Ki a szörnyeteg? – Emberi furcsaságok

Ez a történet egy kis karácsonyi bónusz a Ki a szörnyeteg? című novellámhoz. Mivel viszont teljes mértékben az eredeti novella eseményeibe ékelődik, valószínüleg nem lesz élvezhető annak ismerete nélkül. Ezért, ha még nem olvastad volna, itt megteheted. Csak ezután haladj tovább, ha teljes élményt szeretnél. 😉

14. nap

Végre egyedül. Már kezdtem azt hinni, hogy a mérnökök sosem unják el a vizsgálataikat. Veszek egy nagy levegőt. És akaratlanul is elmosolyodok. Jack nem is olyan régen kérdezte, hogy szükségem van-e oxigénre. Nem tudtam neki válaszolni, pedig olyan szívesen elmondtam volna neki, hogy az én légzési mechanizmusom is megegyezik a hús-vér emberekével. Bár azt nem hiszem, hogy meg tudok fulladni, viszont afelől nincsenek kétségeim, hogy a szöveteim károsodnának.

Felnézek az órára a falom. Már nem kell sokat várnom, és megérkezik Jack. Nem tudtam volna megmondani, mit éreztem erre a gondolatra. Nem akartam érezni semmit. Az emberek csak bántottak eddig. Akár Ben, akár bárki a mérnökei közül. És tudom, hogy igazából Jack sem más, mint a többiek. Hogy lehetne az, mikor Bennek dolgozik? Ennek ellenére mégis érzek dolgokat, mikor itt van velem.

Talán azért, mert hiába ember, mint bárki Ben csapatából, valami mégsem olyan vele, mint a többiekkel. Még ha nem is vagyok más neki, mint feladat, akkor is, az ahogy bánik velem… teljesen más, mint amit eddig tapasztaltam. Kedves. Soha sem fenyegető. És én képtelen vagyok örülni ennek. Mert érzem, hogy egyre inkább ragaszkodom Jackhez, egyre inkább vágyom a jelenlétére. És tudom, mennyire fog fájni, mikor nem jön majd többet. Mert ez lesz a vége, nem? Mi más lehetne? Nem tartozik semmivel egy gépnek. Egyetlen köszönéssel vagy kedves szóval sem. Honnan tudhatná akkor, hogy mennyire összetör majd, amikor nem jön többet?

Az utóbbi pár napban fedeztem fel ezt a furcsa szorító érzést a mellkasomban, ami mindig előjön, mikor nincs itt, és rá gondolok. De eddig még egyszer sem voltam elég bátor, hogy rá merjek kérdezni, mi ez. Megdörzsölöm a szegycsontom környékét, hátha segít elmulasztani ezt a feszítést, de semmi sem változik. El kell terelnem a figyelmem, ezért inkább odalépek az egyik fal elé, ami egy ál-ablak.

– Mutasd a belvárost! – adom ki az utasítást, és a falba épített kijelző azonnal felvillan. És tényleg olyan, mintha egy hatalmas ablakon néznék le több emelet magasból Nagy-London főterére. Általában nagyon szeretem nézni az emberek nyüzsgését, órákat el tudok tölteni az ál-ablak előtt állva.

Most viszont teljesen más kép tárul a szemem elé, mint amit megszoktam. Mindenhol színes fények égnek a téren, és kis bódék foglalnak el minden talpalattnyi helyett. A tömeg pedig ha lehet még nagyobb, mint amilyen lenni szokott. Közelebb lépek a képhez, hogy jobban szemügyre tudjam venni a szemem elé táruló látványt.

Teljesen szavam szegetten állok előtte, és meg is feledkezem arról, hogy ki kellene kapcsolnom, mielőtt Jack megérkezik. Ben gyűlöli az ablakot, eddig még sosem sült el jól, ha rajtakapott a bámészkodáson. Fogalmam sincs, Jack hogyan reagálna rá. Szeretném azt hinni, hogy nem zavarná, mert ugyan miért zavar az bárkit is, hogy egy gép szeret kinézni egy ál-ablakon? Mindezek csak később jutnak eszembe, mert teljesen megbabonázottan nézem a látványt. Csodálatosak a fények, a színek, a vidám tömeg.

Fogalmam sincs milyen esemény lehet odakint a belvárosban, de lenyűgözőnek tartom. Soha életemben nem láttam még csak hasonlót sem. Ami mondjuk nem akkora szó tőlem, mert alig pár hét telt el azóta, hogy tudatomra ébresztettek, és azóta sem láttam semmit a világból, csak laborokat, meg azt a pár dolgot a falba épített képeken át. Azt kívánom, bárcsak át tudnék lépni a térre, bárcsak ott lehetnék!

Odafordulok a liftajtó felé. Tudom, hogy nem őrzik. Annyit kellene csak tennem, hogy kisétálok. Senkinek nincs semmi fogalma róla, hogy ki vagyok, ugyan ki állítana meg és miért? De csak meredek arra a fémlapra, és nem találom magamban az erőt, hogy meginduljak felé. Dühös vagyok, hogy mások ilyenekre képesek velem, hogy kiveszik belőlem az akaratot valami olyanra, amire tényleg mindennél jobban vágyok.

Tehetetlenségemben inkább visszafordulok az ál-ablak féle, és tovább nézem a vásárt. Annyira elmerülök ebben, hogy először meg sem hallom, hogy kinyílik az ajtó, és belép Jack. Az ráz csak fel ebből a furcsa révületből, hogy megszólal a hátam mögött.

– Basszus, karácsony van? Teljesen kiment a fejemből. Ben mindig mondja, hogy semmi életem. Utálom, amikor igaza van.

Döbbenten fordulok felé, még köszönni is elfelejtek. Valószínűleg főleg azért, mert halvány lila fogalmam sincs arról, amiről beszél. Nem értem, mi az a karácsony, és miért baj az, hogy elfejtette. Azt sem értem, hogy mi az, hogy nincs élete, hiszen egyértelműen él velem ellentétben, aki csak egy gép. Azt sem tudom, hogy Bennek miben van igaza, de én egészen biztosan Benjamin Buttler egész lényét rühellem. Viszont ezt sosem mondom majd Jacknek, mert nekem úgy tűnik, hogy jóban vannak a súrlódásaik ellenére is.

Továbbra sem mondok semmit, csak bátortalanul figyelem Jacket. És ő is figyel engem. Kissé közelebb lép a képhez, és a vásárt nézi pár pillanatig, majd ismét hozzám fordul.

– Nem is tudtam, hogy van ablakod. Miért nem használod máskor is? Könnyebb lenne idebent lenned – mondja kedvesen. Jack mindig kedves velem, mindig figyel rám, és semmi olyat nem tesz, amitől félek, vagy rosszul érezném magam tőle. Annyira más, mint Ben és a mérnökei.

Türelmesen vár, amikor nem válaszolok neki, sóhajt egyet. Ettől persze még rosszabbul érzem magam, de nem tudom, mit mondjak. A mérnökök nem szeretik az ablakot. Eddig mindig kinevettek érte, vagy olyan dolgokat nézettek velem azon keresztül, amiket nem akartam látni. De Jackről nem hiszem, hogy őt zavarná, vagy hogy ő gonoszkodna velem emiatt. Ő csak érdeklődik, mint mindig

– Szereted a karácsonyt, Alex? – kérdezi kíváncsian, amikor csak nem válaszolok.

– Nem tudom – rázom meg a fejem –, nem tudom, mi az a karácsony.

Figyelem, ahogy döbbenten elkerekedik a szeme. Aztán az első meglepődöttség után bánatos komolyság ül ki az arcára. Nem szeretem, mikor ilyen. Én a vidám és vicces Jacket szeretem. Belőle szeretnék minél többet, mielőtt Ben úgy dönt, nem engedi neki, hogy tovább foglalkozzon velem.

– Tényleg… Honnan tudnád? – jelenti ki Jack, de nem hozzám beszél, magával tárgyal, ahogy néha szokott. Aztán felcsillan a szeme. – Várj itt, ne menj sehova, mindjárt visszajövök.

Ezzel kiviharzik a laborból, én meg csak nézek utána, hiszen egy lépést sem vagyok képes tenni az ajtó felé. Most meg mi a fene történt? Mondjuk akár vigyoroghatnék is Jack kijelentésén, hogy ne menjek sehova. Mintha ez valaha is opció lett volna. Persze nem lepett meg ez a kijelentés, Jack mindig is ilyen volt. Más, mint a többi ember, akiket ismerek. Nem tudom, hogy ez alapján bélyegezhetem-e furcsának, hiszen az “ismerőseim” Benre és a csapatára korlátozódnak. De abban biztos vagyok, hogy teljesen más, mint ők.

Amíg várok, hogy visszajöjjön, visszafordulok az ablak felé, és saját szórakoztatásomra a tömeget nézem. Hiszen Jack megengedte. Őt legalább nem zavarja. A karácsonyról meg ráérek még kifaggatni, nem? Meg ugye annyira nem lehet fontos, ha ő is ilyen könnyedén elfelejtette?

Talán negyed órába telik, hogy Jack ismét visszajöjjön. Amikor belép a laborba, két hatalmas papírpoharat egyensúlyoz egy papírtálcán, és a másik kezében egy zacskót fog. Elé sietek, hogy elvegyem tőle az instabilnak tűnő poharakat, mielőtt elejtené őket. Leteszem ezeket tálcástul az asztalra, és türelmesen várom, hogy elmondja, mára milyen meglepetéssel készült nekem.

Nem feltételezem, hogy amit most hozott, abból bármi is nekem lenne szánva. Ismerve őt, hogy mindig mekkora gondot fordít arra, hogy a meglepetéseit kompenzálja a Ben által előírt étrendemben. És még én is meglepődök, mikor a papírzacskóból kivesz számomra ismeretlen süteményt, és felém nyújtja.

– Tessék, Alex – néz rám mosolyogva, és újfent rádöbbenek, mennyire szeretem látni, amikor egy-egy őszinte mosoly hatására húzódnak a szarkalábak a szeme sarkában. Benre sose néz így, csak rám. – Boldog karácsonyt.

Boldog karácsonyt. Értetlenül meredek rá. Nem értem, hogy ez mit jelent. Miért lenne boldog? Valami értelmének kell lennie, mert mikor nem reagálok, Jack arca is elkomorodik. Hogy mentsem a helyzetet, abban bízva, hogy visszaköltözik a mosoly a szeme sarkába, kinyúlok a süteményért, de Jack visszahúzza előlem. Nem tudom, hogy most mit rontottam el, de határozottan rossz érzés. Nem szeretem, mikor valami szúr a mellkasomban, mintha valami nem jól működne bennem.

– Ne haragudj, Alex, teljesen hülye vagyok ma, kiment a fejemből, hogy nem tudod. Pedig az előbb mondtad. Nem kellene ennyire természetesen kezelnem – lemondóan megrázza a fejét, majd int, hogy üljek le az asztalhoz.

Fájó szívvel – igen, irónia, hiszen nincs szívem –, engedelmeskedek neki, és azt kívánom, bár a föld nyílna meg alattam. Ennyire még sosem esett rosszul, mikor emlékeztettek rá, hogy csak azért kezelnek emberként, mert annak látszom. Jack közben a konyhapulton egy tányérra teszi a süteményt, én pedig még jobban elkomorodok. A nem tudásom nagyon megbántotta.

– Alex – lép oda hozzám –, mielőtt még félreértenéd, nem veled van bajom. Csak bosszant, hogy nem tehetek semmi többet érted karácsonykor.

Ő is odaül az asztalhoz, és beszélgetni kezdünk. Vagyis, főleg ő beszél. Beszél a karácsonyról, hogy milyen most, hogy milyen volt régen, és hogy milyennek kellett volna lennie mindig is. Hogy jobban megértsem, mit is jelent a karácsony, és miért annyira fontos, mesél az ünnepekről is általában, és az alapján, amiket mond, én is arra jutok, hogy tényleg a karácsony a legfontosabb mind közül.

Majd egyszer csak fel kel az asztaltól, a konyhapulthoz lép, majd felveszi a süteményt, és leteszi elém. De én még nem nyúlok ki érte, mert látom rajta, hogy még mondani akar valamit.

– Na szóval, ez egy mézeskalácsos muffin – kezd magyarázatba –, karácsonykor rengeteg süteményt esznek a emberek. Ez pedig – teszi elém az egyik papírpoharat is –, mézeskalácsos latte.

Ezek után bólint, hogy nyugodtan kóstoljam meg bármelyiket. Én pedig nem állok neki azonnal. Bizonytalan pillantásomat Jackre emelem, és halkan teszem fel a kérdésemet.

– Nem csinálsz turmixot?

Sosem hagyott még ki egy alkalmat sem, így pedig kissé félek belekóstolni a muffinba és a lattéba. Félek a következményektől. Ha valamit megtanultam Bentől, hát az az, hogy mindennek vannak következményei. Rám nézve kifejezetten rossz következményei. Jack pár pillanatig csak némán méreget, majd mosolyogva szólal meg.

– Nem. Ma turmixmentes napot tartunk.

– Miért? – érzem, hogy elkerekedik a szemem.

– Mert a karácsony sosem az egészséges étkezésről szólt – feleli Jack vigyorogva.

– De az emberek egészsége… a szöveteim…

– Elképednél, ha tudnád, mennyi szemetet tudnak magukba tömni az emberek, és milyen sokáig nem lesz tőle semmi bajuk. Neked sem lesz bajod, ha ma kihagyod azt a rettenetet.

– De Ben azt mondja…

– Tudom, mit mond Ben – von vállat –, higgy nekem, Alex. Akkor sem lenne semmi bajod, ha soha többet nem innál abból a szutyokból. Ha én állítanám össze az étrendedet, az még sokkal jobb is lenne, mint amire az a turmix képes. Ben egyszerűen csak kényelmes. A turmixot könnyű megcsinálni, ezért kapod azt. De ma szabályt szegünk, és a mi titkunk marad. Oké?

Rám kacsint, és én furcsa melegséget érzek a bensőmben. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy valami nem működik jól bennem. De mivel még is jó érzés, ezért megtartom magamnak. Csak visszamosolygok Jackre, és óvatosan előbb a muffinba harapok bele, majd iszok rá egy kortyot a lattéból is. Mind a kettő nagyon finom, érdekesen fűszeres és édes. Nagyon ízlik, ezért lassan csipegetem a süteményt, és spórolok a kávéval, hogy sokáig tartson. Jack pedig mosolyogva végig engem figyel, és közben vidáman azokról az ételekről és italokról kezd mesélni, amik jellegzetesek ilyenkor.

Én pedig őt hallgatva arra jutok, hogy boldog vagyok. Nem túl hosszú életem alatt most először. Azt hiszem, szeretem a karácsonyt, és még szeretnék ilyet. Nem is egyet, hanem sokat.

– Milyen gyakran van karácsony? – szólok közbe váratlanul félbeszakítva Jacket, miközben ő lelkesen valami ételkülönlegességről mesél, amit a nagymamája csinált mindig gyerekkorában. Egy pillanatra elhallgat, majd óvatosan annyit mond:

– Minden évben egyszer.

– Ó. – Erre nem tudok semmi mást mondani.

Nem tudok sokat a világról, de azt igen, hogy egy év 365 nap. Én nem létezem még hatvan napot sem. Valami legbelül azt súgja, hogy számomra még 365 nap akár ezer év is lehetne a jövőbe. Pont annyi esélyem van ezer évet létezni, mint megérni még egy karácsonyt. Fogalmam sincs, mennyi időre terveztek, de hallottam Bent a mérnökeivel beszélni, és azt biztosan tudom, nem szerepel a terveik közt még egy teljes év számomra.

– Nézd, Alex – érinti az asztalon fekvő ujjaimhoz a saját ujjait Jack –, annyi minden történhet egy év alatt, nem tudom megmondani, hogy mi lesz jövőre, de ha rajtam múlik, ígérem, hogy rendesen megünnepeljük a karácsonyt.

Rendesen? Én azt hittem már ez is rendes volt. Ennek ellenére nem felejtek el mosolyogva bólintani. Bárminek örülök, amit Jacktől kapok. Ha meg még több is lesz ennél, én leszek a legboldogabb a világon. Talán ha azt kérem tőle, nem kell még egy évet várnom, talán csak nekünk lehet máskor is karácsony.