70. Egy kislépés

Ward és Hence azonnal neki is ült, hogy megtervezzék a város elfoglalását. Hence ragaszkodott Jobb és Bal jelenlétéhez – mégiscsak ők hárman ismerik a legjobban a várost. Ennek ellenére mégis szűk körben szeretett volna tervezni, ezért Ward Harmadikat választotta maga mellé a „haditanácsba”. A többiek erre az időre kimenőt kaptak, és hogy elejét vegye a nemtetszésnek, Hence utasította az embereit, hogy vezessék körbe a másik hármat a város biztonságos részein.

Abban állapodtak meg, hogy majd hívatják őket, amint annyira kidolgozták a tervet, hogy már nekik is fogják tudni körvonalazni. Loire-t annyira nem zavarta, hogy őt kihagyják a tervezésből, nem gondolta magáról, hogy tevékenyen hozzá tudna járulni bármihez. Ellenben Bastiont és Espadát helyette is sértette a helyzet. Espadát kifejezetten dühítette a dolog, mert ő eddig ott volt Ward mellett, sokat tanult a városról, igyekezett mindent megjegyezni, hogy hasznos lehessen. Abban is biztos volt, hogy jó ötletei lennének.

Tehát az őrök körbevezették őket a negyed veszélytelen részein. Néhány helyet viszont csak az összeépített épületek szűk ablakaiból leskelődve nézhettek meg. Azt is megmutogatták nekik, hogy milyen titkos ajtókon át lehet kijutni az utcákra. Bár óva intették őket, hogy felügyelet nélkül csatangolni próbáljanak. Nem érezték szükségét a tanácsnak, most egyikük sem vágyott szabályszegésre.

És ahogy az sejthető volt, ez az egész nem tartott túl sokáig, talán csak délig. A foghíjas idegenvezetést aztán a többi ellenállóval elköltött fagyos hangulatú ebéd követte. Ami után az őrök visszakísérték a hármast a szobájukba, hogy ott nyugodtan várhassanak, amíg elkészül a csataterv. De sokáig senki sem jött értük. Egy nap is eltelt, azóta, hogy kitiltották őket a taktikai teremből.

Már épp kezdték volna gyanúsnak találni, hogy senki sem mondd nekik semmit, mikor másnap dél körül megjelent a szobájukban egy katona, azzal, hogy a taktikai terembe hívatják őket. Ők pedig egy pillanat késlekedés nélkül pattantak fel, és egy szó nélkül követték az értük küldött katonát. Ahogy közeledtek a terem felé, észrevették, hogy nyitva van az ajtaja, mégsem szűrődött ki egyetlen hang sem onnan. Mintha már mindennek a végére értek volna, amit csak meg lehetett beszélni.

– Üljetek le – invitálta őket Hence, mikor észrevette, hogy beléptek.

Ahogy Bastion végigfuttatta a pillantását rajtuk, arra jutott, hogy Wardot leszámítva mind borzalmasan néznek ki. Hence, Harmadik, sőt Jobbon és Balon is jól látszott az előző hosszú nap és éjszaka. Fekete volt a szemük alja, Harmadikon az is látszott, hogy ébren maradni is alig bír, de azért hősisen küzdött leragadni készülő szemeivel. Ahogy helyet foglaltak az asztalnál szabadon maradt székeken, Hence csevegő hangon megkérdezte, hogy kér-e valaki kávét.

– Nem élek ilyenekkel – utasította el azonnal Ward.

– Én viszont az ő adagját is kérem – csapott le az ajánlatra Harmadik, figyelmen kívül hagyva az iménti kijelentés minden morbidságát.

Miután Hence összeszámolta, hogy hányan kérnek kávét, elküldte érte a vendégeit ide kísérő katonát. Kényelmesen hátradőlt a székén, mintha a világ minden ideje az övé lenne. Amíg vártak, Harmadik álmosan dobolt az asztal szélén, és Ward továbbra is a tervező asztalt figyelte. Espada tűrt pár percig, majd kirobbant belőle a mellőzöttség miatt érzett sértett türelmetlenség.

– Amíg várunk, addig is igazán mondhatnátok valamit! Elkészült a terv?

– El – nézett rá szenvtelen arccal Ward –, minden eshetőséget számba vettünk, és ez az egyetlen működőképes megoldás.

– Ez nem hangzik túl jól – Bastion nem sok jót sejtett, bár félelmeire bátyja válasza rácáfolt.

– Lehetne rosszabb is – volt vállat –, ezzel még elég jók az esélyeink.

Ebben a pillanatban belépett az egyik nő, aki korábban ételt hozott nekik a szobájukba. Most is az ismerős tálcával érkezett, csak most egy tele töltött kávés kancsó, tej cukor és bögrék voltak rajta. Letette a tálcát a tervező asztal szélére, hogy bárki kényelmesen kiszolgálhassa magát, majd ahogy mindig, most is egy szó nélkül távozott.

Az első, aki rávetette magát a kávéra Harmadik volt, szinte csurig töltötte az egyik bögrét, az is művészet volt, hogy a cukrot még bele tudta ügyeskedni. Tejet nem is tett bele, nem akarta elrontani a hatását. Mikor pedig belekortyolt, szinte az arca is összerándult tőle, ez volt élete legpocsékabb kávéja, a tej sem javított volna rajta egy fikarcnyit sem. Csak azért nem tett megjegyzést, mert már alig két-három kényeskedő korty után éberebbnek érezte magát.

Hence kivárta, hogy elhaljon a poharak és a kancsó csörömpölése. Majd miután mindenki szerzett a kávéból, aki csak kért belőle, magához ragadta a szót. De előtte még megjelenítette az asztalon a város 3D-s térképét.

– Ezek itt a városnegyedek – mutogatott meg tíz, tortaszelet alakú városrészt, aztán a gyűrűre bökött a város közepén –, ez pedig itt a belső fal. Minden negyedbe esik egy szakasz ebből a falból egy-egy őrbástyával. Ezekben húsz-ötven rendfenntartó szokott lenni, plusz azok, akik járőröznek a falakon. A falon túl van a királyi erőd, ami most az imposztor Rendfenntartóké. Be kell jutnunk, hogy kifüstölhessük őket.

Ez itt az autópályahíd, ami végigfut a mi negyedünk fölött, tőlünk nem messze szétválik vasúti és autós részre, a vonatokat a központi pályaudvarra viszi, ide. Az autókat pedig a palotától távoleső sugárutakra tereli. Ezeknél a csatlakozásoknál is vannak őrtornyok. Annak ellenére, hogy már nincs közlekedés egyik útvonalon sem. A városban autót már csak a hatalomhoz közeli kiváltságosok használhatnak. Szóval… Kevesebb őrrel, de őrzik ezeket csomópontokat is, senki sem juthat fel az utakra észrevétlenül. Éppen ezért nem hagyhatjuk őket sem figyelmen kívül. Ha riadóztatják őket, két tűz közé kerülünk, és mivel nem leszünk sokan, ezt nem engedhetjük meg.

– Mire is készülünk akkor pontosan? – kérdezte Bastion, mert még nem igazán látta, hogy Hence hova akar kilyukadni.

– Aláaknázzuk a tornyokat és a bástyákat – adta meg a magától értetődő magyarázatot Harmadik – átjárókat nyitunk, hogy hozzáférjünk a számunkra elérhetetlen helyehez.

– Minek a bombák? – kérdezte most Loire értetlenül – Én ki tudom nyitni a Gyűrű minden kapuját.

– Gondoltunk erre is – intette le Ward –, de akkor nemcsak nekünk lenne szabad átjárásunk a többi negyedbe, hanem a bitorlók is sokkal könnyebben mozognának. A túlerejükkel pedig nem lenne nehéz bekeríteniük, és kivéreztetniük minket. De a robbanások amellett, hogy ott nyitnak majd átjárót, ahol nekünk lesz szükségünk rájuk, őket is összezavarják majd. Időt kell nyernünk a zavarukkal, és minden percet kihasználnunk, míg rendezik a soraikat. Harmadik megcsinálja a bombákat, úgy rakja össze ezeket, hogy halálosak legyenek, de a testeket a körülményekhez képest épen hagyják. Időzíteni is úgy fogja, hogy mindenhol egyszerre robbanjanak fel. És akkor jössz te – fordult most Loire-hoz, de nem nyílt módja tovább mondani.

– Egy pillanat! – vágott most a szavába Espada –, én lemaradtam ott, hogy bombák, amik egyszerre fognak felrobbanni… És mégis hogyan kerülnek ezek majd a helyükre? Odasétálnak? Azt hiszem, ez egy elég komoly momentuma a tervnek, különösen akkor, ha ezek az őrtornyok tényleg annyira veszélyesek, ahogy állítjátok…

– Igen, jól mondtad, odasétálnak – bólintott Ward, a terv ezen részét kifejezetten Espadára szabták, ennek megfelelően folytatta –, mégpedig a te lábadon. Ebben te vagy a legjobb. Egy éjszaka, maximum kettő alatt el kell helyezned az összes bombát.

– Aha – nyugtázta a fiú hitetlenkedő éllel hangjában a 3D-s térképet fürkészve –, és mind a tíz negyed falaira, a vasútállomásra és a sugárutak tornyaira is akartok bombát? Ennyit elhelyezni egy hét is kevés lenne…

– Ahogy ennyi bombát megcsinálni is – nyugtatta meg Harmadik, jelezve, hogy ezzel a problémával maguk is számoltak –, éppen ezért csak az itteni és a szomszédos negyedek falára kerül majd bomba. Ahogy az állomás és a sugárút esetében is csak a legközelebbi helyekre utazunk majd. Hat-hét bástyának kell majd elég halottat termelnie…

– Halottat? – Kérdezett most közbe Loire is, de senki sem reagált a felháborodott kérdésre.

– Úgy kell készülnünk, hogy minden meglegyen egy éjszaka alatt – Ward egyentlen pillantásával csendre intette a lányt –, evidens módon a belső fal hozzánk közelebb eső nyegedeivel kezdesz majd. Innen annyi halottat kell majd bagyűjtenünk, amennyit csak lehet, úgyhogy ide kerülnek a nagyobb hatósugarú bombák. Teljesen át kell törnünk a falat, különben nem jutunk be. A vasútállomás és a sugárút csak ezután jönnek majd. A térépek szerint a fal szerviz járatain át nem nehéz bejutni, csak ismerni kell őket. Jól lopakodsz, biztos kikerülöd majd az őröket. De a biztonság kedvéért Bastion majd elkísér, hogy védve légy. És azt akarom, hogy Harmadikot is vidd magaddal, hogy tudjon segíteni, ha valami nem úgy alakul a bombáival.

– Amit én tervezek, az nem szokott besülni – utasította el a feltételezést Simon –, persze jelen esetben valóban nem árt az óvatosság.

– Harmadik jöhet – rázta meg a fejét Espada, közben elengedte a füle mellett a másik megjegyzését –, de Bastion nem. Kettőnél többen már nem lehet lopakodni. Majd levéd minket, mikor elindulunk. És legfeljebb addig nem alszik, amíg vissza nem jövünk.

– Nekem az is jó, ha kivitelezhető – egyezett bele Ward, kissé meg is lepte, hogy öccse ilyen könnyen belement az együttműködésbe, ismerve a legendás jó viszonyát Harmadikkal, őszintén megvallva, nem erre számított.

– Részemről rendben – egyezett bele Bastion is.

– Még egy dolog a bombákhoz – Ward ekkor megint Loire-t nézte, minden szava neki szólt –, nem tudjuk mennyi halott lesz, reméljük, minél több. És neked mindet fel kell keltened. Ha nem megy mind, annyit, amennyit tudsz. A halottak törnek majd utat nekünk az erődbe, és tartják távol a túlerőt a város többi részéről. Mi csak akkor indulunk rohamra, ha nekik sikerült utat nyitniuk…

Loire nem szólt semmit, csak erőtlenül bólintott. Elfogadta a tervet, tudta az esetleges csendes nem tetszésen kívül nem tehet mást. Persze szívesen hangot adott volna annak, hogy részéről viszont annyira nincs rendben.

– Akkor, ha mindenkinek megfelel a terv, lássuk a pontos részleteket – terelte vissza hallgatóság figyelmét a 3D-s tervező asztal felé Hence.

Ezek után Hence és Ward kimerítően elmagyarázták, hogy hogyan tervezik pontosan az ostromot. Hogyan juttatják be a városba a Mély embereit. Természetesen Loire-ra várt a feladat, hogy behozza őket a falon. Ahogy az is, hogy az ostrom előestéjén lezárja az összes olyan kaput, amin át segítség érkezhetne a városba a Rendfenntartók hívására. Úgy tervezték, hogy ezekhez a bejáratokhoz valaki elkíséri majd, aki vigyázni tud majd rá, amíg Loire lezárja a várost.

Ahogy külön felhívták a figyelmüket, a legveszélyesebb és legjobban védett hely, ahova el kell majd osonniuk, az autópálya kapu lesz, aminek a túloldalán megálltak, mikor elérték a várost… mintha csak egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna. Loire ezt a tervet sokkal nyugodtabban vette tudomásul, mint az előbbi, halottakkal kapcsolatosat. Úgy volt vele, hogy a fal eddig is segítőkésznek bizonyult, hiszen ellenállás nélkül engedte őket ki és be is. Éppen emiatt attól nem tartott, hogy a kapuknál akadályokba ütközik majd.

Azért viszont, hogy Espada is jobban kiismerhesse magát az érintett területeken, mire a bombák elkészülnek, engedélyt kapott éjszakánként minimális kiséretettel kilépni az utcákra, hogy megismerje a várost, és megtalálja a lebiztonságosabb lopkodási útvonalakat. Annál is inkább szükség van erre, mert a bombák elhelyezése után azt is tudniuk kell, hogyan juthatnak a leggyorsabban biztonságos távolságra a robbanásoktól.

Harmadikra jutott a terv neheze és legkellemetlenebb része, vagyis az, hogy elkészítse a bombákat. Abban már korábban – a többiek érkezése előtt – megegyeztek, hogy listába szedi majd, amire szüksége lesz. Persze a biztonság kedvéért a kritikus anyagokra ír alternatívát is, hiszen fel kell készülniük arra az eshetőségre is, hogy esetleg a szükséges anyagokból valami hiánycikknek bizonyul Csillagfényfokon.

Hosszú órákig ültek még a taktikai teremben, mire mindent átbeszéltek. Addig nem is lett vége a megbeszélésnek, amíg az utolsó, legapróbb mozzanatig mindent ki nem veséztek. Harmadik eddigre már azt hitte, leesik a feje, olyan fáradt volt. Nem is értette, hogy bírhatja olyan jól Hence és a két hadvezére. De ő maga nem egyszer eszmélt arra, hogy pár pillanatra elaludt, és a feje lebillent. Lassan komolyan kezdett attól tartani, hogy a következő bóbiskoláskor lefejeli az asztallapot. Számára kifejezetten egy megváltással ért fel az, mikor Hence végre dolguk végeztével feloszlatta a haditanácsot.

– Mindannyiunkra ráfér az alvás – mondta végül –, holnap reggelig nyugtot hagyok nektek.

Harmadiknak eddigre minden vágya csupán annyi volt, hogy elnyúlhasson egy ágyon, és végre alhasson pár órát. Minden gondolata annyira ekörül forgott, hogy mikor végre beléptek a szobájukba, elterült az első ágyon, miről úgy tűnt neki, hogy nem sajátította még ki senki. Már épp leragadtak volna a szemei, mikor Loire felháborodott kitörése felrázta. Ennél tovább nem bírta magában tartani az ellenérzéseit.

– Ti tényleg mind egyet értetek ezzel az agyrémmel? – hangosabban és agresszívebben csattant fel, mint ahogy szerette volna. – Ez egy borzasztó terv! Nem mondtam ott… mert… Csak ti…? Én képtelen vagyok elfogadni, hogy…

Elcsuklott a hangja, nem igazán tudta megfogalmazni, hogy mi is zavarja igazán. Abban volt csak biztos, hogy minden porcikája tiltakozott egy ilyen aljas terv ellen. Persze valahol egészen mélyen azért be kellett látnia, hogy mivel feladatot kaptak, viszont segítséget nem, kénytelenek abból építkezni, ami jelen helyzetükben hozzáférhető. Jelentse bár ez a halottakat…

Dōrban teljesen más volt felkelteni az elesetteket, számát sem tudta, hányat hívott életre közülük. De akkor nem válogatott, felkeltett bárkit, bármelyik oldalról, akit csak elért. Eddig még nem is gondolt bele, de most rádöbbent, akkor ott volt a megnyugtató tudtat, hogy azokat az embereket nem ők ölték meg. Többségében legalábbis. De most csapdába akarják terelni őket, és lemészárolni, tömegesen, mint valami túlszaporodott állatokat.

Persze azért ahhoz sem volt kedve, hogy hagyják magukat felkoncolni a felfoghatatlan túlerő által. Ami kétségtelenül bekövetkezne, ha nem élnének bármivel, ami győzelemre viheti őket. Cincálni kezdte a lelkiismerete. Ennyit akart csak mondani, ennél kissé kevésbé kuszán. Mégis olyannyira képtelen volt kifejezni, a gondolatait, hogy dadogó tiltakozása leginkább furcsasága egy újabb megnyilvánulásának tűnt. Társai sem tudták másnak értelmezni ezt a gyerekesnek tűnő ellenszegülést.

– Egyikünk részéről sincs rendben – könyökölt fel Harmadik, és megpróbált értelmes választ adni Loire tiltakozására, miközben kidörzsölte az álmot a szeméből –, de ahogy Ward is mondta, nincs más megoldás. Kevesen vagyunk, ezt a túlerőt másképp nem tudjuk legyűrni. De neked nincs miért rosszul érezned magad, az én bombáim fogják megölni őket. Neked csak feltámasztani kell majd a halottakat.

Ahogy ezeket mondta, Espada felkapta fejét, nem volt biztos benne, hogy jól értelmezte azt, amit Harmadik kimondatlanul is sugallt. Espada annak alapján, ahogy megismerte Harmadikot, joggal feltételezte, hogy nem csinál lelkiismereti kérdést abból, hogy hányan halnak meg a találmányaitól. Viszont Harmadik akkor először nem moshatta kezeit, és nem is ringathatta magát kényelmes tudatlanságban.

Espadának arról nem lehetett tudomása, hogy azért nem okozott Simonnak eddig szívfájdalmat, mert eddig bármit tervezett is a Scientia Castinae-nek, egyiket sem ő használta fel. De akkor Espada megsejtett valamit Simon érzéseiből, sőt ahogy rá pillantott, a gyötrő lelkiismeretet is látta feszesen tartott vállaira nehezedni.

Espada kezdte sejteni, hogy Harmadik már másképp tekintett vissza a korábbi időkre. Látta rajta, hogy már nem érti a régi önmagát, és a korábbi elvakult gyűlöletet sem. Espada nem tudta letagadni a felismerést, hogy a fal tövében eltöltött idő alatt Harmadik megkedvelte őket. Mindüket. Espada látta rajta a felismerést, hogy a mágusok is ugyanolyan emberek, mint bárki más. Ugyanúgy éreznek, véreznek, és meg is halnak, ha úgy alakul.

És őszintén megvallva, ezek a látványos változások, amiken Simon keresztülment, őt is megérintették. Nem tudta volna pontosan megnevezni, hogy mit érzett akkor, de az a bizsergés a mellkasában akárhányszor csak ránézett Harmadikra, az megrettentette.

– Nézd, Loire – Espadának a gyomra is összerándult Harmadik elgyötört hangját hallva –, ez szerintem is egy kifejezetten szar helyzet. Most előszőr fogom a találmányaimat olyanok ellen használni, mint amilyen egyszerű ember én is vagyok. Ha innen nézzük, én sem értek egyet Ward tervével. De ha nekem kellene megszerveznem ezt az ostromot, én is erre jutottam volna.

– Animust kelteni – tett arra még egy kísérletet Loire, hogy megértesse a többiekkel, mennyire tiltakozik minden jó érzése a terv ellen -, az nem ugyanaz! Ők már nem emberek lesznek… Miattatok…

– Tőlem aztán csinálhatsz belőle erkölcsi kérdést magadnak – zárta le a vitát Ward, épp nem volt türelme ahhoz, hogy magyarázkodjon –, nem érdekel. Megkaptad a parancsot. De hogy megkönnyítsem neked az engedelmeskedést, elmondom, hogy ők gondolkodás nélkül bármelyikünket megölik majd. Mégis mit hiszel, mi vár az olyan betolakodókra, mint mi?

– Én csak…

– Nem akarok kifogásokat, Loire! – Ward érezte, hogy a türelme végére ért, minden frusztrációja egyszerre robbant ki belőle. – Ha eddig még senki sem világosított fel róla, háborúban vagyunk! Aminek te is a része vagy! Én pedig a csatában a parancsnokod vagyok. Nem érdekel, hogy éled meg, csak az, hogy befogd a szád, és engedelmeskedj, az Istenek szerelmére! Világos voltam?

Indulatai annyira elragadták egy pillanatra, hogy azt sem hallotta, hogy Loire meghunyászkodva elsuttogott egy „igen, világos”-t. Ward akkori kirohanása egyszerre szólt annak, hogy él, pedig nem kéne. Annak, hogy Loire akkor nem kérte ki magának ennyire az utasítást, mikor őt kellett visszahozni.

Az pedig megijesztette, hogy a feltámasztása óta fokozatosan fakult az az érzés, hogy ennek zavarnia kellene a ténynek, hogy él. Mikor erre gondolt, mindig próbált kapaszkodni az egyre halványodó érzésekbe. Hiszen mi van akkor, ha elveszti ezeket? Ha nem fogja tudni, mi a helyes?

Akkor dühében legszívesebben Loire fejéhez vágta volna, hogy ha ennyire zavarják az animusok, tegye velük is azt, amit vele. De utána ne csodálkozzon, ha utána kikérik maguknak a létezést. Ahogy ez átvillant az agyán, az elrettentő gondolat szerencsére még időben lehűtötte, és megakadályozta benne, hogy ezeket ki is mondja. Valahol az emlékei legmélyén újra hallotta Harmadik hangját, miszerint hálásnak kellene lennie. Ez elég volt ahhoz, hogy emlékeztesse rá, hogy csak ők négyen számítanak már neki.