58. Egy kislépés

Ward egész éjszaka fáradhatatlanul figyelt minden rezdülésre, amit csak maguk körül érzékelni képes volt. Még őt magát is meglepte, hogy mennyivel több mindent lát és hall most, hogy olyan szükségleteket ledobott magáról, mint az éjszakai álom. A legjobb az egészben az volt, hogy semmi sem akadályozta abban, hogy őrködés közben ezerfelé járjanak a gondolatai. Nem fázott, nem volt álmos, vagy éhes, és néha még arról a kellemetlen érzésről is meg tudott feledkezni, hogy nem is kéne itt lennie.

Főleg azon járt az agya, hogy valaki az életükre tör, ez egyértelmű volt. És játszik velük. Akárhogy igyekezett is, képtelen volt megérteni, miért jó az, hogy valaki itt, a semmi kellős közepén csapdát állít nekik. Loire tőreivel, amit még Dōrban lopott el tőle. Egyszerűen nem tudta kitalálni, mi értelme lett volna őket idáig követni, és csapdát állítani éppen itt.

És ami még különösebbé tette ezt az egészet, az az ellenfelük láthatatlansága volt. Nem látták, nem hallották, semmilyen módon nem érzékelték, hogy a közelükben lenne. Megölte a vadászokat, aztán felszívódott, megölt közülük is kettőt a csapdájával, aztán megint eltűnt. A legnagyobb hülyeségnek tartotta azt is, hogy a többiek a történtek után egy teljes napot a híd alatt maradtak. Ő biztos tartott volna tőle, hogy a merénylő visszajön, és már csak ezért is tovább vezényelte volna a csapatot.

Erre ők mit csinálnak? Semmit. Sőt egyhelyben maradnak. És döbbenetes módon nem történik semmi. Nem ütnek rajtuk, nem használják ki zaklatott, zavarodott lelkiállapotukat. Sosem találkozott még ilyen bipoláris elkövetőkkel. Mintha ez az egész csak valami nagyon vérés vicc lenne, és csak játszanának velük.

Viszont ha az volt a tervük, hogy szétzilálják a csapatot, és ellehetetlenítsék a terv kivitelezését, azzal maradéktalanul sikerrel jártak. Szóval, ha ez volt a merénylet valódi célja, az azt jelenti, hogy ez az egész az apjuk és a tervei ellen irányul. Ezért talán tényleg beszélnie kellene vele. Neki tudnia kell, hogy mi folyik a háttérben, vagy legalább sejtenie, hogy kivel állnak szemben.

Dühösen beletúrt vörös hajába, és egy pillanatra elöntötte az indulat, hogy gyűlöli, hogy már ez sem fog nőni. Hogy semmi sem fog változni rajta, minden úgy marad, ahogy Loire ráfagyasztotta az időt. Megpróbálta kifújni a levegőt, hogy ezzel hessegesse el magától a dühöt, de semmi sem volt a tüdejében. Arrébb kellett mennie, hogy haragos járkálása ne zavarja fel a többieket, annyira dühös volt Loire-ra és Bastionra. Minden porcikája tiltakozott az így létezés ellen. Dühében el is felejtette, hogy min elmélkedett nem sokkal korábban.

Nagyjából akkorra sikerült lehiggadnia, mikor már teljesen kivilágosodott. És akkor megrezzent a kommunikátor a csuklóján. Megnézte, ki háborgatja, és még maga is megdöbbent rajta, hogy a dōri főhadiszállásról küldtek tippet neki a csillagfényfoki ellenállásról. Na, mi a csuda, mégsem hagyják őket teljes sötétségben? Ennek ellenére nagyon nem tetszett neki, amit látott.

Meg kellett beszélnie a többiekkel, hogyan fogják mielőbb felkeresni az ellenállást. Ezért sorban mindüket felkeltette Bastiont hagyva utoljára. Ward döbbenten nézett le rá. Nem nyújtott épp megnyugtató látványt. Nyugtalanul aludt, verte az izzadtság, és Wardnak határozottan úgy tűnt, hogy megint halvány szűrkés árnyalatú a bőre. Éppen ezért neki több figyelmet szentelt, mint a többieknek. Leguggolt az öccse mellé, és már dühös sem igazán volt amiatt, hogy visszahozták. Egyértelműen Bastionnak volt a legnagyobb szüksége rá. Önámítás lett volna azt állítani, hogy nincs minden nappal rosszabbul. Nem hibáztatta korábbi döntéséért.

– Hé, öcsi – rázta meg kissé a vállát, és türelmesen kivárta, hogy Bastion küszködve kinyissa a szemét -, csak gondoltam, megérdeklődöm, hogy vagy.

– Remekül. Azt hiszem, újabb nap a Paradicsomban – jött elcsigázott hangon a felelet, amiből Ward azonnal tudta, rosszabbul van, mint addig –, már fel kell kellni? Nem kaphatok még egy… mondjuk fél órát?

– Most sajnos nem – nyújtott kezet neki Ward, hogy könnyebben fel tudjon ülni –, meg kell veletek beszélnem, hogy hogyan tovább. De utána szerintem lesz még módod egy kis erőt gyűjteni.

Ezzel felkelt öccse mellől, még egyszer végigjárta ébredező társait. Mindenkit sürgetett, hogy szedjék össze magukat, és nem zavartatta magát a többiek álmos-értetlen pillantásaitól. Annyit adott utasításba társainak, hogy egyenek, ha éhesek, aztán szedjék össze magukat mielőtt beszélnének a további lépéseikről.

Majd arrébb vonult, nem tartott velük közben magán érezte Harmadik pillantását, ahogy némán figyelte ezt a távolságtartást. Tudta, hogy az éjjeli beszélgetésük után tökéletesen ért mindent vele kapcsolatban. Ismét eszébe jutott, amit mondott neki, jobban kellene örülnie a második esélynek. Ha másért nem, a testvérei miatt.

Ward nem foglalkozott velük, leült az előző napi, mostanra leégett tábortűz mellé. És látszólag türelmesen várta, hogy társai végezzenek a szedelőzködéssel, és odatelepedjenek mellé. Nem kellett mondaniuk semmit, tudta, azt várják, adjon támpontot nekik, ahogy eddig is tette.

– Híreket kaptunk az ellenállásról – kezdett is bele a magyarázatba.

Nem vesztegette az időt, kivetítette a hozzájuk közel eső széles-ovális alakú oszlopra az egyetlen információt, amit megküldtek neki. Rögtön magyarázatot is fűzött hozzá, az általános értetlenséget látva az arcokon.

– Gondolom, sejtitek, hogy nem vitték túlzásba. Annyit küldtek csak, hogy ott lesznek, ahol ez a jel is.

Mintha csak parancsba kapták volna, mindannyian az oszlopra meredtek, és a kivetített, aranysárga óraművet ábrázoló piktogrammot vizslatták.

Harmadik már az első pillanatban felismerte, és még a szava is elakadt tőle. Mindent megtett azért, hogy a viselkedése természetesnek tűnjön, de a piktogram láttán nemcsak a tenyere kezdett izzadni. Lopva Wardra sandított, aki szintén őt figyelte. Simon dacosan összeszorította ajkait, nem akart semmit sem mondani, és remélte, kérdezni sem fogják.

– Ez meg mi a bánat? – tette fel elsőként a kérdést Espada. – Valahol mintha már láttam volna…

– Valahonnan nekem is ismerős – törte a fejét Bastion is.

Loire volt az egyetlen, akit láthatólag nem hozott lázba a jel, ő úgy volt vele, inkább türelmesen kivárja, hogy megmondják neki is, mi az, amit lát.

– Tényleg nem ismeritek fel? – nézett vágig rajtuk Ward.

– Fel kéne? – Loire csak azért szólalt meg, hogy ne vethessék a szemére, hogy már megint nem ott jár, pedig mennyire ez volt a helyzet.

Mentéségére szolgálhatott volna, hogy épp Bastiont figyelte, hogy mennyire rossz bőrben van. Még a lyukat is jobban érezte az oldalában, pedig azt csak éjszaka szokta. De annyira üres tekintettel meredt maga elé, vagyis Bastionra, hogy bárki azt hihette volna róla, hogy ismét csak kivonja magát a világból. Nem látszott rajta mennyire befele figyel, hogy megértse, mi történik az ikrével.

Ward legszívesebben a fejéhez vágta volna, hogy épp tőle senki sem várja el, hogy képben legyen. De erőt vett magán, és inkább megmásította az elsőre nyelvére tolult mondandóját. Gondolta, Loire legorombítása helyett, inkább megadja a megfejtést.

– Ez a Scientia Castitae jele – tisztázta további kertelés nélkül.

Ennek hallatán pedig döbbent csend zuhant rájuk. Egyikük előtt sem volt ismeretlen, mit jelent ez a két szó. Ha a jelük nem is volt annyira ismert, de ennek az agresszor csoportnak a nevét mindenki hallotta már. Harmadikat persze nem taglózta le a döbbenet, ő rögtön elsőre tudta, mit lát. Ennek ellenére minden idegszálán gondolatok futkostak. Olyannyira, hogy még csodálkozó képet is elfelejtett vágni.

– Szeretnél mondani valamit, Harmadik? – kérdezte tőle Espada, Warddal együtt ő is észrevette a változást a férfi vonásain.

– Tényleg azt akarják tőlünk, hogy két mágussal sétáljunk oda közéjük? – Képtelen volt palástolni az érzelmeit, de egyelőre színt vallani is.

– Mondd csak – nézett most rá Bastion is, Harmadik határozottan nyúzott-sápadtnak találta -, te tudsz valamit, amit mi nem?

Simon pillantását Wardra emelte, és megértette, nincs értelme titkolóznia. Ilyen messze minden korábbi tettétől, nem volt miért. Ráadásul megkedvelte a mágusokat is, már egy ideje nem érezte magáénak ennek a csoportosulásnak a tanait. Azért volt csak velük korábban, mert egyedül ők értékelték a tudását, megélhetésben kimutatható szinten legalábbis.

Annyi mindent kellett volna mondania róluk és magáról, aminek egyértelműen nem volt itt a helye vagy ideje. Mégis tudniuk kellett, hátha később még hasznosnak bizonyul. Tudta, hogy nem hallgathat tovább. És bár mindig is tudta, hogy előbb-utóbb számot kell vetnie a korábbi tetteivel, most, hogy eljött az idő, mégsem érezte könnyűnek ezt. Attól nem tartott, hogy Ward bizalmát elveszti, ő már bizonyította, hogy hisz benne. Azt nem tudta csak, hogy a többiektől mire számítson. Vett egy kimért levegőt, nem nézett még egyszer Wardra, csak megszólalt.

– Ismerem őket – mondta gyorsan, hogy minél előbb túl lehessen ezen a kellemetlen vallomáson –, dolgoztam nekik. Terveztem nekik pár dolgot.

Elhallgatott. Várta, hogy elszabaduljon a pokol, hogy kérdésekkel és szemrehányásokkal essenek neki. De nem szabadult el. Senki sem mondott semmit, csak döbbent csendben meredtek rá. Figyelte őket, ahogy bámulták. Egyedül Espada pillantása járt Ward és közte. Tudta, hogy a fiú nem rajong érte, megtűri Ward miatt, de ha tehetné elhajtaná a világ végére a közelükből. Ahogy ezután a felismerés után pillantása Loire-ra siklott, Harmadiknak határozottan úgy tűnt, mintha most az ő figyelmét is élvezné valamennyire.

– Te tudtad? – Szegezte Wardnak a kérdést Espada, amit szinte azonnal meg is válaszolt magának. – Persze, hogy tudtad, és ennek ellenére közénk engedted? Nem érezted úgy, hogy nekünk is jogunk lenne dönteni erről? Vagy legalább véleményt formálni?

– Ezer és egyszer nyílt volna módja ártani nekünk – vont vállat fáradtan Bastion –, mégsem tette. Szóval szerintem mindegy is, hogy Ward tudta-e vagy sem.

– Honnan tudod, hogy mire készül? – vetette ellen Espada.

– Mégis mi a bánatra készülnék itt a világ végén? – bukott ki felháborodva Harmadikból. – Eljöttem idáig veletek, mert Dōrban sem akartam maradni. Mindennel számot vetve úgy tűnt, veletek több esélyem van.

– Parancsba kapta, hogy jöjjön – Ward most először szólalt meg, Harmadik pedig nem protestált, hogy ez így nem teljesen igaz, hiszen a legelején volt választása, hogy velük tart-e.

– És ha neki ez épp kapóra jött, hogy minél többet tudjon meg róluk? – Mutatott indulatosan Bastionra és Loire-ra Espada, csak nem tudott engedni a meggyőződéséből.

– Jaj, ne légy már nevetséges! – Fakadt ki Bastion. – Ugyan mit tudhatott meg rólunk, amit hasznosítani tudna? Ahogy mondta, itt vagyunk a világ végén, mire menne nélkülünk? Te sem gondolhatod komolyan, hogy egyedül van bármire esélye…

– Na jó, elég legyen ebből – zárta rövidre a vitát Ward –, Espada, vagy tegyél fel értelmes kérdéseket, vagy maradj csendben. A vádaskodás itt és most egyikünkön sem segít.

Espada dühösen duzzogva vette tudomásul a rendre utasítást, és a legkevébé sem érezte jogosnak. Igenis az volt a véleménye, hogy joguk lett volna tudni Harmadik „kis” titkáról. Indulatai közepette alig hallotta meg, hogy Ward tovább beszélt, mondandóját legalább annyira neki is címezve, mint a többieknek.

– …fogalmunk sincs, hogy Csillagfényfokon milyen lehet a Scientia Castitae, nem tudjuk, mit és hogyan képviselnek. Ezért még jól is jöhet, hogy közülünk legalább egy valaki tud róluk valamit.

– Sajnos, ki kell, ábrándítsalak – rázta meg a fejét Harmadik –, szerintem semmivel sem tudok többet, mint bárki kívülálló. Sosem tartoztam közéjük, és azért mert tettem nekik pár szívességet, amire maguktól nem voltak képesek, nem avattak be semmibe. Annyit tudok, hogy minden csoportosulásuk egy-egy külön egység, olyan összekötőkkel, akik csak az őket beszervezőket ismerik, épp azért, hogy kínzással, vagy mágikus vallatással se lehessen belőlük túl sok mindent kiszedni. Szerintem az itteni csoportnak nincs kapcsolata az Új-Kontinenssel. Nyitva tartottam a fülem, amíg nekik dolgoztam, de róluk sosem hallottam semmit.

– Én ezt akkor sem értem – Espada csak nem bírta türtőztetni magát –, mi visz rá egy normális embert, hogy nekik dolgozzon?

– Nem vagyok normális – utasította el a feltételezést Harmadik –, a szüleim meghaltak a moeniai merényletben, ugyanabban, amiben a te vérszerinti családod is. Annyi csak a különbség kettőnk között, hogy engem senki sem fogadott örökbe, hanem árván maradtam hét testvérrel…

– Ezt akkor sem fogod tudni megmagyarázni – vágott a szavába Espada, és látszott rajta, semennyit sem enyhült Simon irányába –, a szüleidet ezek a terroristák ölték meg, és te mégis képes voltál nekik dolgozni?

– Ugye milyen furcsa? – Harmadik arcán gúnyos mosoly játszott. – Most lehet, hogy olyat mondok majd, ami számodra érthetetlen lesz. Bármilyen szépek is az elvek, azokból nem lehet megélni. És, hidd el, a legkevésbé sem érdekelt, mire használják a fegyvereket, amiket terveztem. Amíg a testvéreim jól laktak abból a pénzből. Nem érdekelt, hogy hány szülő, gyerek vagy akárki halt is meg ezért, mert mi élni tudtunk.

Espada nem bírta tovább. Eddig sem zárta túlzottan a szívébe Harmadikot, a Warddal történtek után még kevésbé tűrte. De most aztán végleg elöntötte a vér az agyát. Olyan gyorsan történt minden, hogy még Wardnak sem volt ideje reagálni. A fiú felpattant, és fém öklével úgy arcon vágta a másik férfit, hogy az ültében is felborult. Ward azonnal Espada mögött termett, lefogta, nem hagyta, hogy még egyszer megüsse Harmadikot.

– Mondtam, hogy elég legyen! – Rivallt rá öccsére. – Akár tetszik, akár nem, de most csak egymásra számíthatunk.

– Remélem, most jobb – ült fel Harmadik, és kiköpött a fakó fűre egy jó nagy adag vért –, mert én nem kérek bocsánatot, olyantól, akiknek semmi joga ítélkezni felettem.

– Menj hátrébb – engedte el Ward Espadát, és igyekezett úgy helyezkedni, hogy a következő dühkitörésnél időben közbe tudjon lépni –, és te se tedd próbára a türelémét! A saját érdekedben – ez az utóbbi már Harmadiknak szólt. – Ha befejeztétek – bárki érezhette a hangjából, hogy mennyire elege van ebből az óvodás kötekedésből –, beszélhetnénk végre értelmes dolgokról? – Kivárta, hogy midenki adja valamilyen jelét, hogy rá figyel, aztán folytatta. – Szóval. Mindezek után, következő napirendi pont, bejutni ebbe az átkozott városba.

– Még nincs meg a bejárat – szólt közbe szemlesütve Espada –, próbáltam megtalálni, de még nem sikerült.

Ward aznap reggel már másodjára vett erőt magán, hogy ne tegyen erre a kijelentésre is csípős megjegyzést. Így tehát megtartotta magának azon véleményét, hogy Espada igenis megtalálhatta volna a bejáratot, ha nem a merénylőjük után kajtat. Inkább kivetítette a Csillagfényfokot körbebástyázó fal és a város meglehetősen hiányos tervrajzait, amit még az indulás előtt kapott.

– Ennyit tudunk a városról – mutatta meg nekik –, szóval, itt vagyunk mi, a híd alatt, itt pedig a fal túl oldalán a térkép szerint egy nyomornegyed van. Logikus választás, a híd alá nem jut le fény, és hova máshova tudná eltenni a hatalom azokat, akikről nem akar tudomást venni? Éppen ezért nagy könnyebbség lenne számunkra, ha olyan bejáratot tudnánk találni, ami oda visz. Ezért, Espada, először a közeli falakat nézd át. Ha itt nem találunk semmit, arrébb kell mennünk a fal mentén, és valami olyan helyet kell találnunk, ahol észrevétlenül juthatunk be, és szükség esetén ki.

– Honnan tudjuk, hogy pontos a tértkép? – Tette fel a milliós kérdést Harmadik.

– Vagy, hogy nem őrzik a bejáratokat? – Toldotta meg Bastion.

– Sehonnan – szögezte le Ward –, de szerintem a nyomornegyedbe nyíló bejáratra, nem figyelnek. Ezért kell azt megtalálnunk. Ha esetleg még nappal meglesz, akkor is várunk sötétedésig, és akkor megyünk be, ha nagyjából biztosak lehetünk benne, hogy már nem járkálnak az utcákon.

– És honnan veszed, hogy ki is tudjuk majd nyitni, ha meglesz az ajtó? – Kérdezte most kétkedve Espada. – Könnyen lehet, hogy bebetonozták, vagy elbarikádozták a bejáratot. Százötven év alatt ki tudja, hogy változhatott a város.

–  Ezen én is épp eleget gondolkoztam már – vont vállat Ward -, de ügyes gyerek vagy, csak kitalálsz valamit, hogy bejuthassunk.

– Hát persze – vágott gúnyos pofát Espada –, mert az már csak így szokott menni…

– Pontosan – vigyorgott vissza rá Ward is, megdöbbentően a régi önmagának tűnt –, tehát. Mi Espadával elmegyünk megkeresni a bejáratot. Mivel szerintem jobb, ha most Harmadikkal nem vagytok egymás közelében, ő elmegy kaját szerezni. Feltételezem, tudsz vadászni – nézett most a férfire, aki bizonytalanul bólintott –, remek, akkor ez rád lesz bízva. Loire pedig itt marad Bastionnal, és őrzik a tábort. Ha nincs kérdés, akkor talán indulhatunk is.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Robson Hatsukami Morgan)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s