71. Hallgatjuk, Doktor úr!

A szóváltás után mindenkinek elment a kedve attól, hogy tovább folytassák a beszélgetést. Inkább nyugovóra tértek. Elég későre is járt már, ezért sem volt senkinek kifogása az éjszakai pihenő ellen. Nem is szóltak egymáshoz, mikor ki-ki elfoglalt magának egy ágyat. Harmadik szinte azonnal mély álomba merült. És sem Bastiont, sem Espadát nem kellett álomba ringatni. Az egyetlen, aki álmatlanul forgolódott, Loire volt.

Igaz, Ward sem aludt, arcán unott kifejezéssel, ült a billegő asztal melletti egyik széken. Néha felkelt, óvatos, csendes léptekkel az ablakhoz lépett, és kikémlelt a fekete utcákra. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy Loire nem alszik. Nyugtalan szuszogását sem kellett volna halnia ahhoz, hogy tudja. Mégsem szólt húgához, csak figyelmen kívül hagyta.

Aztán Loire egyszer csak elunta az álmatlanul kínlódást, felkelt az agyából, és az asztalhoz lépett. Ő sem szólt Wardhoz, egy pillantásra sem méltatta, az sem érdekelte, hogy a bátyja az ablak mellől figyeli. Helyette felvette az asztal sarkáról a könyvet, amit még Harmadik hagyott ott. Visszaült az ágyára, próbált úgy helyezkedni, hogy lámpája fénye ne zavarhassa fel a többieket. Aztán olvasni kezdett.

Megtalálta a hajtásokat, amiket Bastion és Harmadik hagytak a lapokon, majd visszalapozott oda, ahol ő hagyta abba az olvasást. Gyorsan utolérte a másik kettőt, és onnan már olyan részektől folytatta, ami mindannyiuk számára ismeretlen volt.

Ahogy hallottam, az eltelt pár napban mindenki átjutott a Hegyek alatt, egészen a Nagy Acél-hídig. Mindenki, aki csak menni akart. Döbbenetesen sokan menekülnek az elől, ami készülőben van. Egész családok, de legtöbbször csak nők aprócska gyerekekkel, mert a férfiak hátramaradnak harcolni. Hihetetlen számomra, hogy inkább vállalják, hogy szétszakítva éljenek, minthogy a Hegyek mögött rájuk záruljon a világ. Sokukkal beszéltem, miközben elláttam a rászorulókat.

Nem tudom, hogy naivoknak tartsam-e őket azért, mert ők hisznek abban, hogy Esthadon a Méllyel karöltve megnyeri majd ezt a háborút. Mindenesetre az egészen lenyűgöző, amennyire ők hisznek. Abban bíznak, hogy ha majd véget ér ez az őrület, újra egyesül a családjuk is, éppen ahogy a világ. Nem is tudom, hogy mit mondjak nekik ilyenkor. Én nem vagyok ennyire bizakodó.

Miben kellene bíznom? Harcoltam a másik oldalon. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ott is csak emberek vannak. Éppen, mint itt. Éppen, mint mi. Ha mást is állítanak, legtöbbjüket nem hajtja semmilyen eszme, csak életben akarnak maradni. Az eszmék és minden egyéb, amiért harcolni lehet másodlagosak. Még ebben is hasonlítunk egymásra.

Sosem gondoltam volna, hogy a háború egyszer ennyire közel fog ilyen mélyen a föld alatt is a nyakunkba lihegni. Ilyen mélyre nemcsak a nap fénye képtelen lejutni, de sokszor még a hírek is csak késve érnek el minket. De ugyanígy nem halljuk sosem a harcok zaját. Így pedig nem nehéz elfeledkezni arról, hogy fent háború dúl. Ennek tükrében egészen döbbenetes látni ezt a készülődést, minden apró tettet, amivel mindenki igyekszik hozzájárulni a győzelemhez.

Annál is inkább sürgetőek ezek az előkészületek, mivel pár napja érkezett a hír, hogy Dōrt felszabadította az Eshteri sereg. A mi szemszögünkből elesett a város, mindenki kiszorult belőle. Ha belegondolok, hogy az én történetem pont ennek az ostromnak a megalapozásával kezdődött… Azért indultunk el, mielőtt fogságba estem volna, hogy elfoglaljuk Határparot, majd hogy vonatokra, teherautókra szálljunk, és a híd túloldalán berúgjuk Dōr kapuit.

Nekünk nem sikerült, mi még Határparton elvéreztünk… Te jó ég! Mennyi minden történt azóta, sosem képzeltem volna, hogy a végén a túloldalról fogok rettegni a másik felem hazájáért, az öcsém és anyám világának árulójaként. De ez már mind nem számít. Mert jöttek olyanok, akik a mi bukásunk után sem adták fel, és egészen Dōrig jöttek, ahol még mindig nem akarnak megállni.

Téged rögtön Dōr elestének hírül vételét követően a felszínhez legközelebb eső Fentvárosba vezényeltek a módosítottak J szériájával. Furcsa, hogy még mindig meg tud lepni, hogy a föld alatt nincs rendes neve a városoknak. Csak valami, ami a szükséges azonosításukra szolgál. És igen, nem kalandozom el. Tudom, hogy ezt megint szóvá tennéd.

Sosem felejtem el, mikor egy hete megérkeztek a módosítottak Csillagfényfokról. Talán négyszázan voltak a K-ból, és feleannyi sem a J-ből. Minden látszott a fogság. Nem is értettem, hol tudtak ennyi embert elzárva tartani a fővárosban. Minden megviseltségük ellenére is lenyűgözőek voltak. Engem különösen a J hengerelt le. Hatalmasak voltak – még hozzád képest is –, olyan erőt sugároztak, amit elmondani is képtelenség. És amint megláttak téged, mindükön látszott, hogy akár a halálba is követnek majd. És nem láttam mást a K-n sem.

A tiszted utasított, hogy amennyire lehet, vizsgáljam meg őket, tudni akarta, milyen állapotban vannak a hosszú fogság után. Te pedig utasítottad őket, hogy engedelmeskedjenek nekem, vessék magukat alá a vizsgálatoknak, miket kilátásba helyeztek nekik. Ők pedig egy szó nélkül megtették. Még a K is, pedig ők messze földön híresek a fafejűségükről. Igaz, megmondtad, ha te utasítod őket, engedelmeskedni fognak.

Én pedig megvizsgáltam őket. Persze nem mindüket, az képtelenség lett volna. Kiválasztottam azokat, akik rosszabbul néztek ki a többinél. És arra az eredményre jutottam, hogy ők is teljesen egészségesek, talán egészségesebbek, mint bárki a hegyek mélyében. Függetlenül attól, mennyire voltak sápadtak, mennyire volt fekete a szemük alja. Közepes vitamin és mozgáshiányon kívül nem volt más bajuk.

Mire végeztem a vizsgálatukkal, már mindenki tudta, mi történt Dōrban, ha akarják sem tudták volna titokban tartani. Özönlöttek a városba a menekülő civilek és katonák, kik jobb, kik rosszabb bőrben, kik sérülten, kik egy karcolás nélkül. Nekünk pedig fellégezni sem volt időnk egy-egy rászoruló ellátása után, már ott is volt a következő. Annyira lekötött ez, hogy teljesen kimaradtam minden egyéb történésből. Abból, hogy a válság tanács döntött rólad és a módosítottakról is.

Az soha egy pillanatig sem volt kérdés, hogy a J mindig a te közvetlen felügyeleted alatt marad. Ők is oda mennek majd, ahova téged vezényelnek. A K, mivel könnyebben kezelhető, a maga középvezetőivel a hegyek parancsnokainak fennhatósága alá kerül majd. Velük nem lesz gond, hallgatnak bárki utasításaira, aki magasabb rangú náluk, és akinek szerinted engedelmeskedniük kell.

Szóval, te utasítást kaptál, hogy vidd a J-t, és menjetek olyan közel Dōrhoz, amennyire csak lehet. Biztosítanotok kellett a járatokat, és segíteni a lakosságot. A K-t több városba osztották szét, de egy nagyobb részük a Mély központjában maradt. Én is itt maradtam. A véleményemet nem kérték ki, hisz csak egy orvos vagyok, utólag értesültem róla, hogy elküldtek titeket. Akkor pedig már hiába érveltem azzal, hogy ha orvosi segítségre szorulnátok, nem lesz senki, aki segíteni tudna rajtatok. Azt a választ kaptam, mind tudjátok, mi várhat rátok. Rátok ott van szükség, rám viszont itt. Mégsem tudok beletörődni.

Napok teltek már, nem tudok semmit arról, mi van veletek. És arról sem, hogy mi történik a világban. A Csillagfényfokra vezető járatokat már akkor elzártuk, ahogy megérkeztek a módosítottak a fővárosból. És a Dōrban történtek óta még jobban bezárkóztunk. A magasabban fekvő, legveszélyesebbnek ítélt városokból a sokkal védettebb, mélyben felhúzott, háborúkra tervezett erődökbe kezdtük költöztetni a lakosságot.  

Én is megfordultam párszor ezekben a mély-városokban. Amióta hadi készültséget rendeltek el a Hegyek alatt, vándorlással telnek a napjaim. Minden városban voltak ápolók, de orvosok nem sokan, inkább csak olyanok, akik elindultak az úton, hogy orvossá váljanak. Én felügyeltem a városokat, a járványt is nekem kellett kordában tartani, hiszen még mindig voltak újabb megbetegedések. És én láttam el azokat az is, akiket az ottaniak nem tudtak.

Aznap reggel épp a heti utazási tervet nézegettem. Ott kellett hagynom a központot egy pár napra. A legmélyebb városba küldtek, ahol újra felütötte a fejét a járvány. Onnan pedig a központ érintésével még három városba kellett ellátogatnom, kissé feljebb, de még így is mélyen a sziklák gyomrában. Ezután pedig a felszín közeli városok következtek. Örömmel láttam, hogy a listában szerepel a te városod is. Persze kevés esélyt láttam arra, hogy találkozzunk, hiszen eléggé szűkre szabottak voltak a látogatásaim, ellenben a tennivalóm annál több akadt.

Aznap mégis fellelkesített az indulás gondolata, hogy legalább egy fél napra a közeledben lehetek majd. Kissé szétszórt voltam még, mikor a lifthez érkeztem, ami levitt az egyik a mély-város szintjére. Gombóc volt a torkomban. Sosem jártam még olyan mélyen, a vész-szinten, amit csak akkor használtak, ha visszaverhetetlen támadásra készültek a felszín felől. Mind sejtettük, hogy valami rossz készül. De elképzelni sem tudtuk, hogy mi. A vezetőink mindenre felkészültek, amire az addigi tapasztalatok alapján felkészülhettek.

Szóval a lifttel leutaztam a hegyek legmélyebb gyomrába. Egy szűkös terembe nyílt a lift, aminek az egyik végében egy acél zsilipajtót láttam csak. Olyan meleg volt itt a mély gyomrában, hogy azt hittem elpárolgok. Szerencsére a bejáratot nem lehetett eltéveszteni, csak ez az egy zsilip vitt tovább innen. Amint nem lehetett kívülről kinyitni, belülről volt bezárva. Erre azonnal rájöttem, amint a felhevült fém megégette a tenyerem. Akkor rögtön eszembe jutott, amit még a tiszt mondott, hogy a mellette levő mágikus szerkezeten kell jeleznem az őröknek bebocsátásáért.

Annyit tudtam még erről a helyről, hogy több városból visznek le liftek az erődökbe, hiszen az építők nem akarták egyetlen óvóhelyre feltenni minden reményüket. Úgy számoltak, több erődre is szükség lehet, mert mind nem eshet el egyszerre. Az így épített rendszert pedig az általános elgondolás szerint egy sereg sem lesz képes kivéreztetni.

Jeleztem tehát a szerkezettel, és nem is kellett sokat várom, szinte azonnal kattant a zár, és beengedtek. Ahogy beléptem, a szavam is elállt. A mély gyomra egyáltalán nem úgy festett, mint a fentebbi városok. Nem kisebb-nagyobb természetes vagy mesterséges barlangokba húzták fel az épületeit, és nem vették körül mesterséges, a nap fénye nélkül termő kertek. Úgy általában fény sem volt, amerre mentem, lámpák gyúltak, majd ahogy elhaladtam, elaludtak a hátam mögött. Itt aztán minden a leghatékonyabb és legenergiatakarékosabb létezésről szólt.

A lakórészeket is a sziklákba vésték, nincsenek tágas terek, mindenkire csak a precízen kiszámolt hely jut, egy ujjnyival sem több. Nem is tudom, mihez hasonlítani ezt a várost. Talán egy sziklákba fúrt megerődített méhkashoz. Ez a legjobb hasonlat, amit mondani tudok rá. Hihetetlen ez a hely. Sosem jártam még itt, ami nem is csoda, nem engednek ide senkit, amíg a szükség úgy nem hozza. Ahogy beléptem a kapun, szinte fázni kezdtem, annyira más volt az acél lapokkal és oszlopokkal megerődített szerkezet belsejében a hőmérséklet. A városban a klíma is szigorúan szabályozott volt, nemcsak az egy főre jutó helyek és az itteniek napirendje.

Amint a zsilip folyosójáról átléptem egy tágasabb gyülekező térbe, a város egyik elöljárója fogadott, és szegődött mellém vezetőnek. Kertelés nélkül közölte, hogy egyenesen az orvosi szintre vezet. Közben arról számolt be, hogy fentebbről menekülőkkel több beteg is érkezett. Nem csak sérültek, ahogy az egy vészkiürítés után várható, hanem a Mély járványától szenvedők is. A vezetőm állítása szerint többüknek meglehetősen súlyos volt az állapota. Ahogy haladtunk a termeket összekötő közlekedők labirintusában, egy hosszú üvegablaksorhoz értünk.

Belestem rajta, és a szavakat sem találtam a szemem elé táruló látványra. Egy magas, és annál is szélesebb hangár terült el szemeim előtt. Nem volt túl jól kivilágítva, épp csak annyi fény pislákolt bent, hogy az ott dolgozók legalább azt tűrhetően lássák, amivel foglalatoskodtak. De ebben a fényben még pont kivehető volt, hogy a hangár minden talpalatnyi területét a legváltozatosabb növények borították. De be voltak futtatva a falak, sőt még a plafon is. Roskadoztak a terméstől. Elmondhatatlanul szép látvány volt. Szorgos munkások jártak a sorok közt, épp betakarítottak.

– Ez a mágusunk utolsó ajándéka – adott magyarázatot a vezetőm értetlen arckifejezésemet látva –, ez a kert fény nélkül, de mágiából terem. A lámpák miattunk kellenek, mi képtelenek vagyunk fények nélkül létezni.

Ennyit mondott csak, aztán tovább terelt. Nem várakoztathattam a betegeket tovább. Próbáltam lenyűgözöttségemet félre tenni máskorra, hogy arra tudjak koncentrálni, ami miatt ide jöttem. A kórházuk tele volt betegekkel, épp ahogy azt előre megmondták. Semmi kétségem sem maradt afelől, hogy nem boldogultak egyedül. A járvány ellenben nem sokukat döntötte le a lábáról – jóval többre számítottam –, pedig talán ha tíz ilyen betegük volt, még sokat is mondok. Sokkal inkább az evakuálás és Dōr eleste közben megsérült emberekkel voltak tele a kórtermek.

Voltak köztük egyszerű és csúnyább sérülések is, és volt rengeteg elfertőződött seb is. Azok nyújtottak csak igazán gyomorforgató látványt. Az elöljáró kívánságára végigjártam a kórtermeket, felmértem a betegek állapotát, ez már nagyjából elég volt ahhoz, hogy eldönthessem mire lesz még szükségem azon kívül, ami jól felszerelt kórházban már megvolt.

Embereket kértem. Sokat. Nem volt arra szükségem, hogy értsenek a gyógyításhoz, nekem az kellett, hogy pontosan tudjanak utasításokat követni, végezzenek a végletekig precíz munkát, ne kényeskedjenek. És hogy magukra tudjam őket hagyni pontos utasításokkal. Emellett azt kértem, hogy a járvány áldozatait különítsék el.

– A járványt már ismerjük – próbáltam érthetően elmagyarázni a bunker-város vezetőjének –, ha bezárjuk a betegeket, és senki sem járhat be hozzájuk, amig sorra nem kerülnek, nem fertőznek meg mást. Viszont az én véleményem az, hogy a sebeket kell elsőként ellátni. Ha nem tesszük, újabb járvány jöhet a fertőzések miatt, amit képtelenek leszünk előre látni. Nincs időnk láthatatlan betegségek ellen fegyverkezni, az a legjobb, ha esélyt sem adunk ennek.

            Még magam is meglepődtem rajta, milyen könnyen elfogadták az észérveimet. Korábbi keserű tapasztalataim késztettek folytonos magyarázkodásra. A fenti seregben nem egyszer akadtam fent a hitetlenkedésen és a tiltakozáson. De itt a Mélyben egészen más volt. Minden alkalommal elcsodálkoztam rajta, mennyire komolyan veszik itt lent a mágia nélküli orvos szavát.

– Legyen úgy, ahogy a legjobbnak látja, doktor – kaptam meg az engedélyt mindenre, amit tenni akartam.

Azonnal munkához láttam a számomra kijelölt segítséggel. Először csak rangsoroltunk. A sérülések, bajok függvényében kaptak jelölést és számot a betegek. Nem tartott sokáig, de az ellátásuk csak ezután kezdődött. Az önállóbb, de kevésbé ügyes embereimre a könnyebb sérülteket bíztam. A nehezebb eseteket, a Dōrból kimenekített lakosokat, városvédőket pedig magam láttam el, olyanokkal, akik bírták a visszataszítóbb sebek látványát is.

Két-három napig küzdöttünk életekért, láz ellen, végtagok megmentésért, az amputáltak életben tartásáért. Embert próbáló volt. De lassan már csak a mély járványával fertőzöttek maradtak. Bárki elhiheti, hogy eddigre már bármelyikünk alig állt a lábán. El is bocsátottam addigi segítségemet. Nem akartam, hogy kockázatot vállaljanak azzal, hogy a fertőzöttek közé jönnek. Annál is inkább hajlottam erre, mert az addigi tapasztalatok azt mutatták, hogy aki egyszer már felgyógyult a járványból, azt nem támadja meg újból.

Nem pihentem sokat, amint gyűlt egy kis erőm, kinyittattam a termet, ahova a fertőzötteket zárattam. Rosszul voltak, megviselte őket az eltelt pár nap. Akinek maradt még ereje és hangja, fenyegetőzve, átkozódva fogadott. De én nem törődtem a dühükkel. Ők is tudták, én is tudtam, csak tőlem nyerhetnek gyógyulást. Akkor meg mit számít pár szitokszó?

Először is vizet kérettem, többükön a kiszáradás jelei látszottak. Amíg nem ittak rendesen, a gyógymódnak sem lett volna hatása rájuk. Már csak azért sem, mert a gyógyszert injekcióban adtam be nekik, hogy gyorsabban hasson. A vízhiánytól összeszűkült ereikbe a legvékonyabb tűt is képtelenség lett volna beleszúrni. Nehezen viselték, hogy várakozniuk kell, ezért gyógynövényes főzetet itattam velük a láz ellen. Nyugtatót is kevertem bele, hogy könnyebben hagyják ellátni magukat, és hogy engedelmesebbek legyenek.

 Kenőcsöt kentem a sebeikre, a csúnyábbakkal viszont a kenőcs nem tudott volna mit kezdeni. Ki kellett vágnom az elhalt húst, amíg el nem értem a piros, rendesen vérző szöveteket. A seb mélységétől függően vagy összevarrtam, vagy csak bekentem a kenőccsel, miután csillapítottam a vérzést. Bódultságukban minden fájdalommal együtt nyugodtan tűrték.

Miután mindennel végeztünk, a város elöljárója a tanácsterembe hívatott. Nem értettem, miért. Én azt az utasítást kaptam még mielőtt ide jöttem, hogy amint végeztem, térjek vissza Középvárosba, hiszen ott is szükség lesz rám. De mivel ez az invitáció nem kérés volt, kénytelen voltam követni az elöljárót. Azon pedig már kedvem sem volt meglepődni, hogy a tisztet is ott találtam. Kedélyesen hellyel kínált. Sosem szerettem, mikor épp humoránál volt. Abból eddig nekem még mindig kellemetlenségem származott.

– Áttanulmányoztuk a járványról írt jelentéseit, doktor – még le sem ültem, a tiszt máris belefogott a mondandójába –, illetve a Mágusét is. És végül arra jutottunk, hogy ez a járvány használható fegyverként – nagyon értetlenül nézhettem, mert sokkal határozottabban folytatta -, gondolom maga is tudja, hogy képtelenek lennénk megvédeni magunkat a felvilágiak túlerejével szemben egy komolyabb támadás esetén. Viszont ez a járvány növelné az esélyeinket.

– Én ezt értem – erősítettem meg a felfogó képességem megfelelő működése felől –, csak azt nem, hogy hogyan gondolták ezt megvalósítani.

– A jelentéseikből világosan kiderül, hogy a járvány a betegek kipárolgásából terjed. Azok, akik nem kerültek közeli érintkezésbe velük, ellentétben például az őket ellátókkal, nem betegedtek meg. Elhoztuk a városok fő építő mérnökét, ő felel a Mély szerkezeti védelméért. Ő pontosabban el tudja majd mondani, hogy mire is van szükségünk.

Ekkor vettem csak észre az idősebb, komor képű férfit, aki az asztal túlsó végén ült, és teljes nyugalommal várta, hogy szót kapjon. Próbáltam felidézni, hogy láttam-e már valahol a vonásait, de egyáltalán nem tűnt ismerősnek. Viszont amint megkapta a felhatalmazást belekezdett a terv felvázolásába.

– A teljes Mélyt levegőztető csövek hálózzák be – mondta mintha csak gyengeelméjűeknek magyarázott volna –, bonyolult, labirintusszerű hálózatot alkotnak. De aki ismeri, tudja, hogy hol kell elzárni őket, hogy elterelhessük, vagy elvághassuk a levegő útját. Szóval, ha lenne megfelelő koncentrátum a járványból, amit bejuttathatunk a megfelelő csőbe anélkül, hogy veszélyezteténk a lakosságot, lépéselőnybe kerülhetnénk.

– Igen, ez valóban lehet így – el kellett ismernem, hogy van létjogosultsága az elgondolásnak, de kifejezésre kellett juttatnom a kétségeimet is –, de ehhez egy sokkal koncentráltabb járványra van szükségünk, ami gyorsabban és hatékonyabban fertőz, mint ami minket sújt. Milyen formában akarják ezt a légrendszerbe juttatni? Feltételezem, valami gázként… De hogy védenék meg ettől a lakosságot? Úgy értem, nem csak arra az időre, míg elzárnak egy-egy légkeringető csövet. Tudják, a gázoknak van az a rossz szokása, hogy nem szívesen maradnak egy helyben…

– Ne gúnyolódjon, doktor – hűtötte le a kedélyeimet a tiszt.

Majd az asztal alól egy koszos, pirosas-foltos kendőt vett elő, és elém dobta. Az sem nyugtatott meg, mikor újból megszólalt:

– Ne szégyenlősködőn, nyissa ki nyugodtan, érteni fogja, mi az.

Engedelmeskedtem, és mikor szétnyitottam a rongyot, szinte felborultam a döbbenettől. Azok a sebek, és elhalt húsok voltak a kendőbe csavarva, amiket korábban kivágtam a fertőzöttekből. Öklendezhetnékem támadt, ahogy megcsapott az a rothadó szag. Erőt vettem magamon, a felháborodásom tompítatlanul akart kirobbanni belőlem.

– Elment az eszük? – estem nekik – Tisztában vannak egyáltalán vele, hogy már attól megfertőződhetnek, hogy egy légtérben vannak ezzel a bomló hússal? Miért nem égették el? Nem véletlenül égetjük el…

– Ne ezen aggódjon – hurrogott le a tiszt –, azért tartottuk meg, hogy használja ezeket. Csináljon belőle valamit, ami könnyen párolog, de amit törékeny üvegcsékbe tölthetünk. A többit bízza ránk.

Eddigre már számomra is teljesen összeállt, hogy milyen elmebeteg tervet eszeltek ki. Nem tudtam szó nélkül hagyni.

– Arra készülnek, hogy hagynak nekik elfoglalni egy várost! Beengedik a fenti sereget, hogy megbetegítsék őket…

– Igen – erősítette meg a gyanúmat teljes lelkinyugalommal a tiszt –, megbetegítjük őket. Mert akkor kénytelenek lesznek visszavonulni, és elviszik magukkal a járványt. Vissza a sajátjaik közé. Nincs más esélyünk ellenük. Akkor sem, ha lesznek civil áldozatok. Nem érdekelnek a kétségei, csak az, hogy képes-e arra, amire kérjük.

– Igen – a válasz szinte égette a torkom, de tudtam, nem hazudhatok neki, tudtam, mit vár el, tudtam, mi a parancs.

Máskor biztos tiltakoztam volna, de akkor megingathatatlanul tudtam, semmi értelme. És függetlenül attól, hogy van-e más mód megvédeni magunkat, tudtam, nem az én dolgom dönteni erről. Másrészt pedig szinte hallottam a fülemben visszahangzani, amit te mondanál.

Tudod, az a maszlag, hogy inkább örüljek neki, hogy leveszik a vállamról az önállóság és a vele járó döntés terhét. Mert akármi is legyen az eredménye ennek a tervnek, én moshatom a kezeimet, hiszen végig parancsra cselekedek. Minden felelősség és teher azé, akitől az utasítás jött, hiszen én csak a kéz vagyok, mi megvalósítja a gondolatot. Valaki más gondolatát. Minő kényelmes elképzelés…

Miután mindent megbeszéltünk, elindultam vissza Középvárosba a tiszt kíséretében. Alig vártam, hogy beléphessek a laborom magányába, és rácsukhassam az ajtót. Tudtam, hogy az elkövetkezendő napokban minden percemet ott fogom tölteni.

Loire lélegzet visszafojtva olvasott. Az eltelt idő alatt egyszer sem nézett fel a könyvből. Képtelen volt elszakadni a soroktól. Mintha mindent, ami történt a Méregkeverő szemén át látott volna. Ő maga volt a Méregkeverő, ahogy végigment a sötét folyosókon, ahogy ellátta a betegeket, ahogy a járvány elterjesztéséről beszéltek. Olyan valóságos volt az élmény, mintha tényleg minden pillanata vele történt volna. Érezte a férfi érzéseit, kételyeit, tiltakozását és az elhatározást is, hogy tenni akar.

Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a valóságot látja peregni a betűk mögött. Biztos volt abban is, hogy ha végigsétálhatna a Mély folyosóin, mindent úgy találna, ahogy látta most olvasás közben. Nem tudta, mi ez a kapcsolat kettejük közt, de érezte, hogy valami összeköti őket, így százötven év távlatából is.

Nem elmélkedhetett ezen sokáig, mert visszarántotta a valóságba az, hogy Ward kivette a kezéből a könyvet, és határozottan összecsukta mielőtt lapos ívben – hogy ne adhasson hangot – az asztalra dobta. Loire pár pillanatig csak pislogott rá értetlen kifejezéssel az arcán.

– Most már aztán elég legyen – suttogta a lánynak, de semmilyen érzelem nem érződött a hangjából –, éppen elég időt pazaroltál már a pihenésből. Aludj.

Azzal otthagyta, visszalépett az ablak mellé. Loire pedig kénytelen-kelletlen ismét elvackolta magát. De egyáltalán nem tudott aludni, annyira megállíthatatlanul az olvasottakon kattogott az agya. És felváltva Wardon. Egyre inkább Wardon. Az indulatain, a sértettségén, amit egyértelműen azért érzett még mindig, mert visszahozta.

Rádöbbent, hogy beszélni akar vele. Arról, amin épp keresztül megy. Nem tudta volna megmondani, hogy ez miben segített volna, de abban biztos volt, hogy nem tud szabadulni addig, amíg ki nem mondja nyomasztó gondolatait.

Idegesítette a többiek mélyen alvásának szuszugása is. Annyira élénken száguldottak a gondolatai, hogy ezek a máskor oly megnyugtató hangok most az idegeire mentek. És zavarta az a tudat is, hogy Ward éberen figyel felettük. Korábban, mikor felváltva őrködtek, nem zavarta, mert tudta, hogy ő is sorra kerül. De most Ward helyett is magányosnak érezte magát az éjszakában.

Végül elhatározta magát. Eddigre már abban is biztos volt, hogy a többiek arra sem ébrednek majd fel, ha suttogni kezdenek. Óvatosan kitakarózott, de persze tudta, hogy ez az óvatosság felesleges, mivel Ward minden rezdülését érzékeli a sötétben. Mezítláb lelépett a hideg kőre, megborzongott a hűvös érintéstől a talpán. Határozottan fázott abban az egyszál pólóban, ami rajta volt. Azt még nem tudta mit is akar tenni pontosan, és mikor megállt Ward előtt, még mindig nem találta ki.

– Mit csinálsz kicsi lány? – kérdezte tőle suttogva, felnézve rá ültében. – Nem megmondtam, hogy aludj?

– Nem tudok – Loire még mindig bizonytalan volt magában, ahogy ezt mondta neki.

– Mit akarsz akkor?

– N-nem igazán t-tudom – dadogta Loire.

Aztán óvatosan, kimért mozdulatokkal közelebb hajolt hozzá, két tenyerével még mindig bizonytalanul megtámaszkodott Ward térdein, aztán végül csak rászánta magát, és megcsókolta. Ward nem viszonozta a csókot, sőt úgy megfeszült minden izma, minta valami borzalmas történt volna vele.

– Elment az eszed? – fordult félre elszörnyedve. – Hogy képzelheted? Tudod, hogy már nem élek…

– De nekem igen… ugyanúgy… az vagy, aki eddig…

Erőt vett magán, két puha tenyerébe fogta Ward arcát, és maga felé fordította. Mélyen a szemébe nézett, és ismét megcsókolta. Ward most nem húzódott el, de a csókot továbbra sem viszonozta. Mégis megváltozott kifejezéssel az arcán figyelte a lányt.

– Miért csinálod? – kérdezte tőle. – Tudod, hogy neked lesz sokkal rosszabb…

– Mert… érezni akarom… azt akarom, hogy te is érezd… hogy élsz…

– Nem érzek semmit… – tolta félre a lányt, szinte elsöpörte, ahogy felállt a székről.

– Csak adj egy esélyt…

Loire nem tágított, átfogta Ward derekát, és szorosan hozzásimult. Ahogy kacér mellei a férfi mellkasának simultak, és az ágyékuk is összeért, Loire azonnal megérezte, hogy mégsem hagyta közönyösen a közeledése a másikat. Felbátorodva kezdett tapogatózni az ajkai után ismét. Ward is megérezhetett magában valamit, mert benne is elfedettnek hitt hévvel tört felszínre a vágy. Bár agya még próbálta józanságra inteni, nem volt elég erős, hogy engedelmeskedjen neki. Átfogta Loire-t, és olyan szorosan húzta magához, ahogy csak tudta. A következő csókba olyan hevesen vetette bele magát, hogy magára is kellett parancsolnia, ne okozzon fájdalmat neki új hatalmával.

– Annyira vágyom rád, hogy el sem tudom mondani – súgta neki, mikor képes volt elengedni –, de félek, hogy undorodni fogsz tőlem, mert hideg vagyok… mert…

De Loire nem húzódott el tőle. Teljes egészében megcáfolni igyekezett az iménti kijelentését, semmi jelét sem adta annak, hogy bármi zavarná, vagy taszítaná Wardban. Átfogta a nyakát, ő sem akart eltávolodni tőle.

– Ugyanaz vagy… semmi sem változott – súgta Ward ajaki közé.

Mindketten érezték, hogy nem bírnak tovább várni, így is túl sokáig tűrtőztették magukat egymás nélkül. Ward a karjaiba vette Loire-t, meg sem érezte a súlyát. A lány a dereka köré fonta a lábait, Ward így vitte be a szűkös fürdőszobába. Ahogy halkan magukra csukta az ajtót, letette Loire-t, és lefejtette róla a pólót. A lány fehéren állt előtte, kissé vacogva a csípős hűvösben.

Wardhoz bújt, követelőzve segített neki levenni a ruháit, hogy végre teljesen akadálytalanul simulhasson össze a bőrük. Ward érezte a testén Loire fázós reszketését, ahogy azt is, hogy attól is meg-megrezzen, hogy hideg ujjai hegyével végigsimított a hátán, a mellei közt, az arcán, a nyakán.

– Sajnálom, hogy nem tudlak felmelegíteni – súgta neki, miközben csókokkal borította el.

Loire apró sóhajokat hallatott az érintései alatt, és már ennyitől úgy érezte, mintha melegebb lenne. Ward megfogta a lány csuklóját, és maga után húzta, míg ő a fürdőkádig hátrált. Leült a szélére, maga elé húzta Loire-t, és mohón mérte végig. Megcsókolta a melleit, újra és újra, míg a lány kéjesen fel nem nyögött. Eddigre már ő is úgy érezte, készen áll. Óvatosan magára emelte Loire-t, a lány lábai két oldalól kényelmesen támasztották a combjait.

Türelmetlenül csúszott be Loire lábai közé, és még ő is megdöbbent az érzéseken, amik keresztül robbantak rajta. Akkor tényleg úgy érezte, hogy újra él. És ahogy mozogni kezdett abban a lányban, akit mindenkinél jobban szeretett, ez az érzés csak tovább erősödött benne. Loire szorosan nekifeszült, és ahogy mozgott rajta, Wardban szétáradt a felismerés, hogy ismét képes érezni. Döbbenetes felismerés volt, ahogy lassan visszatért belé valami.

Loire közben végig csókolta, a nagykába, a vállába kapaszkodott, többször a bőrébe is mart, mintha azzal megakadályozhatná, hogy eltávolodjon tőle. Olyan hevesen és vadul fogadta magába Wardot, hogy azt hitte, elpusztítja az érzések intenzitása. Halkan fel-felnyögött, de szerencsére mindig sikerült suttogó pihegéssé tompítania ezeket a hangokat.

Átszellemülten mozogtak egymáson, Loire úgy szorult Ward köré, hogy ő úgy érezte, még egyszer képtelen lesz különválni tőle. Heveseket lökött rajta, minden egyes újra és újra megtapasztalt érzés után újból érezni akarta. Annyira jó volt, annyira hiányzott neki. A bőre minden rezdülést felfogott a lányból, idegpályáin gyönyörök cikáztak, fülét Loire boldog sóhajai és nyögései töltötték ki. Érezte, hogy egyre magasabbra kúszik benne a vágy, hogy egyre közelebb kerül, hogy képtelen tovább türtőztetni magát. És ugyanezt látta Loire-on is. Látta, hogy ő is egyre messzebbre sodródik a gyönyörökben.

Loire a nyakába kapaszkodott, olyan szorosan feszült a mellkasának, hogy a saját kihűlt szívében érezte a lány szívének heves ütemét. Loire szemébe nézett, és azt látta, amit mindig is látni vágyott benne, hogy az övé és senki másé, és azt várja, hogy végre a csúcsra juttassa. Wardot annyira megbabonázták az érzések, hogy képtelen volt másra figyelni. Látta Loire-on, hogy több figyelmességet vár tőle, de akkor teljesen elragadták a saját vágyai. Abszolút önző módon csak magára figyelt.

Olyan gyorsan a csúcs közelébe került, agyát annyira elborította a közeledő beteljesülés köde, hogy már képtelennek érezte magát megállítani, ha valami nem úgy alakulna. De mielőtt elérte volna a beteljesülést, arra lett figyelmes, hogy Loire, aki addig izzadtan, csatakosan hanyatlott vállára, most eltolta magát a mellkasától. Ward nem értette, hogy mi történhetett, hiszen addig minden olyan tökéletes volt.

Fogalma sem lehetett arról, hogy a lánynak attól állt el még a lélegzete is, szívverést érzett a bőrén. De nem a sajátját. Döbbenten meredt a férfire, tenyerét Ward kimelegedett bőrű mellkasára szorította. A férfi is érezte ekkor, éppen ugyanannyira értetlenül fújta ki a levegőt tüdejéből Loire-ra meredve. Leírhatatlan érzés volt az ajkai közt kiáramló csiklandozó lehellet. Amíg élt fel sem tűnt neki, most mégis annyira borzongató és jól eső volt a levegő finom susogása.

– Mi a fenét csináltál velem? – kérdezte Ward döbbenten, miközben hatalmas lélegzetekkel idegesen emelkedett és süllyedt a mellkasa.

– N-nem tudom… – dadogta nem kevésbé elhűlten Loire –, de ezt éreznem kell… még egyszer – újra hozzá simult, hogy a saját mellkasában érezhesse ismét a szívverést.

Loire el sem hitte, hogy ilyen lehet, az a dobolás a bordáin… Egészen eddig nem is tudta, mennyire hiányzott neki. Ahogy a lélegzetvételek is. Bár Ward mindent megtett, hogy élőnek tűnjön, de az hogy lihegni hallotta, csak még fájdalmasabban emlékeztették a veszteségére. Ahogy az is, hogy ezek a lélegzetvételek lassan elhaltak, és a szívverés is abbamaradt. 

Loire ott maradt Ward ölében, még mindig hozzá simulva. Nem tudott elszakadni tőle. Annak ellenére sem, hogy érezte, ahogy a férfi teste ismét kihűl. Szörnyű érzés volt, az elmaradt kielégülés így zavarni sem tudta. Sírni támadt volna kedve tőle. Érezni akarta Ward közelségét még egyszer, ahogy a másik szívverését is az ereiben, és a lélegzetét, ahogy csiklandozza bőrét az arcán és a nyakán. Csak most lassabban, és tovább. De nem kellett semmit sem mondania, mert még fel sem ocsúdott, de már érezte a lábai közé visszakéretőzni Wardot. Ennek ellenére a férfi leemelte magáról. Loire értetlenül nézett rá. Ward az egyik szekrényhez lépett, kivett pár törölközőt és a padlóra terítette őket.

– Gondoltam, örülnél egy kis kényelemnek – húzta le maga mellé a lányt –, és most jobban szeretnék figyelni rád. Az előbb majdnem nélküled…

– Nem baj – súgta Loire, miközben engedelmesen Ward mellé térdelt a törölközőkre.

– Már, hogy ne lenne baj? – A másik értetlenül meredt rá. – Nem lehetek…

Loire ajkaival némította el. Majd ahogy Ward belefeledkezett a csókba, a férfi fölé emelkedett, átemelte rajta a lábait, és most ő is éhes, vágyakozó pillantásokkal méregette a másik testét. Végigsimított izmos mellkasán, majd mikor úgy érezte, Ward már képtelen tovább várni, magába vezette. Lassan, kimérten kezdett mozogni rajta, minél tovább el akarta húzni a pillanatot. Sőt szíve szerint ő is legszívesebben kisajátította volna magának. De ködös tudatával még magára tudott parancsolni, hogy nem lehet önző. Nehéz volt uralkodnia saját türelmetlen követelőzésén, hiszen elárasztották az érzések, hogy végre ismét egy azzal, akit szeret.

Ward ráfogott a derekára, nem hagyta, hogy eltávolodjon róla. Most ő akart benne mozogni, ő akarta irányítani, hogy ő juttathassa ismét a csúcsra, épp ahogy korábban is. Látni akarta, ahogy Loire a gyönyöröktől remeg, érezni akarta maga körül, minden porcikájában. Loire engedelmesen vonaglott fölötte, hiába akarta a lehető legtovább húzni, a végtelenségig elnyújtani, a hosszú várakozás miatt megint annyira közel került.

– Még ne… kérlek… – Ward maga alá fordította a törölközőkre – még nem akarom, hogy vége legyen.

Loire fölé magasodott, ahogy óvatosan ismét belé hatolt, bármennyire is igyekezett, önkéntelenül felnyögött az érzésektől. Ahogy lassan mozgott Loire-ban, nem is érezhette volna élőbbnek magát. A lány vonaglott alatta, rég nem volt ilyen boldog. Egyikük sem.

– Kérlek… ne kínozz tovább… – súgta neki Loire.

Ward kajánul nézett le rá, élvezte, hogy játszhat vele, hogy húzhatja a pillanatot. Előre dőlt, hogy megcsókolhassa, útközben elidőzött a mellein, majd lassan tovább haladt, aprólékosan végigcsókolva a lány puha bőrét a vállain majd a nyakán, hogy végül elérkezzen az ajkaihoz. Ahogy egyre haladt előre, úgy csúszott egyre mélyebbre Loire-ban. A lány halkan nyögött alatta, teljesen elragadták az érzések, ahogy Ward követelőzve, ütemesen egyre újabbakat lökött benne.

– Annyira szeretlek… még mindig te vagy a legfontosabb… – súgta a lány fülébe.

Érezte, hogy ő is ismét közel van, ahogy azt is, hogy lassan újból elindul a szíve. Újra vett levegőt, újra sóhajok hagyták el az ő ajkait is. Sőt azt is érezte, hogy az érzések hatására ismét kimelegszik a bőre. Ajkait Loire-éra forrasztotta, ahogy érezte, hogy közeledik a pillanat. A lány teste az övének feszült, a remegés több hullámban futott végig rajta, de ő nem hagyta, hogy felkiáltson. Ajkaival nyelte el a boldog sikolyait, közben azt hitte, a saját szíve is kirobban a helyéről.

Megmondani sem tudta volna, mikor volt utoljára ennyire élő. Lehanyatlott Loire mellé, aki kimerülten pihegett mellette. Majd a lány is szorosan Ward mellé simult, hátha ez tovább benne tarthatja a szívverést és a heves lélegzetvételeket.

– Nem tudom, mit teszel velem – súgta Loire-nak, ahogy szorosan magához szorította –, de most úgy érzem, tényleg életre keltem…

De ahogy teltek a percek, és Loire szívverése és lélegzetvételei normális szintre süllyedtek, úgy maradt abba az övé is. Újra kivesztek belőle az ezek az érzések, már csak az emlékük maradt. Viszont ez az emlék elég volt ahhoz, hogy kapaszkodni akarjon ebbe az újfajta létezésbe.

– Van mód, hogy visszahozzalak, Ward – fordult most felé Loire is, olyan mélyen nézett a szemeibe, hogy már az lángra tudta volna gyújtani –, csak meg kell találnom. Ezért… ne lökj el, kérlek…

– De… te is érzed, hogy lassan átváltozom valami mássá…

– Nem hagyom…

– De… nem szívesen mondom – ült fel Ward és közben arcán leírhatatlan kifejezéssel ismét megállt szívére tette a kezét, kifejezetten fájt most ennek a mozgásnak a hiánya –, de lehet, hogy nem találsz elég gyorsan megoldást. És lehet, hogy akkor kénytelen leszek azt kérni, hogy engedj el. Mert… fontos vagy nekem… Sosem akarnék ártani neked vagy nekik. Inkább választom a nemlétet… érted?

– Én… nem tudok létezni nélküled…

– Tudom, hogy nincs jogom ezt kérni… de… csak kérlek, ígérd meg, hogy ha nagyon más leszek, elengedsz.

– Ne kérj erre – Loire érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe –, hiszen… mi összetartozunk…

– Tudom – Ward odafordult hozzá, hosszan, szenvedélyesen megcsókolta, majd kitörölte a könnyeket a szeméből –, összetartozunk.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (National Cancer Insitute)