60. Egy kislépés

Miután a csapat kellőképpen jól lakott a madárból, és ami megmaradt, az gondosan elcsomagolták, Ward rájuk bízta, mivel ütik el az időt addig, amíg indulniuk nem kell. Eddigre a híd alatt már majdnem teljes volt a sötétség, de azon túl, a horizont határán még nem tűntek el az utolsó fénysugarak. Ward meg akarta várni a teljes feketeséget, hogy teljesen elcsöndesedjen a város, mielőtt bevezeti őket oda.

Pillantása végigfutott a társaságon, mindegyikük arcán jóllakott elégedettséget látott. Ő maga annak ellenére sem evett egy falatot sem, hogy ugyanolyan műgonddal készítette el ezt is, mint eddig bármit, amit fogtak. Egyszerűen nem volt rá szüksége, hogy egyen bármit is. A többieknek viszont annál inkább volt, ahogy pihenésre is. Harmadik kényelmesen elnyúlt a kellemes, esti hűvösben a füvön. Követte Bastion példáját, azt leszámítva, hogy ő nem tekeredett hálózsákba. Bastion egyet fordult az oldalán vacsora után, és már aludt is, mintha ki tudja mióta nem nyílt volna módja erre. Espada viszont csak járkált, nem találta a helyét.

És Loire… Felhúzott lábakkal ült ikre mellett, füle bedugva, zenét hallgatott. Mindent és mindenkit kirekesztett a világából. Szemén látszott, hogy ezer gondolat verseng a fejében, ennek ellenére olyan távolinak tűnt mindentől, ami valóság, amennyire csak lehetett. Azt sem vette észre, hogy nézik. Feje néha mozgott a zene ritmusára, aztán megint egész lénye mozdulatlanságba merevedett. Sokáig ült így.

Aztán egyszer csak kihúzta a dugókat a füléből, a szokásos gonddal elpakolta a zenelejátszóját, majd a füvet pásztázva körbejárta a táborukat. Amennyire Ward látta, teleszedte a zsebeit kisebb-nagyobb kavicsokkal, de senkinek sem adott magyarázatot, hogy miért teszi. Igaz, senki sem kérdezte. Mikor végzett, odalépett Ward elé, és letekintve rá, kissé félszegen szólalt meg.

– Gondolkoztam – Ward látva, hogy mennyire összeszedte minden világ-tudatosságát, nem tett megjegyzést, hogy „az régen rossz nekik” –, ne menjünk mind az öten. Túl veszélyes, és egyébként is mindig azt mondod, hogy kevesebben észrevétlenebbek vagyunk…

Elhallgatott, Ward arcát fürkészte, hogy vajon hogy reagál a mondandójára. Mérlegelte, hogy merje-e folytatni, amit kitalált.

– Hallgatlak – próbálta bátorítani a férfi, és kifejezetten szórakoztatta ez a félszeg bizonytalanság.

– Azért gondolom, hogy felesleges mindünknek menni, mert nem tudjuk, hogy egy éjszaka alatt megtaláljuk őket. Ha pedig hajnalban vissza kell jönnünk, gyorsabbak vagyunk kevesebben. Vigyél engem, én hasznos vagyok… Van néhány trükköm, hogy nagyobb biztonságban legyünk. Addig a többiek itt maradhatnának, egy fokkal nagyobb biztonságban. Aztán, ha megvan az ellenállás, és biztosan tudjuk már, hogy hova kell mennünk, visszajönnénk értük.

– Nem rossz ötlet – mérlegelte Ward –, de neked nincs távolsági fegyvered, zéró tűzerő leszel, ha megtámadnak minket. Ha már választanom kell, olyasvalakit viszek, aki tud lőni, ha harcra kerül a sor.

– Akkor vigyük még… – Loire nem vett tudomást arról, hogy Ward épp azt sugallja, szíve szerint őt hagyná itt, értette, hogy kellett valaki Bastion mellé, de ha ő választhatott volna, Harmadik és Espada is maradtak volna.

– Természetesen engem! – szólt bele a beszélgetésbe ekkor öccsük is, meghallotta, hogy miről is értekeznek. – Értek úgy általában bármihez, amihez ti nem.

Ward elgondolkozott ezen. Valóban volt abban valami, amit Espada mondott. Mindenki tudta, hogy ő a beatumi bicska a csapatban. Általában láthatatlan volt. Kivéve, mikor a csapat megakadt valamiben, ő akkor aktivizálta a tudását. Ward felnézett rá, tényleg jól lő, nagyjából tud parancsot is követni, és jó abban, hogy megtaláljon és felismerjen dolgokat. De Harmadik… az első kettő róla is elmondható, és az ő tudása sem elhanyagolható. Ennek tükrében szólalt hát meg.

– Harmadik ismeri a Scientia Castitae-t – nem engedte, hogy Espada egy ingerült horkantásnál többel közbe vágjon –, nálunk mindenképp jobban. De ha őszinte akarok lenni – most Loire felé fordult –, te lennél az utolsó, akit ebbe a csapatba beválasztanék. Úgyhogy valami nagyon jó indokot kell felhoznod, hogy melletted döntsek.

A lány nem esett kétségbe, ugyanolyan elszántan nézett Wardra, ahogy addig is. Belenyúlt az egyik zsebébe, kivett egy fél marék kavicsot, és bátyja felé mutatta, aki egyáltalán nem értette, hogy ettől aztán miért kellene meggondolnia magát.

– Be tudom vinni magunkat észrevétlenül – próbálta elmagyarázni -, a kavicsokkal… Ha ők gurulnak előre, megmutathatják nekünk, hogy merre nincsenek őrök.

Ward megdöbbent. Sejthette volna, hogy valami ilyesmivel fog előállni, hiszen a kavicsai minden éjjel hűségesen őrizték a táboraikat. És azt neki is el kellett ismernie, hogy ez bizony határozottan ígéretesen hangzott. Szép csendben, feltűnésmentesen besurranni, határozottan okosabb ötletnek tűnt, mint esetleg magukra vonni egy teljes városnyi fegyveres figyelmét, és vérfürdő árán megpróbálni menteni a bőrüket közülük. Ezért a plusz bizonságért akár a plusz egy puskányi tűzerőről is érdemesnek tartotta volna lemondani. Hiszen egy csapat, hazai pályán mozgó őr ellen két fegyveres nagyjából épp annyit ér, mint három. Nem nyom sokat a latban ellenben az észrevétlenséggel.

– Rendben, tegyük fel, hogy jöhetsz. De akkor ki legyen a harmadik?

– Én vagyok a Harmadik – eddigre már Simon is ott állt mellettük, egyedül Bastion aludt teljesen nyugodtan, semmiről sem tudva –, ahogy mondtad, nekem van valamennyi fogalmam róluk, és még lőni is tudok. Nekem kell mennem.

Espada lesajnálóan nézett végig rajta, de nem szólt. Bárki láthatta rajta, hogy okosabban próbálja intézni a konfliktuskezelést.

– Szóval, Loire fix a csapatban, és gondolom, te is – nézett Wardra –, mi pedig  Harmadikkal nagyjából ugyanannyit érünk. Ha engem viszel, biztosabban közlekedhetsz a városban, ez jó kiegészítés amellé, amit Loire tud. Viszont még így is mérlegelned kell azt, is hogy én érek-e annyit, mit Harmadik tudása az ellenállásban. Nincs más megoldás, sorshúzással kell eldöntened.

– Hogy mivel? – Ward nem volt biztos benne, hogy jól hallotta ezt a kijelentést. Próbálta kitalálni, hol lehet a csapda az ötletben. Egyébként sem volt annak a híve, hogy a szerencsére bízza a döntéseket.

– Van nálad gyufa, nem? – kérdezte továbbra is sejtelmes kifejezéssel arcán.

– Kell lennie – bólintott a bátyja, végig tapogatta a zsebeit, nem örült neki, de értette, mire kell.

– Akkor sorsot húzunk – ismertette a tervét –, és az marad Bastionnal, aki a rövidebbet húzza. Jól lesz így? – nézett most Harmadikra.

Eközben elvette Wardtól a felé nyújtott gyufás dobozt, és kivett belőle két szálat. Az egyiknek jól láthatóan letörte a végét, majd az ép szállal együtt úgy a tenyerébe fogta, hogy csak piros fejük látszódjon. De Harmadik összefonta karjait a mellkasa előtt, és nem mozdult, hogy húzzon egyet.

– Tőlem rendben – mondta ennek ellenére -, de azt akarom, hogy Loire kezéből húzzunk, egyszerre.

Ennél nyilvánvalóbban csak úgy vádolhatta volna csalással Espadát, ha kendőzetlenül ki is mondja. A fiú mégis elvigyorodott. Minden ellenérzése ellenére is csalódott volna Harmadikban, ha nem lát át rajta. Loire csak a fejét kapkodta, mikor öccse a kezébe nyomta a gyufaszálakat. De mielőtt húzhattak volna, Ward is felkelt a földről, hogy maga is ellenőrizze, nem történik csalás.

A következő pillanatban Espada is és Harmadik is kihúztak egy-egy gyufaszálat Loire eléjük tartott keze összezárt ujjai közül. Harmadik azonnal szentségelni kezdett, mikor meglátta a sajátját. A törött szálat szorongatta. Espada pedig diadalmas pillantással nézett végig rajta. Ezzel eldőlt, hogy ki megy kettejük közül.

Ward kiadta az utasítást, hogy mivel, már elég sötét van, ne vesztegessék tovább az időt, hanem induljanak el. Csomagokat nem vittek, csak fegyvereket, és az éjjellátóikat, hiszen úgy tervezték, hogy mindenképpen visszajönnek. Amint összeszedték, amire szükségük volt, Ward és Espada megindultak a korábban megtalált városkapu felé. Loire nem ment utánuk azonnal, figyelte Harmadikot, ahogy elégedetlenkedő kifejezéssel arcán visszaül az alvó Bastion mellé. A lány odalépett hozzá.

– Vigyázz rá – kérte hol a férfira, hol Bastionra futtatva tekintetét.

– Vigyázok – ígérte meg neki Harmadik –, és te is vigyázz rájuk.

Loire erre csak bólintott, de ezt a férfi szinte nem is látta a korábban már beállt teljes sötétségben. A lány ezután sietősen elköszönt, és a másik kettő után futott. Harmadik csak azután vette észre, mikor már teljesen eltűnt a szeme elől, sőt léptei zaja is elhalt az éjszakában, hogy nem rég megkerült tőreit nem vitte magával. Ott csillogtak a tűz mellé ledobva, ahol utoljára hagyta őket. Még mindig írtózott tőlük.

Loire nemsokára utolérte Wardot és Espadát, és menetelő tempóra lassult mellettük. Még jó sokáig gyalogoltak az éjszakában. Ha nem lett volna a két fiatalabbon éjjellátó, teljesen képtelenek lettek volna tájékozódni az éjjelre összeszaladt felhők miatti teljesen fekete sötétségben. Egyedül Ward nem viselte a sajátját, ő nagyjából látott a sötétben anélkül is. Éjjelátója egy karabinerrel felfüggesztve unott himbálózással lógott golyó- és mágiaálló mellénye egyik fém karikájára fogatva.

Ugyanaz a mellény volt, ami a civil ruháján viselve sem ütött el attól. Ugyanaz, amibe Loire termetes lyukat hasított. Véres is volt, épp mint Loire kabátja, de egyikük sem törődött vele. Nem volt mire cserélni. Egyébként meg úgy volt vele, hogy legalább segít, hogy élőbbnek tűnjön. És ha már az élőbbnek tűnésről van szó, majd a városban épp emiatt felveszi az éjjellátót is, de addig csak irritálta volna.

Gyorsan, minden gond nélkül érték el a falnak azt a részét, amin a kőkaput találták. Ward és Espada megálltak a betontömb előtt. Az előbbi nem szerette volna még egszer úgy lenyúzni a karját, mint legutóbb, nem mintha érzett volna belőle bármit is. Az öccse pedig úgy volt vele, minek küszködjenek feleslegesen, ha Loire úgy is ott van velük, és neki nem telik semmibe megnyitni az utat a falban.

– Csinálom én – szólalt meg mellettük Loire, azonnal értette, mire vár a másik kettő.

– Mi is neki felszülhetnénk – heccelte a nővérét Espada, miközben ellépett az ajtó mellől –, de mégsem vehetjük el a dicsőséget előled. Bármennyire is tűnjön könnyűnek.

– Hát… – Loire zölden izzó szemével a fekete köveket figyelte. – Mágiával van lezárva, esélyetek sincs kinyitni. Megmozdítanotok sem lett volna szabad – tette csak úgy hozzá a miheztartás végett.

– Ez már megint valami olyan dolog – kérdezte türelmetlenül Ward –, ami van, de a franc se érti, hogy miért? – Látta Loire-t a sötétben bólintani, és ennél többet nem is foglalkoztak az ajtó misztériumával.

Más választásuk nem nagyon lévén, a két férfi egyetlen további szó nélkül engedte oda a lányt a falhoz. Loire végighúzta vékony ujjait a köveken. Abban a pillanatban a rozsdás zsanérok éles nyikorgással csikordultak bele az éjszakába, a hármas meg is rettent ettől a váratlan zajtól, de mikor az ajtó végre kinyílt, és meglátták, hova nyílik, megnyugodtak egy kicsit. Ward lépett be először, és még a szava is elakadt a látványtól. Egy keskeny, pókhálós folyosón találta magát a falban. Elnézett mindkét irányba, de egyikben sem látott semmi gyanúsat. Elállt hát az ajtóból, hogy a többiek is követhessék. Amint Espada is belépett, azonnal kibukott belőle a csodálkozás:

– Wow! Milyen széles lehet ez a fal? Azt hittem, az ajtó csak átvezet alatta…

– Hát, semmi ilyen nincs a térképen – tisztázta a helyzetet Ward is a kommunikátor kijelzőjét tanulmányozva –, aszerint bent vagyunk a városban.

Loire volt az egyetlen, aki nem mondott semmit, csak a földre szórt pár követ, amik katonás rendben kettéváltak, és egyik részük az egyik, másik részük pedig a másik irányba indult el halk pattogással a beton padlón. Loire suttogva annyit mondott társainak, hogy várják meg, amíg a kövek jelezik, merre érdemes elindulniuk, ami nem is tartott sokáig, a jobboldali folyosóról szinte azonnal visszatértek a kavicsok, jelezve, hogy arra nem juthatnak át. Így csak balfelé folytathatták az útjukat.

Ward bár nem örült neki, hogy kénytlen Loire-t előre engedni, de jelen helyzetben ő volt az egyetlen, aki értette a köveket, és utat tudott mutatni nekik. Közben intett Espadának, hogy figyeljen másfél ember helyett. De egyelőre nem volt mire figyelni, legfeljebb a plafonról alácsüngő pókhálók esetleges lakóira. Két oldalról falak vették körül őket, a folyósóé, ami monoton végtelenségben futott tova a városfalban.

Persze egyszer-egyszer ágaztak ki belőle kisebb járatok, más irányba vezető folyosók. Ezeknél megálltak, hogy Loire kövei felderíthessék azokat is. A legtöbb járatból céltalanul tértek vissza a kövek. Aztán súlyos percek után lefordultak egy jóval keskenyebb folyosóra, amiben Ward már csak oldalazva fér el. A karját sem tudta maga elé emelni, hogy a kommunikátor kijelzőt megnézhesse.

– Messze lehetünk még? – kérdezte suttogva Espada. – Úgy értem, a várostól.

Nem kellett volna suttognia, egyértelműen nem volt senki a falban rajtuk kívül, akik meghallhatták volna.

– Fogalmam sincs – adta meg öccse kérdésére a választ Ward -, de remélem, közeledünk. Kezdem kicsit klausztrófóbiásan érezni magam így a falak közé szorulva.

Loire ezen halkan kuncogni kezdett, mert hát Ward és a klausztrofóbia. Nehéz volt elhinni, hogy bármitől is félne. Espada is csatlakozott hozzá a jókedvben, Ward pedig nem mondott semmi egyebet, csak hagyta, hogy nevessek rajta. Aztán a jókedvnek egyszer csak vége szakadt, Loire hirtelen elhallgatott. Őt pedig abban a pillanatban Espada is követte. 

– Mi történt? – kérdezte a beállt nyugtalanító csendben Ward.

– Közel vagyunk a kijárathoz – súgta vissza Loire a másik kettőnek -, nemsokára lennie kell egy rácsos ajtónak. Az visz be a nyomornegyedbe.

– És mi van a kapun túl? – tette fel a következő kérdést Ward.

– Nem tudom, zárva van az ajtó, a köveim nem jutottak át rajta.

Loire kotorászni kezdett a zsebében, próbált kisebb köveket találni benne, amik talán átférnek a küszöb alatt. Talált párat, le is szórta őket a földre, azok pedig sietősen előregurultak, és mikor elérték a rácsos ajtót, átpréselték magukat alatta. Majd elindultak feltérképezni a nyomornyedet. Loire mire erről felvilágosította a másik kettőt, már el is érték az ajtót. Megpróbálta kinyitni, de egyiküket sem lepte meg az, hogy zárva találták. Ellenben az nagyon is, hogy az ajtó nem volt hajlandó kinyílni, nem engedelmeskedett Loire hatalmának.

– Nem tudom kinyitni – fordult hátra hangjában döbbenettel -, az enyémnél erősebb mágia védi a zárat. De rendes a fal, azt állítja, van kulcs, ami nyitja.

– Végre eljött az én időm! – lelkesedett fel Espada.

– Van nálad kulcs? – hűtötte le akaratlanul is szinte azonnal Loire. – Azt állítja a sajátja kell hozzá…

– Jajj ne már! – tiltakozott sértődötten Espada. – Hadd legyen nekem is sikerélményem! Természetesen az ajtóhoz passazoló kulcs nincs nálam, de pár hasznos eszköz azért akad. Odamehetek végre?

– Tőlem, jobb ötletem úgy sincs – engedte oda az ajtóhoz beleegyezően a lány.

Espada előreverekedte magát, hogy ő próbálja meg kinyitni a zárt vasajtót. Ward kevéssé értékelte, mikor Loire is dühös suttogással protestálni kezdett, hogy Espada jól megtaposta a lábát, ahogy próbált előre jutni a zárhoz. Espada, mikor elérte az ajtót, előásta az egyik zsebéből a tolvajkulcs készletét, és nekiveselkedett kinyitni a zárat. Több kulcsot is bele kellett próbálnia a rozsdás zárszerkezetbe, hogy rájöjjön, ennyire nem lesz egyszerű kinyitnia.

– Mi lesz már? – sürgette Ward. – Még fél percet vagyok hajlandó várni, aztán ha sem te, sem Loire nem boldogultok vele, berúgom.

– Nyugi már, csak egy kis nehezségbe ütköztem – felelte Espada, miközben éjjellátójával jobban szemügyre vette az akadályt, nem aggódott, tudta, hogy nem fog felsülni –, nincs para, csak okosabb a zár, mint amilyennek elsőre tűnt.

– Én nem parázok – tisztázta a helyzetet Ward –, csak ösztönözni próbállak, mert úgy látom, rád fér.

– Nagyon köszönöm – fintorgott az éjjellátó alatt –, így máris jobban megy.

Nem adott több magyarázatot, hogy miben okosabb a zár, mint amilyennek eredetileg hitte. Egy másik zsebéből előkerült egy halom vékonyabb-vastagabb fém tű, egyenes és kampós szerszámok, a többiek nem is értették, hogy nem csörgött az a sok vacak a zsebeiben. Espada válogatott egy kicsit az eszközök közt, majd kiválasztott egy egyeneset és egy görbét.

Az egyeneset beledugta a zár közepébe, a görbét pedig az alsó részébe ügyeskedte bele. Majd forgatni kezdte ezt a középre beillesztett eszköz körül. És fülelt. Eltartott egy darabig, mire a zár összes elemét a megfelelő pozícióba igazgatta, de végül meghallotta, hogy kattan egyet, a nyelv visszaugrott a szerkezetbe, az ajtó pedig szinte magától kinyílt.

Halkan átsurrantak rajta, és talán a világ legnyomorúságosabb nyomornegyedében találták magukat. Lombardiában is voltak gettó szintre süllyedt szegény negyedek, de ez mindenen túltett. Alig volt közvilágítás, így nem is láthatták teljes siralmasságában a helyet, de amit az éjjellátó segítségével ki tudtak venni a negyedből, az bőven gyomorforgató volt.

A napszaktól és fényektől függetlenül is tökéletesen látható, vagyis inkább érezhető volt a mindent belepő mocsok. Sűrű, nehéz volt a levegő a benne megült kosztól. A düledező, ablaktalan és ajtótlan épületekből hűvös penészszag dőlt ki. Az utcát, amire kiléptek mindenfelé szemét borította. Nem láttak embereket, azt is nehéz volt elhinniük, hogy a foszló vakolatú, lyukas oldalú házakban egyáltalán élni lehessen.

Döbbenten fordultak körbe, sokkoló volt számukra a látvány. Espada, hogy szabaduljon egy kicsit a rettenetes látványtól, és gyomorforgató szagoktól, inkább elfoglalta magát arra a pár másodpercre, amíg visszacsukta az ajtót. De nem zárta be, arra az esetre, ha gyorsan kellene menekülniük. Eközben Ward is felvette az éjjellátóját. Nem mintha szüksége lett volna rá, de az arcát sem szívesen mutatta volna meg az ittenieknek, ha nem muszáj.

– Rendben – szólalt meg fojtott hangon –, elindulunk megkeresni az ellenállást, és a jelüket. Úgy számolom, hogy még nagyjából három-négy óránk lehet, míg világosodni nem kezd. Legkésőbb akkor el kell indulnunk innen vissza.

Intett, hogy induljanak el az épületek felé. Eszébe sem jutott, hogy szétválljanak, ostobaságnak tartotta volna ebben a vadidegen városban. Loire mielőtt követte volna őket, majdnem az összes követ kiszórta a zsebeiből. Annyit hagyott csak, amennyi ahhoz kell, hogy kivezessék őket a városból. Ezeken kívül az összeset szétküldte a nyomornegyedben. Azt a feladatot kapták, hogy jelezzék, ha bárhol mozgás, vagy emberek lennének.

Ez után a rituálé után indult csak utánuk. Ahogy követte Wardot és Espadát, lassan haladtak előre, épülettől épületig lopakodtak, de nem találkoztak senkivel, nem láttak senkit, Loire kövei is némák maradtak. Igaz, az épületekbe nem merészkedtek be, Ward egyelőre nem akart ekkora kockázatot vállalni. Első körben azzal is beérte, hogy abban biztosak legyenek, hogy az utcán és a düledező házak között nem érheti őket meglepetés.

– Van valami oka, hogy mindenképp ide akartál bejutni? – kérdezte Loire megborzongva az egyik kísértetiesebb állapotú, a szomszédos épületre rogyott ház láttán.

– Azt hiszi, itt van az ellenállás – találta ki bátyja gondolatait Espada.

– Igen – jött a halk felelet –, ha én lennék az ellenállás, olyan helyre akarnék rejtőzni, ahova a kényeskedő hatalom nem szívesen jön utánam. Olyan helyre, ahol a törvényeik nem érvényesek, és ahova nagyobb erőkkel kellene bevonulniuk, mint amit erre a csőcselékre áldoznának. Szóval, én biztos, hogy ide bújnék, ahova még a nap sem süt le.

Ahogy ezt kimondta furcsa zajokat hallott, és Loire kövei is vészjóslóan kezdtek zörögni. Mindhárman azonnal tudták, hogy nincsenek egyedül. A sötéttől nem láthatták – az éjjel látó sem tudott megmutatni mindent –, hogy mennyien vannak, de biztosra vették, hogy sokan lehetnek. Ward intett nekik, hogy fejlődjenek úgy alakzatba, hogy minden irányból védve legyenek. Hallották, ahogy az épületekből előosonnak a negyed lakói. Rengetegen voltak. Aztán nemsokára már meg is látták őket. Huszan-harmincan lehettek. Nem volt mindegyiküknél lőfegyer, de kés, vagy valami nagyon éles igen.

Semmi perc alatt körülzárták őket. Halk, suhogó lépéseik elnyomták Loire kavicsainak csendes rezgését. A lány nem félt attól, hogy rájuk lőnek, egyetlen fegyverük sem működött volna az engedélye nélkül, de attól tartott, hogy ha a késeiknek, tőröknek egyszerre parancsol is, annyi ököl ellen még mindig kevesen lennének hárman.

Egyre hátrébb szorultak, amíg az egyik romos ház fala az útjukat nem állta. Ahogy hátráltak, Ward a karjaival, amennyire tudta a háta mögé terelte Loire-t és Espadát is. Eszébe villant egy pillanatra a jelenet az apjával, és megdöbbent mennyire nem jelentett már számára semmit. Az egyetlen dolog, ami még számított, a testvérei voltak, és a helyzet, amibe jórészt miatta kerültek.

Mikor már nem tudtak tovább hova hátrálni, és menekülniük sem volt hova, szétnyílt a rongyos tömeg, és a szakadt katonák közül eléjük lépdelt egy magas, megtermett férfi. Wardnál jó harminc évvel tűnt idősebbnek, kimért, hideg elszántság volt minden mozdulatában. Lefűrészelt csövű vadászpuskát fogott rájuk. Határozott mozdulattal Ward elé lépett, és bár alacsonyabb volt nála, mégis egyetlen jól irányzott mozdulattal lerántotta róla az éjjellátót.

– Nem tartoztok ide – nézett mélyen Ward üres-fakó szemébe – és ugyan ki merne éppen itt keresni?

– Szerintem azok – felelte magabiztosan Ward adta meg a kód másik felét Ward -, akik érkezését jósok énekelték egy ideje.

Loire és Espada csak a fejüket kapkodták bátyjuk széles háta mögül. Nem értették, mi történik, de a szakadt társaság nem ártott nekik. Még. Egyikük sem csodálkozott, hogy Wardnak a Scientia Castitae jelével együtt megküldték a jelszót is, amivel az ellenállás elvileg beengedi őket. A válasz feltehetőleg helyes volt, mert senki sem támadt rájuk. Ennek ellenére nem látszott enyhülni a feszült légkör.

– Vegyétek le a maszkokat! – méregette Loire-t és Espadát bizalmatlanul a fegyveresek vezetője.

Ők ketten engedelmeskedtek, a termetes fegyveres pedig amennyire a fakó félhomály csak lehetővé tette, jól megnézte őket. Közben Ward továbbra is úgy állt, hogy ne tudjon veszélyes közelségbe kerülni hozzájuk. Miután elunta a vizslatásukat, hátrébb lépett egy tisztes lépést, hogy ő se legyen Ward kartávolságán belül. Nem tűnt elégedettnek.

– Csak titeket küldtek? – kérdezte követelőzve.

– Nem – felelte neki továbbra is szinte unott közönnyel Ward.

– Hol vannak a többiek?

– Nem gondolod, hogy ide hozom minden emberemet, úgy hogy fogalmunk nincs, hogy mire számítsunk tőletek?

– Hol vannak? – Türelmetlen, fenyegető kérdés volt.

– Ez így sokáig fog tartani – Wardon nem látszott, hogy akár csak egy kissé is tartana tőle.

– Azt hiszem, nem tudsz számolni, öcsém. Többen vagyunk. Veled meg csak két gyerek van.

Ward felvonta a szemöldökét. Nem sokan merték ilyen lekezelően megszólítani. Általában tartottak tiszteletet parancsoló termetétől, aki pedig tudta, hogy mi is ő, hát attól. Ahogy a szakadt csoport vezetőjét leszámítva mindenki. Világosan le tudta olvasni szinte az összes szakadt katona arcáról, mennyire nyugtalanítja őket a jelenléte. Felismerték benne a letűnt birodalom módosítottját. Látványát számukra nem tette megnyugtatóbbá kifejezéstelen tekintete, sápadt-fehér bőre, és az arca fakóságán végigfutó vöröses heg.

– Loire – szólt hátra a húgának, itt volt az ideje bedobni az egyik ütőkártyájukat –, tudnál tenni valamit, hogy az urak egy kissé belátóbbak legyenek?

Loire épp eléggé volt ideges, és azt sem igazán tudta, hogy mit kellene tennie, a rájuk fogott mindenféle fegyverek is határozottan feszélyezték. Így az egyetlen dolgot tette, amihez igazán értett, az összes rájuk fogott fegyvert, amit csak érzékelni képes volt, felkeltette. A puskák, kések, pisztolyok egytől egyig kiugráltak az őket tartók kezéből, és szembe fordultak velük. Loire közben próbált abba a reménysugárba kapaszkodni, hogy annyi rájuk meredő fegyver elveszi majd a túlerő kedvét a botor tettektől.

Ebben nem is tévedett. A sakkba fogott emberek mozdulni sem mertek. Ward is láthatólag megkönnyebbült ettől a fordulattól. Karjait is lejjebb engedte, persze igyekezett nem tenni egyetlen hirtelen mozdulatot sem. Akik körülvették őket, levegőt venni sem mertek, a feszültséget szinte vágni lehetett körülöttük.

Ward épp folytatta volna a tárgyalást, de most már olyan keretek között, ami az ő javukra billentheti a helyzetet, mikor azt vette észre, hogy az összes fegyver őrült rángatózásba kezd. Remegtek a kések, tőrők, rángtak a puskák. Nem értette mi történik. Hátra pillantott Loire-ra, de csak annyit látott belőle, hogy szinte égő, zöld szemekkel mered előre. Ward maga sem tudta eldönteni, hogy harag, vagy félelem, vagy valamilyen más érzelem ül-e a tekintetében. Abban mindenesetre biztos volt, hogy valami nagyon nincs rendben. Mégis fogalma sem volt, mit tehetne, hogy ne leplezze le magukat.

Ez alatt Loire azt érezte, hogy valaki próbálja elvenni tőle a felkeltett fegyvereket. Rettenetesen erős mágus volt, szinte kicsavarta az uralma alól az eszközöket. Akaratlanul is az villant eszébe, hogy talán Bastion mágusa az a falról. Ahogy erőlködött, hogy megtartsa a fegyvereket, próbálta megkeresni a mágust, de sehol sem látta. Csak azt érezte, hogy egyre fogy az ereje, alig kapott levegőt, úgy küzdött a fegyverek fölötti hatalomért. Tudta, hogy ha csak egyet is elveszít, az azonnal ellenük fordul. Jó eséllyel ellene.

Mindezek alatt a súlyos másodpercek alatt bárki más csak a táncoló, idegesen rángatózó pengéket, remegő-rezgő puskacsöveket látta. Még Espada is azt hitte, Loire dühében képtelen fékezni a fegyvereit. Abban a pillanatban ő sem érezte magát biztonságban mellette.

– Parancsold vissza a mágust! – kérte egy fokkal tisztelettudóbban a szakadt csoport vezetője.

Loire rettenetesen távolról hallotta csak a szavakat, mintha nem is egy méterre állt volna tőle az a termetes férfi. Annyira lekötötte minden figyelmét, és erejét az az elme küzdelem, hogy mérföldes távolságot érzett minden mástól, ami akkor épp körülötte történt.

– Csak jobb belátásra bírni akarjuk őket, kicsi lány – Ward hangja is felfoghatatlanul messziről jött –, senkit sem akarunk megölni.

Megremegett a térde. Tudta, hogy nem eshet össze, hiszen akkor akár most is feladhatná az egészet. Már a könnye is kicsordult az erőlködéstől. A hátán hideg verejték cseppek futkostak. A következő pillanatban a falnak tántorodott. Tudta, hogy ő nyert, a másik mágus vagy feladta, vagy elfogyott az ereje, de ismét minden fegyver biztosan az övé volt. Mindegyik újra rezzenetlenül meredt volt gazdájára.  Elmondhatatlanul jó érzés volt ismét egyedül lenni a hatalmával.

Kissé bizonytalan mozdulatokkal emelkedett el a faltól, próbálta leplezni remegő tagjait, amennyire csak tudta. Már csak kimerülten lihegett, de abban biztos volt, hogy végre senki sem akar elvenni tőle semmit. Ward is megérezte húgán ezt a nyugalmat. Ennek tükrében ő is sokkal határozottabban szólalt meg ismét.

– Én a helyedben újra gondolnám azt a túlerőt. Beszélhetünk végre nyugodt körülmények között?

A termetes férfi még mindig bizalmatlanul méregette őket. Mégsem tehetett semmit, kénytelen volt belemenni, hogy a jövevények játékszabályai szerint játsszon. Ennek ellenére, ő is bedobott egy lapot.

– Engedd el az embereimet. – Kérésében akkor nyoma sem volt a korábbi pökhendiségnek, csakhogy Ward sem bízott benne, és ezt szóvá is tette.

– Miért tenném? – méregette tárgyaló partnerét. – Ha te bizalmatlan vagy, miért vársz tőlem mást?

– Rendben – egyezett bele a ki nem mondott utalásba, és intett az egyik fiatalabb katonának.

Amennyire ki tudták venni, a fiú annyi idős lehetett, mint Espada. Ahogy észrevette, hogy intettek neki, odalépett a férfi mellé, ahogy haladt, a kések és lőfegyverek kecsesen arrébb lebbenve utat engedtek neki. De közben senki más nem mert mozdulni. A fiatal katona rezzenetlen nyugalommal állt meg a parancsnoka mellett, még azok közt a rossz fényviszonyok közt is szembetűnő volt a hasonlóság kettejük között.

– Ő a fiam – adta meg a választ azonnal a parancsnok -, ő lesz a biztosíték, de a többieket hagyd elmenni.

Ward egy pillanatig mérlegelte, hogy mi lenne a hármuk számára a legelőnyösebb döntés, majd elhatározta magát. Loire-hoz fordult.

– Rád bízom – mondta a lánynak –, legyen elrettentő, ha valaki bármi gyanúsat tesz.

Loire intésére az egyik tőr vészjósló közelségbe úszott a fiú nyakához, a penge szinte súrolta a bőrét, ez már magában is elrettentő volt. Ward sötéten elmosolyodott.

– A többiek mehetnek, most!

A parancsnokuk utasította őket, hogy távozzanak, amíg a látogatóik meg nem gondolják magukat. A szakadt, halálra rémült katonáknak nem kellett kétszer mondani, azonnal szállingózni kezdtek a romos épületek felé. A megidézett fegyverek követték őket, amíg el nem tűntek a nyílások sötétségében. Espada legszívesebben megkérdezte volna Wardot, hogy egészen biztosan jó ötlet-e ez, mert ha rajtuk ütnek, nem valószínű, hogy még egyszer ilyen könnyen megúszhatják, mint most.

– Kövessetek – mutatott most az egyik kevésbé rossz állapotú épület felé a parancsnok.

Ward a fejével odabiccentett a másik kettőnek, hogy mehetnek. Loire-t leszámítva minden elindultak.

– Ha követünk is – szólt utánuk –, a fegyvereitek nem mennek sehová!

Azzal suhintott egyet a karjával, mire a puskák ezer fele repültek, de senki sem látta, hogy hol értek földet. A lány arra utasította őket, hogy senki se leljen rájuk addig, amíg itt vannak. A kések és tőrök viszont a nagyobb nyomaték kedvéért pengéjükkel beleálltak az utca kemény betonjába. Csak ezután indult meg utánuk.

Lassan, remegő lábakon egyensúlyozva haladt, mintha a fél világon keresztültfutott volna az eltelt pár percben. Próbálta megőrizni a méltóságát, és titokban abban bízott, nem látszik rajta, mennyire kimerítette a korábbi küzdelem. Ahogy haladtak, Ward mellé lépett, és hogy megtámogassa, átfogta az oldalát. Annyira jól esett az a közelség, az a hideg kar és mellkas sem zavarta.

Jól esett bátorságot meríteni Ward töretlen erejéből. Félt, hiszen tudta, hogy az a mágus még minding valahol kint van az epületek között, és ki tudja, hogy mire készül ellenük. Most először értette meg Bastion rettegését, most először tapasztalt ő is egy olyan mágikus hatalmat, ami ellen könnyen kevésnek bizonyulhatott volna.

– Szép munka volt – súgta halkan a húgának Ward –, most kellőképp tartanak tőlünk.

Loire vértelenül elmosolyodott. De alig figyelt. Azon gondolkozott, hogy beszéljen-e a mágusról. Tekintetét körbefuttatta a parancsnokon és a fiún, akinek még mindig a torka mellett lebegett a tőr. Végül letett arról, hogy bármit is mondjon. Felmérte, milyen mértékben veszítenének a pozíciójukból, ha kitudódna, hogy valaki szinte már hobbiból szabotálni próbálja a terveiket.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Karim MANJRA)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s