59. Egy kislépés

Miután Ward és Espada elindultak, hogy megkeressék a bejáratot Csillagfényfokra, Bastion alig hallható nyögések kíséretében kissé kényelmesebb pozícióba próbált helyezkedni a leégett tűz kihűlt maradványai mellett. Loire nyugtalan tekintettel minden mozdulatát óvón követte, de megszólalni nem mert, csak némán bátyja minden rezdülésére figyelt. Harmadik figyelmét az sem kerülhette el, miközben a vadászathoz szedelőcködött, hogy ez Bastiont mennyire zavarja. Olyannyira nem tetszhetett ez neki, hogy nemsokára szóva is tette.

– Menj Harmadikkal – mondta Loire-nak -, ráfér a védelem.

Simon ezen elgondolkozott egy pillanatra. Még túl friss volt az élmény, túl élénken élt tudatában, hogy milyen volt meghalni, ezért ha őszinte akart lenni magához, nem szívesen ment volna egyedül vadászni. De Loire-t sem szívesen vitte volna magával, már csak azért sem, mert megígérte Bastionnak, hogy saját húgaként fog vigyázni rá.

– De Ward azt mondta – szólalt meg pár pillanat néma tanakodás után Loire -, hogy mi ketten maradjunk itt, és őrizzük a tábort.

– És mióta figyelsz te arra, amit mondanak? – Villantott rá egy elcsigázott vigyort Bastion.

Loire elvörösödött, és szégyenkezve fordult félre, hogy egyikükre se kelljen néznie. Gondolkozott, hogy mit is felelhetne erre, de sajnos Bastionnak igaza volt. Kész csoda, hogy meghallotta a saját gondolatai közepette, amit Ward akkor épp mondott. Bátyja viszont megszánta azt a tépelődést látva.

– Én tudok magamra vigyázni – adta meg a további magyarázatot –, a dōri mágust leszámítva nincs mitől félnem. Harmadik viszont teljesen magára lenne utalva. Jobb, ha ketten mentek. De csak akkor, ha képes vagy két lábbal a földön állni. Menni fog?

Loire továbbra is egy szó nélkül bólintott, és inkább Harmadikhoz fordult, hogy megkérdezze, mit hozzon magával. Harmadik nem vitte túlzásba a válaszadást, még mindig tépelődött, magával vigye-e a lányt. Leakasztotta a hátizsákjáról a kötelet, és a vállára vetette. Lőfegyvert nem vitt pisztolyain kívül. Egyébként sem tűnt okos ötletnek, hogy a városfal tövében lövöldözni kezdjen. Mikor mindennel elkészült, végre Loire-hoz fordult.

– Elég, ha csak a késedet hozod. Mehetünk? – Nézett a lányra.

– Menjetek – adta meg az engedélyt Bastion is, mikor a Loire kérdőn még egyszer felé fordult.

A lány oldalán ott figyelt a kés, amit Wardtól kapott. Ennek ellenére a biztonság kedvéért végig simított a tokon, mintha nem lenne biztos benne, hogy tényleg ott van. Csak ezután eredt Harmadik nyomába, miután észrevette, hogy a férfi nekiindult. Meg kellett szaporáznia a lépteit, hogy utol tudja érni. Felzárkózott mellé, de nem mondott neki semmit.

Furcsán zavarodottnak érzete magát, jobban, mint általában. Aggódott Bastionért, hiszen csak a vak nem látta, hogy rosszabbul van. És Wardról sem tudta, hogy mit gondoljon. Ő volt, de ennek ellenére is volt benne valami, amit nem tudott megfogalmazni, vagy megmagyarázni. Azt sem tudta volna megmondani róla, hogy zavarja-e az a dolog. Ahogy mentek, és ő elgondolkozott, érezte, hogy Harmadik figyeli, de nem akart rákérdezni, hogy miért. Így lépdeltek egymás mellett hangtanul még súlyos percekig, amíg már elviselhetetlen lett a csend.

– Hova megyünk? – szólalt meg egyszer csak földöntúli hangon Loire. – Mit akarsz fogni?

– Még nem tudom – vont vállat mellette Harmadik –, gondolom azt, ami szembe jön. De egy kicsit távolabb kell mennünk, ahol nem érződik annyira a szagunk.

– Csináltál már ilyet? – tette fel a következő kérdést Loire.

– Hogy vadásztam-e már? – Mikor a lány bólintott, tovább beszélt. – Az elméletet tudom. Városi gyerek vagyok, nem egy kellemetlenkedő patkányt fogtam már. Bár ételre még sosem vadásztam. De csaknem tér el annyira a patkányfogástól.

Loire bizonytalanul elvigyorodott. Ő még soha nem fogott semmit, egy legyet sem. Már attól az emléktől is összerándult a gyomra, mikor Ward azokat a nyulakat megnyúzta. Annak ellenére sem volt jó érzés felidézni, hogy mennyire voltak finomak. Ő is városi gyerek volt, neki tökéletesen megfelelt az az elképzelés, hogy a hús a bolti húskampón terem, vagy a komornyik keze alatt a konyhában. Ilyeneken merengve engedelmesen követte Harmadikot.

Mentek még egy jó darabig, mikor mindenféle vad gyümölcsöktől roskadozó bokrok, és aprócska fák közé értek. Rengeteg kisebb-nagyobb madár csipegette a gyümölcsöket teljes nyugalommal. Harmadik intett is Loire-nak, hogy húzódjanak szélárnyékba, nehogy a préda kiszagolja őket. Loire óvatosan követte, igyekezett a legkevesebb zajt csapni, maga sem örült volna neki, ha felzavarják a madarakat. Miután sikerült rejtekbe húzódniuk, pár perc várakozás után Loire fojtott hangon, suttogva megszólalt.

– Mire várunk még?

– Nem tudom – súgta vissza Harmadik -, valahogy csapdát kellene állítanunk, és belecsalni egy-két madarat. Csak félek, hogy ha motozni kezdünk, elriasztjuk őket.

Azzal Loire is egyetértett, hogy ez bizony könnyen lehet. És ha egy madár pánikban menekülni kezd, jó eséllyel követi majd az összes többi. Nekik pedig akkor semmi sem marad. A lány elgondolkodva végigfuttatta pillantását a kényelmesen eszegető, róluk tudomást sem vevő szárnyasokon. És megakadt a szeme egy a többitől külön utakon járó, számára ismeretlen fajta madáron. Elég megtermettnek tűnt, egy elég lennie mindüknek.

Kissé távolabb Loire észrevett még párat belőle. Lomha mozgású, hosszúkás testű madarak voltak, csökevényes szárnyakkal, egyáltalán nem tűnt úgy, hogy repülni tudnának. Loire megböködte Harmadik karját, majd a férfi pillantását is az egyik ilyen madár felé irányította.

– Szerinted jó a húsa? – Kérdezte alig hallhatóan a férfit.

– Nem tűnik túl mozgékonynak – vonta le a következtetéseit Harmadik -, nem olyan izmos, mint egy ragadozómadár. Szerintem nem lehet túl rágós, csak ha öreg… De így ránézésre jónak tűnik.

– Remek – mozdult meg mellette minimális zajjal Loire, már épp eléggé elunta a várakozást –, kérem a kötelet.

Harmadik a legkevésbé sem értette, hogy mire készül, mégis levette a válláról a kötelet, és átnyújtotta a lánynak. Fogalma sem volt, minek kell neki, de a kíváncsisága erősebbnek bizonyult.

Amint Loire kezébe került a kötél, óvatosan kibontotta rajta a csomót, majd egyik tenyerén a fűbe engedte. A kötél pedig, mint valami kígyó hangtalan siklással indult meg a kiszemelt madár felé. Harmadik a lélegzetét is visszafojtva figyelte, ahogy csendben közeledett a préda felé. Pár pillanat elteltével a kötél már ott is volt a madár mögött, a nyakára gabalyodott, és semmiperc alatt megfojtotta. A szerencsétlen szárnyasnak annyi ideje sem volt, hogy ijedtében megrázza magát.

Majd mielőtt összeeshetett volna, ismét megállt a lábán, feléjük fordult, majd kötéllel a nyakában megindult az irányukba. Harmadik döbbenten figyelte a morbid jelentet, hirtelen nem is értette, hogy mi történik. Aztán pillantása valahogy Loire-ra tévedt, izzó zöld szemeit látva, minden világossá vált előtte. Felélesztette a madarat, hogy az kényelmesen odaballaghasson hozzájuk. Ismét elfogta a hányinger, úgy érezte, inkább vegetáriánus lesz, minthogy ebből a valamiből egyen. Ebben az elhatározásában csak megerősítette az, mikor a szárnyas megállt előttük furcsán oldalra bicsaklott fejével Loire-t figyelve.

– Most mondjam én is azt – kérdezte grimaszolva a lánytól -, amit te Ward nyulaira? Hogy ezt nem leszek hajlandó megenni?

– Én meg válaszoljam azt, amit Ward – Loire gonoszkásan vigyorgott –, hogy akkor éhen maradsz?

Harmadik nem bírta, halkan kuncogni kezdett. Volt valami vicces ebben az egész morbid madárfogásban.

– Nem bocsátod el, vagy mi is az…? – Kérdezte a még mindig a lányra meredő szárnyast figyelve.

– A fenéket! – Legyintett Loire. – Nem gondolod, hogy majd cipeljük, mikor tud jönni a saját a lábán is! – aztán másra terelte a szót. – Azok ott almának meg körtének tűnnek. Ne szedjünk egy kis gyümölcsöt is? Jó a sült alma a sült hús mellé.

– Végül is, nem rossz ötlet – mérlegelte a javaslatot Harmadik -, de csak olyan bokorról szedjünk bármit is, amiről láttuk, hogy ettek belőle a madarak. Az jó eséllyel nem lesz mérgező.

– Aztán Espada majd úgyis megvizsgálja – vélekedett Loire.

– Oké, szedjünk egy kis gyümölcsöt, aztán induljunk el vissza. Ne hagyjuk Bastiont tovább egyedül, mint amennyire szükséges.

Ezzel Loire is egyet értett, követte Harmadikot a bokrok közé. Döbbenetes módon a madarak nem foglalkoztak velük különösebben, mintha teljesen el lennének szokva attól, mekkora veszélyt jelenthetnek az emberek rájuk. Kissé arrébb lépdeltek, de ennél jobban nem zavartatták magukat. És akármerre mentek, az imént fogott gyalogmadár komótos tempóban ügetett a nyomukban.

Pár perc múlva gyümölcsökkel megrakodva, és egy megfojtott madárral a nyomukban indultak meg vissza a táborba. Ahogy mentek, Harmadik észrevette, hogy Loire szája szélén halvány mosoly ül, láthatólag elégedett volt magával. Ahogy a lányt figyelte, legszíveseben megkérdezte volna tőle, hogy miért nem tud mindig ilyen lenni. De mivel tartott tőle, hogy azzal lerombolná ezt az aprócska vidám pillanatot, inkább letett róla.

✨✨✨✨✨

Ward és Espada nekiálltak megkeresni a bejáratot a városba a fal kiválasztott részén. Espada nem volt túl beszédes, leginkább csökönyös hallgatásba burkolózva, engedelmesen nézte át azokat a falrészeket, amiket Warddal együtt esélyesnek gondoltak, hogy esetleg ott lehet a kapu.

Még mindig duzzogott a korábbi legorombítás miatt, és nem értette a bátyját sem, hogy miért tűr meg a csapatban valakit, aki egyértelműen veszélyes. Aki a saját szülei emlékét sem tiszteli, hiszen épp olyanoknak dolgozott, akik miatt akár tényleg meg is halhattak volna. Nehezére esett, sőt nem is tudta elfogadni, hogy Ward nem ért vele egyet.

És ami még jobban összezavarta, ha mindez nem lett volna elég, a disszonancia, amit Harmadik miatt érzett. A viselkedése és a múltja éles ellentétben álltak. Espada nem szívesen ismerte el, hogy Simon abszolút megbízható bajtársnak és barátnak tűnt. Sőt valami őt magát is vonzotta felé, legalább annyira, amennyire taszította a valóság, hogy Harmadik semmivel sem különb, mint azok, akik a családja vesztéért felelősek.

Persze Ward sem volt vak, és Espada nagyon is jól tudta, hogy a bátyja tisztában van az őt mardosó kétségekkel, ellentmondásokkal. Wardnak is tisztában kellett lennie vele, hogy csak miatta tűri meg Harmadikot. Espada lett volna a legboldogabb, ha tudja tisztázni magában ezt a konfliktust, nem engedhették meg maguknak a széthúzást a csapatban.

– Figyelj öcskös – szólalt meg végül Ward, de Espada a szavába vágott.

– Nincs túl sok kedvem beszélgetni – utasította el a próbálkozást.

– Az nekem épp kapóra jön – Ward nem hagyta magát eltéríteni –, mert nekem viszont van mit elmondanom neked.

Espada dühösen felhorkantott, de a bátyja nem zavartatta magát.

– Tudom, hogy nem bírod Harmadikot. Minden okod megvan rá, hiszen tényleg olyanoknak dolgozott, akik a te szüleid halálért is felelősek…

– Nem ez érdekel – a tagadás ellenére megint olyan dühös volt, mint régen gyerekkorában –, semmi közöm hozzájuk. Ti és apa vagytok a családom. Harmadikot csak azért nem bírom, mert hazudott nekünk…

– Egészen eddig nem is tudtad, hogy mit titkol…

– És ahogy a vonaton viselkedett? – vetette ellen tajtákozva Espada. – Gyűlölte Loire-t és Bastiont, le tudta volna köpni őket! Vagy ezt már elfelejtetted?

– És te azt, hogy gúnyolódtatok rajtuk Loire-ral? Neki is minden oka megvolt felháborodni…

– Nem érdekel, hogy védeni akarod! – Indulatosan és tüntetőleg minden figyelmét a repedezett vasbetonnak szentelte.

– Nem védem. Azt akartam csak mondani, hogy itt és most nem engedhetsz meg magadnak ilyen indulatokat. Egy csapat vagyunk. Ha túl akarjuk élni…

– Túlélni? – Espada megpördült a tengelye körül ahogy visszafordult Ward felé, látszott a tekintetén, hogy indulatai minden józan észt elnyomtak a tudatában. – Mit túlélni? Meghaltál miatta! És ha ez még nem lett volna elég, elvette az időt Loire-tól, amit fordíthatott volna rád!

– Azt hiszem, itt az ideje lehiggadnod – Ward ugyanolyan nyugalommal próbálta csitítani, mint gyerekkorában.

– Nem higgadok le! Neki kellene halottnak lennie, és nem neked! Gyűlölöm, amit Loire csinált belőled! Gyűlölöm, hogy nem vagy ugyanaz! Lehet, hogy a többiek nem veszik észre, de én nem tudom elfogadni!

– Ha ez zavar, akkor rám légy dühös, ne Harmadikra. Erről nem ő tehet.

– De igen… hibásak ő is, és hibás Loire is… de te… te vagy a legrosszabb…

– Ha annak tartasz – vont vállat Ward, és elfordult tőle, hogy megnézze a térképet, hiszen a fal ezen részén egyértelműen nem találtak semmi használhatót.

– Ne merj nekem hátát fordítani!

Espada nekilendült, Ward látta, ahogy közeledik az ökle, de nem kerülte ki, pedig minden nehézség nélkül megtehette volna. Szinte belefordult az ütésbe. Az öccse a legkevésbé sem fogta vissza magát, Wardon mégsem hagyott nyomot.

– Legalább vérezz, te szörnyeteg! Hogy elhiggyem, hogy maradt még belőled valami! – Könnyek ültek a szemében, minden addig fel nem dolgozott trauma ott remegett abban a kétségbeesett, haragtól izzó pillantásban.

– Már nem tudok – rázta meg a fejét Ward.

Espada indulatoktól remegve állt előtte, keze lehanyatlott, mozdulni sem bírt. Nem bírta irányítani ezt a dühöt, nem bírta a fájdalmat. Letaglózta a tudat, hogy ez az egész csak egyféleképpen érhet véget. Hogy Loire-nak előbb-utóbb majd el kell engednie Wardot. Hogy akkor még egyszer át kell élnie ugyanazt, amit két napja. Már most elviselhetetlen volt a gondolat, pedig még meg sem tapasztalta másodszor. És nem értette azt sem, hogy a többieket miért nem érinti meg ez. Hiszen semmi sem volt rendben, semmi sem volt ugyanolyan ebben az ismételt régi kerékvágásban.

– Sajnálom, öcskös. – Ward ugyanazokkal a halott-fakó szemekkel meredt rá, Espada látni sem bírta. – De tudnod kell, hogy még így is a bátyád vagyok. Ugyanolyan fontosak vagytok nekem, ezen az sem változtat, hogy meghaltam. Bármire képes vagyok értetek. Emiatt tudtam megbocsátani Loire-nak és Bastionnak, amit tettek. És emiatt kellene neked is.

Kezét nyújtotta Espadának, mintegy bocsánatkérésként mindenért. De ő nem fogadta el a sápadt, hideg kezet. Még mindig félrenézett, talán észre sem vette. Pedig minden szót végiggondolt és mérlegelt, amit Ward az imént mondott.

– Én csak azt akarom, hogy olyan legyél, mint régen – súgta végül.

– Az pedig sajnos nem fog…

– Ki ne mondd! – Vágott a szavába Espada, olyan hangon, amivel gyerekkorában is elutasította a számára tűrhetetlen valóságot.

– Rendben, de ha az segít, nekem bármikor behúzhatsz. Legalábbis megpróbálkozhatsz vele. Vigasztaljon a tudat, hogy az legalább nem változott, hogy kölyökkorunkban sem volt soha esélyed ellenem.

– Ez igaz – adta meg magát Espada, és bár sosem akarta beismerni, de egy kissé jobban érezte magát.

– Kidühöngted magad? Folytathatjuk végre? – Heccelte Ward.

– Ne feszítsd túl a húrt! – A szemén látszott még a düh és indulat, de az is kiolvasható volt belőle, hogy végre ismét féken tudja tartani ezeket.

Ward csak bólintott, majd megmutatta öccsének, hogy hol folytassák a keresést. És persze közben örült neki, hogy legalább látszólag ismét tökéletes a béke és egyensúly. Amíg Espada bejárat után kutakodott, és minden repedést, kitüremkedő beton darabot megvizsgált, Ward a térképet tanulmányozta, és próbált találni bármit, ami később a segítségükre lehet.

Espada még így is órákig kutatott minden eredmény nélkül. Ward már kezdett azon elmélkedni, hogy talán le kellene mondaniuk arról, hogy a nyomornegyedbe jussanak be, és más helyen próbálkozni. Nem nagyon fűlött a foga a többi lehetőséghez. Semmi kedve nem volt a falak mentén tapogatózni és üresjáratban várakoztatni a többieket.

– Feladom – mondta egyszer csak Espadának –, nem tudom hol lehet! És nemcsak ezen a falon nem látok semmit, ami kapu lehet, de az összes többin sem… Minden tudományom végére értem…

– Nem – fordult felé ekkor diadalmas kifejezéssel arcán Espada –, én vagyok túl jó.

– Megvan? – derült fel Ward arca, ami meglehetősen ijesztő kontrasztot alkotott üres tekintetével, sebhelyes arcával.

– Nanáhogy! – lelkendezett Espada. – Mondtam, hogy én vagyok a legjobb.

– Nekem elfelől nem voltak kétségeim. De, akkor akár meg is oszthatnád a kevésbé jókkal, hogy hogy jutunk be.

– Szerintem nyers erővel – magyarázta Espada -, már ha most akarod kinyitni. De Loire-nak szerintem csak egy csettintésébe kerül majd. Látod itt ezt a rést? Itt kéne tökéletesen illeszkednie az ajtónak a falba, de valami miatt kissé elmozdult.

– Engedj oda, hadd nézzem.

Espada engedelmesen ellépett a fal mellől, Ward pedig nekiveselkedett ott, ahol az öccse szerint az ajtónak kellett lennie. Minden izma megfeszült, ahogy megpróbálta megmozdítani a falat. Aztán egyszercsak a kitartó nyomás hatására végre megcsikordultak egymáson a kövek. Wardnak sikerült pár centivel beljebb nyomnia az ajtót. Espada pedig elhűlten nézte, szinte még a száját is nyitva felejtette a döbbenettől.

– Na, most azt legalább biztosan tudjuk, hogy be fogunk tudni jutni – szögezte le Ward, csak ezután vette észre, hogy Espada mennyire elképedve bámulja. – Mi van? – Kérdezte erre maga is értetlenül.

– Te… én tudtam, hogy bitang erős vagy – még mindig nem hitte el, amit látott -, de én úgy saccoltam, hogy legalább ketten fogunk kelleni hozzá, hogy megmozdítsuk… Te meg izmozol vele egy kicsit… és tessék!

Ward maga is megdöbbent ezen. Viszont ahogy visszafordult a beljebb tolt vasbeton ajtó felé, tekintete megakadt a bőrcafatokon, amik a bejárat érdes anyagába tapadtak. Végignézett a vállán és a karján, amivel a falnak feszült, és nem kevéssé lépte meg az, hogy milyen csúnyán lenyúzta a durva beton a bőrt róla. Több helyen fakó-piros húsa is kilátszott, de egyik seb sem vérzett. Karját figyelve arra jutott, hogy ha még élne, most biztosan pokolian fájna minden tagja.

Mikor felnézett, pillantása Espada döbben tekintetével találkozott. Ettől Wardot borzasztóan rossz érzés fogta el. Keservesen gyötrő érzés volt azt a palástolatlan undort látni az öccsén. Tudta, hogy lesznek majd ilyen pillanatok, csak azt nem gondolta volna, hogy ennyire megkínozzák majd. Mit nem adott volna, ha Loire az érzéseit kifelejti visszatenni belé. Ebben a pillanatban animus is szívesebben lett volna, csak hogy ne kelljen éreznie. Persze Espada is észrevette Wardon a változást, és azonnal rendezte vonásait.

– Bocs – mentegetőzött –, rosszul viselem a sebeket. Ne aggódj, nem olyan vészes, Loire biztos rendbe tudja hozni.

– Nem akarom, hogy rendbe hozza – indult vissza a tábor felé Ward, magának dünnyögve –, nem kértem ezt az egészet.

Visszafele haladva nem nagyon szóltak egymáshoz. Ward nem volt épp beszédes kedvében, és Espada sem igazán tudta, hogy mit is kéne mondania. Mivel nem voltak annyira messze a tábortól, mint Loire és Harmadik, így ők sem nem sokkal később értek vissza, mint a másik kettő.

Mindhármukat egy csoportban találták egy kisebb tűz mellett kuporogva. Wardot meglepte a látvány. Annyira még nem volt sem sötét, sem hideg, hogy tüzet kelljen gyújtaniuk. De mikor pillantása Bastionra siklott, aki sápadtan, fáradtan, hálózsákba bugyolálva ült magába roskadva, azonnal megértette, hogy miatta ég az a tűz.

Közeledtük neszére nemcsak a hármas fordult feléjük, de a furcsa pózba bicsaklott nyakú barnás-szürke tollazatú madár is. Ez tette csak igazán groteszkké a látványt. Mikor Espada kérdésére választ adtak, a fiú jót derült, de a nevetés azonnal torkán akadt, ahogy az ő pillantása is végigfutott Bastionon. Bátyja, amint megérezte magán a vizslató pillantást, tüntetően félre fordult, mindenki értésére adva, hogy nem óhajt az állapotáról értekezni senkivel.

Nem is faggatták, nem is szóltak hozzá, úgy általában próbálták nem emlékeztetni semmivel sem arra, hogy nem elég, hogy rosszabbul van, de még tenni sem tudnak semmit érte. Bastion nem mondta, de hálás volt azért, hogy nyugtot hagytak neki. Espada rögtön a többiek közé telepedett, hogy eldicsekedjen aznapi eredményeivel, de Wardot inkább a madár érdekelte.

– Nem semmi, hogy fogtatok egy ilyet – hangjában elégedettség csendült.

Espada vetett rá egy duzzogó pillantást, amiért Ward belé fojtotta a szót. És nemcsak bátyja, de Harmadik sem vett tudomást a beszélhetnékjéről, mert még ő is a szavába vágott.

– Mert? Mi olyan nagy szám benne? Loire pikk-pakk elkapta.

– Mi szinte sosem mentünk ezekre a kölykökkel – figyelte tovább a madarat –, bár nagyon finom a húsa. De dobhártya repesztő hangja van. Ha megijed valamitől, olyan visításba kezd, amitől akár órákig is tud csengeni a szerencsétlen áldozat füle. Az után a sipítás után az már nem is igazán zavarja az embert, hogy minden állatot jó messzire elriaszt.

– Hát én a hangját kihagynám, de őt magát megkóstolnám – nézte sóváran a szárnyast Bastion.

Ward vigyorogva vette tudomásul, hogy ez bizony neki szól, intett hát Loire-nak, hogy csináljon valamit a madárral, mert nekiállna elkészíteni. A lány feltápászkodott a tűz mellől, és a madara mellé lépett. Ward emlékezett még, milyen érzés, ha valamitől összerándul a gyomra. Látni azt, hogy Loire elbocsátja a szárnyast, pontosan ezt az érzést idézte fel benne. Nem akarta tovább gondolni…

Ezért inkább, kellemetlen gondolatait leküzdve rendíthetetlenül kezdett bele a megkopasztásába. Előtte még egy kissé távolabb vonult, hogy ne zavarja a többieket a beszélgetésben. Loire pár pillanatig próbálta kitalálni, hogy visszaüljön-e a tűz mellé, vagy inkább Wardhoz csatlakozzon. Espada bátyjuk felé biccentett, jelezve neki, hogy oda menjen. Loire így odaült bátyja mellé a fűbe, és figyelte, ahogy a madárral foglalatosokodott.

– Miért nem vagy inkább ott velük? – kérdezte Ward, de fel sem igazán nézett a munkából.

– Ezerszer hallottam már Espadát anekdotázni – vont vállat Loire.

Aztán hallgatásba merültek. Wardnak nem volt mit mondania, és úgy látszott, hogy Loire-nak sincs. Hosszú percek teltek el, amíg nem szóltak egymáshoz. Ward lassan már arról is megfeledkezett, hogy a lány továbbra is mellette ücsörög. Az irányította csak vissza rá a figyelmét, hogy megérezte Loire vékony ujjait csúnyán összeszabdalt karján. Annyira élő érzés volt, az a meleg szinte sugárzott az ő hideg bőrén.

– Mit csinálsz, kislány? – húzta el elutasítóan a karját.

– Maradj – fogta meg Ward alkarját –, csak meg akartam gyógyítani.

– Minek? – Továbbra is ellenséges volt. – Már nem számít…

– Rossz érzés így ránézni – rázta meg a fejét Loire.

Nem kért engedélyt. Elég volt csak végig húznia az ujjait a sebeken, a felszakadt bőrön, mind olyan tökéletesen gyógyultak be, mintha soha egy karcolás sem lett volna Wardon. Ő pedig nem tiltakozott. Annyiban egyetértett Loire-ral, hogy az ügyükön csak segíthet, ha minél inkább hiteles élőnek néz ki.

– Nem kérdezem, hogy nyúztad le – mondta, miközben a felszívódó sebeket figyelte –, gondolom, Espada kimerítően sokszor elmeséli majd. És legalább ha másra nem is, de arra jó volt, hogy megtudtuk, nem vagy sebezhetetlen.

Erre a kijelentésre viszont már Loire felé fordult. Ward érezte, hogy értetlen, ingerült kifejezéssel arcán mered rá. Loire szívesen kuncogott volna ezen, de mikor Ward megszólalt, az letörölte az arcáról a mosolyt.

– Miért gondolta volna bárki, hogy sebezhetetlen vagyok? Az, hogy most itt vagyok, az a te műved. És tényleg azt akarod nekem mondani, hogy még azzal sem voltál tisztában, hogy mit teszel?

– Már mondtam – tiltakozott lesütött szemmel Loire –, nem én voltam…

– Tudom én – legyintett dühös, ironikus kifejezéssel az arcán –, az a lila izé, ezt már mondtad. De azt te sem gondolhatod komolyan, hogy bárki elhiszi neked, hogy egy légköri jelenségnek köze van ahhoz, amit te tettél. Lassan ideje lenne, vállalnod a tetteid következményét, és nem ilyen hülyeségekkel takarózni…

– Nem takarózom semmivel! Csak… azt hittem, hogy legalább te érteni fogod, és elhiszed… Te is láttad, és meg is érintetted – nem várta meg, hogy Ward erre feleljen bármit is, csak otthagyta, és visszament a többiekhez azzal a szent elhatározással, hogy most említette utoljára azt a lila jelenséget.