65. Egy kislépés

Wardéknak nem volt más választásuk, mint követni a melléjük rendelt ellenállót, aki elkísérte őket a főnök és még pár katona társaságában a számukra kijelölt „szobába”. Ami igazából egy kisebb, egyterű lakás volt, persze kényelmi igényeket nem igazán elégített ki a legminimálisabbakon kívül, de legalább ágyak voltak benne. Hámló tapétával borított falaival, dohos, penészszagú bútoraival is kényelmesebb volt, mint bármi, amiben az utóbbi hetekben részük jutott. Ide terelték be őket.

– Őröket hagyok az ajtóban – mondta nekik a főnök, mikor mind átléptek a küszöbön –, de ők nem titeket őriznek. Minket védenek a meglepetésektől.

– Szavamat adtam, hogy nem lesz meglepetés – felelt neki teljesen kelletlenül Ward.

– Küldetek fel nektek valami ehetőt – ennyivel hagyta őket magukra az őrökkel.

Ahogy magukra maradtak, jobb dolguk nem lévén, körbejárták a szobát. Gyorsan rádöbbentek, hogy minden szegényessége ellenére egy vendégszállás-féleségben kaptak helyet. A szekrényben tiszta törölközőket és ruhákat – kizárólag csak férfiruhát – találtak. Az ágyakra tiszta ágynemű volt húzva, és az egyik sarokból nyíló aprócska fürdő és szűkös mellékhelyiség is úgy, ahogy tiszta volt.

Loire már idejét sem tudta, hogy mikor látott utoljára folyóvizet, ami nem valami iszapos aljú patakocskában csordogált, vagy nem elátkozott tavakba torkollt. Sőt a szeme is kifejezetten felcsillant, hogy az eddigiekhez képest majdnem korlátlanul is használhatja ezt a vizet. Fogott egy törölközőt, és bezárkózott a fürdőbe, hogy ő bizony lemossa magáról ezt a több napos szabadég alatt alvást, akármi is lesz. A többiek nem állították meg, úgyis rájuk volt most bízva, mihez kezdenek a „szabadidejükkel”.

Loire alig állt be a zuhany alá, alig futott rajta végig az első egy-két vízsugár, máris úgy érezte, ujjá született. Ujjaival szétbontotta nedves hajfonatát, majd a tincseket is megpróbálta szétválasztani. Nem kevés haj maradt az ujjai közt a művelet végén, hiszen az utolsó pár napban már a fáradtságot sem vette, hogy rendben tartsa portól, izzadtságtól, esőtől és bármi egyébtől összetapadt copfját.

Amíg ő a zuhany alatt ázott, Ward lehuppant az egyik ágyra, és a kommuniátorán kezdett pötyögni. Espada jelenlétét is figyelmen kívül hagyta. Egyértelműen nem volt sem jó, sem beszédes kedvében. Espada viszont nem bírt csendben, beletörődően várni, hogy mi lesz velük. A megoldást pedig Wardtól várta. Megpróbált hát viszonylag higgadtan válaszokat követelni tőle.

– Nem inkább azon kellene agyalnod, hogy hogy viszel ki minket innen? – Amint ezek kiszaladtak a száján, azonnal érezte, hogy nem sikerült higgadtan szavakba öntenie a gondolatait.

Ward felnézett a kommunikátorból, a kijelző fényében arca még halott-sápadtabbnak hatott. Espada félre is fordította a fejét, ahogy pillantása találkozott az élettelen-fakó tekintetettel. Nem állhatta, ahogy őt figyelték, ha lehet még indulatosabb lett tőle. Ward, ha képes lett volna rá, szíve szerint felsóhajtott volna, abszolút semmi kedve sem volt most az öccse indulatainak kezeléséhez.

– Csak megüzenem a főhadiszállásnak, hogy bejutottunk az ellenálláshoz – adott választ a fel nem tett kérdésre. – És hogy várjuk az utasításokat, hogy innen hogyan tovább.

– És azt is „megüzened” nekik – Ward tudta, hogy gúnyolódik vele -, hogy nem egészen úgy sült el ez a találkozás, ahogyan kellett volna? Mondjuk, beszámolhatnál nekik arról is, hogy kissé másképp civilizáltak, mint ahogy azt hittük…

Ward visszacsukta a kommunikátor fedelét, jelezve, hogy minden figyelme az öccséé. Figyelte az arcán átsuhanó ezer indulatot.

– Most éppen mi zavar ennyire? – kérdezte tőle, miután feladta a sikertelen gondolatolvasást.

– Miért nem mondtad, hogy itt így kezelik a mágusokat? – szegezte neki azonnal a kérdést Espada. – Tudnod kellett, hogy mi van itt… Ne mond, hogy nem! Hiszen innen való vagy, a fenébe is!

– Sosem jártam még Csillagfényfokon – rázta meg a fejét Ward még türelmesen –, csak pletykákat hallottam erről.

– De nem gondoltál rá, hogy nekünk is elmondd? Vagy legalább megemlítsd? Akkor mi is kicsit felkészültebben jöhettünk volna. Loire mindenképp.

– Kiment a fejemből – vont vállat.

– Kiment a fejedből?! – Espada érezte, hogy megint kezdi elveszíteni az önuralmát, már szinte kiabált. – Én hülye, nem is gondoltam, hogy ez ennyire egyszerű! És az is kiment a fejedből, hogy a testvéreiddel jöttél, és nem sima gyalogokkal? Hogy hagyhattad, hogy így megalázzák Loire-t?

– Ezt most hagyd abba! – Ward is a türelme végére ért, ő is felemelte a hangját, dühében még az ágyról is felkelt, és Espada fölé magasodott. – Ha jól emlékszem, ti akartatok jönni, így semmi jogod bármit is a szememre vetni! Megvédtelek titeket tőlük – itt viszont lehalkította a hangját, hogy a csukott ajtón túl az őrök véletlenül se hallhassanak semmit –, úgy látszik kettőnk közül csak én nem felejtettem el, hogy én már nem tudok meghalni, de ti még igen.

Espada arcán haragos kifejezéssel kinyitotta a száját, hogy dühöngve visszavágjon, de aztán be is csukta. Wardot elnézve bölcsebb döntésnek tűnt csendben maradni. Loire abban a pillanatban lépett ki a fürdőből törölközőbe csavarodva. Ha észre is vette a fagyos légkört, nem foglalkozott vele. Szeme sarkából látta, hogy Ward visszahuppan az ágyra, Espada pedig ideges fel-alá járkálásba kezdett a szobában.

Loire az egyik szekrényhez lépett, áttúrta a ruhákat benne, hátha talál valamit, ami nem akkora rá, hogy két és félszer beleférjen. De nem igazán járt sikerrel. Végül csak egy pólót rángatott ki a többi közül, és a saját nadrágját vette fel hozzá. Épp azon igyekezett, hogy a pólót úgy kötözze össze maga körül, hogy ne lógjon a térdéig. Az őt figyelő tekinteteket látva csak annyit mondott nekik:

– Inkább ezt, mint a véreset. Bocs, Ward…

Félszegen bátyjára vigyorgott, aki csak fejét ingatta groteszk mosollyal az arcán, jelezve, hogy őt ugyan nem zavarja. Espada vegyes érzelmekkel követte nővére mozdulatait, ahogy a csomókkal küzdött. Pillantása egyikükről a másikukra siklott, mielőtt szóvá is tette volna nemtetszését. Továbbra is fortyogtak benne az indulatok.

– Irigylem azért a nemtörődömségeteket.

Loire koszos-zöld pillantását először rá, majd Wardra emelte. Tudta ő, hogy valami nagyon kellemetlen beszélgetés zajlott le köztük. Odalépett hát Espada elé, a szemébe nézett, és választ adott neki.

– Segítene bármin is, ha idegeskednék?

– Téged tényleg ennyire hidegen hagy, ahogy kezeltek téged? – bukott ki ismételten a döbbenet Espadából. – Ha ezt tudom, nem is szólok az érdekedben… Tudod, mit? Én kérek elnézést, tőlem aztán Ward is kezelhet ezentúl áruként.

Ward agyán átvillant, hogy talán most kellene oktató jelleggel orrba vágnia az öccsét, hátha az visszarázza a való világba. De nem nyílt erre módja, mert Loire teljesen önmagaként reagált a rosszindulatú megjegyzésre.

– Nem értem, mi a bajod – szinte csevegő hangon beszélt, döbbenetes volt az a könnyed vállrándítás, mintha csak egy unalmas hétvégéről számolna be –, ennél sokkal rosszabbul is bántak velem. Bastion is bőven tudna mesélni róla. Bár őt nem zárták mágiabiztos ketrecbe a piacon. Őt csak pórázon póznához kötötték, hogy az érdeklődők jobban meg tudják nézni. Igen, rossz volt a zsák a fejemen, de egy összepisilt ketrecnél nem volt rosszabb.

Erre Ward is felkapta a fejét. Sem Bastion, sem Loire nem beszélt nekik soha a piacokról, ahol árulták őket. Ezek után tökéletesen meg tudta érteni, hogy miért. Most viszont átérezte Espada felháborodását, maga is emberhez méltatlan bánásmódnak tartotta, ahogy a mágusok a járandóságokat kezelték.

– De ez akkor sem normális így! – tiltakozott továbbra is Espada.

– Nem – vonta meg még egyszer a vállát Loire –, mégis mindenki tudomásul veszi, hogy így van. Szóval, ha annál rosszabb lesz, majd felháborodhatsz. Addig viszont semmi értelme dühöngened.

Ez hatott, Espada erőtlenül rogyott le az egyik ágyra. Látszólag higgadtak tűnt, de továbbra is forrt benne a gyűlölet. Ahogy Ward mondta neki korábban, valakire dühösnek kellett lennie, hogy elviselje a történteket. Éppen ezért most minden dühe a mágusok ellen irányult. Nem mondta ki, de most határozottan úgy érezte, hogy nem itt kellene vesztegetni az idejüket, az erőforrásaikat, és az embereiket.

Most először érezte úgy, hogy nem a megfelelő ellenség ellen folyik ez a háború. Nem menthetetlen kövületeket kellene felszabadítaniuk a múltból, hanem a mágusoknak kellene hadat üzenni, akik állatokként bánnak az olyan gyerekekkel, mint amilyenek a testvérei is voltak. Őket kellene felszabadítani, nem a régmúlt befolyásától bűzlő Csillagfényfokot. Nem értette ezt a világot, és az embereket sem benne. De ami ennél egy fokkal rosszabb volt, nem értette a testvéreit sem, felfogni sem tudta, hogy képesek belenyugodni ebbe a „rendbe”.

De nem mondhatott semmi többet, mert abban a pillanatban kinyílt a szobájuk ajtaja, és katonák kíséretében két addig ismeretlen és elfátyolozott arcú nő lépett be tálcákkal a karjukon. Meghozták vendégeiknek az ételt, amit korábban a főnök megígért. Letették a szoba egyik szélén álló asztalra, majd olyan gyorsan távoztak, ahogy megjelentek, az őket kísérő katonákkal a nyomukban.

Mikor ismét magukra maradtak, Espada az asztal mellé lépett, hogy megvizsgálhassa az ételt, amit meg akarnak etetni velük. Három, eléggé óvatosan kimért adag káposztaleves volt főtt krumplival, elvétve még egy-egy darab hús is úszott benne. Finomnak nem igazán nézett ki, de ehetőnek határozottan igen. És az is azonnal látszott rajta, hogy három ember biztos nem lakik majd jól vele.

– Na? Vélemény? – Kérdezte Espadától Loire, mikor elunta, hogy percek óta a levest szuggerálja a tányérokban.

– Szerintem nincs vele gond – nézett fel a vizsgálódásból végül a fiú.

– Remek – nyugtázta Ward is – egyétek meg az enyémet is. Nehogy megszóljanak minket, hogy nem értékeljük a vendégszeretetet.

Loire eddigre már épp eléggé megéhezett ahhoz, hogy ne akarjon tiltakozni. Egyébként is tudták, hogy Ward nem eszik, és nem alszik, amióta visszahozták. Loire fogta hát az egyik tányért, és a tartalmát határozott mozdulatokkal szétöntötte a másik két tányérba. Így legalább azokba tisztességes mennyiségű étel került.

Ward nem is figyelt rá, hogy mi történik a harmadik adag levessel. Az ablakhoz lépett. Eddigre már világosodni kezdett, ő pedig kibámult a hajnali derengésbe. A tányér- és kanálcsörömpölésből biztosan tudta, hogy a másik kettő nekiállt enni. A hangok alapján mohón kanalazták magukba a levest. Ezen Ward halványan bár, de elmosolyodott, a sülteket biztos nem közelíti meg, a kekszeknél viszont csak jobb lehet. Ahogy ez eszébe jutott, az emlék hatására megérezte a kekszek ízét és szárazságát a nyelvén. Furcsa érzés volt, úgy meg különösen, hogy azóta nem vágyott ételre, hogy feltámadt.

De nem merenghetett tovább, mert meghallotta, hogy nyílik az ajtó. Hátra sem kellett néznie, biztos volt benne, a főnök jött ellenőrizni, hogy érzik magukat. Félig elfordult az ablaktól, így legalább a periférikus látásából szemmel tarthatta a vendéglátójukat. Látta, ahogy pillantása a két testvérére siklik, vélt némi rosszallást felfedezni abban a tekintetben. Sőt, ha nem lett volna biztos efelől, a főnök szóvá is tette némi udvariasnak szánt felvezetés után.

– Sajnos se nem sok, se nem változatos az étel. Ennél nem nagyon jut több a rend ellen szegülőknek. Viszont éppen ezért nálunk rangsor szerint esznek a katonák – mondta egyértelműen Wardnak, de még mindig a másik kettőt figyelve –, a mi szabályaink szerint ők csak a vezér után jöhetnének.

A férfi sejtetése igazolást nyert, miszerint van valamilyen a célja a szűkmarkúan kimért adagoknak. Az ellenállás vezetője tudni akarta, ki hol áll a csoportban, hiszen aki feláldozható, annak az ő logikájuk szerint nem juthatott volna egy falat sem. Ennek ellenére Ward pillanatnyi győzelme fölött érzett elégedettségét palástolva felelt hát meg neki:

– Mi felénk pedig úgy tartják, hogy a csapat pont annyira erős, mint a leggyengébb tagja. Nekik jár az étel. Én majd eszek, ha marad.

– Ahogy gondolod – a főnök erre az alkalomra elvégezte, amiért jött, sarkon fordult és kifelé indult –, lesz még idő rá, hogy megéhezz.


✨✨✨✨✨


Harmadik – nem tudta volna megmondani, hány órakor – arra ébredt, hogy Bastion mocorog mellette. Régebben nem zavarta volna el zaj, de egyszerűen képtelen volt rendesen aludni azóta a bizonyos éjszaka óta. Megpróbált felülni, hogy könnyebben magához térjen. Az első dolog, amit felfogott a körülötte levő világból az a nagy fényesség volt, a nap szinte szemet bántóan tűzött be a híd alá. A verőfényes napsütés ellenére is fáradt szemeivel eleinte csak csillagokat látott.

Ahogy megmozdult, megérezte a feje alatt, Loire könyvét. Nem tudta, mikor és hogyan került oda, rémlett valami olyasmi, hogy odatette párna gyanánt. Mindenesetre elmondhatatlanul kényelmetlen volt. Olyannyira, hogy miután felült, és megtörölte a száját, azt is észre kellett vennie, hogy egy jó nagy nyálfolt terült szét a borítón. Gondosan letörölte róla, miközben arra gondolt, hogy tökéletesen elfér a korábbi zsírfolt mellett. Loire-nak legfeljebb nem mondja majd meg.

– Jó reggelt – nézett Bastionra, miután már legalább fókuszálni tudott.

Gyorsan arra a megállapításra jutott, hogy ez a rengeteg alvás határozottan jót tett neki, hiába tűnt még mindig olyan sápadt-szűrkésnek a bőre.

– Örömmel látom, hogy jobban vagy – próbálta folytatni a társalgást Harmadik, miután Bastion halkan elmorgott valami válaszféleséget a köszönésére.

– Jobban lennék, ha már visszajöttek volna – Harmadik nem éppen erre a folytatásra számított kötetlen reggeli csevegésként.

Ő maga nem volt még annyira ébren, hogy azonnal aggódni kezdjen a távolmaradás miatt. Abban a pillanatban azt sem értette, miért tűnik olyan paprikásnak Bastion hangulata. Teljesen kiment a fejéből, hogy tulajdonképpen úgy született döntés egy nagyon fontos dologban, hogy őt senki sem kérdezte meg. Egy egyetemes elhatározás által vezérelve kimaradt az egészből.

Azt sem juttatta kifejezésre, hogy mennyire nem örül annak, hogy Bastion ilyen korán felverte. Elmondhatatlanul kimerültnek érezte magát, iszonyatosan hálás lett volna, ha még egy pár órát aludni hagyja. Az aggodalmát sem igazán erezete át, szerinte nem telt még el annyi idő, hogy kétségbe kelljen esniük a többiek távolmaradása miatt. Bízott Wardban. Az együtt idegeskedés és körömrágás legyen bármennyire bajtársias is, egyébként sem volt az ő műfaja. Már csak azért sem, mert egyértelműen nem használt semennyit az aggodalmuk.

– Tényleg egyikőtök sem érezte úgy – kérte most számon sértetten Bastion, azok után, hogy hiába várt bocsánatkérésre, de legalább magyarázatra –, hogy engem is meg kellett volna kérdeznetek? Azt hittem, vagyok annyira a csapat tagja, hogy beleszólásom legyen.

– Beleszólásod most is van – Harmadik ennyivel tudta le a lélekápolást, majd kendőzetlenül feltárta előtte a tényeket, túl korán volt még ahhoz, hogy finomítani tudja, vagy akarja a mondandóját -, de úgyis leszavaztak volna. Ward semmiképp sem vitt volna téged a városba, hiába vagy védő. Te is tudod, hogy nem kockáztatta volna, hogy rosszabbul légy…

– Azt nem akarta kockáztatni – legyintett türelmetlenül Bastion –, hogy hátrányba kerüljenek miattam.

– De jól esett volna, ha legalább megkérdeznek – mondta ki helyette Harmadik, amit a másik egy óvatos bólintással nyugtázott.

– Hogyhogy te maradtál itt? – Bastion hangja még mindig nem enyhült meg. – Én már csak azt nem értem, hogy juthatott Ward eszébe éppen Loire-t vinni… Imádom a húgomat, de az életemet nem felétlenül bíznám rá… Ha én dönthettem volna, biztos, hogy ő marad itt velem, és te mentél volna.

– Meg fogsz lepődni – vont vállat Harmadik –, de Loire ötlete volt félig. Valahogy meggyőzte Wardot, hogy őt akarja magával vinni. Mi pedig Espadával sorsot húztunk. Gondolom, az eredményét kitalálod.

– Várj… Azt mondtad, meggyőzte? – Bastion nem tette szóvá, de szerinte nem vallott Wardra egy ilyen döntés. Általában több esze volt annál, minthogy magával hurcoljon egy ilyen kiszámíthatatlan veszélyforrást… már ha nem volt feltétlenül muszáj.

– Nem lehet, hogy inkább utasította? – Bukott ki belőle előbb a kérdés, minthogy lenyelhette volna.

– Miért utasította volna? Wardot nem lehet csak úgy utasítani… – Harmadik hirtelen elhallgatott, ahogy szöget ütött a fejében az a ki nem mondott gondolat. – Vagy te tudsz valamit, amit nekem is tudnom kéne?

– Nem – rázta meg a fejét nem épp meggyőzően Bastion.

És Harmadik természetesen nem hitt neki. Nem volt ostoba, összeállt a fejében egy, a legkevésbé sem megnyugtató elmélet. De hiába próbálta kiszedni a másikból, hogy miről szólta el magát véletlenül majdnem. Semmi többet sem tudott kicsikarni belőle, amivel a saját elméletét igazolhatta volna. Végül próbálkozásainak gyomra követelőző korgása vetett véget.

Hogy berekessze ezt a sehova sem vezető faggatózást, előkereste az előző napi madárból megmaradt, gondosan becsomagolt húst. És elmondhatatlan volt a csalódása, miután kibontotta a batyut. A megmaradt sült kettő embernek semmiképp sem volt elég. Ahogy a maradékot szuggerálta, hátha több lesz, észrevette a másik sóvár tekintetét, ahogy az ételen függött. 

Harmadik a fülében hallotta csengeni a lelkeiismeretét, ami gyanúsan Ward hangján szólt. Miszerint a betegnek nagyobb szüksége van a húsra. Korábban biztos nem mondott volna le egy falatról sem, de amióta kimondva, kimondatlanul felelősséget vállalt újdonsült barátja testvéreiért – igen, a nehezen kezelhető Espadáért is –, már nem tudott önző lenni velük. Lenyelt egy lemondó sóhajt, és az egész csomagot Bastion elé tolta. Maga pedig előásott egy csomag kekszet a hátizsákjából.  

– Miért nem felezzük el? – Kérdezte Bastion bizonytalanul továbbra is az elé tolt húsokra meredve.

Eddigre Harmadik már egy fél kekszet a szájába tömött, épp a szája szélére kiült morzsákat törölte le. Nehezére esett kiszáradt szájjal megrágni azt a darabot, nem járt kevesebb küszködéssel az sem, hogy lenyelje. És teljesen biztos volt a döntésében, hogy nem kér a húsból. Ha a legkisebb esély is van rá, hogy segít Bastionon, inkább egye meg ő.

– A tiéd. Ha esetleg nem bírod megenni mindet, majd befejezem. Egyébként sem olyan rossz ez a keksz – kényszeredetten elvigyorodott, közben egy morzsa kaparni kezdte a torkát, kivörösödött-könnyező szemmel tapogatózott a kulacsa után, aminek az alján már alig lötyögött ez kis víz – egyébként is azt hiszem, inkább szomjas vagyok, mint éhes.

Ha másért nem, azért iparkodhatnának, hogy legalább vizünk legyen. Gondolta akkor, de ki nem mondta. Inkább figyelte, ahogy Bastion eleinte lassan, majd egyre inkább felbátorodva eltűnteti az előző napi madár maradékát. Pár perc múlva már semmi sem volt belőle. Harmadik ezalatt összesen két kekszet tudott magába gyötörni, és mire az utolsó falatot is lenyelte, úgy döntött, hogy inkább fényen fog élni, de egy morzsával többet sem hajlandó magába diktálni ebből a száraz-íztelen borzalomból.


✨✨✨✨✨


Ward az asztalnál ült, lábát cipőstül, hanyagul dobta fel rá. Most csak ő volt ébren, Loire és Espada is az igazak álmát aludták mellette. Eddigre már teljesen kivilágosodott, és Ward egyre nehezebben és türelmetlenebbül viselte ezt a bezártságot. Ha őszinte akart lenni magával, arra nem számított, hogy barátokként egymás nyakába borulnak majd az ellenállással. De azt egyáltalán nem bánta volna, ha ennél könnyebben mennek a dolgok…

Így, hogy félig foglyok voltak, és várni kényszerültek arra, hogy majdani partnereik döntsenek róluk, terveznie sem volt semmi értelme. Ez a kényszerű üresjárat pedig az idegeire ment. Nem azért hozták vissza, hogy vadidegenek feleslegesen vesztegessék a testvérei idejét. Már éppen azon kezdett gondolkozni, hogy kirúgja az ajtót, és erővel szerez érvényt az itt létüknek, mikor rezegni kezdett a csuklóján a kommunikátor.  

Azonnal megnézte az üzenetet remélve, hogy a benne foglaltak véget vetnek az üres várakozásnak. De mikor elolvasta, majdnem a székről is leesett. Az első gondolata az volt, hogy ezt ők sem gondolhatják komolyan. Olyan dühös lett ettől, hogy legszívesebben összetört volna valamit. De abban a pillanatban megelégedett csak azzal, hogy belerúgott az asztalba, a szerencsétlen szerkezetnek el is görbült a lába a rúgás erejétől. A zajra pedig Espada és Loire is azonnal felriadtak.

– Mi a fene volt ez? – kérdezte első rémületében Loire.

– Bocs srácok – nézett rájuk szabadkozva Ward –, semmi olyan, ami ne érne rá. Aludjatok még nyugodtan.

– Te sem gondolod komolyan – dörgölte ki a szeméből az álmot Espada –, hogy ezt bevesszük. Valami semmiség miatt nem állnál neki átrendezni a szobát.

Loire álmos pillantásával hol egyiküket, hol a másikukat figyelte. De Ward még hosszú pillanatokig nem adott egyéb választ. Sőt ha még élt volna, most biztos dühös fújtatással próbált volna lehiggadni. Espadának kifejezetten hiányoztak belőle ezek az apróbb nüánszok, amik régen annyira azzá tették, aki két nappal ezelőttig volt.

– Hadd tippeljek – szólalt meg újra a fiú, miután egyáltalán nem érkezett válasz –, megjöttek az utasítások a főhadiszállásról. És téged elnézve, egyáltalán nem az, amit vártál.

– Hát nem – ült vissza az asztal melletti a székre Ward egy fokkal higgadtabban.

Rákönyökölt az asztal sarkára, és elmondhatatlanul irritálta, hogy elgörbült lába miatt billeg. Ezért belerúgott még egyet, csak most a másik irányból, hogy kiegyenesítse. Majdnem sikerült is, már csak egy kicsit maradt csálé.

– Ha befejezted az asztal kínzását – erősködött tovább Espada –, kibököd végre?

– Az a parancs – nézett rájuk –, hogy segítsünk ennek a csürhének bevenni a várost.

– Hogy mi? – Espada maga is azt hitte rosszul hall, annyira felfoghatatlan volt ez az egész, hogy fel kellett ülnie, hátha attól kevésbé tűnik őrültségnek. – Ezt most ugye nem mondod komolyan?

– Nem szokásom ilyenekkel viccelni.

– De… – próbálkozott elhűlve a fiú –, tudják ezek, hogy csak öten vagyunk?

– Ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, – nézett félre Ward –, be kell látnunk, hogy csak négyen vagyunk használható állapotban. Nem tudjuk, Bastion mit bír, de én kétlem, hogy menne neki egy ostrom. Szóval ha tudják is, tesznek rá.

– És akkor most mi lesz? – Kérdezte Loire, Ward látta, ahogy remeg a szája az idegességtől. – Biztos, nem kapunk támogatást Dōrból?

– A parancs világos – állt fel Ward, és az ajtóhoz lépett –, meg kell próbálnunk elfoglalni a várost. Segítség nélkül. Azt írták, gondjuk akadt az előrenyomulással, így sajnos nem jön Dōrból senki. Ezért rá kell vennünk az itteni anyaszomorítókat, hogy hajlandóak legyenek együttműködni velünk.

– Hogy ezt milyen szépen mondtad – vigyorodott el kínosan Espada.

– Szívem szerint nem ezt a szót használtam volna rájuk.

Ward megállt az ajtó előtt, és az öklével ráütött egyet-kettőt. De arra nagyon is ügyelt, hogy ne szakadjon be az ajtó ütései erejétől. Majd kikiabált az őreiknek.

– Hé ti! Beszélnem kell a főnökötökkel, most azonnal.

Kintről nem érkezett semmi válasz, csak lábak dobogását lehetett hallani a lépcsőn. Valaki biztos elfutott a főnökért. Ward legalábbis ebben bízott, nem akart erőszakhoz folyamodni. Bízott benne, hogy nem lesz szükség erőszakos kitörésre, nem akarta feleslegesen kockáztatni a testvérei életét.

Eddigre ismét felhangzottak a dobogó léptek a lépcsőn. Most ahogy közeledtek ezek a hangok, teljes bizonyossággal megállapítható volt, hogy több ember lépéseit hallja. Fél perc múlva pedig be is lépett a főnök.

– Mi volt ennyire sürgős? – kérdezte ismét csak Wardot tűntetve ki a figyelmével.

– Az, hogy eluntam ezt a bohóckodást – felelt meg neki Ward azonnal –, megkaptam a parancsainkat Dōrból. Szóval, itt és most vagy megegyezésre jutunk, vagy úgy veszitek be ezt a rohadt várost, ahogy tudjátok.

Ezt hallva a főnöknek valami megmagyarázhatatlan, gúnyos-elégedett kifejezés ült ki az arcára. Espada és Loire nem is értették, hogy mi történik. Ward viszont ismerte annyira a saját tisztjeiket, hogy minden világos legyen a számára. Már a legelején ezzel a céllal indították el őket, és csak azért nem kapták meg akkor a parancsot, mert Ward nemes egyszerűséggel a képükbe nevetett volna, és nem indult volna el megfelelő létszám, és hasznavehető felszerelés nélkül. De így, hogy itt voltak, már nem volt mit tenni.

– A kapcsolatunk mondta, hogy akkor kaptok majd parancsot, ha biztosan tudják már, hogy ideértetek. Ezt ki kellett várnunk.

– Nem érdekel – Wardnak semmi kedve nem volt jópofát vágni a fejleményekhez –, csak az, hogy mostantól vagy egyenértékű társak vagyunk, vagy nincs együttműködés.

– Ezt is mondták – a főnök arcán egyre szélesebbre terült az elégedett vigyor, Wardnak pedig viszketett a tenyere, annyira szívesen megütötte volna –, hogy nem hajlasz. Remélem, az ötleteid is lesznek annyira jók, mint amennyire állították. Hence vagyok – tette meg végre az első lépést a partnerség felé.

– Ward – részéről ennyi volt a barátkozás, a testvéreit szándékosan nem mutatta be.

– Rendben, Ward. Miről akarsz beszélni?

– Szükségem van minden emberemre, hogy tervezni tudjak – tért azonnal a lényegre – szóval, most azonnal elkíséritek a mágust oda ahol megtaláltak minket az embereid, ő pedig elmegy a másik kettőért.

– Nem bölcs ötlet fényes nappal kiengedni az utcára – tiltakozott Hence –, bárki láthatja rajta, hogy nem ide való. Ha pedig idegenekkel jön vissza az még gyanúsabb lesz. Figyelnek minket, mindenhol lehetnek árulók. Ki kell várnotok az éjszakát. Ígérem, akkor visszakísérjük a bejárathoz.

– Nem szeretem vesztegetni az időnket.

– Nem fogod. Amíg vártok, segítünk, hogy kiismerjétek magatokat a városban.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Andrik Langfield)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s