69. Egy kislépés

A kövek a városba is éppen olyan gyorsan visszavezették a hármast, mint ahogy Loire-t nem sokkal korábban a másik kettőhöz is elhozták. Amíg áthaladtak a falon, Loire elérkezettnek érezte az időt, hogy felvilágosítsa a társait arról, hogy mire kell számítaniuk majd az ellenállástól. Próbálta felkészíteni őket a nem túl barátságos fogadtatásra, ami feltehetőleg őket is várja majd. Kifejezetten Bastiont. Ikrét nem nyugtatták meg az elhangzottak, de most az egyszer próbálta ő is Loire nemtörődömségét magára erőltetni, hiszen nagy valószínűséggel úgysem tehet majd semmit ellene.

Amint átértek a falon, Loire két korábbi kísérője azonnal felbukkant mellettük, hogy ha készségesen nem is, de az ellenálláshoz vezessék őket. Nem nagyon mondtak semmit, jobbára csak az utat mutatták. Persze Bastion figyelmét nem kerülte el, hogy míg egyikük ment legelöl, a másik mindannyiuk háta mögé került. Bántotta ez a fajta bizalmatlan óvintézkedés.

Az meg még jobban zavarta, hogy aki legelöl ment, többször hátranézett, és a kezében tartott kék-ezüst kalapácsot méregette. Nem kellett nagyon értenie az emberekhez, hogy minden létező bizalmatlanságot kiolvasson abból az újra meg újra felé forduló gyanakvó pillantásból. Semmit sem kellett mondania, mindkét vezetőjük azonnal tudta róla, hogy mágus, és éppen ennyire kezelték ellenségesen is. Semmi sem változott a hozzáállásukban, mikor megérkeztek a főhadiszállás épületébe, és megálltak a csapat halomba rakott fegyverei mellett.

– Adjátok át minden fegyvereteket – nem is kérte, követelte a vezetőjük.

Harmadik úgy volt vele, hogy ha Ward ebbe belement, akkor annyira nem lehet vészes a helyzet, csak a kezdeti nehézségeken kell túljutniuk. Figyelte Loire-t is, aki egy szó nélkül átadta a bátyjától kapott kést, de a két párbajtőre a rá erősített tokban az oldalán maradt. A vezetőjüket egyelőre viszont Bastion kalapácsa szemmel láthatóan jobban feszélyezte.

– A kalapácsot is – nyújtotta a nyele felé a kezét.

– Inkább odateszem én a többi közé – lépett egyet óvatosan, szabad kezét megadóan magától eltartva Bastion a kupac felé, de fenyegetően útját állták.

– Azt mondtam add ide!

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, de tessék – tartotta egy könnyed mozdulattal a nyelet a vezetőjük felé, egyértelmű volt, nem hatna rájuk semmilyen észérv.

Az pedig türelmetlenül rámarkolt. De amint Bastion elengedte az ezüst fegyvert, az azonnal elnehezedett a férfi szorításában, és szinte kifordult a kezéből. Éles csengéssel ért földet az udvar szögletes kövekből kirakott padlóján. Bastion töretlen közönnyel figyelte a vele szemben álló, dühtől tajtékzó vezetőjüket. Már akkor levédte magukat, mikor Loire szólt, hogy elérték a falból a városba vezető ajtót. Tudta, nincs mitől félniük.

– Az megvan ugye, hogy mágusok vagyunk? – kérdezte kissé gúnyolódva. – Az én kalapácsomat senki sem bírja el, csak én. Az ő tőreit pedig senki sem foghatja meg rajta kívül, még mi sem. Szóval, ha elfogadtok egy tanácsot, azzal én nem tennék próbát.

Harmadik sejtette, hogy jelenleg Bastion sem áll éppen a diplomácia magaslatán. Azonnal le tudta mérni, mennyire sértve érzi magát, amiért így lekezelik. Lombardiában és az Első Tacticus fiaként biztos, hogy nem ehhez szokott. Harmadik viszont nemcsak ismerte, hanem tökéletesen értette is ezt a bánásmódot, amivel viseltettek a két mágus irányában. Számkivetett árvaként ezerszer volt benne része. Ha nem is ugyanebben, de hasolóban. Ezért elhatározta, hogy közbelép, és megmenti a helyzetből a menthetőt. Bastion és a másik két férfi közé lépett.

– Nézd – szándékosan kerülte még a kalapács érintését is –, természetesen nem akarunk ellenszegülni – átnyújtotta a puskáját, és lecsatolta magáról a pisztolyait is –, ők is beleegyeztek, hogy leteszik a fegyvereket. Ha engeditek, hogy a többi közé tegyék őket, már túl is leszünk rajta.

Két kísérőjük kelletlenül állt el az útjukból, a kalapács miatti kudarc legalább egy kissé jobb belátásra bírta őket. De bizalmatlan pillantásuk minden mozdulatukat követte. Bastion és Loire egyetlen további szó nélkül tették a kalapácsot és a tőröket a kupac tetejére.

– Megbizonyosodhattok róla, hogy nem maradt nálunk semmi – lépett ismét eléjük Harmadik, két kezét felemelte, hogy végigtapogathassák, ha az jobban megnyugtatja őket.

– Arra nem lesz szükség – lépett ki a lépcsőház ajtón Hence, bizonyára az iménti zajt követte –, most bízunk egymásban. Erre gyertek – invitálta be a hármast.

Loire megkönnyebbült, hogy most senki sem akarja bekötni a szemét. Az éppen eléggé volt kellemetlen elsőre is, nem vágyott megismételni. Elindultak fel a lépcsőn. Bastion pedig egy-két lépcsőforduló után enyhített a védelmükön. Még maga is meglepődött rajta, mennyivel jobban bírja a korábbi napokhoz képest, ennek ellenére még koránt sem volt tökéletesen. Éppen ezért nem akarta felesleges megerőltetésnek kitenni magát. Maga miatt a többiek biztonságát sosem tette volna kockára, ezért igyekezett megtalálni az egyensúlyt a védelem és önmaga kímélése közt.

Hence ugyanabba a szobába vezette vissza őket, amit előző éjjel kaptak tőle. Mikor beléptek, Wardot az asztalnál ülve találták, Espada viszont az egyik ágyban aludt. A vezetőjük szóvá is tette.

– Te aztán módosított vagy a javából. Alig eszel, alig alszol.

– Felváltva alszunk – hazudta szemrebbenés nélkül Ward.

– Azt hittem bízunk egymásban.

– Bízunk – vont vállat –, csak azok a fránya berögződések.

Azzal az ágy mellé lépett, hogy felrázza Espadát, de a fiú már magától is ébredezni kezdett a beszélgetés hangjaira. Pillantása végigfutott a társaságon. Azonnal leolvasható volt az arcáról a megkönnyebbülés, hogy végre újra teljes a létszám. Ez Hence figyelmét sem kerülhette el.

– Lassan reggeli idő van – nézett hol Wardra, hol Harmadikra, látszott, hogy őket könyvelte el rangidőseknek, a többiekkel nem foglalkozott –, hozathatom ide a reggeliteket, vagy ehetettek velünk. De utána el akarom kezdeni a tervezést.

– Nem tudom, mennyire jó ötlet az embereiddel enni, úgy vettem észre, nem kedvelitek a szabad mágusokat. Nem örülnék, ha atrocitások érnék őket.

Hence-t leszámítva mind tudták, miért igyekszik elkerülni a többiekkel való érintkezést, az ellenállók előtt nem tudná mivel magyarázni, hogy miért nem eszik. Biztos nem vetne rájuk jó fényt, ha a végén még azt hinnék, hogy derogál neki leereszkedni fennhélyázásából az ellenállók közé.

– Igazad lehet – egyezett bele Hence –, valóban lehet, hogy erre fel kellene készítenem őket. Adjatok egy pár percet, hogy bejelentést tehessek rólatok. A reggeliteket most még ide küldetem, de az ebéd az egyszerűség kedvéért már velük lesz.

Azzal otthagyta őket. Amint becsukódott mögötte az ajtó, és a lépései zaja is elhalt a folyosón, Ward azonnal Loire-hoz fordult.

– Csinálj velem valamit, hogy enni tudjak! – mondta neki olyan halkan, hogy biztosan ne hallatszódhasson ki a szűkös szobából.

Loire döbbenten meredt rá. Ugyanazzal az értetlen felháborodott tekintettel, amivel Bastionra is nézett, mikor arra kérte, hogy támassza fel. A többiek pisszenni sem mertek, csak lélegzet visszafojtva figyelték a jelenetet. Loire pedig megérezte magában a Lényt, és elhűlten válaszolta Ward kérésére azt, amit suttogott neki.

– Ha megteszem, azzal meggyengítelek. Onnantól kezdve rendszeresen enned kell majd, hogy a tested… – elcsuklott a hangja – ilyen maradjon.

– Nem érdekel – rázta meg a fejét Ward –, nem lóghatok ki közülük. Csak csináld, aztán ha bevettük a várost, majd visszacsinálod. Gyerünk! Még azelőtt, hogy visszaér.

Loire még mindig érezte magában a Lényt, nem is ő irányította a mozdulatait, mikor odalépett Ward elé. Egyik tenyerét a mellkasára helyezte, és maga sem értette, hogy mi történik, egy kis villám pattant ki belőle, egyenesen Ward szívébe. Ő hátra tántorodott tőle, amióta felélesztették nem érzett semmit a testével, de ez most, határozottan kellemetlen volt.

– Nem tudom, milyen hatással lesz rád – mondta elhaló hangon Loire, ekkor már ismét önmaga volt –, és hogy milyen időközönként kell majd enned…

– Majd kitaláljuk – hagyta annyiban Ward.

Bastion döbbenten figyelte a jelenetet. Nem mondott semmit, nem értette, mi történt. De abban egészen bizonyos volt, hogy nem tetszett neki. Elrettentette a gondolat, hogy Loire esetleg nemcsak összehord hetet-havat arról a lényről, akiről korábban is zagyvált már. De nem volt módja semmit sem kérdezni, vagy mondani erre. Egyrészt mert mindenki ott volt, és erről inkább négyszemközt beszélt volna. Másrészt pedig azért, mert két, számára ismeretlen nő lépett be, tálcákat tartottak a kezükben.

Ugyanolyan szürke ruhát viseltek, amilyen még Loire-on is volt. Arcukat is a szürke kendő taakrta. A szobában tartózkodók elléptek az útjukból, hagyták, hogy a tányérokat, lepakolják a rozoga asztalra. A nők félszegen mozogtak a kis szobában, szinte rájuk sem mertek nézni. Amint letették az ételt, azonnal, egy szó nélkül távoztak is. Egy pillanattal sem töltöttek köztük több időt a feltétlenül szükségesnél.

Ahogy azok ketten távoztak, Ward is közelebb lépett az asztalhoz. Megcsapta az orrát az étel illata. Egyszerű kukoricakása volt bármilyen feltét nélkül. Ha akkor megkérdezik, hogy mit érzett, nem tudta volna megmondani. Nem egyszerűen éhséget. Az étel utáni sóvárgás jobban marta, mint az éhség, jobban, mint amire vissza tudott emlékezni. Pedig ha valaki, ő aztán tudott volna mesélni róla, mit jelent éhesnek lenni.

– Akkor talán együnk – rázta fel Harmadik hangja.

Mindannyian épp eléggé voltak éhesek ahhoz, hogy ne akarjanak a javaslat ellen tiltakozni. És épp eléggé fásultak ahhoz, hogy ne akarjanak semmit hozzáfűzni a Loire és Ward közti jelenethez. Körbeülték hát az asztalt, ki-ki maga elé húzott egy tányért, és kanalazni kezdték a kukoricakását. Ward maga sem tudta, hogy mit vár attól, hogy újra tud enni, de abban egészen biztos volt, hogy nem azt kapta, amire számított.

Szinte semmi ízt nem érzett, csak az egyik falatot nyelte a másik után. Gépiesen. És mikor elfogyott az élet, a végén jóllakottság érzése is elmaradt. Azt a mardosó, éhségnek alig nevezhető vágyakozó követelőzést is épphogy képes volt csak elnyomi az idegpályáin. El is gondolkozott egy pillanatra, hogy jó ötlet volt-e ezt kérni Loire-tól. De ahogy befejezték az evést, Hence lépett be ismét a szobájukba. És mikor megszólalt, Ward legalább a felől biztos lehetett, hogy ha jobban nem is érzi magát, de egy jó pontot szerzett a vendéglátójuknál.

– Mondtam én, hogy lesz még módod megéhezni – vigyorgott rá Hence.

– Nem állítottam az ellenkezőjét – próbálta viszonozni a humort Ward, de az arca inkább tűnt kelletlennek, mint őszintének.

Szerencsére Hence ezt sem vette magára, mint ahogy eddig semmit. Inkább kedélyesen elmondta, hogy mit is akar ez alkalommal.

– Látom, pont jókor jöttem. Ha már végeztetek, talán tovább is mehetnénk a taktikai terembe. Szeretném megtudni, hogy mire jutottatok ez alatt az egy nap alatt.

Ward erre nem mondott semmit, csak felemelkedett az asztal mellől, jelezve, hogy tőle mehetnek. Nem nézte különösebben a többieket, hogy követték-e, de sejtette, hogy igen. Valószínűleg nem akarnának itt maradni a szűkös szobába zárva. Hence látva, hogy minden elszánták magukat, átvezette őket a taktikai terembe. Oda, ahol korábban annyi rettenetesen unalmas órát töltöttek.

Mire ők hatan megérkeztek, ketten már várták őket. Az egyikük az éjjeli járőrök közül az a férfi volt, akinek a fiát túszként használták. A másik, a katona a függő folyosóról, aki zsákot húzatott Loire fejére. Döbbent csendben vették tudomásul a jelenlétüket. Hence pedig annyi magyarázatot fűzött hozzá az ottlétükhöz:

– Ők a helyetteseim. Ha úgy tetszik a jobb és bal kezem. Mi hárman hozzuk a döntéseket. Az embereim is így ismerik őket; Jobb – mutatott a fiatalabbra –, és Bal –, fordult az idősebb felé. Ti is szólítsátok így őket.

Ward arcán semmi, egyetlen érzelem sem suhant át, pedig ő felismerte ennek a jelentőségét. A régi, még a Felbomlás kora előtti rendszerben választott a Rendfenntartók vezetője jobb és bal kezet, akik a király jobb és balkeze is voltak. Ők hajtották végre a király és a fő Rendfenntartó utasítását is, ami mintha csak a király szava lett volna. Ward úgy volt ezzel, hogy talán nincs is ezen mit csodálkozni, hiszen egy ekkora birodalom árnyékában csaknem furcsa az, hogy maradt fent valami a régi dolgokból.

– Tőlem – Wardtól aztán bárminek nevezhették volna azt a kettőt, ha azt mondják, ez a nevük, akkor ehhez tartják magukat, de a többi nem érdekelte.

– Akkor most, hogy túl vagyunk a bemutatkozáson – vezényelte tovább a beszélgetést Hence -, rögtön a lényegre is térnék. Mire jutottatok? Sikerült kiismernetek magatokat a városban?

– Amennyire térképeken lehetett, kiismertük magunkat. De ez messze nem ugyanaz, mint a saját szemünkkel látni, hogy milyen a valóságban.

– Mondtam már, hogy nem kockáztathatom, hogy a Rendfenntartók értesüljenek rólatok.

– Mondtad – hagyta annyiban Ward –, de kockázat nélkül még senki sem nyert háborút. Mi sem fogjuk megnyerni neked a várost a térképek mellől.

– Tisztában vagyok vele – Hence-en látszott, hogy egyre türelmetlenebb azzal kapcsolatban, hogy ez a kérdés mindig visszatér, és nem hajlandók tudomásul venni a válaszát -, ha eljött az ideje, senki sem fog titeket idebent tartani. De most már térjünk végre a tervekre. Honnan kezdjük az ostromra készülést?

– Honnan? – vonta fel a szemöldökét Ward. – Hát az alapoktól. A számoktól. Hányan vannak a Rendfenntartók?

– Olyan két-háromezren a városban, és azok, akiket még mozgósítani tudnak a környékről, ha kiderül, hogy mire készülünk.

– És az mennyi pontosan? Mert nekem ez még mindig elég tágnak tűnik…

– Az egyszerűség kedvéért számoljunk ötezerrel.

– Ötezer? Legyen. Két-három ezer a falakon belül, ötezer a falakon kívül. És vagyunk ellenük öten. Végül is lehetne rosszabb. Mondjuk, ezen az arányon ti még javíthattok. Neked hány embered van?

– Nagyjából kétszázötven. Nőkkel és gyerekekkel együtt megvan az ötszáz.

– Pazar – Harmadik azt hitte, le kell ülnie ezt a beszélgetést hallgatva, eddig is sejtette, hogy nekimenni a város Rendfenntartóinak öngyilkosság, de most már legalább egészen biztos lehetett benne.

– Kölyköket nem akarok a harcmezőn látni – Wardot hallhatólag még nem térítették el az iménti számok, amire bárki normális ember már rég feladta volna –, és nők közül is csak olyat, aki fogott már fegyvert, és nem kell neki megmutatni, melyik végén fogja meg a puskát. Egy dolog már most biztos, senkit sem hagyhatunk bejönni a városba. Tudni akarom, hol jöhetnek be, ha Csillagfényfok segítséget kér. Először oda koncentrálunk majd.

– Tetszik ez a taktika – vigyorodott el Hence –, mintha már hallottam volna valahol hasonlóról – utalt a világ felbomlására.

– De még így is kevesen leszünk – vetette ellen Harmadik nem véve tudomást az iménti megjegyzésről, közben remélte, hogy sikerül lehűtenie az ellenállás humoros kedvű vezetőjét is –, legyen háromszáz mindenkivel, akiket össze tudunk trombitálni. De ezrek ellen? Ezt te sem gondolhatod komolyan – ez már Wardnak, és az általa kiötlött, feltehetőleg elmebeteg ötletnek szólt.

– Ennyien valóban kevesen vagyunk – a férfi Loire-hoz fordult, már korábban megfordult a fejében a gondolat, de bízott benne, hogy csak B-tervként lesz rá szükség, nem pedig alapfelállásként –, hány halottat tudsz egyszerre irányítani?

– Fogalmam sincs! – robbant ki a megbotránkozott tiltakozás Loire-ból – Honnan kellene tudnom?

– Hány halottat mozgattál Dōrban? – próbált értelmes választ kiszedni a lányból Ward.

– Nem emlékszem! – tiltakozott továbbra is elszörnyedve a lány. – Volt ezer más, amire figyelnem kellett…

Most Hence volt az, aki csak kapkodta a fejét közöttük. Természetesen a hírek hozzájuk is eljutottak arról, hogy Dōr elesett. Ahogy az is, hogy a halottak szorították ki a dōriakat a városból. De a hírek valami egészen másról szóltak. Elmondhatatlan brutalitásról. Embertelen hatalomról, ami előtt nem állhat meg semmi és senki. Egyetlen hír sem szólt egy olyan lányról, aki akár lehetne egy közülük is. Nem tudta volna megmondani, hogyan képzelte el a Dōr halottait életre keltő mágust – vagyis inkább mágusokat –, de abban biztos volt, hogy nem így. Sokkal inkább erős férfiakra számított, mint amilyennek a másik mágust látta a csapatból.

Egy pillanatra elgondolkozott. Mikor Ward, a fémkarú és a lány hárman megérkeztek hozzá, arról nem kellett felvilágosítani, hogy a mágus lány animátor. Tudta, hogy a hozzájuk küldött csapatban lesz egy animátor is, már azelőtt, hogy egyáltalán felbukkantak volna a városban. Ezért adott parancsot, hogy ha megtalálják Eshter követeit, mindenképp kössék be az animátor szemét, amíg ki nem derül, hogy megbízhatnak bennük.

Egy pillanatra elbizonytalanodott. Honnan tudta ő mindezt? Honnan jött ez a csodával határos tudás? Aztán a gondolatai szinte azonnal el is terelődtek, ahogy a pillantása megakadt a mágus lány felháborodott, kivörösödött képén. Az a megnyugtató érzés maradt csak a kételyek helyén, hogy nem kell tudnia. Hagyta, hogy minden figyelmét elterelje a korábbi meglepettség.

Ismét eszébe jutott Dōr. Ahogy az is, hogy nem tudja, hány animátora lehet az Eshteri hadseregnek, de ha tippelnie kell, biztos azt mondja, egynél több. Ő is tudott az animusok forgalmazásának tilalmáról, ezt az információt az elzárt Régi Kointnens sem tudta kint tartani. De mikor meghallotta a híreket Dōr elestéről, biztos volt benne, hogy Eshter fittyet hány a törvényekre, és egy egész hadosztályt tart animátorokból. Éppen ezért, magától azt biztos sosem gondolta volna, hogy ez a lábain megállni is alig képes, esetlen lányka animusai képesek volnának megfordítani bármilyen város ostromát. Egyedül semmiképp. Ezt gondolta volna, ha nem hallgatja végig az iménti beszélgetést.

Ebben a pillanatban megszólalt a másik mágus, és ez kirántotta a gondolatai közül.

– Számolj úgy – Bastion most először fűzött bármit a beszélgetéshez –, hogy animusokkal sem lennénk elegen. Gondolj bele, akárhány halott volt is Dōrban, biztos nem érte el az ezreket. És ha még képes is annyit irányítani, honnan szerzel annyi halottat? Szóval én a helyedben nem építenék rájuk egy egész tervet.

– Hívhatunk a Mélyből is segítséget – szúrta közbe csevegő hangon Hence, mintha csak ő is hozzá szeretne járulni az ötletbörzéhez -, bejöhetnének arra, ahol a mágus behozott titeket.

Ezt a kijelentését követően megfagyott a levegő a teremben, hiszen egy ilyen felajánlás nem kissé szorult magyarázatra. Harmadiknak ekkor eszébe jutott, amiről korábban beszélni akart Warddal. Hence kijelentése pedig egy igazán rossz gyanút látszott igazolni. Átkozta is magát, hogy nem tette szóvá előbb. Éppen ezért mielőtt Ward igent vagy nemet mondhatott volna Hence ötletére, vagy egyáltalán számon kérhette volna, hogy ez hogy lehetséges, Harmadik megszólalt, és mindenki másnak a szavába vágott. Sejtette, hogy a két mágussal és Espadával ellentétben ő jó eséllyel büntetlenül megteheti.

– Szeretnénk pár szót váltani – mondta egyenesen Hence szemébe nézve –, csak mi öten.

– Szövetségesek vagyunk – a férfi a mindenkori közönnyel a hangjában válaszolt –, nincs mit titkolnunk egymás előtt. Bármit beszélnétek is meg, nem kell zavartatnotok magatokat miattunk.

Harmadik erre Wardhoz fordult megoldásért. Egyértelmű volt, hogy Hence és a két hadvezére nem fogják őket magukra hagyni. Ward viszonozta Harmadik pillantását, majd intett neki, hogy nyugodtan mondja, amit akar, vagy ne mondja, de mást most ő sem tehet. Harmadik nem szólalt meg azonnal. Nem volt benne biztos, hogyan vezethetné elő a Méregkeverő vallomásait.

– Ejnye, sosem gondoltam volna, hogy ez ennyire meglep majd titeket – nézett végig a döbbent társaságon Hence, és legnagyobb bosszúságára Ward volt az egyetlen, akin nem látott semmit, ennek ellenére csevegő hangon adott nekik magyarázatot –, a Túl-Kontinensen alaposan elkerült benneteket a történelem! A Mély és Csillagfényfok szövetséget kötött. A megállapodás úgy szólt, hogy a Mély megvédi Csillagfényfokot bármikor, bármi áron. Sosem álltunk két oldalon. A főváros nemes egyszerűséggel nem akart az új világrendhez csatlakozni. Ahogy a Mély sem. De egy szó, mint száz, a Hegyeket még mindig köti a megállapodás.

Vett egy nagy levegőt, felkészült arra, hogy felvilágítsa vendégeit az itteni világ történéseiről. Csakhogy vele egy időben Harmadik kivette a gyűrött könyvet a mellényzsebéből, és ledobta az asztalra. Ugyanabban a pillanatban kirobbant belőle az amiatt érzett felháborodás, hogy hülyének nézik őket.

– Igen, a Mély és Csillagfényfok valóban szövetséget kötött. Csakhogy az akkori Rendfenntartók kötötték a szövetséget a Hegyekkel. Ha itt valaki segítséget kérhet, azok a Rendfenntartók lesznek, akiktől el kéne foglalnunk ezt a szemétdombot. Értitek? Nem ezek! – intett hátra indulatosan Hence-re és a két hadvezére.

Az ellenállók vezetője erre kedélyesen felnevetett, mintha élete legjobb viccét mesélték volna el neki. Arcán a nevetés utáni kaján vigyorral szólalt meg:

– A látszat néha csal, ugye? Jól mondtad – rezzenetlenül állta Harmadik szikrázó pillantását –, az akkori Rendfenntartók. Semmit sem próbáltunk eltitkolni előletek. Ha hagytad volna, azzal folytatom, hogy akik most a várost uralják, nem a rend jogos fenntartói. Mi vagyunk azok. Vagyis, ami megmaradt belőlük – az értetlen, nyugtalan pillantásokat látva egy türelmetlen sóhaj kíséretében tovább beszélt –, nem lep meg, hogy nem tudjátok. Miután felbomlott a világ, a Túl-Kontinens itt hagyott minket, kivonta magát mindenből, ami itt történt. A király – tudjátok, akkor még volt ilyen, itt maradt.

A pátriárkák viszont mind áttelepültek az új központba. Hagytak itt maguk közül párat a feláldozhatók közül, a Rendfenntartók irányítására. A háború utáni szegénységben képtelenség volt rendet tartani. Az akkori elégedetlenkedők fellázadtak, az itt maradt pártiárkák hogy magukat mentsék, a lázadók elé dobták a királyt, a tömeg felkoncolta a családjával és teljes udvartásával együtt. A Rendfenntartók egy része, aki félt szembeszegülni velük, mellettük maradt. Puccsal átvették a hatalmat Csillagfényfokon. Az elődeink, akik nem értettek egyet a tisztogatásokkal, azért, hogy ne írtsák ki őket, a Sciencia Castitae-hez menekültek. Nekik voltak közvetlen kapcsolataik Salva Scientiával, kimenekítették azokat, akik menni akartak, és elrejtették a többit, aki maradni akart, hogy az új hatalom szem elől tévessze őket.

– De mit akart itt egy olyan csoport, mint a Sciencia Castitae? – kérdezte most teljesen értetlenül Espada, nem tudta elképzelni, ami nagyon is valószínűnek tűnt Hence elbeszéléséből, vagyis azt, hogy akkor még nem egy olyan csoport voltak, mint amivé az évek alatt kinőtték magukat.

– Ők a tudomány követei voltak – Hence teljesen közömbösen folytatta a magyarázatot –, az hozta ide őket, hogy a mágia nélküli orvoslás híre eljutott a Túl-Kontinensre is. Nem beszélnek róla, de ez lehetett az akkori háború egyik kiváltó oka is. Az akkori hatalom helyében nekem sem tetszett volna, hogy rontják az üzletemet, hiszen a gyógyulás mindig is a mágusok által ellátott, az állam kezében tartott monopólium volt.

A tudós ország küldöttei viszont nem így látták. Amit lehetett, haza akartak vinni ebből az eretnek tudásból. Nyíltan ezzel a céllal természetesen mégsem jöhettek, azt állították, hogy a zarándoklatuk célja, a blokád ála vett főváros segítése abban hogy mágia nélkül, vagy legalábbis jóval kevesebb mágiával létezzen. Aztán, mikor igazán forró lett a talaj, aki tudott, a tudósok közül is elmenekült innen. Mi viszont itt maradtunk, és az ő nevükben mi lettünk az ellenállás. Röviden így tudnám összefoglalni az eltelt százötven évet.

– Azt mondod, forró lett a talaj? Miért, mi történt? – kérdezett közbe Harmadik.

– Mágusok jöttek – vont vállat Hence –, rengetegen. Mondtam már, hogy nem tetszett nekik az új fenyegetés. Az volt a feladatuk, hogy mindenkit megöljenek, aki kapcsolatba került az eretnek tudással. Megölték majdnem minden orvosunkat is, aki túlélte, megtanította az elődeinket, amire csak tudta. Ebből a tudásból élünk mind a mai napig.

– Akkor mágusok is vannak az állítólagos rendfentartók között? – Harmadik feltételezése az eddig hallottak tükrében logikusnak tűnt. Kérdésére viszont meglepő módon nem Hence, hanem Bastion adta meg a cáfolatot.

– Kicsi az esélye. Köztudott, hogy mágusok csak a Szigeteken születnek. Ha azok a varázslók itt ragadtak a felbomláskor, nem hiszem, hogy kaphattak utánpótlást. Akkor pedig a Szigetektől elzárva élték itt le az életüket, és a hatalmuk is velük halt.

– Van egy-két mágusuk – egészítette ki Hence –, csempész portékák, főleg gyógyítók. Alkalmatlanok a harcra.

– Tudod az eddigieket bármivel igazolni? A puccsot, hogy ti vagyok a Felbomlás Rendfenntartóinak örökösei? – Ward eddigre unta el az információgyűjtést, szemöldökét kételkedve vonta fel, ez volt minden reakció, amit Hence elbeszélése ki tudott csikarni belőle.

– Természetesen nem – rázta meg a fejét a férfi –, csak a szavam van. És az a mágikus eszköz, amivel tudunk üzenni a Mélynek. Azt elődeink kimenekítették a Rendfenntartó toronyból, amikor el kellett hagyniuk. A Bitorlók nem tudnak kapcsolatba lépni a Méllyel, és hogy mi se tudjunk, a mai napig fenntartják az akkori blokádot. Az ő ellenőrzésük nélkül nincs ki- és bejárás. Nekik viszont bőven vannak kirendelt embereik a környező városokban és falvakban. Ők azóta is őrzik a saját rendjüket.

– De a Mélyt még mindig köti a szövetségetek? – kérdezte most Ward, miközben borostás állát dörzsölgette. Változatlanul a napokkal ezelőtti szőrzet borította. Eszébe sem jutott megborotválkozni, nehogy valakinek feltűnjön, nem nő.

Hence elgondolkodó képet vágott, és Harmadiknak egyáltalán nem tetszett ez a kifejezés az arcán.

– Ahogy mondtam már. Válaszolni fognak a hívásra – felelte teljes elszántsággal végül.

– Eddig még nem vettétek igénybe a segítségüket? – kérdezte még mindig gyanakodva Harmadik.

– Nem tudtuk volna – vont vállat Hence –, ti is észrevehettétek. Be vagyunk zárva ide, ők pedig ki. Az új hatalom engedélye nélkül moccanni sem lehet. Ha segítségül hívtuk volna őket, elvéreztek volna a falakon.

– Rendben, üzenjünk nekik – egyezett bele Ward, szándékosan fogalmazott így, hiszen már szövetségesek, valamikor pedig el kell kezdeniük csapatként vislekedni –, reméljük, hogy ők is úgy vélekednek a segítségnyújtásról, ahogy te hiszed. Mindenkire szükségünk lesz, akit csak küldeni tudnak. Ha megvan a válaszuk, és hogy mikor érkeznek, tudni akarok róla. Loire – biccentett most a lány felé –, majd beengedi őket a falon át.

– Rendben. Gyere velem – intett Wardnak –, ne vesztegessük az időt.

A férfi azonnal meg is indult vele, de az ajtóban még visszafordult a többiekhez, akiket Hence egyáltalán nem invitált magukkal – a saját két emberét sem hívta. Ward mondandóját Espadának címezte, arra kérte, hogy Hence két embere segítségével mondják el a többieknek, amire jutottak, mialatt vártak. Kérte, hogy segítsen Harmadiknak és Bastionnak is kiigazodni a térképeken, és megismerni a várost, amennyire csak lehetséges. Espada nem volt elragadtatva a feladattól, de úgy volt vele, hogy az unalomnál ez is jobb. Mikor a másik kettő távozott odainvitálta társait az egyik 3D-s asztali vetítő mellé, hogy elmondhasson nekik mindent, amire jutottak.

Igaz, egy teljes napnyi információt nem tudott volna átadni nekik, még akkor sem, ha épp nagyon túlteng benne a buzgóság. Épp csak addig jutott, hogy elmutogassa az őrposztokat, és a negyedek közti átjárókat. Ugyanis nem telt el fél óra addig, hogy Ward és Hence visszatérjenek. Amint beléptek, minden tekintet feléjük fordult, sőt Bastion már fel is tette a kérdést:

– Na, mire jutottatok?

– Jön segítség a Mélyből – felelte neki Ward helyett Hence – négyszáz embert tudnak küldeni. De még egy hét, mire ideérnek. Lassan jönnek, mindentől távol, nehogy az őrszemek észrevegyék őket.

– Ti kétszázötvenen, és ők négyszázan – számolt Harmadik – alakul ez.

– És a halottak – egészítette ki Ward –, ők adják majd a létszám hiányzó részét. Mindenkire szükségünk lesz, akit meg tudunk szerezni. Ki kell használnunk ezt a hetet.