68. Egy kislépés

Hence igazat mondott, onnantól kezdve tényleg nem maradt módjuk unatkozni. Az épületen belül végül is szabad mozgásteret kaptak, igaz csak őrökkel a nyomukban, de ez felüdülés volt ahhoz képest, hogy egy szűk szobába zárták őket. Legalább így egy fokkal komfortosabbá vált számukra a helyzet.

Hence láthatólag úgy érzete, hogy épp eléggé túlmagyarázta, miért nem engedi ki őket, de a biztonság kedvért mindent meg is tett azért, hogy elterelje erről a figyelmüket. Módot sem hagyott nekik, hogy egy esetleges szökésen gondolkozhassanak. A taktikai terembe kísértette őket, bár ő nem ment velük, az őreiknek meghagyta, hogy minden adatot bocsássanak a rendelkezésükre, ami csak a városról fellelhető náluk, és amit csak kérnek.

Elsőre döbbenetes volt a százötven éves technikai vívmányokon, vetítőn, számítógépeken nézegetni az alaprajzokat, 3D-s épületterveket. Világosan látszott, hogy Csillagfényfokon az eltelt, nem kevés idő alatt alig volt fejlődés. Mind a mai napig kissé feljavított felbomláskori eszközöket használtak. Csoda, hogy működésképes állapotban tudták tartani ezeket úgy, hogy az ellenállók a minimálisnál is kevesebb mágikus támogatáshoz jutottak. A hármas egyik ámulatból a másikba esett a rengeteg elavult eszköz láttán, egy múzeumban sem érezhették volna máshogy magukat.

A Hence által kijelölt ellenálló pedig készégesen bármit megmutogatott nekik ezeken a matuzsálem korú gépeken, amikre csak szükségük lehetett. Egyedül a fal belső szerkezetéről, a benne futó folyosókról nem volt semmi adatuk, erről a Ward által az egyik üres falra kivetített, még korábban kapott tervrajz volt a legteljesebb forrásuk. Még azt is megígérte az őreiknek, hogy valamelyik őskövület gépükre felmásolhatják a rajzokat, amint megérkezett Harmadik. Ward nem kételkedett, hogy Simon ezeket is jól ismeri.

Addig viszont arra használták az időt, hogy minél teljesebben megismerjék a várost. A melléjük rendelt ellenálló megmutatta nekik a rajzokon, hogy hol vannak a kapuk és átjárók a különböző negyedek között. A kapuk fölött minden esetben voltak őrposztok is, és Ward ezekből rögtön látta, hogy a legtöbb csak azért van, hogy legyen, de sem valós veszélyt, sem igazi kihívást nem jelent. Kivétel volt ez alól a Főnegyed a rendfenttartók főhadiszállásával. A térképeken egyből látszott, hogy az ottani őrállások úgy vannak elhelyezve, hogy mindent lássanak, hogy egy légy szárnyának a rezgése se maradhasson észrevétlen előttük.

Ward tudta, ha tényleg be akarják venni a várost, nagyon okosan kell majd ide összpontosítaniuk a támadásukat. Le kell választaniuk az egyes egységeket egymásról. Ehhez viszont hatalmas létszámfölényre lesz majd szükségük – pont amivel nem rendelkeztek –, különben nem jutnak át a védelmen.

És ahhoz, hogy ennél jobban tervezni tudjon, szüksége volt Bastion védelmére, Harmadik eszére és Espada leleményességére. Na és persze arra, hogy ezt az utóbbi kettőt együttműködésre bírja. Sejtette, hogy gyerekjáték lesz.

– Ne álmodozzatok – szólt rá Loire-ra és Espadára, mikor észrevette, hogy feltűnően unatkoznak és ásítoznak mellette –, inkább próbáljátok meg ezt a területet memorizálni – mutatott a kivetített Rendfenntartó központra.

– Már van valamilyen terved? – tudakolta Espada.

– Nem igazán – vont vállat Ward –, még sok információra van szükségem, hogy bármi használhatót tervezni tudjak. De az biztos, hogy ez a terület elengedhetetlen lesz a tervben.

Loire ezalatt végig igyekezett titkolni, hogy mennyire unatkozik és szenved. Azzal nem volt semmi gondja, hogy a csatatéren végrehajtsa azt, amire Ward utasítani fogja. De az is vitán felül állt számára, hogy ő maga kicsi eséllyel fog bármi értelmeset is hozzátenni a haditervhez. Szóval gondolatai mindenfele jártak, és alig jegyzett meg bármit a rázúdult rengeteg információból.

Éppen ezért a megváltás jeleként fogadta, amikor végre sötétedni kezdett. Az viszont aggasztotta, hogy nem tudták, Hence miként döntött arról, hogy melyiküket küldi majd vissza Bastionért és Harmadikért. De bízott benne, hogy ha nem is rá esik a választás, legalább ez az unalom maraton véget ér egy rövid időre.

Mikor már majdnem teljesen besötétedett, Hence meg is érkezett, két ellenálló kíséretében. Azok ketten furcsa ruhában voltak, nem azokat a kopott-szakadt félig katonai, félig civil ruhákból összeállított egyenruhát viselték, mint a többiek. Ha valakikhez hasonlítania kellett volna őket, papoknak gondolta volna azt a kettőt. Vagy a Felbomlás korából ismert varázstalan mágus-segéd gyógyítókat juttatták eszébe. Ahogy jobban szemügyre vette őket, arra jutott, hogy nem csodálkozna, ha ahhoz a régi testvériséghez tartoznának. Itt Csillagfényfokon sok minden változatlanul úgy maradt, ahogy a Birodalom idejében is volt, egyáltalán nem lenne hát ez sem furcsa.

Hence viszont nem nagyon hagyta őket sem bámészkodni, sem egymáson csodálkozni. Nem azért jött, hogy az időt vesztegesse, egyből Ward elé lépett. Változatlanul csak őt vette emberszámba hármójuk közül. A kezében egy fekete batyut tartott, leginkább alaktalan ruháknak tűntek úgy félig összegyűrve.

– Döntöttem – közölte abban a pillanatban amint megállt Ward előtt –, nekem mielőbb szükségem van egy tervre, amivel elfoglalhatjuk a várost. Neked viszont ehhez az embereid kellenek. Mehet értük a mágus. Ő a leggyorsabb. De még ma éjszaka vissza kell jönniük, mert nem akarok veszíteni még egy teljes napot.

Loire köpni-nyelni nem tudott a döbbenettől. Ő már a legelején lemondott arról, hogy őt fogják másik két társukért küldeni. Az alapján, ahogy őt itt kezelték, majdnem biztos volt abban, hogy Ward minden tiltakozásra ellenére is Espadára esik a választás. Még jobban megdöbbent, amint Hence elé lépett, és a kezébe nyomta a ráncosra gyűrt ruhákat. Az egyik darab egy alaktalan csuha volt, a másik egy elől-hátul bokáig érő, egész testet befedő kendő. Még a szemét is eltakarta, vékony szövésű hálót varrtak abba a részbe.

– Ebben mész – jelentette ki neki Hence, nem kérte, hanem utasította, majd két kísérője felé intett –, ha nem tudod, hogyan kell felvenni, ők segítenek.

Most ahogy a korábbinál jobban megnézte őket, arra jutott, hogy az ő csuhájuk is ugyanolyan, mint az egyik trampli ruhadarab, amit ő is kapott. Persze Loire-nak fogalma sem volt arról, hogy melyik végén kell ezekbe belebújni, és hogy hogyan állnak meg az emberen, olyan végtelenül nagynak tűntek. Ráadásul minden lepedőnyi redőjéből madzagok lógtak, értette ő, hogy ezekkel kellene magára rögzítenie, csak épp elképzelni sem tudta, mit hova kössön. Ügyetlenül forgatta a kezében a ruhákat, próbálta megfejteni a titkukat.

Hence-t viszont éppen eléggé irritálta ez az esetlenség, intett hát a kísérőinek, akik semmi perc alatt a lányra aggatták a formátlan göncöket. Loire pislogni sem tudott, már ki is kapták a kezéből a csuhát, áthúzták a nyakán, beborították az egész testét vele, majd a belevarrt kötelekkel csavarták körbe a derekát, vállát, így pedig bár gúzsba kötve érezte magát, de elég stabilan megállt rajta a ruha. A kendőt maga is a fejére tudta húzni, próbaképp meg is tette, az első gondolata az volt, hogy ilyen kényelmetlen és praktikátlan ruhadarabot nem sokszor viselt még. De azt el kellett ismernie, hogy a hálón át sokkal jobban ki lehetett látni, mint ahogy azt első ránézésre feltételezte volna.

– Hogy érzed benne magad? – kérdezte Espada, Loire elmosolyodott a kendő alatt, ugyan hogy érezné magát ebbe a sátorba kötözve?

– Látsz rendesen? – Ward sokkal lényegre törőbb kérdéseket tett fel.

– Persze, látok – lépett egy-kettőt próbaképp Loire –, csak azt nem értem, minek ez a vacak – húzta le a fejéről a kendőt.

– Hogy irgalmas nővérnek nézzenek a másik két testvérrel – felelt neki Hence, most először szólt hozzá –, nálunk senkinek sincs olyan szeme, mint nektek, mágusoknak. Ha bárki megállít az utcán, és a szemedbe néz, tudni fogja, hogy mi vagy.

– Várjunk csak! – kapott a kijelentésen Ward – Azt mondod, nincsenek mágusaitok… Az embered mégis tudta, hogy be kell kötni a szemét, hogy ne tudjon varázsolni… De ez csak az animátoroknál működik. Honnan tudtatok erről?

– Én mondtam nekik – vont vállat közönyösen Hence –, tudunk dolgokat, és használjuk is.

– Tudni akarom, honnan – Ward nem tágított –, minden mágus titokban tartja a gyengéit. Biztos egy sem beszélt volna erről olyan söpredéknek, mint ti.

– Ez fájt – kapott a szívéhez színpadias mozdulattal Hence, de nem vette fel a sértést, sőt úgy tűnt, határozottan szórakoztatja a helyzet –, biztos olvastam valahol. Megjegyzem, ami fontos.

Wardnak ez a válasz a legnagyobb jóindulattal is bűzlött, és a legkevésbé sem felelt meg. Azt még talán el is tudta volna fogadni, hogy bizonyos dolgokra nem emlékszik az ember, hogy hol olvasta. De egy ilyen sorsfordító tudás nem terem csak úgy bármelyik könyvben, annál kevésbé érezte hihetőnek, hogy Hence ne emlékezzen rá, hol találta. Mégis kénytelen volt annyiban hagyni, még úgy is, hogy egy partneri viszonyban őszinteséget várt volna el. Emiatt nem hagyta nyugodni az a gyanú sem, hogy mit tudhat még a mágusokról, amit nem mond el.

– Csak ő megy és az én két emberem – jelentette ki Hence, mikor Loire végre készen állt –, ti itt maradtok. Nem kockáztathatom, hogy kitudódjon, milyen segítségünk jött. Az embereim csak odáig kísérik, ahol rátok találtak. Majd az egyik épületből figyelik, hogy mikor jönnek vissza, és azonnal ide vezetik őket. De ahogy már mondtam, legkésőbb pirkadatig várnak. Ha a tieid elkésnek, sötétedésig rejtőzködniük kell. Minden kútba esik, ha meglátja őket egy őrjárat.

Ward egy bólintással vette tudomásul. Látta persze Espadán, hogy ő egyáltalán nem ért egyet ezzel a döntéssel, de bízott benne, van annyi magához való esze, hogy megtartsa magának a véleményét. Szerencsére feleslegesen aggódott, Espada egy szót sem szólt. Ha nem is értett egyet, mutatni sem mutatta. Miután mindenki készen állt az indulásra, Ward még Loire elé lépett, hogy még egy-két utasítással ellássa útravalónak.         

– Nem késtek el – jelentette ki a lánynak –, amint visszaértél a táborba, szedelőzködtők, és jöttök. Nincs pihenés, és élménybeszámoló sem. Útközben lesz időtök cseverészni. Ne cipeljetek felesleges kacatokat, csak azt, ami feltétlenül kell. Minden fegyvert, amink csak van, és ott maradt, hozzatok magatokkal – lehalkította a hangját, bár nem is értette, miért teszi, a szűk olvasó teremben nem tudott volna olyan halk lenni, hogy a mellette állók ne hallják –, a tőreidet is. Mindenre szükségünk lesz.

Hence figyelmét természetesen nem kerülhette el a páni rettegés, ami kiült a lány szemébe az utolsó utasítás elhangzása után. Azt is látta, hogy tiltakozni készül, és hogy Ward a egyáltalán nem lesz vevő rá.

– Mi van azokkal a tőrökkel? – kérdezte egyenesen Wardnak szegezve a kérdést.

– Semmi közöd hozzá – pattintotta le magáról a kellemetlen kíváncsiskodást –, te sem vagy őszinte a mágusok titkairól. Mi sem tartozunk válaszolni.

Hence elvigyorodott. Ward nem tudta volna megmondani, hogy mi van amögött a vigyor mögött. Sejtette, hogy elégedettség semmi esetre sincs. A vigyort leszámítva a férfi arca és a tekintete teljesen kifejezéstelen volt, semmit sem lehetett leolvasni róla.

– Rendben – hagyta annyiban –, ahogy kifelé mennek, visszakapja a fegyverét. Hogy legyen nála valami, bár mindannyiunk érdekében remélem, hogy nem lesz szüksége rá.

Loire nem merte elutasítani ezt a „jószándékot” annyival, hogy nincs rá szorulva. Meg egyébként is, azt a kést Wardtól kapta. Kerüljön csak vissza hozzá, úgy kerek a világegyetem. Espadára pillantott, tekintetük találkozott egy tört másodpercre, és a fiú arcán azt látta felvinni, amit ő is érzett. Nem tetszett egyiküknek sem ez az állandó erőfitogtatás a két férfi között. Sejtették persze, hogy ezek a játszmák komoly téttel mennek, az ostrom vezetéséért folyik a harc. Mégsem követhet két vezért a sereg.

Aztán az egyik szürke csuhás férfi Loire vállára tette a kezét, és határozott mozdulattal az ajtó felé irányította. A lány még vetett egy gyors búcsú pillantást a testvéreire, majd kilépett a folyosóra. Ahogy még a küszöbön hátrafordult, látta, hogy Ward visszaül a térképekkel telepakolt asztal elé, majd a becsukódó ajtó elfedte őket előle.

Megindult, követte a két férfit, azok tempósan mentek, nem vettek tudomást róla, hogy neki nem egyszerű lépést tartania velük a hosszú, alaktalan csuhában, és földig érő kendőben. Nem is lassítottak egészen addig, míg el nem érték a belső udvar azon részét, ahol elvették a fegyvereiket. Ott a kupacra mutattak, jelezve Loire-nak, hogy hozza magával azt, amire úgy érzi, szüksége van. A lány pedig csak a kést vette fel a kupacból, amit Wardtól kapott. Az kendő oldalsó hasítékán át a derekát átkötő kötelek közé tűzte, majd lépett egyet a kijárat felé.

Megállt, hogy a vezetői mehessenek előre. Ők ki is léptek a fekete éjszakába, a lány pedig egy hang nélkül követte őket. Ahogy az éjjeli hideg megcsapta az arcát, Loire-nak eszébe jutottak a hűséges kövek, amik átvezették a falon, majd miután bejutottak, szétküldte őket, hogy térképezzék fel a negyedet. Elszomorította a gondolat, hogy valahol biztos élettelenül fekszenek, hiszen mikor bekötötték a szemét, elszállt belőlük is az élet.

Furcsa dolog ez a mágia, gondolkozott el egy pillanatra. Még gyerekkorában a pincéjükben lakó animátor mester beszélt neki a mágusok gyengeségeiről. Elmondta azt is, hogy a felkeltett tárgyak fölött elveszti az mágus az uralmat, ha bekötik a szemét, de az animusok fölött nem. A valaha élők esetében az animálás másképp működött.

Megrázta magát, hogy visszakényszerítse gondolatait a valóságba. Kissé meg is döbbent azon, hogy milyen messze jutottak már az épülettől, ahol eddig tartották őket. Gondolatai visszaterelődtek a kövekre. Kiterjesztette az erejét, és magához szólította őket, hiszen a falban ismét szüksége lesz majd rájuk, hogy kitaláljon a városfal labirintusából.

A kövek pedig szinte azonnal engedelmeskedtek hívó szavának. Halk surrogással a város minden irányából mellé gyűltek, és követték az ajtóig, amin át a bejutottak a negyedbe. Kísérői, ha csodálkoztak is ezen, nem tették szóvá, sőt egyetlen szót sem szóltak, míg el nem érték a súlyos vasajtót.

– Itt fogunk várni az épületek takarásában – mutatott egy csipkésre repedezett házfal irányába az egyik kísérője – nagyjából három órád lesz visszaérni. Akkor még bőven marad időnk visszavezetni titeket a főhadiszállásra, még mielőtt világosodni kezdene.

– És ha elkésünk? – kérdezte Loire csak a biztonság kedvéért.

– Elbújunk – felelte neki most a másik –, senkit sem fogtok itt találni, csak a Rendfenntartók őreit. Akkor sötétedésig nem jöhettek elő a falból. Viszont én a helyedben nem tenném próbára a vendégszeretetünket.

Loire köszönte szépen, tökéletesen értette a rejtjeles fenyegetést, bár Wardot nem féltette, tudta, neki senki sem árthat. Espada biztonsága felől viszont a legkevésbé sem volt meggyőződve. Világos volt, nem késhet. Ennek ellenére sem hitte, hogy az itteniek kockáztatnák a szövetség létrejöttét azzal, hogy ártanak nekik, mégis úgy volt vele, jobb, ha nem teszi próbára a szerencséjüket. Így tehát csak bólintott a kísérőinek, és már éppen belépett volna az ajtón át a falba, mikor megállították.

– Erre szükséged lesz a sötétben – nyomta a kezébe az egyik tőlük elvett éjjellátót az egyik csuhás.

Loire kissé döbbenten vette el a felé nyújtott eszközt, és még megköszönni is elfelejtette. Fogalma sem volt, hogy hol rejtegették eddig, mert ő egyáltalán nem vette észre, hogy náluk volt. Aztán annyiban hagyta, hogy biztos a csuhája redői közt helyezte el.

Miután belépett a falba, elnézett a kövek mutatta irányba. De nem sok mindent látott, ahogy az ajtón átlépve ráborult a falak teljes sötétsége. Lehúzta a fejéről a kendőt, az övébe tűrte, és gyakorlott mozdulatokkal a fejére csatolta az éjjellátó maszkot.

Most, hogy egyedül volt a falban, és a kövek mutatták, hogy mely folyosókon menjen, gyorsan haladt a sötétben. Még maga is megdöbbent azon, hogy milyen hamar elérte a fal szélét. A titkos ajtó pedig egyetlen halk fohászára utat engedett neki a város körüli mezőre. Loire futva indult a táboruk felé, a kövek még mindig gurultak a nyomában. Nem szólt nekik, hogy várják meg az ajtónál.

Fél óra múlva már el is érte a tábort a híd alatt. A halványan pislákoló tűz mellett a bóbiskoló Harmadikat vette észre előbb. Azonnal ébredezni kezdett, ahogy Loire egyik kavicsa a lány közeledtére remegni kezdett a kezében. Harmadik azonnal kijózanodott, ahogy észrevette a furcsa alakot közeledni, Loire lába pedig a következő pillanatban földbe gyökerezett, Harmadik olyan gyorsan emelkedett fel, hogy a lánynak pislogni sem volt ideje, a férfi máris pisztolyt fogott rá, a fegyvert tartó kezét a másik, zseblámpát szorongató kezével támasztotta meg. Egyenesen Loire szemébe világított, aki legszívesebben felkiáltott volna, annyira fájt a retinájára robbanó éles fény.

– Ne gyere közelebb – figyelmeztette fojtott hangon –, lássam a kezed!

– Nyugi csak én vagyok – szólalt meg az éjjellátó alól Loire.

Bár még mindig jobbnak látta nem tenni semmilyen hirtelen mozdulatot, nehogy Harmadik ne ismerje fel, és elsüljön a kezében a kezében a pisztoly. Loire szeme annyira káprázott akkor, hogy nem volt biztos benne, hogy gyorsabb tudna lenni a golyónál. Óvatosan felemelte inkább a kezét, hogy lecsatolhassa a maszkot a fejéről. Harmadik addig nem is engedte le a pisztolyt, amíg meg nem látta az arcát.

– Ugyan mire mennél vele, ha látnád a kezem? – kérdezte vigyorogva a férfit, mikor meghallotta a megnyugtató hangot, hogy a pisztoly biztosítéka visszakattant nyugalmi állapotba.

– Bocs a fogadtatásért – mentegetőzött Harmadik, miközben a lámpát is lejjebb engedte.

Loire csak megrázta a fejét, hogy nem gond, ha akart is mondani valamit, azt elfelejtette aközben, ahogy végignézett a táboron. Harmadik önkéntelenül is elmosolyodott ezen a jellegzetes Loire-ságon. Be kellett ismernie magának, hogy szórakoztató is tudott lenni néha ez a furcsaság. Pillantásával követte Loire tekintetét, ahogy megállapodott a tőle nem messze a hálózsákjában alvó Bastionon, most valahogy nyugodtabbnak tűnt az álma, mint korábban.

– Ne aggódj, sokkal jobban van – nyugtatta meg azonnal Harmadik, ahogy észrevette, hogy mit néz –, nagyon jót tett neki ez az egy napos pihenés.

– Fel kell ébresztenünk – fordult vissza őrködő társa felé egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében Loire –, mennünk kell. Vissza kell érnünk még pirkadat előtt.

– Addig még nagyjából két óránk van – konstatálta Harmadik.

– Kelleni fog annyi idő. A városban csak éjjel lehetünk az utcán.

Nem adott egyéb magyarázatot, hanem Bastion mellé lépett, finoman megrázta a vállát. Majd megismételte kissé erőteljesebben is, látva, hogy bátyja nem reagál. Beletelt pár percbe, mire Bastion annyira magához tért, hogy azt is felfogja, Loire-t látja. A lány épp mondani akart neki valamit, de Bastion megelőzte.

– Hol van Espada? … és Ward? Jól vannak? – kérdezte álomittas hangon.

Loire nem tudta nem tudta nem észrevenni, hogy Bastion csak azért tette hozzá a kérdéséhez Wardot is, mert úgy volt illendő. Vak lett volna, ha nem ismeri fel, mennyire másképp kezelik bátyjukat a többiek, mióta visszahozták a Lénnyel. Espada volt a leginkább távolságtartó, Harmadik pedig a leggyanakvóbb. Bastionból is – bár még ő viselkedett a legtermészetesebben – érződtek azok a „nem feltétlenül tudja hova tenni Wardot” érzések.

Loire nem is értette őket. Az ő számára Ward épp annyira volt élő, mint bármelyikük. Egyértelműen ő volt, csak a halhatatlan test volt más. A furcsaságot Ward viselkedésében – amint nemcsak ő, hanem mindenki észrevett –, egyszerűen azzal magyarázta, hogy még nem szokta meg ezt az új állapotot. Kimondatlanul abban bízott, hogy idővel elmúlik Ward tiltakozása az ellen, hogy visszahozták.

– Minden rendben velük, mindkettejükkel. – Loire a nagyobb nyomaték kedvéért megnyomta az utolsó szót. 

Ezután Loire röviden elmondta, mi fogadta őket a városban, de azt a részt kissé cenzúrázva adta elő, hogy mennyire indult nehezen ez a kapcsolat. Úgy volt vele, hogy erre még lesz módja felkészíteni a másik kettőt, és addig sem kell időpazarló kérdésekre válaszolnia.

Mesélés közben pakolni kezdett. Az egyik hátizsákból kiborított mindent, csak a lőszereket, kötszereket és gyógyszereket szedte össze bele. A többi dolgot egyelőre kupacba rakta. A többivel is ugyanígy járt el. A sajátjából a Ward által kért dolgokon kívül nem felejtette el kivenni az átkot sem. A szükséges dolgok elfértek egy hátizsákban, még meg is lepődött, hogy ilyen kevés van. Több hátizsákra elosztva jóval nagyobbnak tűntek a készleteik.

Harmadik a halomba hordott mindenfélék közül összeszedte a kulacsokat, és a pakolásra kiválasztott hátizsákba dobálta. Bastion egyelőre csak figyelte őket, és próbált tisztességesen magához térni. Ebből az üresjáratból az zökkentette ki, hogy Harmadik vigyorogva reagált Loire felháborodott fújtatását hallva, mikor megpróbálta megemelni a zsákot.

– Ne aggódj, majd én cipelem. De a kulacsokat nem hagyhatjuk itt. Ha majd visszafele jövünk, vízre lesz szükségünk, a markunkban meg mégsem hozhatjuk el.

Ezzel Loire is egyetértett, sőt még Bastion is, bár ő semmi jelét nem adta, hogy figyelne. Mikor mindent összeszedtek, amit feltétlenül vinniük kellett, Harmadik és Loire a többi hátizsákba szórták a felesleges dolgaikat. Majd az egyik betonpillér alatti kőlépcsőfokok alá rejtették az akkor épp szükségtelen hátizsákokat. Loire a biztonság kedvéért meg is bűvölte őket, hogy rajtuk kívül más ne találhassa meg.

Mikor ez megvolt, visszalépdelt a már majdnem leégett tűz mellé, és felvette a földről a tőreit. A másik kettő ezalatt összeszedte az összes fegyverüket. Dolguk végeztével arra lettek figyelmesek, hogy Loire a tűz mellett térdel, a tőröket a térdére fektetve. Egyik tenyerét az egyik, másikat a másik fölött tartva. Szeme zölden izzott, és a pengék, majd a markolat is leírhatatlan fénnyel villantak föl, ahogy kezeit végig húzta felettük. Ezt megismételte párszor, majd felemelkedett a tűz mellől, és a két áruló tőrt is az övébe tűzte.

– Most mi a bánatot műveltél? – meredt rá elhűlve Harmadik.

– Visszatettem rá az átkot, amit a csapda állítója levett – adott magyarázatot kissé kelletlenül Loire –, akit megvág, nem lehet majd meggyógyítani, és feléleszteni sem. Remélem, én találom meg a rohadékot, csakhogy megkóstolhassa az átkomat.

– És mit csináltál még vele? – kérdezte Bastion is, akinek szemet szúrt, hogy nemcsak ennyi történt.

– Elvarázsoltam, hogy senki se foghassa meg őket, csak én. Ti sem – addigra már ismét fénytelen pocsolya szín szemét először Bastionra, majd Harmadikra emelte –, megöltek titeket. Még egyszer nem árthatnak senkinek, csak ha az én kezemben vannak.

Erre egyikük sem mondott semmi egyebet. Nem is volt mit. Már csak annyi volt hátra, hogy végre meginduljanak a városba, és maguk mögött hagyják ezt a rossz emlékű, híd alatti mezőt. Mielőtt még felkerekedtek volna volna, Harmadik nem felejtette el felvenni az azóta már teljesen leégett tűz mellől a majdnem ott felejtett regényt.

– Erre még szükségünk lesz – először Loire felé nyújtotta, hogy tegye el ő, mégiscsak az ő könyve, de mikor észrevette, hogy a lány sátor ruházatán nincs egyetlen zseb sem, inkább a saját mellényzsebébe csúsztatta.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Zoran Borojevic)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s