Időutazó – Karácsonyi vásár

Ez a történet az Időutazó című folytatásos történetem részeként készült. Mivel több esetben hivatkozik, vagy visszautal korábbi történésekre az eddig elkészült részekből, javaslom, hogy legalább az első fejezetet olvasd el, mielőtt ebbe belekezdesz.


– Na mi lesz, kész vagy már? – szólt be a kényelmes, szállodai fürdőszobába Kim, ahol Louis épp készülődött.

– Mindjárt! – jött a válasz ideges fújtatás kíséretében, de ezen kívül semmi más.

Kimet kicsit bosszantotta, hogy Louis nem engedte, hogy vele tartson, hiszen, az eltelt években, amióta együtt bujdostak, nem maradt semmi, amit ne láttak volna már egymásból. Szóval ennyi erővel Louis-nak sem kellett volna kizavarnia.

De az igazság az volt, hogy a másiknak nem tetszettek igazán a ruhák, amiket Kim beszerzett maguknak az aznapi programra. Hiába próbálta elfedni előle, de az első reakcióját egyáltalán nem titkolta jól. Amikor meglátta a piros, kötött pulcsit a hatalmas rénszarvas fejjel – aminek világított az orra, ha megnyomták, sőt még a Rudolf, a vörös orrú rénszarvast is elénekelte, elmondhatatlan undor ült ki az arcára. És akkor még nem is látta a másikat, a karácsonyfával és égőkkel, ami színesen világított és a Kiskarácsonyt játszotta.

Kim már akkor elbizonytalanodott, és azon kezdett merengeni, hogy talán nem is volt annyira jó ötlet ez az egész. Talán hagynia kellene a karácsonyt, ahogy eddig is hagyták minden évben. Az persze egészen más kérdés, hogy egészen mostanáig öt perc nyugtuk sem volt az üldözőiktől.

Az utolsó egy-két hónapban viszont mintha elfelejtkeztek volna róluk. Az utóbbi időben egyszer sem ütöttek rajtuk, egyszer sem kellett sebtében elmenekülniük sehonnan. Az utóbbi időben akkor álltak tovább, amikor épp ahhoz volt kedvük. Vagy talán Louis lett ügyesebb? És megtanulta jobban elrejteni az utazásaik nyomát? Nem tudta volna megmondani. De abban egészen biztos volt, hogy jól esett nem meneküléstől kimerülve nyugovóra térni este, és rettegve ébredni reggel, hogy vajon ez lesz-e a nap, mikor elkapják őket.

Kimet az aggasztotta mostanában a legjobban, hogy mi van akkor, ha elbízta magát, és nem vesz észre valamit, ami körülöttük történt? De éppen ez volt a furcsa. Nem történt semmi. Ezért is mert amellett dönteni, hogy megkockáztathatnának egy karácsonyozást. Neki még Rem mutatta meg az ünnepet azután, hogy az állomáson összebarátoztak. Talán pár héttel azt követően, hogy egy csapat időutazó kimentette Észak-Korából, ahol épp kivégezni készültek. A lány úgy volt vele, hogy talán az ünnep majd a magának való, agresszív, bizalmatlan Kimnek is segít beilleszkedni a közösségbe.

És messzemenőleg igaza lett. Kim már azzal, az egy alkalommal menthetetlenül beleszeretett a karácsonyba, amit ő sosem ünnepelt addig. Rem a történelmi adattár segítségével megmutatta neki, hogyan változott az ünnep az évek és korok folyamán, sőt még arra is hajlandó volt, hogy a legrettenetesebb, cukorszirupos huszadik század végi karácsonyi filmeket is sorra megnézze vele. És igen, gyorsan rá kellett döbbennie, hogy soha olyan varázslatos dologgal nem találkozott még, mint a huszadik század végi és huszonegyedik század eleji karácsonyok. Számára ez volt az, ami ismét hitet adott az emberiségben. Na és persze Rem. Egek! Hogy hiányzott neki az a lány az állomásról…

Semmire sem vágyott, mint egy kis karácsonyi csodára kettesben Louis-val, hogy megmutathassa neki, mennyit jelent neki ez az ünnep. Hogy megmutathassa és tovább adhassa neki azt a csodát, amit ő maga is ajándékba kapott. És mindemellett szeretett volna átadni valami igazán fontosat magából Louis-nak, a legőszintébb, legmélyebben titkolt érzéseit. Éppen ezért bántotta – jobban, mint amennyire be merte ismerni magának –, hogy Louis nem reagált jól az ő lelkes készülődésére.

De nem volt még minden veszve, emlékeztette magát. Louis még meggondolhatja magát a karácsonnyal kapcsolatban. És talán még tetszeni is fog neki. Mert ő mindent megtesz majd ezért. Gyorsan számba is vette az összes lépést és előkészületet, amit azért tett meg, hogy minden tökéletes legyen a ma és a holnap estére. Lefoglalt egy csodás lakosztályt, ahonnan pont a Vörösmarty térre lehetett látni. Ott lent az ezer fény és színes bódé között mindig vidám és boldog tömeg hömpölygött. És ma este elviszi Louis-t a térre a szentestei gyertyagyújtásra. Mindig is arra vágyott, hogy a saját szemével láthassa.

Eredetileg Remmel tervezték, hogy egyik alkalommal majd intéznek egy közös eltávozást, és beiktatnak maguknak egy kis karácsonyt. De valahogy sosem került erre sor. Talán azért, mert Kim egyik küldetésről ment a másikra, és sosem állt meg egy pillanatra sem, egészen addig, míg Louis-t meg nem ismerte.

Gondolatait az szakította félbe, hogy Louis kilépett a fürdőszobából, és a karácsonyfás pulóvert viselte. Ami természetesen nagy volt rá, mint a legtöbb ruha apró, törékeny alakján. Annyira édes volt, ahogy a bő redőket igyekezett eligazgatni magán – az arcára kiült ingerült grimasz ellenére is –, hogy Kim nem tudta megállni, odalépett hozzá, és a karjaiba vonta. Louis nem állt ellen, sőt a durcás kifejezés is tovatűnt az arcáról, mikor Kim alaposam megcsókolta.

– Akkor ez azt jelenti, hogy nekem jut a Rudolfos pulcsi? – kérdezte Kim boldogan vigyorogva, miután elengedte Louis ajkait.

– Naná – biggyedt le undorodva a szája széle –, még mindig ez volt a kevésbé ronda.

– Tudod, ennek a hagyománynak pont ez a lényege? Nem véletlenül hívják ronda karácsonyi pulcsinak ezeket.

– Jó, de muszáj éppen rajtunk ilyen rondának lenniük?

– Hát ki máson? Egyébként próbáltad? Zenél is.

Azzal Kim megnyomta a csillagot Louis pulóverén a fa tetején, amire a színes gömbök először egyszerre villantak fel, majd a Kiskarácsony ütemére kezdtek felváltva villogni. És már csak az elszörnyedt kifejezés miatt, ami Louis arcára kiült, megérte ez az egész.

– Atyaúristen… ez már önmagában eretnekség – nézett le a villogó égőkre Louis, Kim pedig képtelen volt visszatartani a nevetést, ami kirobbant belőle. Még az sem hallgattatta el, amikor a másik ismét megszólalt. – Csak az az egy dolog vígasztal, hogy a másik pulóver még ennél is rondább.

Aztán, amikor Louis nem bírta tovább hallgatni azt a fülbántó prüntyögést, ismét megnyomta a csillagot a fa tetején. A megkönnyebbülés láttán, ami a vonásain jelent meg, amikor a csend kitöltötte a lakosztály nappaliját, Kimet is kijózanította kissé.

– Ha ennyire utálod, nem kötelező – megfogta a pulóver vállát, hogy segítsen Louisnak kibújni belőle, és valószínüleg nem tudta jól leplezni a csalódottságát, mert Louis azonnal hozzábújt, megakadályozva mindenben, amire készülhetett volna.

– Nem… nem utálom. – Elég gyenge hazugság volt, és a grimaszából ítélve Louis is tökéletesen tisztában volt ezzel. – Én csak azt nem értem, hogy az emberek miért tennék önként nevetségessé magukat. Miért akarnál ennyire feltűnő lenni?

Louis kérdése fájdalmas igazságokra emlékeztette Kimet, hiszen őt majdnem máglyán égettek el azért, mert feltűnő volt. Feltűnően más. És Kimnek már azért fájt a szíve, hogy ez nem jutott eszébe korábban, hogy valami sokkal mélyebb bújik meg Louis nem tetszésének hátterében.

– Ez nem erről szól. Ezzel nem leszel nevetséges, és semmilyen sorból sem fogsz kilógni. Ez csak az ünnepi hangulat része, érted? Szinte hagyomány volt, hogy a nagymamák ilyen válogatottan csúnya karácsonyi pulcsikat kötöttek mindenkinek a családban. Sőt, egy időben nagyon divatosak voltak az ilyen ronda pulcsi versenyek is. És az nyert, akié a legfeltűnőbb és legfurcsább volt. Tudod, ezekre mondják, hogy már annyira ronda, hogy szép.

Kim érezte, hogy sápadt bőre kipirul, mint minden alkalommal, mikor valamitől fellelkesedett. És a karácsony tényleg bármikor fel tudta lelkesíteni. Louis elengedte, és visszament a fürdőszobába, de csak egy pillanatra, és mikor ismét előkerült, már a rénszarvasos pulóvert viselte. A karácsonyfásat szégyenlősen mosolyogva nyújtotta Kim felé, aki nem értette, hogy mi történik.

– Ha van valahol ilyen verseny, én akarok nyerni – jelentette ki halkan, szemlesütve Louis.

Kim úgy érezte, a szíve is elolvad a meghatottságtól. Louis minden ellenérzése ellenére is tökéletesen értette, mennyire fontos neki ez az ünnep, mennyit jelent neki, hogy hajlandó részt venni benne. És nem voltak kétségei afelől, hogy a nap végére Louis is legalább annyira szeretni fogja, mint ő maga. Kim gyorsan belebújt a karácsonyfás pulóverbe, aztán ismét közel húzta magához.

– Ha találunk valahol ilyen versenyt, természetes, hogy benevezünk rá – súgta csókok közt Louis ajkaira.

– Rendben – bólintott határozottan Louis. – És hova megyünk? Van róla fotód? Vagy bármilyen képed?

Amióta egymásra találtak, és együtt menekültek tovább, Louis vitte őket egyik korból a másikba. Viszont ahhoz, hogy biztonsággal tudja őket egyik időből a másikba vinni, Louisnak valami kapaszkodóra volt szüksége a célállomáson. Vagy legalább egy képre, emlékre, egy személyre az adott korban. Így találta meg Kimet is, amikor még az állomáson azt hitte belehal a hiányába.

De most nem volt szükségük semmi ilyesmire. Hogy ezt megmutassa neki, Kim kézen fogta, és kivezette a lakosztály hatalmas erkélyére. Ott szorosan átfogta Louis derekát, majd a tekintetét leirányította a Vörösmarty téri forgatagra.

– Most nem utazunk az időben – figyelte a lenti tömeget átszellemült arccal Kim –, csak oda megyünk. És a saját lábunkon.

Louis megfordult a karjában, és mivel annyira alacsony volt, a fejét kényelmesen be tudta fúrni Kim álla alá.

– Az egy fokkal könnyebb, azt hiszem, menni fog.

– Akkor? Nézelődjünk még? Vagy mehetünk?

– Tőlem mehetünk – indult meg vissza a szobába mosolyogva Louis.

Kim pedig a boldogságtól szinte lebegve követte. Bent azt látta, hogy Louis már engedelmesen nekiállt felhúzni a cipőjét. Sőt, mire Kim mellé szegődött, már a kabátjáért nyúlt.

– Várj még egy kicsit, nehogy rád melegedjen – állította meg, majd visszafutott a hálószobába. Itt az egyik komódban rejtett el kellékeket a tökéletes karácsonyhoz. Viszont ezeket éppen Louis korábbi nem túl lelkes reakciói miatt nem merte megmutatni. De most úgy volt vele, hogy mivel Louis mégis jól fogadta az első felvonást, talán ezeken sem fog már kiakadni.

Kivett hát a komódból két sapkát. Az egyik egy mikulássapka volt, a végén pompom helyett átlátszó műanyag gömbbel, amiben színes csillám kavargott. A sapka oldalába bele volt építve egy gomb, azt megnyomva a gömb világítani és villogni kezdett. Kim pedig előre tudta, Louis mit fog rá mondani: ez legalább nem zenél.

A másik sapka fenyőfa alakú volt, határozottan hasonlított arra a pulóverre, amit Kim viselt. Igen. Szettben árulták. Ezen szintén világítottak a gömbök, viszont nem csak egyszerűen zenélt, hanem táncolt is az ember fején. Kim alig várta, hogy felvehesse. Louis-nak meg akkor mikulássapka jut. Így járt, ő választott pulóvert.

Arcán harminckét fogas vigyorral futott vissza Louishoz, és büszkén mutatta neki a sapkákat, és kifejezetten jót derült, mikor a másik undorodva grimaszolni kezdett.

– Nem lesz már sok a jóból? – kérdezte bizonytalanul, de engedelmesen elvette a felé nyújtott mikulássapkát. Aztán amikor látta, hogy Kim is a saját fejébe húzza a másikat, majd bekapcsolja, és az azonnal szinte életre kelt a fején egy borzasztóan hangszerelt Jingle Bellsel, érezte, hogy tikkelni kezd az erecske a homlokán. – Nem kérdeztem semmit, az enyém valóban sehol sincs a tiedhez képest.

Kikapcsolta Kim sapkáját, ennyi zenei és szín inzultus bőven elég volt egy estére. De mivel azt akarta, hogy ez legyen Kim legjobb estéje – hiszen annyit mesélt neki korábbi karácsonyokról –, engedelmesen a fejébe húzta a sapkát, és hagyta, hogy Kim bekapcsolja rajta a “pompomot”. Egy hatalmas sóhajtással adta meg magát, belebújt a kabátjába – eddigre már Kim is menetkész volt –, és hagyta, hogy kivezesse a lakosztályból.

A hoteltől nem volt messze a karácsonyi vásár, csak egy tömböt kellett megkerülniük, és máris a színes, vidám forgatag szélén találták magukat, a hatalmas karácsonyfa előtt, ami a tér szélén fogadta a látogatókat. Kim figyelte, ahogy Louis-t, mint a mágnes kezdi el vonzani a fa a millió díszével, és fényeivel. Louis szorosan fogta a kezét, mintha tartana tőle, hogy elveszítheti Kimet a tömegben. De nem kellett nagyon maga után húznia, hiszen ő bármikor bárhova követte volna.

Pár percig csak álltak a fa alatt, és bámultak fel rá, míg körülöttük minden irányba áramlott a tömeg, ők csak csodálták a fát, aminek hatalmas üvegdíszeiben tükröződött az egész tér és a teljes forgatag. És még a tömeg ellenére is olyan nyugalom járt át mindent akkor, szenteste, amint nagyon ritkán tapasztaltak csak. Aztán egy idő múlva a vastag ruhák és vicces sapkák alatt is kezdett csípni a hideg.

– Gyere – kezdte el Kim maga után húzni Louis-t –, szerezzünk forralt bort, anélkül nem is igazi ez az egész.

Bevezette a tér közepére, ahol az ételes és italos bódék sorakoztak. Közben ezer maguknál furcsább-karácsonyibban öltözött ember mellett haladtak el. Sőt, Kim néha egyenesen alulöltözöttnek érezte magát közöttük. Louis is valahogy így láthatta, mert döbbenten szólalt meg, mikor a sokadik karácsonyi dekorációnak öltözött ember haladt el mellettük.

– Igazad volt, mi tényleg normálisak vagyunk ezek mellett a furcsaságok mellett.

– Látod, én megmondtam – villantott rá egy boldog mosolyt Kim, miközben beállt az egyik sorba, aminek a végén hozzájutnak majd egy-egy hatalmas bögre forralt borhoz.

Amikor azt megszerezték, tovább andalogtak kézenfogva a színes, csillogó mindenféle mütyürökeket árusító standok között. Szabad kezükben a bögréket szorongatták, még nem döntötték el, hogy meg akarják-e tartani, vagy leadják mielőtt megindulnának vissza a szállodába.

A tér egyik oldalán valóban lehetett “karácsonyi pulcsi szépségversenyre” nevezni, Kim pedig legszívesebben azonnal jelentkezett volna mind a kettejük nevében, de amint észrevette az eseményt és a jelentkezőket fotózó úriembert, inkább letett róla. Még csak az hiányzott, hogy valami nyomott hagyjanak maguk után, amit a jövőben valami utánuk kutakodó felfedez majd. Így is egy olyan időszakban tartózkodtak, amiben egyre nehezebb volt elbújni a megfigyelés elől, de legalább még lehetett.

Louis is megérthette, hogy épp milyen gondolatok járnak a fejében, mert kedves határozottsággal tovább vezette Kimet.

– Majd kicsit később visszajövünk, és megnézzük, ki nyert – mondta neki mosolyogva.

– Egyiküknek sem lesz olyan jó pulcsija, mint amilyen nekünk van – jelentette ki határozottan Kim.

– Igen, az egészen biztos, épp ezért lenne igazságtalanság nekünk is neveznünk. Esélyük sem lenne ellenünk.

– De nem ám – húzta magához közelebb Louis-t Kim, és óvatosan megcsókolta. Ott a tömegben mindenki előtt. És az volt a legszebb az egészben, senkitől sem kellett tartaniuk. Nem volt miért, senki sem törődött velük igazán.

– Nézd, ott vetítenek valamit – mutatott a tér túlsó oldalára Louis, amikor Kim elengedte –, menjünk oda!

És valóban, a szemközti, fehérre meszelt épületek falaira egy hang nélküli, csak zenei aláfestéssel kísért, kedves rajzfilmet vetíttek. Átvágtak a téren, megálltak a fehér falú épülettől olyan távolságra, hogy mindent tökéletesen lássanak, és végignézték a nagyjából tíz perces vetítést. A Karácsonyi Ének egy nagyon leegyszerűsített, nagyon felgyorsított verziója volt. De mivel Kim milliószor látta már minden feldolgozásban, végig tudta kommentálni Louis számára, hogy mi történik, ő pedig csillogó szemmel nézte, és kifejezetten tetszett neki Kim előadásában.

Amikor a vetítés véget ért, akkor kezdődött a szentestei gyertyagyújtás. A tér szélén állt egy hatalmas adventi koszorú, amin már minden gyertya égett, csak az utolsó, arany színű nem. Nagyon szép volt, ahogy valaki odalépett egy fáklyával, és végül meggyújtotta az emberméretű gyertyát, aminek a lángjai vidáman ragyogták be akkor a teret. Hogy a gyertyafény jobban érvényesülhessen, kicsit el is halványították a tér világításait.

Kim és Louis átszellemülten nézték. De nem ők voltak az egyetlenek, az egész tér lelassulni, sőt megállni látszott, míg a koszorú mellett egy csapat fiatal régi ruhákba öltözve eljátszotta az első karácsony történetét. Mire végetért az előadás, a forralt bor nemcsak elfogyott, de már kezdett kifejezetten maró lenni a hideg.

– Azt hiszem, lassan visszamennék a hotelba – jelentette ki kissé vacogva, hidegtől folyó orral Louis.

– Mehetünk – egyezett bele Kim is –, úgyis vár még minket egy karácsonyi vacsora. És még pár meglepetés, amivel direkt neked készültem.

– Meglepetés? – fordult felé döbbenettől hatalmas szemekkel Louis. – Én nem készültem neked semmivel.

– Nem baj – rázta meg a fejét mosolyogva Kim –, nem is szereted a karácsonyt.

– Eddig nem szerettem, de most hogy megmutattad, milyen, már szeretem. És most rosszul érzem magam, hogy nem voltam figyelmesebb.

– Ugyan, volt elég bajod, hiszen szinte végig menekültünk – karolta át Kim.

Ahogy az emberek elhaladtak mellettük, páran megjegyezték, hogy mennyire szép pár, és hogy mennyire megérte küzdeni, és nem feladni, mert végül elérték, hogy mindenki egyenlő legyen.

– Ettől nem érzem magam jobban – sóhajtott egy nagyot Louis.

– Ha ez tényleg ennyire zavar – csókolta meg Kim –, akkor egyezzünk meg abban, hogy a következő karácsonyi meglepetést te szervezed majd.

Louis szeme felcsillant.

– Rendben. Van még mit tanulnom, de ígérem, olyan lesz, mint álmaidban – Louis akkor lenyűgözően szép volt, ahogy csillogott a szemében az elszántség.

– Már most is olyan – súgta neki Kim hálásan azért, hogy az élete része volt –, mert te itt vagy benne. Minden, amiben ott vagy teljes szívvel, olyan mint a legboldogabb álmaimban.

Louis mosolya ennek a vallomásnak a hallatán beragyogta a teret, és szebben fénylett, messzebbre ragyogott, mint az összes fénye együtt.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Dawid Zawila)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s