Mennyit érsz? – Az emberekhez jóakarat

Ez a történet egy korábbi novellám (Mennyit érsz?) főszereplőjének életéből mutat be egy újabb jelenetet. Illetve említés szintjén előkerül egy szereplő az Egy nap című novellámból is. Ezen utóbbi történet ismerete nem feltétlenül szükséges ennek a novellának a teljes megértéséhez. Ennek ellenére javaslom, hogy olvassátok el mindkettőt a csatolt linkeken a teljes élményhez.

December 25-e este volt, és Mike még mindig nem találta ki, hogy milyen indokkal ne menjen haza karácsonyra. Másnap. A nagycsaládi ebédre. Sajnos a távolság Edinburgh és Glasgow között egyáltalán nem volt jó indok, hiszen sem vonattal, sem a BMW mini S Cooperével nem volt túl hosszú az út. Kicsit rosszul is érezte magát, hogy ennyire kibúvót keresett a családi összejövetel alól, úgy meg különösen, hogy az utóbbi időben sikerült rendezni a viszonyát a szüleivel és Jennyvel, a húgával is.

Ennek ellenére arra még egyáltalán nem állt készen, hogy a nagyobb családdal töltse az ünnepet. Az unokatestvérei, nagybátyjai, nagynénjei között bőven akadtak olyanok, akik egyáltalán nem tudtak mit kezdeni a megjelenésével, a munkájával és úgy általában az egész lényével. Ez persze önmagában nem lett volna baj, hiszen Mike-nak mindig az volt a véleménye, hogy mindenkinek joga van azt tartani a másikról, amit csak éppen szeretne. És természetesen mindenkinek joga van arra is, hogy ezt a véleményét megtartsa magának.

Ő is köszönte szépen, nem egy embert ki nem állhatott, mégsem érezte elhivatott kötelességének, hogy a maga elgondolásai szerint megreformálja az életüket. Szóval, soha nem fogja megérteni, hogy mások miért akarták ilyen megszállottan gyógyítani ezt a “csodabogárságot”, ami csak nekik volt az, Mike-nak viszont a mindennapjait jelentette. És ahogy egyik karácsonyi összejövetel követte a másikat, egyre kevésbé tolerálta ezt a rokonaiba szorult megváltó komplexust.

Egyébként Mike imádta a karácsonyt. Na nem a családi felhajtást, és kínosan hallgatva végigült vacsorákat, mosolyogva megköszönve a sokadik teljesen felesleges ajándékot is, amivel fogalma sem volt, hogy mihez volt kezdeni. Nem, Mike a karácsonyra felöltöztetett várost szerette, a hangulatot, azt hogy az emberek figyelmesebbek voltak egymással az évnek ebben a szakában. És persze odavolt az összes rettenetesen szirupos, menthetetlenül romantikus filmért is. Talán éppen azért, mert ő maga is vágyott egy kis karácsonyi csodára, ami valahogy mindig elkerülte az eltelt évek alatt.

Szóval kifogása még mindig nem igazán volt, amivel lemondhatta volna a családi összejövetelt, de abban a pillanatban épp ezen elmélkedni sem volt kedve. Pontosan azért jött ki a Prince Streetre, hogy bolyonghasson egy kicsit a karácsonyi vásárban megcsodálva a fényeket, és a különböző standokon felhalmozott portékákat. Bár az árusok ekkorra már összepakoltak, helyüket több standnál és bódénál jótékonykodók vették át. Olyanok, akik ételt, ruhát és játékokat osztottak a rászorulóknak.

Ez a színes forgatag mindig meg tudta nyugtatni, és elterelték a gondolatait azokról a dolgokról, amikkel nem volt ereje vagy kedve foglalkozni. Aznap este elsősorban a karácsonyi díszeket és kivilágítást csodálta. A tömegben kifejezetten nem bizonyult egyszerű feladatnak felszegett fejjel a lámpaoszlopokról alácsüngő kivilágítást figyelni. Annyian voltak körülötte, hogy nagyjából kétlépésenként léptek a lábára, és a tömeg sodorta magával függetlenül attól, hogy ő merre akart menni. Bár, nem igazán volt célja aznap este, ezért hagyta, hogy a tömeg terelje magával.

Abban az évben kifejezetten kitettek magukért azok, akik a karácsonyi kivilágítást tervezték. Mike tényleg alig volt képes elfordítani a fejét a művészien megformált hópelyhekről, harangokról, karácsonyfákról és angyalokról. Az egyik angyal kifejezetten megragadta a figyelmét, meg is torpant alatta, ahogy csillogó szemmel nézett fel a feje felett ragyogó LED-csíkokra.

De nem nagyon merülhetett el a csodálatban, mert szinte azonnal nekiment valaki. A következő pillanatban pedig valami hangos placcsanással landolt a fekete bakancsa orrán. Mike első gondolata az volt, hogy már az is csoda, hogy egyáltalán meghallotta ez a cuppanó hangot a tömeg alapzajában és a hangszórókból szálló válogatott, de már unásig hallgatott karácsonyi slágerek melódiáiban. Ahogy lenézett a bakancsára egy csomag ételt látott rajta és a lába körül – azért megkönnyebbült, hogy nem jutott belőle sem a nadrágjára sem kabátjára. Gondolataiból viszont azonnal kirántotta a felháborodott hang, ami a háta mögött csendült.

– Basszus haver! Most komolyan? Miért nem jelzed, ha ilyen hirtelen állsz meg?

Mike döbbenten fordult a hang irányába, ami minden ingerültsége ellenére borzongatóan hatott rá – és egyáltalán nem az elrettentő vagy félelmetes értelemben. A férfi, akivel szemben találta magát még nála is magasabb volt, ami eleve nem volt kis teljesítmény, hiszen Mike maga is általában az emberek felé magasodott. Ez a férfi kifejezetten megragadta a figyelmét, már csak amiatt is, mert már csak ránézésre is egy kétlábon járó ellentmondásnak tűnt.

Meglepően jó ruhákat viselt, amiket mintha aznap akasztott volna le valamelyik boltban a fogasokról. Ennek ellenére a haja kifejezetten elhanyagoltnak tűnt – mármint az a része, ami kilógott a szakadt és kétes tisztaságú sapka alól. Az arca beesett volt, a vonásai durvák, mintha ki lett volna téve az időjárás minden szeszélyének. És akkor Mike még meg sem döbbent a soványságán.

Viszont azt azonnal felmérte, hogy mivel ő olyan hirtelen torpant meg, a férfinak már nem nyílt módja kikerülni, sőt jó eséllyel a körülöttük hullámzó tömeg taszította neki a férfit. Mike el is szégyellte magát, mert egyértemű volt, hogy ő tehet róla, hogy a férfi vacsorája az utca kövein landolt.

– Jaj, úgy sajnálom – túrt bele az ünnep tiszteletére mikulás pirosra és fenyőzöldre festett hajába. Fel is szisszent, mikor a középső és gyűrűs ujjára nagy műgonddal felragasztott zöld, piros és arany kövek megakadtak a tincsei közt, és kitéptek pár szálat. Nem is mert a másik férfi szemébe nézni, mert bár általában egyáltalán nem tudta megérinteni az, hogy mások mit gondolnak róla, de volt valami benne, ami miatt nem akarta látni, hogy milyen véleménnyel van róla. Inkább gyorsan annyit tett még hozzá. – Nem tudom, milyen kajádat sikerült tönkre tennem, de… meghívlak valami másra. Te választasz.

Ekkor felemelte a tekintetét, de csak annyira, hogy lássa, ahogy a másik férfi felvonja az egyik szemöldökét. Arcára a gyanakvás és csodálkozás furcsa keveréke ült ki. Mélyen belenyúlt kabátja egyik zsebébe, és pár gyűrött bankjegyet és érmét húzott elő. Mike nem tudta volna ránézésre megmondani, hogy mennyi volt – ennyire nem mert feltűnően bámulni –, de úgy tippelt, hogy tíz-tizenként fontnál nem lehet több.

– Nem kell – rázta meg a fejét a másik, és a hangja ugyanolyan borzongatóan búgott, mint az imént – van pénzem.

Amint ezt kijelentette, vissza is süllyesztette a zsebébe papír és fémpénzeket. Mike pedig úgy sejtette, hogy akármennyi pénze is legyen a másiknak, az nem sokkal lehet több annál, mint ami a zsebében meglapult. Mike már csak emiatt is rosszabbul érezte magát. A figyelmetlensége valakinek a vacsorájába került, valaki olyanénak, aki sokkal jobban kiszámolt és beosztott költségvetésből élt, mint ő maga.

– Lehet, hogy nem kell – erősködött óvatosan Mike –, de mivel az én hibám volt ez az egész, ragaszkodom hozzá.

Sokatmondóan lenézett bakancsa körüli ételkupacra, majd tekintetét visszaemelte az előtte álló férfira, aki még mindig gyanakvással méregette.

– Miért? – kérdezte végül bizalmatlanul.

– Mit miért? – Mike maga is értetlenül pislogott fel a nála jópár centivel magasabb másikra, és nem értette, hogy mi ebben ennyire nehéz. Tönkretett valamit, és most helyre akarja hozni. Pont. Nem kell ebbe semmi egyebet belelátni. Egyébként nem ezt szokták normális emberek csinálni? – Ha egy boltban löktem volna le valamit, azt is ki kellene fizetnem. Nincs különbség. Szóval, megkérdezem még egyszer. Mit ennél?

A férfi továbbra is méregette, de mikor Mike csak nem tágított, és nem mondta végül, hogy nem gondolta komolyan az egészet, óvatosan megszólalt.

– Nagyon rég ettem McDonald’sban.

Mike gyorsan körülnézett, próbálta felidézni, hogy hol van legközelebb McDonald’s a Prince Streethez. Aztán szinte azonnal eszébe jutott, hogy van egy éjjel-nappali gyorsétterem az utca túlsó végén, nem is olyan messze, legfeljebb tíz perc sétára.

– Rendben, tudok is egyet a közelben.

Maga elé intett, jelezve a másiknak, hogy melyik irányban induljon el. De mikor csak nem mozdult, Mike lépett ki, és nagyon bízott benne, hogy a másik követi majd. Ahogy pár lépés után hátrasandított, azt kellett látnia, hogy a magas férfi már majdnem felzárkózott mögé. Amikor mellé ért, Mike rámosolygott, és maga sem értette miért, de bemutatkozott neki, és kezet is nyújtott.

– Jamie – mordulta alig érthetően a nevét a másik, és reflexszerűen előre nyújtotta a kezét, amit egy meglepően rossz állapotú és legnagyobb jóindulattal is mocskos kesztyű fedett. Az elfeslett anyagból kiálltak az ujjai, Mike tekintetét egyenesen a körmei körül húzódó fekete gyászkeretre irányítva.

Amint Jamie észrevette hogy Mike az ujjait nézi, azonnal zsebredugta a két kezét, és most ő volt az, aki nem nézett a másikra. Ő erre nem mondott semmit, de kezdett körvonalazódni a fejében valami erről a Jamie nevű férfiről. Magára parancsolt, hogy ne vonjon le következtetéseket ismeretek hiányában, és még kevésbé ítélkezzen. Hiszen ő is kifejezetten utálta, hogy sokan vele is éppen ezt tették. Annyiban maradt magával, hogy Jamie egy idegen, aki bárki lehet, és ő csak kárpótolja a tönkretett vacsorájáért.

Amíg ezeket végiggondolta, majdnem meg is érkeztek a McDonanld’s elé. Mike-nak ekkor jutott eszébe, hogy lehet, hogy nyitva sem lesznek, hiszen karácsony van. De hatalmas megkönnyebbülésére nemcsak nyitva találta, de többen voltak is bent. Nem tudta, mit gondoljon arról, hogy valakinek ez a karácsonyi vacsora.

Ekkor vette észre, hogy Jamie megtorpant mellette, és pár lépésnyire már le is maradt. Visszafordult felé, és nem igazán tudta értelmezni a másikon azt a félszeg, bizonytalan testtartást, és az arcán az egyértelmű vágyakozást. Jamie pedig megérezte, hogy nézi, mert pillantását rá emelte, majd halkan megszólalt:

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha én nem megyek tovább. Engem biztos nem engednek majd be.

Mike bólintott. Igen, sejtette, hogy a gyorsétterem biztonsági őrei nem fogadnák kedvesen Jamie-t.

– Rendben. Mit hozzak akkor?

Jamie elmerengett.

– Valami olcsót. Egy sajtburger tökéletes lesz. Esetleg egy krumpli.

– Sajtburgert és krumplit szeretnél? – kérdezett vissza Mike, de mivel nem akarta megsérteni Jamie-t, nem tudta, hogyan mondhatná, hogy egy vagy két szendvics nem fogja földhöz vágni anyagilag, ezért kérhet bátran bármit.

– A Big Mac a kedvencem – mondta végül vonakodva és félrenézve Jamie –, legalábbis az volt, amikor utoljára ettem.

– Rendben. Akkor Big Mac és sült krumpli. Inni valamit?

– Már ez is több, mint amibe az a nyomorult gyros került…

Mike nem akarta rátukmálni Jamie-re a felajánlást, mert tudta, hogy azzal csak ellenérzéseket váltana ki belőle. Ezért más taktikához folyamodott.

– Tudod, ha menüben veszem, olcsóbban jövök ki, abban pedig van innivaló.

Figyelte, ahogy Jamie szeme egy pillanatra felcsillant a vágyakozástól, és nem is értette azt a melegséget, ami arra a gondolatra áradt szét a mellkasában, hogy valakinek egy kicsit szebbé teheti a karácsonyát. De természetesen az a fény olyan gyorsan ki is hunyt Jamie tekintetében, ahogy beleköltözött. És Mike önző módon újra látni szeretette volna rajta azt a félszeg, reménykedő boldogságot.

– Ha nem választasz semmit, akkor kólával kérem – kacsintott rá –, az mindenhez megy.

– A kóla jó – felelte Jamie, és nem nézett rá.

– Akkor két perc és itt vagyok.

Mike belépett a gyorsétterembe, és egyenesen a felszabadult pénztárhoz ment. Kért egy nagy Big Mac menűt kólával és még egy Bic Mac szendvicset sültkrumplival. Akart venni még két sajtburgert is, de mivel nem tudta, hogy Jamie mennyi ételt tud együltőhelyében megenni – volt egy olyan gyanúja, hogy annyira nem sokat –, nem akarta, hogy kihűljenek a szendvicsek. Nem mintha tartott volna tőle, hogy Jamie nem enné meg hidegen és megkövülten is, de továbbra sem akarta kellemetlen helyzetbe hozni a felajánlásával.

Miután mindent kifizetett, és meg is kapta a papírzacskóba csomagolt ételeket és kólát, megindult kifelé. Egy pillanatra felbugyogott benne az aggodalom, hogy Jamie talán meg sem várta, és ő teljesen feleslegesen csinált magából hülyét már ennyi étellel is, de amint kilépett a gyorsétteremből, Jamie-t ugyanott toporogva találta, ahol hagyta. Odasietett hozzá, és mosolyogva adta át neki a csomagot, amit Jamie arcán hitetlenkedő kifejezéssel vett el.

– Ez több, mint egy Bic Mac – mondta óvatosan.

– Igen – felelte bátorítóan mosolyogva Mike –, egészen pontosan két Big Mac és két sültkrumpli.

Jamie szeme elkerekedett, Mike látta rajta a bizonytalanságot, hogy nem akarja elfogadni. De ő visszahúzta és a zsebébe süllyesztette a kezét, hogy Jamie egyáltalán ne tudja visszaadni neki a papírzsacskót.

– Akkor… azt hiszem, köszönöm – fogta kicsit szorosabban a csomagolást Jamie. – Én… akkor megyek is. Úgy értem, haza…

– Merre laksz? – kérdezte önkéntelenül Mike, és maga sem értette, miért akarta ezt most ennyire hirtelen tudni.

– A közelben – Jamie megint nem nézett rá –, a vár környékén.

Ez egy kifejezetten tág válasz volt, lévén most is a vár környékén voltak, de Mike nem tudta, hogy mit mondhatna erre. Végül összeszedte magát, és próbált értelmesen elköszönni:

– Hát… jó étvágyat az ételhez. Remélem ízleni fog.

– Biztosan – mosolyodott el őszintén Jamie, és a szeme sarkában a szarkalábak mellett húzódni kezdett a kiszáradt bőr. De ettől valahogy még vonzóbbá vált Mike számára, aki hiába erőltette az agyát, nem tudott mit kitalálni, ami indokolta volna, hogy tovább ennek a furcsa, egyszerre elhagyangolt, mégis jó megjelenésű férfinak a társaságában maradhasson. Gondolataiból az rántotta vissza, hogy Jamie tovább beszélt. – Az az igazság, hogy már most nyáladzom, és csak a jólneveltségem tart vissza attól, hogy itt és most nekiessek.

Mike könnyedén felnevetett, és végül vigyorogva csak annyit mondott:

– Miattam nem kell visszafognod magad, ess neki nyugodtan.

– Inkább hazamennék – rázta meg a fejét Jamie –, itt nagyon hideg van.

– Jaj, ne haragudj, tényleg nem akarlak feltartani – búcsúzóul felemelte a kezét, intett, majd sietősen elköszönt. – Boldog karácsonyt, Jamie. Remélem látjuk még egymást.

Azzal megindult a dolgára, meg sem várta, hogy Jamie mondjon bármit is. Pár lépés után megtorpant, mert mintha hallott volna valamit. Visszafordult arra, ahol Jamie-t hagyta, de már csak a hűlt helyét találta ott. Az utca teljesen sötét volt a esti feketeségben. Most valahogy a lámpák sem adtak elég fényt, hogy Jamie kisétált alóluk.

🎄🎄🎄🎄🎄

– Én is remélem, hogy látjuk még egymást – szólt a távolodó alak után Jamie, de nem tűnt úgy, hogy Mike meghallotta volna.

Igaz, Jamie hangja remegett egy kicsit a meghatottságtól, meg a torka is fájt. Kissé megfázott ebben a hidegben. Talán csak azért nem jobban, mert pont a legjobbkor kapta a ruhákat Davistől. Kevés embert tartott számon az életében, de a goromba mentős köztük volt. És talán mostantól ez a túlméretes, karácsony manónak tűnő férfi is köztük lesz. Nem tudta mekkora esélye van újra látni Mike-ot, de bízott benne, hogy találkoznak még.

Kezében a még mindig meleg ételekkel megindult “haza”. Talán némi túlzás volt így nevezni azt a helyet, ahol az ideje nagy részét töltötte, hiszen nem volt más, mint egy lyuk a várfalban a kastély bejárata közelében. De minden vackát ott tartotta, és mivel már hónapok óta ott lakott, nem nagyon tudott másképp hivatkozni rá.

Megszaporázta a lépteit, mert nem akarta, hogy mire hazaér, kihűljön az étel. A kezdődő megfázásának is biztos jót fog tenni, ha valami meleg lesz a hasában. Talán még jól is járt vele, hogy Mike kiütötte a kezéből azt a hideg gyrost, amit kedvezményesen vett az egyik standnál.

Hazaérve, bemászott a várfalban a lyukba, bebugyolálódott a takaróiba, és egy elégedett sóhajjal nyugtázta, ahogy pár perc múlva a takarók kezdtek átmelegedni körülötte. Éhesen esett neki a szendvicseknek és krumplinak, maga sem emlékezett, hogy mikor evett utoljára ilyen fejedelmi vacsorát. Miután mindent elpusztított az utolsó falatig, levette a bakancsot, amit Davistől kapott, biztonságos helyre rejtette a falban, majd a többi rétegre húzta a termo-takarót – ami szintén a mentős jóvoltából került hozzá –, és az összes rétegbe egyszerre csomagolta bele magát.

Álmosan és jóllakottan hevert végig a szivacsmatracon, amit egy lomtalanításkor szerzett, és a fejére húzta a takarókat. Annyira jól esett az a meleg. Egyrészt a takarók alatt felgyűlő hő, másrészt az a hatalmas mennyiségű étel, ami bentről fűtötte.

Szeme le-lecsukódott, és minden ilyen alkalommal Mike alakja jelent meg előtte. Az a hatalmas termet, a termetes pocak, kackiás zöld bajusz. Minden pislogáskor újra és újra látta, ahogy Mike zöld-piros hajába túrt, majd ahogy pár beakadt, fényes hajszálat kiszedett a körmeit borító kövek közül. Volt valami Mike-ban, valami ami megragadta Jamie figyelmét – és nem, nem az extrém megjelenése volt az –, de az a plusz elég vol ahhoz, hogy a képe az emlékeibe égjen, és lenyomatot hagyjon Jamie életén.

Mike volt az idei karácsony szelleme, nélküle Jamie-nek semmi sem jutott volna az ünnepből.