63. Egy kislépés

Ward másik két testvérével kénytelen volt követni mogorva vezetőjüket. Bár még mindig nagyon sötét volt az éjszaka, megjegyezte az útvonalat, amin vezették őket. Nem voltak kétségei afelől, hogy csak egy kisfőnökkel találkoztak, és alkalmi vezetjük csak kis hal az itteni organizációban. Abban reménykedett, hogy a nagyfőnök nem lesz nála sokkal rosszabb, és gördülékenyebben mennek majd az egyeztetések vele.

Egyikük sem szólt egy szót sem, egymáshoz viszonylag közel húzódva lépkedtek a vezetőjük és a túszuk mögött. Jó pár percbe telt, mire elérték azt az épületet, amit korábban mutatott nekik. Mikor megálltak a kopott, zsanérjairól félig lefordult ajtóban, a vezetőjük félre állt a bejárat előtt, és intett nekik, hogy menjenek előre. Loire látta Wardon, hogy nem igazán akaródzik neki ez a hősködés. Sejtette, ha bátyja egyedül lenne, gondolkodás nélkül menne előre, és nem tartana nagyon tőle, hogy mi várhat rá bent.

Loire megpróbálta bátyja fejével végiggondolni a helyzetet, és arra jutott, hogy jelen esetben semmi kétséget nem hagyhatnak kíséretükben elszántságuk felől. Közelebb lépett a fiúhoz, a vállára tette kezét, jobban magához húzta a túszuk testét. Mozdulatát a lebegő kés is követte, olyan közel úszott a fiú torkához, hogy akár kényelmesen meg is borotválhatta volna. Loire nem is tudta eldönteni, hogy inkább mókás, vagy ijesztő látvány-e, ahogy a fiú magasabbra emelte az állát, mintha az ért volna bármit is a kése ellen.

– Menjetek – mondta a többieknek.

Mást nem is kellett hozzátennie, bárki érthette, mi fog történni akkor, ha nem úgy alakulnak a dolgok. Loire pislogás nélkül leste, ahogy Ward, Espada, majd idősebb vezetőjük is sorban eltűntek a nyílás túloldalán. Ő csak azután lódított egyet a fiún, miután már mindenki bent volt. De előtte gyanakvó pillantása még egyszer végigfutott a fekete épületeken. Belevillant az agyába, hogy ha az iménti mágus most próbálná átvenni az uralmat a kése felett, tusakodás közben minden bizonnyal elmetszenék a fiú torkát. Abban a pillanatban Wardot is hallani vélte: „Ha ő meghal, meghaltok ti is.”

Szerencsére nem történt semmi ilyesmi. Minden gond nélkül jutottak át az ajtón, és egy rövidebb folyosón találták magukat, ami hamarosan egy széles belső udvarra torkollott. Amennyire Loire látta, az udvarról egyetlen ajtó nyílt csak, halványan látszott még rajta a valamikor arany festékkel rá pingált Scientia Castitae óramű. Legalább abban biztosak lehetnek, hogy megtalálták őket, gondolta.

Ahogy pillantását végig futtatta a belső udvar falain, feljebb több emeletet és körbefutó függőfolyosókat vélt kivenni a sötétben. És persze nem kevés, az udvarra irányított fegyvert. Elgondolkodott azon, hogy talán azokat is fel kellene keltenie, csak úgy biztonság kedvéért.

Az rántotta vissza a valóságba, hogy meghallotta, ahogy a vezetőjük és az egyik fenti függőfolyosón valaki jelszót cserélnek. A következő pillanatban hatalmas fény támadt. Loire jó pár pislogásig csak csillagokat látott. Nem sokon múlt, hogy el nem ejtette a fiú nyakához szorított kést. De ahogy a látása visszatért, a penge újra stabilan lebegett a túszuk torkának feszülve. Ezalatt az idő alatt újabb fegyveresek özönlöttek ki az egyetlen ajtón át, és körbe fogták őket.    

– Kiket hoztatok? – kiabált le az iménti férfi a függőfolyosóról.

– Akiket küldtek – felelte neki a vezetőjük –, egy részüket legalábbis.

– Vigyétek át őket – adta ki az utasítást –, de előtte kössétek be a mágus szemét.

Loire elsőre azt hitte rosszul hall, mert hát ugyan ki tudhatna arról, hogy neki látnia kell, ahhoz, hogy varázsolhasson. Rettegve Wardra nézett, de fakó borostyán szemeiben nem látott semmit. Nem olvashatta ki a tekintetéből azt sem, hogy egyáltalán nem nyugtatta meg ez a fejlemény. Loire agyán eközben átvillant minden gyerekkori kísérletük és próbálkozásuk, amikkel próbálták feltárni, hogy mire képes bekötött szemmel.


✨✨✨✨✨


Egyik délután, miután befejezték a tanulást, Ward úgy döntött, kiviszi őket a kertbe játszani. Espadát az utóbbi időben egyébként is még megkötözve sem lehetett egyhelyben tartani, mióta újra rendesen használni tudta a karjait. Ward éppen ezért sokszor azt sem tudta, milyen játékot találjon ki, amiben annyi mozgás van, hogy kellőképp kifárassza Espadát, tetszen Bastionnak, és még Loire-t is bele lehessen vonni.

Aznap végül úgy döntöttek, hogy valakit beállítanak középre, bekötik a szemét, körbe állják, és feje fölött dobálják majd a labdát. Mikor egyikük dob, hangosan el kell kiáltania annak a nevét, akinek a labda megy, a másiknak pedig válaszolnia kell. A középsőnek ezek alapján kell kitalálnia, hogy épp mikor repül a megjelölt célnak a labda, és meg kell próbálnia elkapni. Ha sikerül elhappolnia, helyet cserél az ügyetlenkedő dobóval.

Az elején jól is ment a játék, mindneki remekül szórakozott, hangos sikongatás kísérte a vidámságot. Loire és Bastion jól megizzasztották Wardot és Espadát a varázserejükkel. És az utóbbinak kifejezetten tetszett a Ward által kiötlött felsőfokú játék. Fülig érő vigyorral rohant egyiküktől a másikig, csak hogy lepattanjon Bastion láthatatlan faláról, és hogy a Loire által megbűvölt labda minden alkalommal elugorjon előle. Teljesen gondtalannak tűnt, nem volt benne semmi nyugtalanság vagy indulat, amik rendszeresen elővették.

 Egészen addig folytatódott ez a felhőtlen szórakozás, amíg Loire nem került a kör közepére. Onnatól, hogy bekötötték a szemét, jó hogy a saját lábában el nem esett, annyira elügyetlenkedte az egész játékot. Espada pedig egyre dühösebb lett, hogy elrontják örömét. Arra jutott, hogy a helyzetnek csak az az egyetlen megoldása van, ezért onnantól kezdve próbált úgy dobni, hogy a lány a legesetlenebb pillanatában is el tudja kapni a labdát.

De nem járt sikerrel. Loire mintha a látásával együtt minden egyéb érzékét is elvesztette volna. Mintha nem is hallana, ráadásul a mozgása is szánalmasan esetlen volt. Amióta a szemét bekötötték, már a labdát sem irányította. Espada fel tudott volna robbanni dühében. Bosszantotta Loire ügyetlensége, és az, hogy a játék ennyire unalmas lett miatta. A következő pillanatban éppen ezért jóval nagyobb erővel és alacsonyabban hajította el a labdát. Minden dühe benne volt abban a dobásban.

És mielőtt bárki rászólhatott volna, hogy mit csinál, vagy mielőtt Ward egyáltalán tehetett volna bármit is, már arcon is találta Loire-t. A kislány hátratántorodott, majd fenékre ült a fűben. Bármennyire küszködött is, sírva fakadt, miközben egyik kezével felrepedt, vérző száját törölgette. A másik keze annyira remegett, hogy nem tudta levenni szeméről a kendőt. Ezt Bastion oldotta le róla, miközben parázsló tekintettel meredt Espadára.

– Ezt miért csináltad? – kérte számon dühösen öccsét.

– Nem tudom – rázta a fejét megszeppent arccal a fiú, képtelen volt magyarázatot adni, az indulatai ekkorra már tovaszálltak –, azt hittem, el fogja tudni kapni…

– De láttad, hogy nem kapott el semmit!

Edigre már fenyegetően Espada elé lépett, készen arra, hogy megverje az öccsét, még úgy is, hogy jó eséllyel alul marad majd az acél karokkal szemben. Szerencsére Ward most időben közbelépett, és a fülüknél fogva megragadta a két bajkeverőt, hogy elvegye a kedvüket a verekedéstől.

– Elég legyen! – szólt rájuk atyai határozottsággal. – Nem történt semmi komolyabb az ijedtségen kívül. Igaz, kicsi lány?

Loire mellé térdelt, a zsebéből előkerült, nem feltétlenül tiszta zsebkendővel próbálta letörölni Loire szája széléről a kiserkent vért, ami szerencsére nem volt nagy seb. Eddigre a szipogástól már az orra is folyt, mégsem mondott semmit, csak hüppögött. Ward óvatosan megtörölte a kislány orrát is.

– Miért nem varázsoltad el a labdát? Ahogy eddig is… – kérdezte tőle kedvesen.

– Nem tudom – szipogta Loire –, nem tudtam. Olyan furcsa volt… mikor nem láttam, nem tudtam varázsolni… nem éreztem semmit…

Ezen mindannyian megdöbbentek. Még Bastion is értetlenül figyelte húgát, pedig ha valaki, hát ő mindig mindent tudott róla.

– Te sem tudsz varázsolni, ha nem látsz? – fordult azonnal Bastionhoz Ward.

– Azt hiszem, tudok – felvette a földről a kendőt, bekötötte a szemét, és csak úgy próbaképp felvont maga köré egy láthatatlan falat – nem, engem nem zavar, ha nem látok.

Loire pillantása kétsébeesetten járt két bátyja közt, a rettenettől még jobban sírni kezdett. Sosem volt még olyan, hogy bármi korlátozta volna a hatalmában.

– Miért van ez? – szipogta kétségbeesve.

– Nem tudom – rázta meg a fejét tanácstalanul Ward, legszívesebben adott volna egy nagytestvéri puszit a kislány homlokára, de mivel tartott a rosszallástól, nem tette –, mikor legközelebb találkozol a mágus mesterrel, kérdezd meg tőle. Ő biztos tud majd válaszolni erre.

– És kérdezd meg azt is – tette még hozzá Bastion –, hogy nekem miért megy bekötött szemmel is…

Loire úgy is tett. Másnap este volt órája a pincéjükben remeteségbe vonult mágussal. A következő órát rögtön azzal kezdte, hogy elmesélte a mesternek az előző napi játékot, és elmondta azt is, mennyire képtelen volt használni a hatalmát, mikor nem látott. És persze azt sem hagyta ki az elbeszélésből, hogy Bastiont semmenyire sem zavarta a szembekötősdi.


✨✨✨✨✨


Ward megrázta a fejét. Egyáltalán nem akaródzott engedni ezt a bánásmódot, mégis, hiába érezte magán Loire könyörgő pillantását, nem tehetett semmit. Egyelőre az tűnt a legjobb ötletnek, hogy hagyják magukat. Talán ha nem tiltakoznak, kicsit több bizalommal állnak majd hozzájuk. Persze senki sem kérte ki a véleményüket, hanem ketten Loire mellé léptek, hogy teljesítsék a parancsot.

Az egyikük ráfogott a fiú nyakánál lebegő kés markolatára, és próbálta elfeszíteni a torka mellől, a másik pedig, mielőtt Loire bármit tehetett volna, egyetlen határozott mozdulattal beborította az arcát egy darab durva szövésű és szúrós szagú zsákkal. Szorosra kötötte a feje körül, levegőt is csak nehezen kapott tőle.

Amint nem látott, már nem volt ura a korábban felkeltett fegyvereknek sem. Abban bízott csak, hogy nem lelnek rájuk ideje korán. Nagy levegőket vett, próbált megnyugodni, és méltósággal viselni a helyzetet. De így hogy nem látott, a lábán is alig bírt stabilan megállni. És ha ezt a helyzetet még nem érezte volna elég megalázónak, ismét meghallott egy hangot, egy másikat, maga mögül.

– Összekötöm a kezét is, nehogy eszébe jusson leoldani magáról.

Ennek megfelelően össze is pányvázták a kezét.  Úgy tűnt, a fenti őrt sem különösebben hatotta meg a sorsa. Ahogy megkötözték, a legkevésbe sem finomkodtak vele. Olyan szorosan pányvázták össze a csuklóját, hogy még a vérkeringését is majdnem sikerült elszorítaniuk.

– Mit csináljunk a másik kettővel? – kérdezte valaki a közelében. – Őket is kötözzük meg?

– Nem kell – jött a válasz fentről –, ha csak nincs nálatok valami kemény fém bilincs, a fémkarút egyébként sincs értelme megkötözni.

– És a fegyvereik?

– Vegyétek el tőlük, ne kelljen már erre külön kérvényt benyújtani. Tartsátok őket sakkban, ügyeljetek, hogy ne kerülhessenek a mágus mellé.

Ward itt épp közbe szólt volna, de megelőzték. Azonnal mellé léptek ketten, hogy elvegyék a fegyvereit. Szeme sarkából látta, hogy Espada szorosabban markol rá a puskájára, és kisebb terpeszbe áll, hogy meg tudja magát védeni, ha úgy alakul. Ward felé fordult, és egyetlen fejrázással jelezte neki, hogy ne rontson a helyzetükön.

Espada sóhajtott egy hatalmasat, de engedelmeskedett, visszakattintotta a kakast alapállapotba, és hagyta, hogy kitépjék a kezéből a puskáját. Aztán áttapogatták a mellkasát, lábait, megtalálták a pisztolyait. Amennyire látta, Ward is éppen ugyanígy járt. Csak Loire kése kerülte el a figyelmüket. Mikor az egyik sarokba lepakolták a fegyvereiket, az egyik kísérőjük megszólalt.

– Ne zárjuk inkább a mágust egy üres szobába?

– Áh, egyszerre kíváncsi rájuk – jött még mindig fentről a válasza.

Wardot ennek hallatán megnyugtatta a tudat, hogy legalább tudnak róluk. És valóban várták őket. Abba egyébként sem ment volna bele, hogy szétválasszák őket. Ahogy a „vendéglátóikat” figyelte, nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy egyetlen név sem hangzik el. Nem bízták a véletlenre az óvatosságot, azt akarták, hogy minél kevesebbet tudjanak róluk.

– Na, hozzátok már őket!

Amint elhangzott az utasítás, mind a hármójuk mellé katonák léptek, hogy elvezessék őket az igazi nagyfőnök elé. Espada hagyta, hogy előre taszítsák, Loire is tett pár bizonytalan lépést, kétszer majdnem fel is bukott, valami csoda folytán találta csak meg az egyensúlyt. Ward tudta, hogy így nem fog tudni felmenni a lépcsőn. Ellenállt ezért az erőteljes noszogatásnak, amivel neki is jelezték, hogy induljon már.

– Várj! – nézett fel a kisfőnökre, aki még mindig a korláton könyökölt. – Kell valaki mellé, nem csak varázsolni nem tud, ha nem lát. Hadd menjek oda mellé, a szavamat adom, hogy nem teszünk semmi gyanúsat.

Loire hallotta a nyugtalan morajlást, ami végigfutott a katonák közt. Aztán valaki gúnyosan felnevetett mellette. Amennyire meg tudta állapítani, a fiú volt, akinek kést szorított a torkához. Loire-nak el kellet ismernie magában, hogy fordított esetben ő is épp ekkora elégtételnek élte volna meg a mostani saját helyzetét.

– Szeretnél osztozni a sorsában? – kérdezte a kisfőnök kijózanítóan rideg hangon a fiútól – Ők nem a foglyaink, csak elővigyázatosak vagyunk, amíg rá nem bólint, hogy őket vártuk.

A kisfőnök intett, hogy Wardnak, hogy menjen, közben még több katonát utasított mellé, akik ideges pillantásokkal kísérték minden mozdulatát. Loire is érezte, hogy mellé lépett, azt a hideg bőrt nem lehetett semmivel sem összetéveszteni. Aztán a következő pillanatban megérezte azt is, hogy Ward kihúzta a kését az övén függő tokból, és óvatosan meglazította a köteleit. Egyik kezével kissé megmasszírozta a csuklóit, hogy gyorsabban visszatérjen a lány kezeibe az élet. Letörölte a vért a kötél vágta sebekről, és erőt vett magán, hogy ezt ne tegye indulatosan szóvá.

– Mi is együttműködni jöttünk – lépett oda most az elé a férfi elé, aki idáig vezette őket, maga felé fordította a kés pengéjét, és markolatot nyújtotta neki –, ezt kihagytátok.

Az idősebb katona döbbent kifejezéssel az arcán vette át a kést, láthatólag nem számított ilyen gesztusra. A csapat ezzel a gesztussal teljesen fegyvertelenné vált.

Espada őszinte csodálattal figyelte a jelentet. Ward fellépése annyira lehengerlő volt, hogy ha lehetett, Ward még tovább nőtt a szemében. Figyelte az őket körülvevők reakcióját, és elismeréssel konstatálta, hogy már ők is más szemmel néznek a bátyjára. Sőt az a katona, aki eddig a lépcsőház feljárót őrizte, most maga is félreállt az ajtóból, és az eddigiekhez képest udvariasabban jelezte, hogy mehetnek.

Ward erre visszalépett Loire mellé, óvatosan belekarolt a húgába, hogy felvezesse a lépcsőn. Az iménti katona elindult előttük, hogy mutassa nekik az utat ki a függőfolyosóra, hogy ott az iménti kisfőnök átvehesse őket, és tovább vigye a csapatot a titokzatos vezér elé. Loire is megkönnyebbülten ment úgy, hogy Ward vezette. Óvatos-bizonytalan léptekkel, tapogatózva indult meg felfelé a többiekkel.

Eleinte még számolta a lépcsőfordulókat, folyosókat fel és lefelé haladást, de a sokadik után teljesen elvesztette az irányérzékét, és feladta, hogy megjegyezze az utat. Sokáig mentek, a kisfőnök néha beszélt hozzájuk. Figyelmeztette őket, ahol töröttek voltak a lépcsők, vagy alacsonyabb a plafon, hogy figyelhessenek Loire-ra. A lány így ment velük, elveszve térben és időben. Közben azt feltételezte, hogy több épületen is átvezetnek a folyósók, mintha csak egy valódi labirintussá alakították volna a szorosan egymás mellé épített házakat.          

Aztán végre megérkeztek egy olyan terembe, amiben nagyobb fény volt, mint az eddig keresztül-kasul bejárt folyósókon. A fejére húzott zsákon át is bántotta Loire szemét az utolsó terembe lépve az az éles fény. Loire próbálta megszámolni, hogy hányan lehetnek a teremben. A zsák túloldalán elsuhanó árnyak alapján próbált tippelni. És a hangok alapján, hiszen hallotta, hogy jöttek még be utánuk páran. Végül pedig becsukódott az ajtó mögöttük.

Az egyik katona elmagyarázta valakinek a teremben, hogy kik is ők. Aztán csend lett egy rövid időre. Loire feltételezte, hogy az itteniek főnöke őket méregeti. Aztán Loire a terem túloldaláról egy addig ismeretlen férfi hangját hallotta.

– Mi ez bánásmód? A mágus is a vendégünk. Vegyétek le róla a zsákot, és oldjátok el.

Ward mintha csak erre a jelre várt volna, maga szedte le Loire fejéről a rongyot, és tépte el a meglazított kötelet. Persze nem aratott osztatlan sikert az, hogy a lánynak ilyen könnyedén visszaadták a hatalmát. Az őket a városból ide vezető idősebb katona szóvá is tette a nem tetszését.

– Biztos vagy benne? Mégiscsak egy animátorról van szó…

Loire a nagyfőnök felé fordult. Megdöbbentette az az unott arckifejezés. Egészen biztos volt benne, hogy nem tart attól, hogy bármi baj lehet abból, hogy tulajdonképpen szabadjára engedték. Ez sütött szavaiból is, mikor egy legyintés kíséretében megszólalt.

– Ha valami gyanúsat tesz, lője térden valaki – adott teljesen szenvtelen hangon utasítást, ennél többet fölényesen nem akart foglalkozni azzal, hogy kit mi zavar.

Függetlenül attól, hogy a nyugtalankodók ezt a választ várták-e vagy sem, azonnal elhalt a morajlás. Loire a szeme sarkából látta, hogy az idősebb katona a fia felé bólint, aki arcán olyan kifejezéssel húzta elő a pisztolyát, mint aki alig várja, hogy Loire okot adjon rá, hogy lőhessen. A lánynak arcizma sem rándult, tudta, ebben a teremben egyetlen fegyver sem fog elsülni.

Ward nagyon furcsállotta ezt a helyzetet. Ekkora felhajtás, és ennyi kellemetlenség, mindezt miért? Hogy most ilyen könnyen megszabaduljanak? Ezért aztán nem volt értelme ennek a megaláztatásnak kitenni Loire-t. Ward biztos volt benne, hogy ez a hirtelen engedmény valami taktika része.

A nagyfőnök kimászott a szoba túlsó végében elhelyezett íróasztal mögül, és a „vendégei” elé lépdelt. Megállt Ward előtt, és egy darabig szótlanul méregették egymást. Nem kellett szakértőnek lenni ahhoz, hogy bárki azonnal lássa rajta, maradt még benne módosított vér. Persze jóval kevesebb, mint Wardban, vagy akár Kidanban.

Valószínűleg a Főnök is azonnal tudta, hogy a másik csapatban ki vezér, és hogy mi is. Wardot ez alatt a mustra alatt kifejezetten zavarta, hogy fogalmuk sem lehetett róla, mit tud róluk az ellenállás vezetője, és hogy kivel áll kapcsolatban az ő hátországukból. Aztán vendégláójuk figyelme szinte azonnal el is terelődött, ahogy pillantása megakadt Ward véres mellényén, majd tovább csúszott Loire szintén véres kabátjára.

– Ki sérült meg közületek? – kérdezte azonnal, mintha csak valami régi ismerősökkel beszélne.

– Én – felelte neki szemrebbenés nélkül Ward.

– Nem hiszem – a Főnök még mindig őt méregette, pillantása meg-megakadt a férfi sebhelyes arcán –, abból a sebből nem jöhetett ennyi vér.

– Nem mondtam, hogy az volt – fordított hátat, hogy megmutassa a felhasított mágiaálló mellényt – bevállaltam egy csapdát az egyik emberem helyett. De a mágus megmentett. Ezért tartjuk.

Loire szíve összeszorult, ahogy ez elhangzott. Égni kezdett a szeme, ahogy tudatába tolakodott a kép, amikor az utolsó szikra kiúszott az ujjai közül. Erőnek erejével igyekezett elhessegetni a gondolatot. Meg kellett őriznie arcán a közönyt, ahogy egy gyógyításban gyakorlott mágushoz illik.

– Hát igen, hasznos portékák ezek – nyugtázta a Főnök is –, bár nálunk kicsit nehéz beszerezni őket.

– A miénk nem eladó – tisztázta a helyzetet azonnal Ward a későbbi félreértések elkerülése érdekében.

– Kérlek! Sosem jutna eszembe ajánlatot tenni rá. Én csak arra gondoltam, hogy a jobb együttműködés érdekében kölcsönösen kiaknázhatnánk egymás erőforrásait.

Ward hallott korábban arról, hogy a régi területeken nem kezelték emberként a mágusokat, ezért sokszor a legalapvetőbb jogok sem illették meg őket. Nem lehetett tulajdonuk – hiszen ők maguk voltak azok –, nem volt joguk fegyvert viselni, sőt sok esetben ahhoz sem, hogy a gazdájuk nélkül mutatkozzanak. Sokszor nevük sem volt, a feladatukkal nevezték meg őket. És bár Estherben sokat javul már a köz- és szabad mágusok helyzete, azért ott is volt még hova fejlődni.

Nagy valószínűség szerint az iménti színpadias „felszabadítás” is inkább neki szólt, mint Loire-nak. Őt akarta lekenyerezni, hogy lássa, itt még a tárgyakkal is jól bánnak, ha kedvük szerint alakulnak a dolgok. Ha Ward őszinte akart lenni magához, ezzel nem csináltak neki kedvet az együttműködéshez. Mégsem volt más választása, mint belemenni a játékba.

Loire ezalatt meg sem mert szólalni. Sejtette, az a legjobb, ha Wardra hagyja a tárgyalást. Ennek ellenére elmondhatatlanul kellemetlenül érezte magát. Az Első Tacticus fogadott gyerekeként soha senki sem merte árucikként kezelni sem őt, sem Bastiont. Most először tapasztalta meg a mágusok piacai után újra, milyen a kereskedelemben megvásárolható mágusok sorsa. Akik szintén nem rabszolgák, hiszen már emberemlékezet óta nem léteznek ilyen barbár szokások. Ők megélhetésért cserébe csupán ott “teljesítenek szolgálatot”, ahova eladják őket.

Nem egyszer láttak ilyen mágusokat, különböző feladatokat ellátva. Természetellenesnek hatott minden mozdulatuk, az egész létezésük, ahogy teljesen üresnek tűnve tettek-vettek. Sokáig képtelen volt szavakba önteni azt a taszító-szorító érzést, ami a közelükben elfogta. Mikor Loire őket figyelte, mindig arra jutott, hogy hiányzik belőlük az a többre, jobbra vágyás, úgy általában bármilyen emberi vágy, ami benne, vagy Bastionban megvan. Bevallania is rettentő volt magának, de olyanoknak látta őket, mint akikben elzárták a vágyakat, elzártak mindent a hivatáson kívül, amire eladták őket.

– Akkor, csakhogy tisztázzuk a szabályokat – Ward sejtette, hogy nincs abban a helyzetben, hogy feltételeket szabjon, de nem is érdekelte –, a mágus nem eszköz, hanem a csapatunk tagja. Kezeljétek ennek megfelelően, és igénybe vehetitek a segítségét. Ugyanez vonatkozik a másik mágusunkra is.

Részéről ennyi volt csak a kitétel. Nem volt kifogása az ellen, hogy eljátssza az eltökélt birodalmi tisztet, egy percig sem tervezte elárulni az ittenieknek, hogy testvérek. Nem akarta, hogy fogást találjanak rajtuk, és abból sem volt hajlandó engedni, hogy minimum emberi bánásmódot csikarjon ki Loire-nak és Bastionnak. Végigmérte a vele szemben álló nála alacsonyabb, de nem kevésbé eltökélt férfit, a pillantásával próbálta rákényszeríteni az akaratát.

– Rendben – egyezett bele végül –, az embereimnek is megmondom, hogy ehhez tartsák magukat. De cserébe nekem is vannak elvárásaim.

Helyben vagyunk, gondolta Ward. Már várta, mikor lép új szintre ez az előzetes erőfitogtatás.

– Mik lennének azok? – nyugalma utánozhatatlan volt.

Espada ezalatt minden idegszálával Wardot és az ellenállás feltételezett vezetőjét figyelte. És nem igazán tetszett neki, amit látott. Nem tudott volna egy alkalmat sem felidézni, mikor bátyját ennyire rideg kimértséggel látta volna viselkedni. Persze valahol a tudata legmélyén ő maga is tisztában volt vele, hogy egyáltalán nem segítene rajtuk, ha úgy elheveskednék a helyzetet, ahogy ő tette volna indulataitól fűtve. Ő nem akarta tűrni, hogy Loire-t megkötözzék, hogy zsákot húzzanak a fejére. Az ő diplomáciája lövöldözésbe torkollott volna.

Mégis, Wardot figyelve, nem tudta eldönteni, hogy ha még élne, akkor is ilyen tökéletesen hidegfejű és végtelenül határozott lenne-e. Akkor vajon fel tudná fedezni egy-egy halvány érzelem rándulását az arcán? Továbbra sem tudott szabadulni a gondolattól, hogy bár tagadhatatlanul Ward állt ott velük, valami mégsem stimmelt. És az a valami egyre erősebben érződött belőle.

Bátyjától függetlenül nem tetszett neki az, ami épp előtte zajlott. Arra maga is rájött, hogy az itteniek másképp állnak a mágusokhoz, mégis csillapíthatatlan indulatokat váltott ki belőle, hogy még Ward is harminc kiló kimért húsként kezelte akkor Loire-t.

Látszólag kezeli úgy, mondogatta magának, józan eszével arról próbálta meggyőzni magát, hogy Ward nem tehet mást. Egyre csak gyűlt benne a feszültség, az tartotta csak vissza a robbanástól, hogy azt biztosan tudta, bátyja fellépése nélkül már elvéreztek volna ezeken a játszmákon. Így tehát kényszeredetten tovább figyelte a két fél színjátékát.

– Tudni akarom, hányan vagytok összesen – bárki világosan érthette, hogy ezzel lezárult az eddigi udvariaskodás, most már csak a hallani kívánt válaszok fogják eldönteni, lesz-e együttműködés.

– Öten – Ward ezt éppen olyan kimért nyugalommal közölte, mintha épp azt mondta volna, hogy történetesen épp egy egész sereget állomásoztat a város körül –, a másik kettőt a falon kívül hagytuk.

– Remélem, most csak vicceltek velem – a főnök arca nem sugárzott sok jót –, a vezetőitek egy tisztességes csapatot ígértek.

– Szerintem, még túl is teljesítették, amit ígértek. Küldtek neked két mágust, két fegyver és technológia szakértőt, és egy tisztességes módosítottat – Ward tökéletesen tudta, hova kell szúrni, ahogy azt is, hogy ezt a sértést nem lehet szó nélkül hagyni, mégsem engedte, hogy a szavába vágjanak. – Okkal jöttünk csak ennyien, nem lett volna egyszerű vadászok és rendfenntartók között egy egész sereggel lopakodni Dōrtól Csillagfényfokig. Remélem, ebben a kérdésben megértjük egymást.

– Az majd elválik –  a nyugodt hanghordozás mögött ezer indulat vibrált –, minden emberedet itt akarom tudni. Amíg nem láttam mindőtöket a saját szememmel, nincs alku. Lassan világosodik, nem engedhetlek ki titeket az utcára. De sötétedés után a fémkezű visszamegy a másik kettőért, és elém hozza őket.

– Nekem kell mennem – Loire kissé remegő hangon szólt közbe, de mielőtt Ward szúrós tekintetével belé fojthatta volna a szót, már ki is mondta –, csak én tudom kinyitni a falat.

Ward legszívesebben lesüvöltötte volna, hogy hogy lehet ennyire ostoba. Egyáltalán nem szándékozott elárulni az ittenieknek, hogy mágiával jöttek be. Az épp elég, hogy a nagyobb meggyőzés kedvéért azt kénytelenek voltak felfedni magukról, hogy van köztük egy animátor. De hogy még a városba is mágiával jutottak be? Hozhatja ez még őket hátrányos helyzetbe a későbbi tárgyalások során.

Ezalatt Espada figyelmét sem kerülte el a háborgó morajlás, ami a vendéglátóikon végigfutott. Jól hallhatóan egyikük sem volt ahhoz szokva, hogy egy mágus engedély nélkül szólaljon meg. A főnök nem is Loire-nak válaszolt, még csak felé sem nézett, válaszát továbbra is Wardnak címezte.

– A mágus nem megy sehova – szögezte le ellentmondást nem tűrően, egyértelműen látszott, hogy semmilyen körülmények között nem lenne hajlandó kiengedni a varázslót a kezei közül –, azt mondtad, garantálod, hogy nem tesz semmi gyanúsat, de hogy tarthatnád meg a szavad, ha nincs melletted? A fémkarú hozza ide a többi emberedet. Holnap éjjel kicsempésszük a hídra. Onnan le tud mászni.

– Az felesleges kerülő – próbált észérvekkel hatni rá Ward, bár ebből a sarokba szorított helyzetből nem tűnt kivitelezhetőnek, ezt Loire jól elintézte nekik –, és felesleges kockázat. A kaput biztos őrzik. Ha a fiú ki is jut, kintről nem fog tudni visszajönni. Voltunk ott, azon senki nem jut be. Nincsenek embereid az őrök között, ha lennének, nem raboskodnátok ebben a nyomorban. Az én részemről sincs alku, ha felesleges életveszéllyel jár. A mágus útja viszont nem jelent kockázatot. Ha én mondom neki, visszajön a másik kettővel. Ha nem bízol benne, adj mellé valakit, aki elkíséri.

– Kaptok egy szobát. Ott kivárhatjátok a holnap estét. Addig eldöntöm, hogy mi legyen veletek.

Azzal intett, hogy vezessék el őket. Ward is jelezte a másik kettőnek, hogy kövessék a melléjük szegődött őröket.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Prijun Koirala)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s