Harmadik egyedül ücsörgött a teljes nyugalommal alvó Bastion mellett, és majd beleőrült az unalomba. Csigalassúsággal érezte vánszorogni a perceket, és az hogy Bastion egyenletes szuszogását hallgatta, csak még jobban bosszantotta a helyzet. Úgy érezte, mindannyiuknak mennie kellett volna. Még úgy is kínozta ez a gondolat, hogy a józan esze tudta, sebesült társuknak nem lett volna ereje egy tapodtat sem menni.
Egyszer-egyszer feltápászkodott a fűből, hogy megmozgassa elgémberedett tagjait, és hogy elűzze az álmosságot. Nem mert volna engedni az éjszakai fáradtságnak úgy, hogy csak ketten voltak Bastionnal. Remélte, hogy reggelre jobban lesz, hogy csak annyira ébren maradjon, ameddig ő is alszik egy pár órát.
Abban is bízott, hogy a csapat másik fele nem marad el sokáig. Aggódott értük. Remélte, hogy minden a terveiknek megfelelően alakul. Ettől a gondolattól is csak még nyugtalanabb lett. Körbefuttatta pillantását a táboron. Minden a legnagyobb rendben volt, nem látott semmi gyanúsat.
Eközben megakadt a pillantása Loire hátizsákján. Az egyik zsebéből kikandikált egy szakadt könyv. Tudta, mi az. És bár a legkevésbé sem érdekelte, úgy volt vele, hogy ha olvas egy kicsit, azzal legalább talán gyorsabban telik az idő. Kivette hát a szebb napokat megélt kötetet a táska zsebéből, majd visszatelepedett Bastion mellé.
Fellapozta a könyvet. Egymást érték benne a szakadt, gyűrött lapok, még egy tekintélyes zsírfolt is volt a borítóján. Látszott, Loire nem fordított különösebb figyelmet rá, hogy vigyázzon az irományra. Lapozgatás közben több szamárfület is talált benne, sejtette, hogy egy részét Ward a másik részét viszont Loire használhatta könyvjelzőnek. Aztán találomra kiválasztotta az egyik szamárfüllel megjelölt oldalt, és olvasni kezdett.
Rengeteget gondolkozom azon, hogy a legutóbbi, talán túl őszinte, és túl érzelgős felvételt vajon letötöröljem-e. De eddig még minden alkalommal arra jutottam, hogy nem teszem. Azért nem, mert az előtt készült, hogy elindultál volna teljesíteni a rád rótt feladatot. Annyiszor eszembe jutott azóta, hogy mielőtt nyugovóra tértünk volna, odaadtad nekem a hangrögzítőt – amit egyébként sosem voltál hajlandó kiadni a kezeid közül. Még mindig a fülemben cseng, ahogy azt mondtad, azért, hogy ha bármi mondani valóm van, ne vesszen el, így majd mindenről tudomást szerezhetsz, ha megjöttél.
Nem mondtál sokat arról, hogy hova mész és miért, de amennyit igen, az nem fog nyugodtan hagyni, amíg haza nem jössz. Hogy küldhettek éppen téged Csillagfényfokra tárgyalni? Éppen téged, mikor az egész világ az olyanokra vadászik, mint te… Tudom, elmagyaráztad, azért kell menned, hogy felvedd a kapcsolatot azokkal, akik visszavágynak a régi rendbe, és levetnék a nyakukról a hatalomba felkapaszkodó új világrend rémeit. Elküldtek hát, hogy megállapodj a Csillagfényfokon maradt Rendfenntartókkal.
Valami olyasmit próbáltál megértetni és elhitetni velem, hogy annál nagyobb szükségünk van erre a szövetségre, mivel sokan vannak, akiket szakadároknak tartanak, mert visszavágynak a világba, nem szeretnének a hegyek mögé bezárva tengődni. Mindannyian tudjuk, én is tudom, hogy mekkora mostanában a fenyegetettség. Sem a föld alatt, sem a fényen nincs olyan, aki ne értesült volna az utóbbi hetek rémes történéseiről. A puccsról, amiben a szakadárok megölték a királyunkat, szinte rögtön azután, hogy a Pátriárkáink a háborgó Eshterbe mentek, hogy megszilárdítsák a rendet.
Én sem akarok abba belegondolni, mi lesz, ha tényleg elhagytak minket, ha nem elég erősek, hogy fenntartsák az egységet. Tudom, hogy a Mélynek sosem volt kifogása egy nyitottabb világ ellen, csak nyugtot akar a Fénylakóktól. De most a Rendfenntartók hatalma inog, annyival erősebbnek tűnnek náluk a szakadárok. Viszont ha meg tudsz egyezni velük, a Mély segít megszilárdítani a hatalmukat. Sőt támogatása jeléül már most hajlandó lenne olyan alagutakat megnyitni utazás és mindenféle portékák áramoltatása érdekében, amik elkerülik a városainkat. És még Dōron át is átengednénk a forgalmat, sőt, ha maradtak még a Mélyben ép vonatok, azokat is használatba állítanánk. Ezeken a megbeszéléseken még én is ott voltam.
Én akkor azt vetettem ellen, hogy még egy hete sincs, hogy a szakadárok megölték a királyunkat, és a visszatérés lehetősége nélkül Eshterbe száműzték a Pátriárkákat. Mi sem bizonyítja jobban, hogy sokan nem akarnak újra Birodalmat. Ezért biztos nem fogják hagyni, hogy holmi szakadt csőcselék a Méllyel szövetkezve fellázadjon ellenük. Sőt ennél még tovább mentem az elméletemben. Biztos emlékszel, hogy úgy gondoltam, a módosítottakat is azért irtják, hogy ne tudjanak segíteni a lázadó tömegek ellen a régi rend híveinek.
Harmadik még csak öt perce olvasott, de már akkor döbbent elképedéssel nézett fel a könyvből. Ez a pár sor mindennel ellenkezett, amit valaha tanult. Mindig azt sulykolták minden Eshteri és Új-Kontinensi polgárba, hogy a hegyek bosszúból zárták el a régi Fő-vidéket. Hogy soha egyetlen egyszer sem voltak hajlandók szóba állni senkivel sem. Olyannyira nem, hogy Dōr lakói még az alagutakat is berobbantották, hogy az Új-Kontinensről senki se tehesse a lábát a régi Fővidékre. Az elzárt Csillagfényfokon pedig úgy döntött a rendfenttartó vezetés, hogy bosszúból a másik oldalról ők is lezárják a hegyeket, hadd vesszen el a Mély a saját gőgjében.
De ha ezekre a tárgyalásokra tényleg sor került, amiről a mesélő most beszámolt, az alapjaiban rengetett meg mindent, amire a modern világuk épült. Például rögtön megkérdőjelezte azt, hogy a Mély valóban végérvényesen fel akarta volna bomlasztani a birodalmat. Harmadikat általában hidegen hagyta a történelem, de most, hogy Csillagfényfok küszöbén szinte belefulladt a régmúltba, nem tudott közönyös maradni az olvasottakkal szemben.
Kinevettél. Megint elmondtad, hogy katona vagy, és oda mész, ahova küldenek. Szentül hittél benne, hogy meg kell próbálnod, és amennyire csak tőled telik, sikerre vinned a tiszted tervét. Hiszen nincs más, aki annyira ismerné Csillagfényfokot. Bár nem örültem, hogy elmész, nem próbáltalak lebeszélni, a kétségeimet is mindet megtartottam magamnak. Mert tudtam, te megteszed, amire kérnek. Tudomásul vettem, hogy másnap elindulsz.
Miért is aggódom? Hiszen elpusztíthatatlan vagy. Leglábbis itt a Mélyben mindenki ezt hiszi rólad. És én is tudom, ha valaki oda és vissza többször is képes megjárni a pusztákat, és sikerre vinni a tárgyalásokat, hát az te vagy. De attól még aggódom érted. Mert én azt is tudom, hogy legyél bármennyire tökélyre fejlesztve, te is csak ember vagy. Aki ugyanúgy vérzik, mint bárki, és ugyanúgy meghal, ha agyonlövik. Bánom, hogy csak most mondom el ezeket, hiába hallgatod meg úgyis, amikor megjöttél.
Már napok teltek el azóta, hogy elindultál, én pedig nem találom a helyem egyedül itt. Minden időmet a laborban töltöm. Azt határoztam el, hogy megfejtem a járványt, mire megjössz. Remélem, addigra a gyógymódra is lesz kikristályosodott ötletem. Most egyelőre több úton próbálok egyszerre haladni: gyógyoldat a lázra, ecsetelő a bőrre.
Azt hiszem, jól haladok, úgy meg különösen, hogy mostanában arra sincs kedvem, hogy a kertbe felmenjek. Annak ellenére sem, hogy hála neked egy ideje már szabad kijárást kaptam. Sőt, már fegyveresek sem koslatnak a nyomomban, ha elindulok a felszínre vezető járatban. De amióta tudom, hogy a felszín milyen gyűlölettel akar elpusztítani mindenki hozzád hasonlót, én is megundorodtam a fenti világtól. Már nem vágyom vissza a fényre…
Harmadik nem teljesen értette, hogy miről is van szó pontosan. Vissza kellet lapoznia, hogy a korábbi szakaszokba beleolvasva össze tudja tenni legalább nagyjából a történéseket. Hatalmas volt a döbbenete, mikor rájött, hogy ki is az Méregkeverő, és hogy kinek szólnak ezek az érzelmes sorok valójában.
Mikor úgy érezte, sikerült képbe kerülnie, visszatért az imént félbe hagyott szakaszhoz. De mikor látta, hogy a Méregkeverő milyen kimerítően ecseteli azt, hogy mennyire hiányzik neki Kirik, azokat az oldalakat inkább diszkréten átlapozta. Nem akart senkinek sem beletolakodni a magánéletébe. Már csak azért sem, mert zavarta saját magában is egyre erősödő érzés, amit nem tudott elhallgattatni, és amire esélye sem volt viszonzást kapni…
Pedig furdalta a kíváncsiság, vajon Kirik hogy reagált az orvos érzelmeire. Nem tudott érzelmeket elképzelni egy ilyen műgonddal összerakott katonáról. Ezt elég biztosan alátámasztották Kirik „katona vagyok” kezdetű lassan eposzi magasságokba emelkedő mondatai is, amivel rendszeresen rövidre zárta az érzelmekkel telített helyzeteket.
Nem merengett tovább, inkább tovább olvasott.
Korábban mondtam már többször is, hogy mennyire motivált vagyok, hogy megtaláljam a gyógymódot, mire visszatérsz a felszínről. De sosem mondtam el, hogy mi ennek a motivációnak az oka. De most már nem tudom tovább titkolni, hiszen, a hangomon is hallatszik. Megfertőződtem. Igen, már akkor sejtettem, mikor elindultál, de nem vonhattam el a figyelmedet ezzel. És egyébként sincs ezen mit csodálkozni, hiszen minden időmet betegek közt töltöm is mind a mai napig. Önteltség lett volna azt hinni, hogy ezt megúszhatom.
A korábbi tüdőgyulladás után nem is tűnt elsőre annyira súlyosnak. Nem is foglalkoztam vele igazán. De most már sokkal rosszabb… és már azt is látom, hogy egy kicsit komolyabban kellett volna venni már elején. De tudod, én végig abban bíztam a Mágus öröksége alapján, hogy nekem már gyerekjáték lesz megtalálni a megoldást, hiszen ő maga is annyira közel járt. Azt terveztem, hogy gyorsan befejezem a rejtély megoldását, aztán ugyanolyan sebesen ki is gyógyulok a saját gyógymódommal, mire megjössz.
Sosem gondoltam volna, hogy az utolsó pár lépés lesz a legnehezebb. Most egyenesen lehetetlennek érzem… És éppen azért mondom ezeket, mert nem tudom, hogy élek-e még mikor megjössz. Ha őszinte akarok lenni, azt sem tudom, hogy holnap élek-e még.
Borzasztó ez a láz, a lüktető fejfájás és a viszkető, égő kiütések a bőrömön. Nem tudok gondolkodni, sokszor a látásom is kihagy. Eddig stimulánsokkal és fájdalomcsillapítókkal tartottam magam legalább szellemileg frissen. Abban reménykedtem, tudod, hogy ha felpörgetem magam, és a sok munkával meglesz az eredmény, utána ráérek majd kipihenni a kórt.
Csakhogy most már mindennek a végére értem. Tegnap a szívem tiltakozni kezdett a stimulánsok ellen. A laborban voltam, épp a legutóbbi kísérleti eredményeim alapján próbáltam összeállítani egy újabb próba gyógyszert, és egy ecsetelő folyadékot a fájdalmas kiütésekre. Nem tudom pontosan, hogy mi is történt. Egész nap éreztem, hogy gyötör a láz, de nem törődtem vele, ha fáztam, felkapcsoltam a fűtést, ha melegem lett, elindítottam a hűtést, és megállás nélkül dolgoztam tovább.
Épp az új formula működését akartam megvizsgálni mikroszkóp alatt, mikor… azt hiszem, kihagyott a szívem. Nem tudom pontosan, hogyan. Arra tértem magamhoz, hogy a padlón fekszem. Leestem az asztal melletti székről. Azt feltételezem, hogy ha ülve, eszméletlenül az asztalra borulok, most halott lennék. Az a sokk indította el újra a szívem, rázta helyre a ritmusát, hogy olyan magasról leestem. Azóta nem szedtem semmit, amit felgyorsít, és segít a koncentrálásban.
Szóval azóta állok. Mindennel. És csak lézengek, nem fog az agyam. Nem volt jobb ötletem, karantént rendeltem el a kórházban. Az egészséges ápolókat felmentettem a munka alól, most csak a fertőzöttek teljesítenek szolgálatot velem. Nagyon fáradt vagyok… de nem merek aludni. Félek, hogy a láz és egyebek miatt nem ébredek fel reggel. Pedig nem bírom már sokáig, lassan már beszélni sem tudok dadogás nélkül.
Viszont valamit mégis csak sikerült elérnem, a legutóbbi formula, amit kidolgoztam jónak tűnik. Nem tudom, hogy ez lesz-e a gyógymód, de szerintem, a tüneteket nagymértékben enyhíteni fogja. Annyira rosszul vagyok… ezért döntöttem úgy, hogy ezt most nem kétes állapotú betegeken próbálom ki, hanem magamon.
Mielőtt bevenném, monitorra kötöm magam. Az rögzít majd mindent, ami velem történik, akkor is, ha már ez a gyógyszer engem nem is tud megmenteni. Hiszek benne, hogy ez a jó út. Szerintem már csak egy-két módosítás választ el a végleges megoldástól. Az ápolók nélkülem is be tudják majd fejezni. Így akkor sem lesz nagy baj, ha nem ébredek fel holnap…
Nem bírom tovább… Már pittyeg a monitor. Nem jelez sok jót. Szóval, nincs értelme tovább halogatnom. Egészségedre, Kirik.
Harmadik felnézett az olvasásból, és önkéntelenül is ellenőrizte, hogy mennyi van még vissza a könyvből. Megnyugtatta a felismerés, hogy még jó darabja hátra volt, tehát arra a logikus következtetésre jutott, hogy a Méregkeverő felgyógyult. Kifújt egy hatalmas levegőt, annyi halál elég volt neki, amennyit a saját bőrén tapasztalt meg.
Nem elmélkedett ezen sokáig, annyira érdekelte, a gyógyszerkísérlet eredménye, hogy elszántan tovább olvasott. Tudós-féleségként nagyon sajnálta, hogy a Méregkeverő nem mondott fel részleteket a kísérleteiből, azokkal igazi rajongójává formálhatta volna.
Magamhoz tértem. Nem másnap, hanem három nappal később. Hidd el nekem, hogy a legkevésbé sem túlzok, ha azt mondom, ennél feltámadni sem lehet nehezebb. Vagy fájdalmasabb. Borzasztó ébredés volt, rengeteg kínnal. Minden mozdulat úgy fájt, mintha ezer késsel vagdostak volna. Egy jólszervezett kínzás sem lehetett volna annál rosszabb. Ehhez inkább később se fűzz a saját gyakorlatodból kommentárt…
De ha lett volna erőm, vagy humorérzékem akkor, bizton arcon nevetem magam. Mert hát én okoztam magamnak. Annyira dekoncentrált voltam, hogy a gyógyszer egyik összetevőjének a mennyiségét rosszul számoltam ki. Egyébként ez még mind nem is lett volna igazán nagy baj, ha eszembe jut, hogy egy másik összetevővel együtt ekkora mennyiségben izomgörcsöket, és légzés leállást okoz. Ez az én formám…
Az ápolók is valahogy így találhattak rám, görcsöktől nyáladzva. A monitor adataiból, és az én hanganyagaimból fejtették vissza, hogy mi történt velem. Az ápolók azt is észrevették, hogy mekkorát hibáztam, és korrigálták is. Miután magamhoz tértem, a legnagyobb döbbenetemre lelkesen azzal fogadtak, hogy azt az egy elszámolást leszámítva majdnem tökéletes volt a gyógyszer. Erre még én sem számítottam. Büszke voltam rájuk, hiszen, nélkülük nem készült volna el. Ők tökéletesítették, és ők mentettek meg engem is.
Persze, azt sem felejtették el a szememre vetni, mennyire felelőtlen vagyok. Értették ugyan, hogy miért akartam magamon kipróbálni, de az volt véleményük, hogy felügyelettel kellett volna tennem. Hogy megnyugtassam őket, megígértem, hogy legközelebb, ha egy járvány miatt kezdenék haldokolni, mindenképp észben tartom majd.
Egyébként most már majdnem teljesen jól vagyok. Igaz, az izmaim még fájnak – de ezt már mondtam, azt hiszem. És bár a szívem sem az igazi, de a lázam teljesen lement, és a kínzó kiütések is sokat javultak. Mikor már ismét tudtam valamennyire mozogni, és rendesen gondolkodni, azonnal visszatértem a munkához.
Őszinte leszek. Legszívesebben hallgattam volna az ápolókra rájuk, hogy pihenjek még. De mielőbb át akartam nézni a módosításaikat, amiket a formulán végeztek. Ráadásul közülük is többen kutyául voltak már, nem is beszélve úgy általában a kórház betegeiről. Mielőbb szerettem volna széles körben is elkezdeni a gyógymód alkalmazását.
És az sem hagyott nyugodni, hogy még mindig nem voltál sehol. Hallottam, miket suttogtak az emberek, és ez nagyon nyugtalanított. Ahhoz volt időm hozzászokni, hogy a Mélyben mindenki ismer téged, kedvelnek, gyűlölnek, vagy tartanak tőled, de mindenki tudja, hogy ki vagy. Nem meglepő hát, hogy a városban mindenhol arról lehet pusmogást hallani, hogy már rég vissza kellett volna érned onnan a… nem tudják honnan. Én nem mondtam nekik semmit, az én titkom, amit te bíztál rám.
De te még mindig nem vagy sehol. Napok teltek… Szépen, férfiasan megmondva, aggódtam érted. Attól féltek, hogy el sem jutsz Csillagfényfokig, és valami aljas vadászcsapdában végzed. A munkámra is alig tudok figyelni, pedig biz’ istenek, minden elszántságommal próbálok abba temetkezni.
Minden szabad percemben azt lesem, hogy megjelensz-e a kórházban vagy a szobában a labor mellett, amibe még az érkezésemkor beköltöztettek engem. De lassan kezdem egyre hiábavalóbbnak érezni ezt a várakozást. Próbálok nem veszíteni a reményből, hogy visszajössz, de ennyi idő elteltével… Azt hiszem, kezdek lemondani rólad.
Pár napja nem vettem fel semmit. Nem láttam értelmét. Legyőzött a kétségbeesés, hogy elvesztettelek. Így pedig nem tudtam érvet felhozni amellett, hogy tovább folytassam… annak ellenére sem, hogy valami legbelül arra bíztatott, hogy ne hagyjam abba, hiszen te kérted. Mégis a hitetlenebb, dühösebb részem arra csábított tegnap éjjel, hogy töröljem le a tárakat, mert ha te nem vagy már, őrizni sincs értelme ezeket. Nem is tudnám megmondani, hogy sikerült ellenállnom ennek a kísértésnek. De hogy felindultságomban ne csinálhassak semmi ilyet, a tárakat bezártam az egyik gyógyszeres szekrénybe. Ha el is fog a düh, mire kinyitom, hogy hozzáférjek, csak elszáll minden indulatom.
Remélem, elnézed ezt nekem… de el kellett mondanom, mielőtt tovább mesélek. Meg kellett neked gyónnom minden hitetlenségemet. Mert nem hittem benned, hogy bármi áron visszajössz, ha megígérted. Pedig ma négyen hoztak be kórházba, pont mikor már mindenről lemondtam.
Mikor megláttam, hogy cipelnek, elképesztett a látvány. Az egyik kórterem ablakból vettem észre, hogy hoznak. Abban a pillanatban minden borzalom lepergett előttem, ami csak történhetett veled. Nem bírtam magammal, ott hagytam a kórtermet, és elétek futottam. Menet közben még összeszedtem a legszükségesebb eszközöket egy hirtelen állapot felmérő vizsgálathoz.
A nagykapu utáni főfolyosón találkoztunk össze. Azok négyen, akik hoztak, lefektettek a hideg járólapra. Az egyikük pedig odalépett hozzám. Elmondta, hogy barlangmunkások, és hogy épp egy összekötő folyosó kiásását készítették volna elő az egyik friss járatban, mikor a még nem teljesen sötét szakaszon az egyikük át nem esett rajtad. Látták, hogy vérzel, és ezért jöttek veled hozzám.
Ekkor vettem csak mindüket szemügyre, és ekkor vettem észre azt is, őket a tiszt követte. Meglepett, nem is tudtam, hogy visszatért Dōrból. Azonnal bárki láthatta rajtunk a viszontlátás pillanatában, hogy mennyire nem kedveljük egymást. Ő nemes egyszerűséggel félvér korcsnak tartott engem. És ha ezt a lenézést még el is tűrtem neki, azt nem tudtam megbocsátani, ahogy agyonlőtte a századparancsnokomat.
Azzal sem javított ezen az eleve kellemetlen helyzeten, hogy még egy pillantást sem hagyott vetni a sérüléseidre, máris követelőzve közölte – nem kért, csak kijelentett -, hogy talpra kell, állítsalak, mielőbb. Hiszen azonnal szükségük van mindenre, amit végeztél Csillagfényfokon.
Azt feleltem neki, amit hallani akart, hogy természetesen, mindent megteszünk ezért. Reméltem ettől távozik majd, és nyugtot hagy nekem, hogy elláthassalak. De nem ment sehova, ott maradt mellettem, figyelte, ahogy hordágyat hozatok, ahogy az őrök arra fektetnek téged. Azt is leste, ahogy elcipeltek az egyik üres vizsgálóig. Amíg melletted lépdeltem a vizsgáló felé, azon járt az agyam, hogy hogyan koptathatnám le a tisztet. Semmi sem jutott eszembe, akárhova zárnálak be, a hatalmánál fogva kinyittatná a kórház összes ajtaját.
El kellett tűrnöm, hogy a terembe is kövessen minket. Közben hívattam azt az ápolót, aki a legtöbbet tanulta tőlem a sebekről eddig. Először is feltérképeztük a sérülésedet. Mert nem volt sok, egészen pontosan egy. A combodon. Csúnya seb volt, valami feltépte a húsodat, mintha egy állat fogai lettek volna.
Az ápoló szerint vadászok fegyvere lehetett. Állítólag látott már hasonló sérüléseket a felszínen. Azokat vadállat álkapocs darabokból készített, fogas szigony okozta. Az volt a véleményünk, hogy valahogy kitéphetted magadból, vagy kiszakadhatott, te pedig bemenekültél az első járatba, amit megtaláltál.
Így lelhettek rád a munkások eszméletlenül. Ezt pedig kifejezetten furcsának és nyugtalantónak találtuk. Nem volt szép az a tépett seb, de annyira súlyos sem, hogy ne tudtál volna tőle a saját lábadon hazajönni. Az ápoló azt javasolta, hogy vegyünk tőled vérmintát, és teszteljük le mérgekre, hiszen a vadászok közt nem ritka, hogy mérgekbe mártják a fegyvereiket.
Szóval, mielőtt nekiálltam volna összevarrni a sebedet, levettem tőled pár fiola vért, és elküldtem egy másik ápolóval a laborba. Arra utasítottam, hogy mindenre teszteljék le, amire csak ellenmérgünk van, vagy amire tudunk magunktól is kotyvasztani valamit. Ezután kitisztítottam a sebed, és összevarrtam, épp ahogy Bárd tanította. Eddigre már szinte magától elállt a vérzés, annak ellenére is, hogy viszonylag sok vért veszítettél.
Megkönnyebbülten rogytam volna le egy székre, hogy legalább ez a része könnyen ment. És abban a pillanatban felháborodott, sértett krákogást hallottam a hátam mögül. Teljesen meg is feledkeztem a tisztúrról, hogy a maga válaszaira várakozva, a legkevésbé sem türelmesen, még mindig ott toporog a vizsgáló egyik sarkában.
Felpaprikázva várakozott, az arcátlanságot mindennél rosszabbul tolerálta. A helyzetet pedig tovább rontotta az, hogy egész pontosan én, a korcs, vagyok arcátlan vele. De nem érdekelt, nekem veled kellett foglalkoznom. Csöngettem, amire azonnal beléptek a betegszállítók, így pedig volt ürügyem még pár percig figyelmen kívül hagyni az indulatos tisztet. Adtam pár instrukciót a két férfinek, hogy hol helyezzenek el. Nekem a laborba kellett mennem, hogy megsürgessem a vérteszt eredményét, de a tiszt az utamat állta.
– Mikor kapom meg a válaszaimat, doktor? – Egyáltalán nem kért kedvesen.
– Amint magához tér – jól csináltam, azzal az egy mondattal sikerült túlfeszítenem a húrt.
A fejemhez is vágott egy monológot arról, hogy jobban meg kellene becsülnöm itt magam, mert nagyrészt az ő jóindulatán múlik, hogy a Mélyben lehetek. Meg persze, hogy a helyemben ügyelne, hogy az ápolók ne tanuljanak túl sokat tőlem, mert akkor esetleg még feleslegessé válok. Értettem a fenyegetésből. Ennek tükrében én is kissé készségesebben adtam meg neki a feleletet az állapotodról.
Ezek után kimentettem magam, hogy mennék utánajárni az eredményeknek, nehogy túl késő legyen. De biztosítottam, hogy ő lesz az első, akit értesíteni fogunk, ha bármi változik. Szóval, ha magadhoz térsz, és ezt úgy hallgatod meg, hogy én nem vagyok a közelben, kérlek, tartsd magad ehhez az ígéretemhez.
Tudom, a guta megüt, hogy így kiszólok a felvételekről. Most biztos azt mondanád, legyek objektívebb, de a fene essen beléd, hogy lehetnék az?
De visszatérve.. Végre megvolt az ürügyem, hogy megszabaduljak a tisztúrtól, hiszen a laborba senki sem léphetett be, aki nem tartozott a kórházhoz. Egyáltalán nem bántam, hogy legalább oda nincs bejárása…
A laborban egyébként senki sem vesztegette az idődet. Mire leértem, már meg is volt az eredmény. Gondoltad volna? Az első tesztek közt kiesett a méreg. Fehér bürökből készült. Azt kell, mondjam, kissé csalódtam a vádászokban. Tényleg ennyire fantáziátlanok? És tényleg azt hiszik, hogy ez hatékonyan meg tud ölni egy módosítottat? Ha nem csinálnánk semmit, akkor talán… de akkor sem magába a méregbe halnál bele, hanem abba, hogy az eszméletlenség miatt nem jutsz semmihez, amire a testednek szüksége van…
Bár, azt el kell ismernem, hogy elég csúnyán kiütött téged, és a véredből kimutatott dózis alapján még egy fél hét múlva is másnapos leszel tőle. Azt persze nagy megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy egy jól összeállított injekció elég hozzá, hogy pár óra múlva magadhoz térj. És most, hogy azt beadtam, és ezeket elmondtam, én is kidőlök végre aludni egy kicsit…
Harmadik úgy érezte a Méregkeverő az ő szívéből is szólt. Becsukta a könyvet. Eddigre már eléggé kivilágosodott, és a reggeli fény kezdte bántani a szemét az éjjellátón át. És ő is elálmosodott, úgy érezte, nem bír tovább ébren maradni. Pillantása végigsiklott a még mindig a legnagyobb nyugalomban alvó Bastionon. Álmában sokkal jobban festett, nem volt annyira sápadt.
Nem volt szíve felébreszteni Bastiont, inkább úgy volt vele, aludjon csak minél többet, ha ezzel időt nyerhet magának. Azt persze mérlegelnie kellett, okos ötlet-e, ha mind a ketten egyszerre alszanak. De túl álmos volt egy egész éjszkás virrasztás után, hogy „helyesen” döntsön. Az eddigi tapasztalatok egyébként is azt mutatták, hogy a kutya sem jár a híd alatt.
Leterítette hát a hálózsákját Bastion mellé, és mielőtt maga is elvackolódott volna, tenyerébe fogta Loire egyik felkeltett kövét. Abban bízott, hogy ha a tenyerében kezd el rezegni vész esetén, gyorsabban magához tér, mintha a távolban csörömpölne valahol. És persze a puskáját sem felejtette el készenlétben maga mellé fektetni. Anélkül nem is lehet kellőképp pihentető az alvás.
Jegyzet
Borítókép forrása: unsplash.com (National Cancer Institute)
Hundred Moors 