62. Egy kislépés

Luther korán reggel kérette a dolgozószobájába a szokásos kávé adagja dupláját. Mostanában nem tudott aludni. Nem kínozták különösebben a tettei, de mégsem találta az álom. Félix nem is késlekedett teljesíteni gazdája kérését, tudta mennyire nyugtalan Luther mostanában. Éppen ezért nem akarta még ő is saját lassúságával terhelni.

Mikor Félix becsoszogott a dolgozószobába, gazdáját a szokásos, mahagóni asztalra feldobott lábakkal, gondolkodó-tervező pózában találta. Odaelépett az asztal mellé, a tálcát, rajta a kávés kancsóval, arany szegélyű csészével fél kézzel egyensúlyozva, másik kezével helyet csinált a rengeteg papír és dokumentum közt. Ide csúsztatta le óvatosan a kékezüst tálcát. Majd dolga végeztével épp távozni készült, de Luther megállította.

– Beszéljük át, hogy mik a teendőim a mai napra. – Félixet egy pillanatra megdöbbentette az a kimerültségtől kissé remegő hang.

Tökéletesen leplezte döbbenetét, és mielőtt bármiről beszélni kezdhettek volna, a szokásos műgonddal leellenőrizte, hogy biztosan működik-e a lehallgatást gátló készülék Luther lába mellet. Csak ezután lépett a falra szerelt tábla mellé, és felvette a hozzá tartozó ceruzát. Suhintott párat a tábla előtt, mire megjelent rajta Luther határidőnaplójának arra a hétre vonatkozó összes bejegyzése. Félix kiválasztotta az aznapot. Arra a napra nem volt sok feladat feljegyezve. Egészen pontosan csak egy.

– Úgy látom – szólalt meg Félix, közben Luther töltött magának egy hatalmas adag kávét, mert bele három púpozott kanál cukrot, tejet töltött bele, majd kissé remegő kezével olyan ügyetlenül keverte meg, hogy egy része ki is lötyögött –, ma a legfontosabb dolga az lesz, hogy sajtótájékoztatót tart a Közös Együttélés Minisztériuma előtti téren a Magister helyreállító terveiről.

Luther kávészürcsölés közben próbálta felidézni, hogy mikor is egyezett bele ebbe a programba. Aznap igazából mindenhez több kedve volt, mint ahhoz, hogy kilépjen a villája falai közül. Semmi kedve nem volt aznap semmihez. A kedvét tovább rontotta, hogy arra ébredt, Ward kommunikátora ismét aktiválódott. De semmi üzenet nem jött róla. Ez csak egy dolgot jelenthetett. Nem akarta elfogadni, hogy Wardból animus lett.

Félix figyelte pár pillanatig kifejezéstelen vonásait, majd a várakozást elunva magyarázatot fűzött az imént felolvasott tervhez.

– Tudja, mivel sajnálatos módon elpusztult a Pátriárka Palota, és a Tacticusi Torony sincs használható állapotban, ki kellett jelölnie egy ideiglenes főhadiszállást. A Közös Együttélés Minisztériumát választotta erre a célra, mert ahogy mondta, másra úgysem volt jó… Viszont a sajtótájákoztatón meg kell majd indokolnia ezt a választást.

– Igen, igen, emlékszem – dörzsölgette fáradtságtól bizsergő homlokát Luther –, de nem elég csak valami hangzatos magyarázatot kanyarítanom erre… Úgy kellene előadnom, hogy minden ökör elhiggye a szimbolikus jelentőségét ennek a választásnak…

– Ha szabad közbeszólnom… hogy áll a beszéddel?

Luther válasz helyett dühödt szentségelésbe kezdett.

– Gondolom, akkor sehogy – vonta le a helyes következtetést Félix.

– Tudja, a beszédnél jobban lekötöttek ezek – vett fel az öléből egy súlyos dossziét, Félix átvette tőle, és lapozgatni kezdte –, a különböző népmegfigyelések eredményei. A Népelégedsettségi minisztérium lehallgatási adatai szerint nem épp elégedettek a választópolgárok.

– Nem értem, miért aggódik ezen – vont vállat Félix –, a Magisteri választást több, mint kétharmados többséggel nyerte meg. A többi jelölt labdába sem rúghatott Ön mellet. Elégedetlenkedők mindig lesznek. Szerintem nem kell ezeket a tiltakozókat az egészséges mértéknél jobban komolyan venni.

– Igen, ebben igaza van – sóhajtott Luther –, de vak lennék, ha nem látnám, kétharmad ide vagy oda, rengetegen elégedetlenkednek a dōri offenzíva miatt. Túl hangosak, és túl sokan követelik, hogy vessek véget a háborúnak. A megbuherált és katasztrofálisan elsült terv sem javít a megítélésemen. Milyen ironikus, hogy az igazságot nem hiszik el, hogy erről pont nem én tehetek…

– Akkor miért nem jelenti Ward halálát? – kérdezte most Félix, ugyanolyan tárgyilagosan, ahogy a tragédia előtt Luther tette volna. – Egy ekkora terhet cipelő apával kegyetlenség nem szimpatizálni. Biztos szavát szegné az ellenzőinek.

– Mert… – megrándult az arca –, nem tehetem. Ők titkos küldetésen járnak. A feladat, amire elküldték őket, hivatalosan nem létezik.

– Akkor – tette meg a következő javaslatát Félix –, ígérje meg nekik, hogy befejezi a háborút.

– Tudja maga egyáltalán – elnézően nézett a komornyikra –, mi pénz befejezni egy háborút? És utána mi pénz újra kezdeni? Arról nem is beszélve, hogy kétszer ugyanarra nehéz feltüzelni a népet. Nem, jelen helyzetben elhamarkodottan nem szabad nekik megígérni semmit.

Félix nem mondott semmit, kifogyott az ötletekből. Inkább a kezébe nyomott dossziét lapozgatta tovább. Az egyik oldalon megakadt a szeme, nyugtalanul futotta át a hiányos sorokat. A Luthernek szóló fenyegtéseket olvasta éppen.

– Mikor lesz a sajtótájékoztató? – zökkentette ki Félixet az aggodalomból. – Csak hogy tudjam, mennyi időm van valami minőségi magyarázatot összehazudni…

– Délután négykor kezdődik – felelte, de fel sem nézett a dossziéból, összeráncolt homlokkal olvasott tovább.

Luther égő szemeit a falon lassú nyugalomban ketyegő órára emelte, még a hajnali négyet sem ütötte el. Ideje tehát volt bőven.

– Más dolgom nincs ezen kívül?

– Mára nincs – rázta meg a fejét Félix –, azt kérte, hogy erre a napra ne jusson más, hogy alaposan fel tudjon készülni.

– Remek – futott szét elégedett mosoly Luther arcán –, akkor szerezzen nekem valamit, amitől gondolkodni tudok. Meg valamit, amitől nem fogok úgy kinézni, mint akit lehánytak.

– Rendben, intézek valami hatásosat. És visszavonom, amit az előbb mondtam. Megértem, hogy ezek miatt nem tud nyugodtan aludni – mutatta fel a fenyegetéssekkel telenyomatott lapot.

– Á, nem zavar igazán. – Luther arca közönyösen nyugodt volt – Bár voltam már nyugodtabb is. Éppen ezért azt akarom, hogy maga is velem jöjjön. Nem érzem magam biztonságban, ha nem áll a hátam mögött. Arra gondoltam, hogy előléptetem a testőreim vezetőjévé. Amióta Lawrence kiugrott alólam, azt a pozíciót úgyis csak dilettáns barmok töltötték be…

– Megbocsásson uram – utasította el az előléptetés lehetőségét Félix rezzenetlen arccal –, de szerintem ez nem jó ötlet. Lassan harmincöt éve állok a szolgálatában. És bár mindig igyekeztem láthatatlan maradni, óhatatlanul lesznek olyanok, akik felismerik majd bennem a komornyikát. Arról nem is beszélve, hogy öregebb vagyok, mint ahogy még hiteles testőrfőnök lehetnék.

Luther arcán elégedett mosoly terült szét. Igazság szerint ő is erre gondolt, mikor ez az ötlet először megfordult a fejében. De úgy volt vele, ha ugyanezt az aggodalmat Félix is felhozza, akkor a B terv mellett dönt. Ha viszont nem, akkor csak túlaggódta ezt is, mint Ward halála óta annyi mindent. Ennek tükrében szólalt meg újra.

– Akkor a tapasztalatai alapján kinevezem logisztikai főnöknek, hogy az útvonalakért, a helyszínekért feleljen. Többet lát, mint a testőreim, jobban ért mindenhez, amihez a körülöttem levőknek kellene érteniük. És megmondom őszintén, most, hogy ennyire megnőtt az ellenségeim száma, nyugodtabb lennék, ha ott lenne velem – leemelte a lábát az asztalról, és a halomba szórt papírok közül kiásott vékonyabb dossziét, és átnyújtotta Félixnek – ez akarom feltölteni a Titkosított Archívumba. Ez tartalmazná az életrajzát és az összes érdemét, ami alkalmassá teszi a logisztika vezetésére a kora ellenére is. Nézze át, aztán ha módosítási javaslata van, írja bele, mondjuk, 9-ig. 10-re fel akarom tölteni. Biztos rá fognak menni magára, és a Titkosított Archívum lesz az első, amihez hozzáférést követelnek majd. Én pedig demokrácia nevében megadom nekik.

Félix gyorsan átfutotta az életéről költött információkat, és amennyire Luther le tudta olvasni ráncos arcáról, elégedettnek tűnt vele.

– Ha engem kérdez, tökéletes munka ez – adta vissza a dossziét az öreg –, sőt majdnem meg is hatódtam, hogy ilyen sokat feltételez rólam. Nagyon hízelgő, hogy beleírta az Északi Rendfenttartást, és a VTISz-t.

– Reméltem, hogy értékelni fogja – vigyorgott Luther –, a rendfenntartás és Vészelhárító Titkos Információ Szerzés azok a szervezetek, amiknek az aktáiba észrevétlenül fel tudom csempészni magát. Hiszen, már vagy meghalt mindenki, akiről feltételezhetnék, hogy esetleg emlékszik magára, vagy annyira titkos, hogy senkinek sem lesz furcsa, hogy nincs, aki azonosíthatná. És ne aggódjon, igazán szép érdemekkel szereltem le mindkét kötelékből.

– Sejtettem, hogy ennyire alapos lesz – mosolygott Félix is –, és annak is kifejezetten örülök, hogy véglegesítette nekem a Félix nevet. Ezt is javasolni szerettem volna, hiszen nem lenne jó, ha ezentúl is naponta válogatná a neveket.

– Úgy láttam, hogy a Félixet értékelte eddig az összes közül a legjobban – indokolta meg választását Luther –, és bár nagyon fog hiányozni, hogy kiélhessem a kreativitásom, de azt hiszem, ezzel a választással én is együtt tudok majd élni.

– Ezt örömmel hallom, uram. Viszont, szerintem indokolt lenne egy üresedés is, ami megköveteli, hogy előlépjek „visszavonultságomból”.

– Amiatt ne aggódjon – legyintett Luther –, vagy nem mondtam még? Ma reggel baleset éri a logiszikai főnökömet. Persze semmi halálos, de mégis sajnálatos, hogy egy ilyen tehetség hónapokra kiesik mellőlem. Ezért olyan személyt kényszerülök kinevezni, akiben mindennél jobban megbízom.

– Ez valóban így van, uram – hagyta helyben Félix, majd távoztában még annyit mondott –, nemsokára hozom a gyógyszereket.

            Azzal magára hagyta Luthert, aki – nem lévén több kifogása, hogy miért nem dolgozik –, figyelmét kénytelen-kelletlen a délutáni beszéd megírására fordította. De a legkevésbé sem ment jól a munka. Nem fogott az agya, a fáradtság miatti ásítozás pedig mindig a legrosszabbkor zavarta össze. Nem egy jó gondolatot és hangzatos fordulatot vesztett el emiatt. Ennek ellenére hősiesen küzdött tovább a feladattal.

Félix is így talált rá, mikor pár óra múlva ismét megjelent a korábban kért pirulákkal. Luther még mindig az asztalánál ült, kismillió papírlappal maga előtt. Az egyik gyűrött halmon könyökölt éppen, tenyerén támasztva sápadt arcát, a másik kezében tollat lóbált, és amennyire Félix látta, szinte semennyit sem haladt. Szinte az összes szó át volt húzva, firkálva a lapokon.

Éppen ezért sokat mondó tekintettel tette le gazdája elé a két fiolát. Épp arra készült, hogy elmagyarázza, melyik tablettát hogyan és milyen időközönként lehet bevenni, de ahogy öreg pillantása végigfutott Luther összpontosítástól fintorba merevedett arcán, meggondolta magát. Felvette az üvegcséket az asztalról, kivett az egyikből egy, a másikból két szemet, és végül csak ezeket tette le Luther elé.

– Ezeket vegye be – adott magyarázatot –, ha dél-délután kettőkor ismét fáradtnak, vagy koncentrálni képtelennek érzi magát, szóljon. És akkor adok még.

Nem várta meg, hogy Luther mond-e erre bármit, a szoba túlsó végében elhelyezett minihűtőből vizet hozott neki, kristálypohárba töltötte, majd azt is a tabletták mellé helyezte.

– Köszönöm – nézett fel a papírok közül Luther, majd kinyúlt a gyógyszerekért, és egyetlen kérdés nélkül vette be őket. Megbízott Félixben.

– Mikorra készüljek el? – kérdezte minden egyéb udvariassági formula helyett az öreg.

– Legkésőbb háromra – adta meg neki a választ Luther –, és készüljön fel bármilyen eshetőségre – azzal intett neki, hogy távozhat.

Félix nem lábatlankodott tovább, elindult a dolgára.


✨✨✨✨✨


Azután, hogy Luther bevette a bogyókat, amiket Félix letett elé, mintha csak kicserélték volna. Alig telt el pár perc, azonnal fogni kezdett az agya, sőt még a kialvatlanság fekete foltjait és ráncait is érezte kisimulni a szeme alatt. Nem is értette magát, minek kínlódott a beszédírással korábban, hiszen Félix csodapiruláival pikk-pakk minőségi szónoklatot kanyarított. Sőt még korábban el is készült, mint ahogy azt eredetileg remélni merte.

Még arra is maradt ideje, hogy rendes ebédet egyen, és hogy kényelmesen, a zuhany alatt kiáztassa a sok irodájában görnyedve töltött óra miatt sajgó tagjait. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy délután kettő körül még szinte újjászületve érezte magát. Aztán, készülődés közben kezdett fogyni a lendülete és az életkedve is. Visszatért a hajnali fáradtság, és a tagjaiba az ólom súlyok.

A tükör előtt állva méregette magát, és nem volt elégedett a látvánnyal, mert egy olyan embert látott, akit megviseltek a vele történtek… Gyűlölte, hogy nem múltak el nyomtalanul rajta az események.

 Ahogy a nyakkendőjét igyekezett megfelelően megkötni, érezte, hogy ismét remegni kezd a keze a fáradtságtól. Így pedig egyáltalán nem volt kis kihívás megkötni azt a fránya nyakkendőt. Miközben küzdött a feladattal, azon elmélkedett, hogy az sem tűnik egyszerű feladatnak, hogy lebonyolítsa az aznap délutánt.

Ahogy végzett a készülődéssel, a komótos unalommal ketyegő faliórára pillantott. Lassan három óra, konstatálta. Azzal a lendülettel csöngetett is a komornyiknak, hiszen úgy rémlett neki, azt mondta, két óra után, ha szükségét érzi, ad majd még a szerzeményeiből. Félix a csengetésre szinte azonnal belépett, Luthert egyáltalán nem lepte meg, hogy teljesen menetkész állapotban van.

Ahogy az sem, hogy mondania sem kellett, miért hívatta. Az öreg egyik kezében egy pohár vizet tartott, amit le is tett az asztalra Luther háta mögé. Az egyik zsebéből kivette a fiolákat, majd az egyiket vissza is tette, és csak a kezében maradt üvegcséből vett ki egy szem tablettát. Ezt készítette a víz mellé. Luther pedig, amint eligazgatta a magán a zakót, hogy minden gyűrődése tökéletesen álljon, az asztalhoz lépett és kérdés nélkül bevette a kikészített pirulát.

– Nem adja ide az üvegeket? – kérdezte Félixet.

– Nem – jelentette ki szenvtelenül az öreg -, inkább nálam találják meg, mint Önnél. Egy gyógyszerfüggő vénemberrel elnézőbbek lesznek, mint egy gyógyszerfüggő Magiszterrel. Egyébként szeretném megjegyezni, hogy ezek a tabletták nem helyettesítik a pihentető alvást. Hosszútávon legalábbis semmiképp.

– Ne aggódjon ennyire feleslegesen – próbálta elbagatellizálni a helyzetet Luther.

– Én nem aggódom, de jobb, ha tudja, hogy még két napig hagyom, hogy ezt csinálja magával. Ha akkor sem lesz hajlandó aludni ezek helyett – mutatta fel az egyik üvegcsét –, biz’ istenek, altatót fogok a kávéjába keverni. Valaki, aki egy egész világrendet igyekszik megrengetni, nem engedhet meg ilyesféle gyötrődést magának. Mindennél nagyobb szükségünk van most a józanságára.

Luther erre nem mondott semmit. Tisztában volt vele, hogy Félix fenyegetéseit és tanácsait is érdemes komolyan venni. Nem véletlenül tartotta az öreget, kellett valaki mellé, aki józanul tudott gondolkodni akkor is, mikor valami megzavarta a tisztánlátását, mint most Ward halála. Pályafutása alatt ki tudja, hányszor hajszolta volna magát valami nem kívánatosba, ha nem lett volna a komornyik, hogy visszafordítsa, amikor épp arra volt szüksége.

Luther nem is mondott hát semmit az iméntiekre, csak intett Félixnek, hogy menjenek. Úgy volt vele, hogy inkább érkezzenek meg előbb a térre, hogy legyen még módjuk felmérni a helyet, és felkészülni az újságírók rohamára. Luther szerint a vakuvillogás is épp olyan, mint bármilyen kellemetlenség, jobb előbb ráhangolódni lélekben, mint később.


✨✨✨✨✨


A Közös Együttélés Minisztériuma előtti tér hatalmas, macskakövekkel kirakott terület volt. Minden oldalról formára vágott bokrok és termetes lombú fák határolták. Ahogy Luther a macskaköveken lépdelve körbejárta az esemény számára ide állított pódiumot, nem kis nyugtalanság lett úrrá rajta. Azok közt a bokrok és lombok közt, bárki elrejtőzhet úgy, hogy senki sem veszi észre.

Luther komolyan elgondolkodott azon, hogy más helyet kellett volna választania. Olyat, ami sokkal jobban belátható, mint ez az zöldbe burkolt placc. Félix is látta rajta a nyugtalanságot, és őszintén megvallva, neki magának sem tetszett ez a hely.

Luther látta rajta, hogy épp igyekszik a lehető legjobban felmérni minden eshetőséget. A testőrfőnököt is utasította, hogy a bokrokat és fákat tüzetesen nézzék át, nehogy bárki megbújhasson köztük. Félix maga is megbizonyosodott róla, hogy a testőrök kellő körültekintéssel jártak el a terület átvizsgálásakor, csak a biztonság kedvéért. Csak ezután kísérte fel Luthert a pódiumra.

– Annyiból jó ez a választás – szólalt meg váratlanul a komornyik mellett, hangja csengését és tesztelni próbálta –, hogy megmutatjuk nekik, a Magisternek nincs mitől tartania. Hiszen egy ilyen helyen is ki merünk állni eléjük.

A teszt jól sikerült. A hangja teljesen hitelesen szólt. Még majdnem ő is elhitte magának, hogy nem aggasztja akkor semmi. Nyugalma pedig nagyban annak volt köszönhető, hogy a komornyik ott volt mellette. A teret elnézve határozottan jó döntésnek tűnt magával hozni. Már csak azért is, mert több szem többet lát, és ők ketten legalább azt tudták, hogy mit kell nézniük.

Elfoglalták a helyüket a pódiumon. Nem sokkal ezután pedig szállingózni kezdett a személyzet is. Az operatőr beállította őket – Luther ragaszkodott hozzá, hogy egyik oldalán Félix álljon, a másikon pedig a testőrei főnöke. Ebbe az operatőr is beleegyezett, úgy volt vele, mindent azért, hogy a Magiszter komfortosan érezze magát.

Aztán beállították a fényeket is, nem mintha nem lett volna verőfényes napsütés. Miután minden előkészület megvolt, az őrök megnyitották az utat az érdeklődőknek. Rengetegen jöttek, olyanok, akik valóban kíváncsiak voltak a Magiszter mondandójára, de Luther feltételezte, hogy jönnek majd sokan olyanok is, akik csak fujjogni akarnak jogos vagy jogtalan elégedetlenségükben.

Nem telt el sok idő, szinte csak pár perc, és máris tengernyien lettek. Luther döbbenten nézte a hullámzó tömeget, el sem hitte, hogy ennyien beférnek a térre. Már a Főtéren tartott gyászbeszédére is megszámlálhatatlanul sokan jöttek, de mivel ott jóval távolabb volt az emberektől, mint most, nem volt ennyire tömegiszonya. Most viszont csak a magas pódium és az őrök vékony sorfala választotta el attól a rengeteg nézőtől.

Luther tisztában volt vele, hogy minél népszerűbb és hatalmasabb valaki – ő egyszerre volt mindkettő –, annál veszélyesebbek az ellenségei is. És annál jobban tudnak beolvadni is. Tudta, hiú ábránd abban reménykedni, hogy fenyegetői bármivel kitűnnek majd a tömegből. Hiába is futtatta végig a pillantását a rengeteg egybegyűlt érdeklődőn, csak kíváncsi arcokat látott…

Mikor a tömeg úgy, ahogy elcsendesedett, és az operatőrtől is megkapta a jelet, várt még pár másodpercet. Megvárta, hogy forogni kezdjenek a kamerák, és csak egy rövidebb hatásszünet után kezdett bele a reggel összedobott beszédbe. Először is megköszönte minden érdeklődőnek, hogy eljött. Majd az utóbbi napok nagy horderejű eseményeiről tett említést. Aztán az ideiglenes főhadiszállásnak kiválasztott épület jelentőségére készült rátérni.

Épp lepillantott a jegyzeteire, nem látta honnan jött az első kő. Pár pillanat késleltetéssel hatolt csak el hozzá az is, hogy a beszéde hangos kiabálásba fulladt. De nem olyanba, mint korábban a Főtéren, most csak a tiltakozókat lehetett hallani. Luthert az rántotta vissza a valós időbe, hogy észrevette a testőrfőnök egyenruhás karját besiklani az arca elé. A neki szánt féltégla a testőre csuklójának csapódott, a tompa puffanást, ahogy a kő földet ért, a testőr fájdalmas nyögése kísérte.

A testőrfőnök a fájdalom ellenére sem vesztette el lélekjelenlétét. Az őrök egy részét azonnal a rendbontók után küldte. Luther lassítva látta az eseményeket, tudta, hogy a tömegből nem fognak tudni hova elmenekülni a felforgatók. Az a pár. Hangosabbak voltak, mint amennyien. De nem volt módja ezen elmélkedni, mert ahogy a rendbontóknak módja nyílt, újból és újból megcélozták akár egy-egy felszedett macskakő darabbal is. A legtöbb kő még a pódium előtt lehullott, de pár egész jó eséllyel találhatta volna el.

Olyan gyorsan, és annyira egyszerre történt minden. A testőrfőnöknek még szinte módja sem nyílt, hogy leprancsolja őket a pódiumról, máris egy újabb követ látott maguk felé száguldani. Másodjára Félix volt gyorsabb, maga mögé fordította Luthert, hogy leterelhesse a pódium takarásába. Az öreg csak halkan mordult fel, mikor a repülő kő eltalálta a hátát.

A következő pillanatban emberei már le is vezették az emelvényhez illesztett fémlépcsőn a pódium által kitakart terület viszonylagos biztonságába. Mikor Félix is leért utána, zsörtölődve dörzsölgette a hátát, igazi reumás öregnek tűnt a mozdulattól. Láthatólag a bosszúságon kívül semmi baja nem lett.

– Azok az átkozott kölykök! – morgolódott. – Hát nincs ezeknek anyja, hogy fenékbe rúgja őket?

– Álljunk csak meg! – Csapott le az információra Luther. – Maga látta őket?

– Naná, hogy láttam, azért vagyok, hogy mindent lássak, nem? – Félix hangulata még mindig elég puskaporos volt. – Espadával egykorú kölykök randalíroznak. Kiosztanék nekik néhány atyai fülest. Remélem, a fenyegető leveleit is ők írták, és akkor legalább le van tudva ez az egész ügy.

Luther nem mondott semmit. Nagyon is örült volna neki, ha ennyi lett volna a rejtély megoldása, de a sokadik érzéke rezgett valahol a tudata mélyén.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Andrea Natali)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s