve az öreg, majd mikor Luther kelletlenül bólintott, tovább beszélt. – A fenyegető levelek nem maradtak abba. Ennek tükrében jobb óvatosnak lennünk. A fejét így sem védi majd semmi. Egyébként sem értem, mit problémázik ezen a mellényen. A legjobb minőségű áru, amit csak kívánhat. Egyenesen a Szigetekről szereztem be, ennél jobb védelme talán csak a mágusoknak lehet.

– Még jó, hogy páncélt és sisakot nem ad rám – nevetett fel Félix füstölgő bosszúságát látva Luther.

– Még annak is eljöhet az ideje.

Miután Luther az öltözéke minden darabjával végzett, a komornyik felsegítette rá a zakót is. Ahogy eligazgatta gazdáján, tökéletesen fedte a mellényt. Senki sem mondhatta volna meg róla, hogy nem csak a bőrét viseli az elegáns öltözet miatt. Luther pedig minden tiltakozása ellenére is úgy volt vele, hogy ha Félixet ez megnyugtatja, akkor ennyit tényleg elvisel.

A tervek szerint egy fél órával korábban érkezett az egyetemre testőrei gyűrűjében. Döbbenetes méretű tömeg gyűlt már össze eddigre az egyetem kovácsolt vaskapuja előtt. De még senkit sem engedtek be az érdeklődők közül. Luther és a kísérete az egyik, számukra szabaddá tett hátsó bejáraton át jutottak be az egyetemkertbe. A Magister maga is megdöbbent az előkészületek precizitásán.

A kertben több ponton is hatalmas kivetítőket és hangszórókat állítottak fel, ezeken már most látszott a kötetlen beszélgetéshez berendezett, közel ezer ember befogadására alkalmas főépületi aula. A szervezők hatalmas tömegre készültek, hiszen a kivetítők egyértelműen azt a feladatot hivatottak ellátni, hogy bárki szem- és fültanúja lehessen a magiszter és az egyetemi diáktanács kiválasztottjaival tervezett vitának. Azok is, akik nem férnek majd be az épületbe.

Pár pillanatig elnézte a kijelzőt. Az aula volt látható rajta, a hátsó fala előtt egy hosszú asztallal, rajta a feljelölt helyekkel, kikészített poharakkal és katonás rendben felsorakoztatott vizesüvegekkel. Minden ülőhely előtt praktikus méretű mikrofon kapott helyet.

Épp elunta a nézelődést, mikor arra lett figyelmes, hogy közelednek feléjük. Felismerte az idősödő férfit. Az egyetem rektora volt, aki az utóbbi időben kifejezetten sokat szerepelt a tévében, amikor felszólalt a pátriárkák és tacticusok elleni merénylet kapcsán különböző csatornákon. A rektor azt a véleményét sem rejtette véka alá, hogy mennyire ellenzi, hogy egy ember kezében hagyják összpontosulni a hatalmat. Végig a Magisteri tisztség létezése ellen kampányolt.

Most mégis olyan nyájasan üdvözölte Luthert, mintha soha semmi nézetkülönbség nem lett volna köztük. Ő is igyekezett szívélyesen fogadni a köszöntést, és legalább olyan cirkalmas mondatokban köszönte meg a lehetőséget a nyílt beszélgetésre, mint amilyen módon őt magát is fogadták. Hagyta, hogy betereljék az aulába, hogy a rektor előzényeken a helyére vezesse. Neki jutott a középső, legjobb hely az asztalnál.

A testőrök és Félix engedélyt kaptak az asztal két oldalán ácsorgásra, de persze szigorúan csak úgy, hogy ne látszódhassanak a kameraképeken. A rektor szerint ugyanis nem vetett volna jó fényt az ügyre egy paranoiás, kísérete nélkül rettegő Magister látszata. Luther azért egyezett bele, mert a legkisebb kétsége sem volt afelől, hogy akkora távolságról Félix bármire tud majd a megfelelő gyorsasággal reagálni.

Miután elhelyezkedtek, beengedték az érdeklődőket, majd elkezdték a beszélgetést. Annyian gyűltek az aulába, hogy a kapuba állított személyzet alig tudta kint tartani azokat, akiknek már nem jutott hely bent. Mindenki a saját szemével akarta látni a Magistert, és a saját fülével hallani a diskurzust az egyetem kiválasztott hallgatóival. Luther személy szerint a legkevésbé sem vágyott önjelölt megmondó emberek sokszor indokolatlanul habzó szájú kérdéseire válaszolni, de méltósággal tűrte a megpróbáltatásokat.

Válaszolt a vádakra, a számonkérésekre, amikre különböző tévécsatornákon már többször válaszolt. Kissé talán csalódott is a beszélgetőpartnereinek kijelölt hallgatókban, a neki szegezett kérdéseknél mindenképp furmányosabb gondolatokat várt tőlük. Abban bízott, hogy válogatott összeesküvéselméletekkel próbálják majd sarokba szorítani. Azokat igazán szerette, mindig is élvezte, hogyha feltárhatta, hol hibádzik a másik gondolatmenete. Sőt ha jól csinálta, a magával szembeni szimpátiát is növelni tudta.

A kötetlen beszélgetés végeztével a közönség is kérdezhetett tőle. Köztük voltak azért csavarosabb észjárásúak is. Ezt a részét még élvezte is a beszélgetésnek, mert amíg ő a legjobb arcát mutatva, igazi úriemberként válaszolt a feltett kérdésekre, szabadon csaponghattak a gondolatai. Azokkal legalább senkinek sem kellett elszámolnia.

Az egész beszélgetés, és kérdés-felelet nem tartott tovább két óránál. A szervezők is tökéletesen tisztában voltak vele, hogy mennyire elfoglalt, és nem húzták tovább az idejét az előre leegyeztetettnél. Kínos pontossággal vezényelték le a hallgatókkal való diskurzust, és a közönség kérdéseit. Bár arra nem volt hatásuk, hogy Luther kiknek ad majd szót a hallgatóságból, de a kérdéseket nem engedték elhúzódni. Ha valaki nem tudta a meghatározott idő alatt kifejezésre juttatni a gondolatait, diszkrét csengetés jelezte neki, hogy lejárt a számára rendelkezésre álló fél perc.

Az esemény végére Luthernek már csak egy feladata maradt. A kivonulás során kezet rázni a hallgatókkal. Lehetőleg minél többel. Kellemetlen kötelességnek ígérkezett. Észrevétlenül vett egy nagy levegőt, arcán a szokásos kedélyes mosollyal indult meg a hallgatók sorfala közt. Zavartalanul haladt végig az aulán. Sorra megragadta a legkitartóbban felé meredő kezeket, igyekezett szemkontaktust teremteni a tulajdonosaikkal, megrázta a kezet, aztán tovább haladt.

Hosszú percekbe telt, mire kiért az aulából az épület elé. Hirtelen annyira elvakította az erős, késő délutáni fény, hogy azonnal nem is vette észre, hogy olyan szorosan zárkóztak fel mögé a felkelkesült diákok, hogy a testőrei és közé kerültek. Még nem tisztult ki a látása, mikor azt érezte, hogy az utoljára megragadott kéz jobban ráfog az övére, mit a többi addig, és a tömeg felé rántja.

Eddigre már rendesen látott, ezer fiatal arca vette körül, és az, aki megragadta a kezét, egész közel húzta magához, annyira közel, hogy az ő vonásait képtelen volt kivenni. Egyetlen elmosódott foltot látott csak abból az arcból. A következő pillanatban az ismeretlen a fülébe suttogott:

– Üzenetet hoztam.

Luther döbbenten fordult felé, hogy megnézhesse, ki és mit is akar tőle. Ösztönei vészüzemmódba kapcsoltak, tudta, mi következik, csak azt nem, hogy hogyan és milyen fegyverrel éri majd a támadás. Annyira megbénította egy pillanatra ez a felismerés, hogy még az sem jutott eszébe, hogy szabadulni próbáljon. Aztán izmai megfeszültek, egész testében próbált távolodni, de a kéz erősen szorította az övét, az ujjai is majd beleroppantak, nem moccantak a szorításból. Luther önkéntelenül félre fordította a felsőtestét, hogy minél távolabb kerülhessenek egymástól. A szemébe akart nézni annak, aki az életére tör majd a következő pillanatban.

De mielőtt még ráfókuszálhatott volna a férfi arcára, Félix köztük termett, két kezével ráfogott a támadó csuklójára, és ellentétes irányba csavarta a csontjait. Luther nem tudta felidézni később sem, hogy a reccsenést valóban hallotta-e, vagy az agya toldotta a mozdulathoz. De szinte azonnal enyhült, sőt teljes egészében megszűnt ujjain a satu-szorítás. Ezzel egyidőben Félix hátrébb taszította. A lökés hatására annyival sikerült hátrébb juttatnia gazdáját, hogy az öreg teljes mellszélességgel fedezni tudta.

Luther a következő pillanatban erős lökést, és marást érzett a bőrén, a köldökével egy vonalban, a hasa bal oldalán. Kissé meg is tántorodott tőle, mégis végül minden nehézség nélkül sikerült visszanyernie az egyensúlyát, és talpon maradnia. De mielőtt felfoghatott volna bármit is abból, ami körülötte történt, a tudatába tolakodott a kép, hogy Félix térdre rogy. Mivel ő maga az öreg mögött állt, azt nem láthatta, hogy a komornyik két keskeny pengét húzott elő a zakója belső zsebéből. Leírhatatlanul gyorsan történt minden. A legöbben egy villanást észleltek csak, ahogy az öreg kezéből kiröppentek a pengék.

A törött kezű támadót nyakon találta a neki szánt dobótőr, esélye sem volt. Mikor összerogyott, még mindig a kezében szorongatta az imént elsütött fegyvert. A másiknak a combjába állt bele Félix tőre. Ő azonnal elejtette a maga fegyverét, ahogy fájdalmában üvöltve szinte reflexszerűen szorította mindkét kezét a combjából kiálló penge köré.

Eddigre már a testőrök is ott voltak, lefogták a Félix által már ártalmatlanná tett támadót, arrébb lökték a keze ügyéből a fegyvereket. Egy jó részük ezalatt Luthert vette minden irányból körbe, hogy bármilyen további támadás elől fedezni tudják. Luther fel sem fogta, hogy mindenki pánikban menekül az egyetemudvarról, hogy mindenhonnan artikulálatlan kiáltások hallatszanak.

Luther csak Félixet figyelte, ahogy a keze lehanyatlott, miután útjára indította a két pengét, majd ahogy a feje fájdalmas lassúsággal felé fordult. Az öreg arcán mintha a megkönnyebbülés kifejezése terült volna szét, ahogy bármilyen további mozdulat nélkül eldőlt. Luther csak később döbbent rá, hogy sokkot kapott abban a pillanatban. Nem elég, hogy Wardot elvesztette, akkor megbénította az agyába robbant a tiltakozás is, hogy ez nem történhet meg még egyszer, sem Félix-szel, sem bárki mással, aki számít még neki.

Hosszú percekig összefojt előtte minden, ami ezek után történt. Valószínűleg megindulhatott az öreg felé, de testőrök nem engedték Félix mellé. Érezte ugyan, hogy fájnak a karjai, ahogy egyre távolabb húzták tőle, azt viszont nem vette észre, hogy a zakója elszakadt miközben ő szabadulni próbált. A testőrparancsnok bár beszélt hozzá, semmit sem fogott fel abból, amit mondott neki.

Figyelte, ahogy az emberei a hátára fordítják az öreget, ahogy azt is, hogy egy vörös tócsa egyre kövérebbre hízik körülötte. Az egyik embere kitapintotta a pulzust Félix nyakán, majd elkiáltotta magát, de Luther nem értett semmit belőle, továbbra sem tudta, hogy él-e még.

Szirénákat hallott a távolban, majd piros ruhás, piros táskás embereket látott futva megérkezni, akik körülvették Félixet. Aztán valaki elé állt, és eltakarta előle a történéseket. Arra tért magához, hogy az a valaki egy éles fényű lámpával a szemébe világít, és közben magyarázni próbála neki. Ekkor már egy másik mentő autó hátuljában ült, és fogalma sem volt, hogy hogyan került oda.

– Hall engem, uram? Figyeljen rám! – Luther teljesen kitisztult tekintettel fordult az orvos felé, eddigre múlt el a korábbi katatónia, a vele szemben álló férfi észlelve, hogy végre figyel rá, azonnal további magyarázattal szolgált neki. – Jó elővigyázatosság volt a mágiaálló mellény. Ha azt nem viselik, lehet, hogy most mindketten halottak lennének.

– Mi van Félixel? Mi az istenek csapása történt? – vetett véget Luther indulatosan a mellébeszélésnek, és ez a kérdés inkább volt számonkérés a saját testőrparancsokának, mint az orvosnak.

– Megbűvölt fegyverrel lőttek Önre – adta meg a választ az orvos, sokkal kisebbre húzva magát –, ami átment a testőrén, az Ön mellényén, és Ön oldalát is felsértette. De ne aggódjon, semmi komoly, csak felszíni sérülés.

Luther kilesett az orvos háta mögül, hogy a szemtanúja lehessen, ahogy Félixet épp hordágyra emelik. Az a látvány feledtette vele, bármit, amit mondhatott volna. Hogy az öreg nem pusztán egy testőr. Sokkal több annál, egy cinkos, legjobb barát, az a támasz, akit egy hozzá hasonló pozícióban levő személy csak kívánhat.

Félixen eddigre már szétvágták az inget és zakót, a mellényt leráncigálták róla, hogy akadálytalanul a sebéhez férhessenek. A vére a hordágy széléről komótos lassúsággal ugyan, de még mindig csöpögött. Kisebb-nagyobb foltokba gyűlt az egyetemudvar kövein, ahogy a hordágyat megmozdították.

Luthernek ez a látvány juttatta csak eszébe a korábbi kellemetlen csípést az oldalában. Automatikus mozdulattal tapogatta meg magát azon a helyen. Azonnal megérezte a mellény anyagába rágott lyukat, sőt szivárgó vére nedvességét is. Kellemetlen érzés volt a seb tapintása. Még nem fájt, de Luthernek nem voltak illúziói, hogy mennyire lesz lila, és fog sajogni másnap. 

– Még mindig nem válaszolt, hogy mi van vele – fordult vissza az orvoshoz Luther.

Abból a nézésből és hanghordozásból bárki érthette, hogy ne akarja próbára tenni a türelmét. Az orvos is éppen emiatt alaposan mérlegelte, hogy mit feleljen. Végül az őszinteség mellett döntött. Luther látta rajta, abban bízik, hogy talán ebből származik majd a legkevesebb baja.

– Mérgezett lehetett a lövedék. Mivel nehezen lélegzik… Félix, ugye? – A bizonytalan pillantásra Luther csak indulatosan bólintott, és az orvos azonnal tovább beszélt. – Szerintünk fehér bürök volt a golyóban. Itt nincs nálunk semmi, amivel megállíthatnánk a mérget, csak a kórházban fogjuk tudni ellátni. De ne aggódjon… Önt már nem érte el a méreg.

Még egy rossz pont. Luther dühödt nézéséből az orvos is azonnal tudta, hogy a Magister magáért nem aggódik, de öregért annál inkább. És nem vette épp jó néven, hogy Félixet nem sorolta annyira ember számba, ahogy szerinte megérdemelte volna. Az orvos még egyszer megpróbálta menteni a helyzetet, csakhogy tudtán kívül rontson rajta:

– A golyó szétrepedt a testében. Pont erre tervezték, hogy a bele töltött méreg a sebben kifolyjon belőle. Annyira közelről lőtték meg, hogy nem állt meg benne a lövedék, hanem kettétört. A fele elakadt benne, a másik fele viszont keresztül haladt rajta. Ez sértette fel az Ön oldalát, de…

– Vegyék ki belőle a golyót, amint tudják – fojtotta bele a szót Luther –, de ne merjék ezzel veszélyeztetni az életét. És adják át vagy nekem, vagy valamelyik emberemnek, aki a kórházban lesz.

 Több szót nem akart erre vesztegetni, inkább félresöpörte az útjából a magába zuhant férfit, és tajtékozva indult a testőrei felé. Legszívesebben mindet sajátkezűleg kivégezte volna, kezdve azokkal, akik nem vették észre a támadókat. Hiszen mi másért tartja őket, ha nem ezért? Egészen biztos volt benne, hogy fejek fognak hullani, csak még azt nem döntötte el, hány.

Döngő léptekkel a holttest mellé lépdelt az addigra már kiürült egyetemudvaron – a másikat a testőrei eddigre már összekötözték, a gyűrűjükből nem szabadulhatott. Mikor megállt a kivérzett tetem mellett, erőt kellett vennie magán, hogy indulataitól fűtve ne rúgjon belé egy tisztességeset. Leguggolt a férfi mellé, hogy jobban szemügyre vehesse, és ahogy végignézett rajta, pillantása szinte azonnal megakadt a mellkasán félrecsúszott ingjén. Egy ábra részlete kandikált ki az agyag alól. Szétrántotta a gombokat.

Egy billog volt a mellkasába sütve. Még szinte friss volt a seb. A Scientia Castitae jele… művészi pontosságú óramű vöröslött a halott húsába sütve. Luther Félix hangján hallotta a fülében csengeni a saját felismerését; „úgy látszik nem mindenki törődött bele abba, hogy a vezetőjük életét vesztette abban a támadásban…”

– Csomagolják össze a hullát – állt fel még mindig dühöngve a test mellől Luther –, és a fegyvereket. Valaki maradjon itt, és addig ne kerüljön a szemem elé, amíg nincs meg a golyó. És hozzák a másik mocskot is, csak csináljanak vele valamit, nehogy ő is elvérezzen. Ki akarom még hallgatni.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Matheww Schwartz)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s