56. Egy helyesbítő lépés?

Már lassan lemenőben volt a nap. De a csapat nem mozdult a betonhíd alól. Annyira letaglózta őket az előző éjszaka, hogy mozdulni sem tudtak. Visszahozták Wardot a híd és a pillérek védelmébe. De utána fogalmuk sem volt, hogy hogyan legyen tovább. Loire egész nap a holttest mellett ült, mintha még tehetett volna bármit. Csak akkor mozdult el onnan, mikor Bastion, vagy Harmadik szerette volna leróni a tiszteletét. Aztán mikor ők elmentek mellőle, visszatelepedett, mintha soha többé nem akarná egyedül hagyni.

Egyedül Espada viselkedett teljesen magából kifordulva. Nem beszélt senkivel. De nem ment a holttest közelébe sem. Úgy általában mindüktől távol maradt. Ha szóltak hozzá, még távolabb ment, csakhogy ne kelljen érintkeznie senkivel sem. Bastion többször próbált vele szót váltani, egyszer sem járt sikerrel.

Egyik ilyen kudarcba fulladt próbálkozása után épp magára hagyta, és arra fele lépdelt, ahol Harmadik ült. Ő azzal próbálta elterelni a gondolatait, hogy minden szabad percét és figyelmét Ward kommunikátorának szentelte. Egyelőre annyit tudott meg belőle, hogy az utolsó hangüzenet egy bonyolult módon titkosított csatornára ment. Igyekezett visszafejteni, de az eszközei nélkül kifejeztten nehezen ment. Nem bízott benne, hogy gyorsan a rejtély a végére tud járni.

Bastion épp Espada elutasításán és vígasztalási kísérlete sikertelenségén tűnődött, mikor megállt Harmadik előtt. Elgondolkozott azon, hogy csatlakozik hozzá, de aztán észrevette Loire-t, aki ismét Ward mellett ült, és sírt. Így inkább csak intett Harmadiknak, aki persze rögtön értette a helyzetet, és biccentett a lány felé, hogy Bastion menjen csak nyugodtan.

Bastion odalépett a húga mellé, és csendben, egyetlen szó nélkül leült mellé. Minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy ne nyögjön fel, úgy fájt az oldala. Most hogy Ward nem volt, senki sem kötözte át a sebét, neki egyedül pedig nem volt sem ereje, nem kedve foglalkozni vele. Kicsit közelebb csúszott húgához, álcája végig tökéletes volt, nem látszott rajta, mennyire kínozza a fájdalom.

Végignézett a lányon. Loire nem is igyekezett, hogy úgy tegyen, mintha nem sírna. Meg sem próbált halkabban szipogni. Annyiszor kért már bocsánatot az alatt az egy nap alatt, hogy már azt sem volt képes még egyszer kimondani, hogy sajnálja. Szeme vörösre dagadt az egész napos sírás, és dörzsölés miatt. Bastion figyelte egy darabig, majd megszólalt.

– Szeretnéd tudni, hogy miben hiszek? – kérdezte a lányt, majd mikor az alig láthatóan bólintott, tovább beszélt. – Régebben olvastam valahol, hogy a Mély lakói másban hittek. Én abban hiszek, amiben ők is… Ők úgy gondolják, hogy minden, ami megtörténhet, megtörténik. Ha nem itt, akkor máshol, egy másik életben, egy másik világban. Nem számít, hogy hol, vagy mikor, de megtörténik.

Biztos van olyan világ, ahol nem létezik a mágia, ezért ott sosem ismertük egymást, talán még a nevünk sem az, mint itt. Talán egy másik világban már nem is élünk. Egyikünk sem. Vagy elestünk az ostrom alatt, vagy azóta haltunk meg ezer más módon. De éppen ezért léteznie kell olyan életeknek is, amiben mind túléljük a háborút, vagy amiben talán háború sincs. És Ward nemhogy él, de soha nem kellett olyan terheket cipelnie, mint eddig…

Loire szemében felcsillant valami reményféleség, ahogy ikrére nézett, ha valaki, hát ő aztán tényleg mindenkinél jobban vágyott egy másik világra, egy második esélyre. Bármit megadott volna ezért. Ennek ellenére ő a Néma Istenekben hitt, és az óriásokban – ő volt az egyetlen igazán vallásos a családban. Épp ezért hite szerint az, hogy Wardot maguk közé fogadták az óriások, erőtlenül tiltakozni próbált az ellen, amiket az imént Bastion mondott.

– Szóval, te nem hiszel az óriásokban és a törpékben? És a Néma Istenekben? – Máskor sokkal nagyobb meggyőződéssel kérdezte volna, de akkor rádöbbent, hogy a hite meghalt előző éjjel Warddal együtt.

– Bennük? – Bastion hangjából sütött a gúny és megvetés. – A Néma Istenekben, akik megteremtették a világot, elindították, aztán magára hagyták, mert épp úgy tartotta kedvük? Dehogy hiszek! Ha már hinnem kell valamiben, abban hiszek, hogy ez az esélyünk nem az egyetlen. Ne nézz így, a te hülye könyvedben is biztos benne van, csak még nem találtad meg. Nem hiszek az istenekben, csak abban, hogy ha itt becsukod a szemed, kinyitod valahol máshol. És csak azért mondom, mert nekem ez segít, és remélem, hogy neked is fog.

– Segít – dörzsölte ki még egyszer a felszáradó könnyeket a szeméből Loire, érezte, hogy már nincs ereje sírni –, jobb abban hinni, hogy valahol még él.

– Gyere – kelt fel mellőle Bastion, majd húgát is talpra húzta – menjünk.

Odavezette, ahol Harmadik is ült. Leülttette a férfi mellé, ő maga pedig nekilátott, hogy egy aprócska tüzet gyújtson. Az este hűvösében jól fog esni egy kis meleg. Harmadik eközben végig nem zavartatta magát. Az egyik zsablámpát ferdén megtámasztotta törökülésbe húzott lábán, és annak a fényénél fáradhatatlanul ügyködött tovább. Fel sem nézett a másik kettőre, annyit motyogott csak néha, hogy már közel jár. Senkit nem érdekelt, hogy igazat mondd-e.

Mire Bastion végzett a tűzgyújtással, Espada is visszatért a járőrözésből. Nagyjából tíz percenként járt egy kört, csak hogy megállapítsa, senki sincs a közelükben. Igazából abban bízott, hogy megtalálja a csapda állítóját, aki Loire tőreivel mert nekik ártani… Azt persze nem tudta, mihez kezdene, ha belefutna, de nem is érdekelte a terv ezen hiányos része. Dühös volt, meg akart ölni valakit, hogy jobban érezze magát. De szerencsére  – bár ő nem érezte annak -, egy teremtett lelket sem talált.

Odalépett a tűz mellé, a többiek közé, és ahogy a földre fektette a puskáját, pillantása a holttestre siklott. Leírhatatlan kifejezéssel arcán fordult félre.

– Nem kellene legalább letakarnunk valamivel? – Kérdezte a többiektől, de nem várt választ tőlük.

Odalépett Ward hátizsákja mellé, leoldotta róla a hálózsákot, szétnyitotta, majd letakarta vele a bátyját. Most először viselkedett úgy, mint aki legalább a történtekkel tisztában van. A mozdulat közben, bár nagyon igyekezetett, hogy ne tegye, belenézett Ward arcába, és pillantása megakadt a férfi nyitott, kifejezéstelen tekintetű szemén. Próbálták lecsukni a szemét többször is, de konokul újra, meg újra kinyílt. Legutoljára épp ő próbálkozott meg ezzel, sikertelenül.

Ahogy ez eszébe jutott, abban a pillanatban érezte, hogy összeszorítja a torkát a sírás. Gyorsan befejezte a rituálét, teljesen beborította Wardot a hálózsákkal, majd hátat fordított neki. Nagy levegőket vett, mielőtt visszament volna a többiek közé, hogy elűzze az őt fojtogató érzést. De ahogy az elmúlt, rátört a düh és indulat, amit jól ismert gyerekkorából. Őrjöngeni szeretett volna, tombolni, törni-zúzni. Nyugalmat erőltetett magára, és leült a tűzhöz a többiekhez.

– Valamit lassan csinálnunk kell vele – törte meg a gyötrő csendet Harmadik –, így nem maradhat.

Loire megbotránkozva meredt rá, majd tekintete hol Bastionra, hol Espadára siklott, hogy valamelyikük mondjon erre az ostobaságra valamit. Tiltakozzanak, vagy tudja is ő. Maga sem tudta, mit akar, tudta, hogy nem maradt itt, ahogy azt is, fel sem támaszthatja már. Valahol a lelke mélyén ő is tisztában volt vele, hogy nem halogathatják tovább, el kell temetniük. Bastionra nézett, aki csak a fejét rázta, majd megszólalt.

– Én már döntöttem, hogy mit csinálunk. Nem temetjük el – majd Loire-hoz fordult, aki kezdett nagyon rosszat sejteni –, fel kell támasztanod.

– De… de… – dadogta –, csak animust tudok kelteni belőle…

– Tudom – Bastion hangja is remegett –, de nem elég csak egy sima animust keltened… Élőnek kell tűnnie, tudnia kell beszélni… olyannak kell lennie, mint Ward…

– Elment az eszed? – kelt ki magából Loire. – Az animusok nem tudnak beszélni… nem tudnak gondolkodni… csak követik a gazdájuk parancsait.

– Nem érted… Ő az egyetlen, aki tudja, hogy mit kell csinálnunk. És nagy valószínűséggel ő az egyetlen, akivel a csillagfényfoki ellenállás hajlandó szóba állni. Tovább kell mennünk, itt nem maradhatunk, és innen már nem fordulhatunk vissza sem. Szükségünk van rá.

– Tisztában vagy vele, hogy mit kérsz? – Újra potyogtak a könnyei. – Senki sem képes arra, amit te akarsz. Azt kéred, hogy egy élő tudatot hozzak vissza egy halott testbe…

– Igen, ezt kérem. És azt, hogy csinálj valamit a testével, hogy ne… – nem tudta kimondani a szót – változzon.

Loire felpattant mellőlük, el akart futni, de megszédült, és nekitántorodtott az egyik közeli oszlopnak. Senki sem mondott semmit. Harmadik csak figyelte a jelenetet, és csodálta Bastiont, hogy ilyen hideg fejjel végig tudta gondolni a dolgokat, és van bátorsága kimondani is. És csodálta azért is, mert az egyetlen húgától, aki láthatólag a szeme fénye, meri kérni ezt; hogy tegyen a világ minden törvénye ellenére.

És bár sajnálta Loire-t azért amit meg kell teteniük vele, egyetértett Bastionnal. Tudta, ő is felmérte, hogy nincs más választásuk. Ahogy azt is, hogy teljes egységben kell ezt a döntést meghozniuk. Csakhogy Loire-on kívül Espada sem volt egy véleményen velük. Teljes megbotránkozással meredt bátyjára, látszott rajta, ő maga sem érti, hogy kérhet ilyet. Ahogy azt sem, Loire miért nem tiltakozik erőteljesebben, miért nem mond kerekperec nemet. És Harmadikat sem értette. Hogy jön ő ahhoz, hogy egy ilyen őrültséget egyáltalán mérlegelni merjen kívülállóként?

Pár pillanatig egyikük sem szólalt meg, számot vetettek, próbáltak higgadtak maradni. Aztán végül is Loire nem bírta tovább a rájuk telepedett feszült csendet.

– Hogy kérhettek ilyet? – Nézett végig elhűlten hármukon Loire, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy Bastion komolyan beszélt. – Nem tudok csodát tenni, értitek?

Harmadik ekkor érezte úgy, hogy Bastion támogatásra szorul, ezért ő is épp megszólalt volna, de Espada megelőzte. Neki is akkora fogyott el a türelme, és az is dühítette, hogy Loire egy kalap alá veszi a másik kettővel.

– Ti jóságos egek! – Bukott ki belőle minden indulatával együtt. – Miért nem hagyjátok, hogy nyugta legyen? Én ezt nem hallgatom tovább. Nem asszisztálok ehhez a szörnycirkuszhoz!

Ezzel otthagyta őket. Csak a puskáját vitte magával. Loire sóvár tekintettel nézett utána. Szíve szerint maga is követte volna, de mozdulni sem bírt a döbbent elkeseredettségtől. Eddigre már Bastion is felállt a tűz mellől. Szinte könyörögve nézte a húgát.

– Kérlek! Hidd el, nem kérném, ha lenne más választásunk! Szükségünk van rá! Te is tudod…

– De nem megy… Abban sem vagyok biztos, hogy animust tudok kelteni belőle, mert biztos nem akarná… – Loire úgy sírt, hogy majdnem összecsuklott.

Bastion mellé lépett, úgy döntött, hogy a meggyőzés nem épp kíméletes módját választja. Karon fogta húgát, és visszavezette Ward mellé. Mikor a holttest mellett álltak, elengedte a lányt, letérdelt a bátyja mellett, és leemelte arcáról a hálózsákot. Loire elfordult, hogy ne lássa azt a makacsul nyitva maradt szempárt.

– Annyi időt kapsz, amennyire csak szükséged van – mondta neki Bastion –, de legalább próbáld meg.

Azzal magára hagyta Ward mellett. Loire pedig leroskadt a holttest mellé, végig simított az arcán, de arra ügyelt, hogy ne nézzen a szemébe. Megfogta a férfi hideg kezét, és közben végig az járt a fejében, hogy soha semmi nem volt még ilyen nehéz. Még az sem, mikor az autóbaleset után Espadát kellett meggyógyítania. Ismét eszébe jutott, ahogy Ward bíztatta akkor, nélküle nem tudta volna életben tartani az öccsüket. Az emlékek hatására még keservesebben robbant ki belőle a zokogás.

Még Harmadik szíve is összerándult, mikor meghallotta. Nem sok embert hallott még ilyen szívettépően sírni. Mikor Bastion visszaült mellé, rajta is látszott, mennyire küszködik magával amiatt, amit a húgától kért. De nem mondott semmit Harmadiknak, csak a keze szorult fájdalmasan ökölbe. Harmadik is a maga módján próbálta elhatárolni magát a zokogás gyötrő hangjaitól. Ezért inkább visszatért a kommunikátor titkainak megfejtéséhez. Minden figyelmét a szerkezetre irányította, így sikerült is majdnem teljesen kivonnia magát a világból.

Ezalatt Loire továbbra is ott ült Ward mellett. A kezét szorongatta, mondani akart neki valamit, de képtelen volt. Azon járt az agya, amit Bastion kért tőle, és hogy mennyire lehetetlen. Nem tudta mennyit ült a halott mellet, teljesen elvesztette az időérzékét. De senki sem háborgatta. Nem sürgették, egyszerűen csak vártak.

Neki pedig eszébe jutott egy gyerekkori délután…


✨✨✨✨✨


A nappaliben ültek az alacsony asztal körül. Ott szoktak tanulni, mert így a komornyik vagy Luther tudták felügyelni, hogy rendesen tanulnak-e. Aznap az apjuk nem volt otthon, és az öregnek is dolga akadt valahol máshol. Ezért Ward figyelt rájuk a saját leckéje mellett. Loire arra már nem emlékezett, hogy melyik órára készítette a házifeladatát, csak arra, hogy rettenetesen unalmas volt, és nem tudott koncentrálni. A gondolatai teljesen máshol jártak.

– Loire, ne álmodozz, a házidra figyelj – szólt rá szigorúan Ward –, kötve hiszem, hogy itt akarsz majd ücsörögni még, mikor mi már végeztünk.

– De ez unalmas… – tiltakozott ő.

– És megtudhatnám mi az, ami ennyire el tudja a vonni a figyelmedet?

– Hát mi…

Emlékezett, hogy Ward teljesen értetlen arccal nézett rá. Loire sosem tudta jól kifejezni a gondolait – és ez azóta sem változott, ahogy az sem volt ritka, hogy a többiek félreértették. Ward akkor is kérdőn Bastionra pillantott, némán kérve, hogy segítse ki őket, és fordítson Loire-ról közérthetőre.

Akkor viszont Bastionnak is épp annyira volt érthetetlen húga megnyilvánulása, mint bárki másnak. Ezért csak kelletlenül vállat vont.

– Kifejtenéd ezt bővebben is? – Kérdezte Bastion a lánytól. – Tudod, most nagyon furcsa vagy…

– Hát – Loire láthatólag próbálta összeszedni a maga számára is kusza gondolatait -, azt vettem észre, hogy a fiúknak könnyebb.

– Ezt meg hogy kell érteni? – Tudakolta Ward, és nem értette, hogy kapcsolódik ez az iménti „mi”-hez.

– Mindenhol fiúk vannak – jött a magától értetődő felelet –, most tanultunk a Pátriárkákról. Ők mindig férfiak. Addig nem is foglalhatja el egy új Pátriárka a posztját, amíg a többiek meg nem erősítik, hogy valóban férfi. Vagy ott vannak a Tacticusok. Akiket Luther-apa becsül valamire, mind férfiak.

Ehhez egyik fiú sem fűzött kommentet, ha egyezett is a véleményük, megtartották maguknak. De abban Loire-nak tökéletesen igaza volt, ez a világ amióta egyesült, a férfiak világa volt. Voltak intézmények, amik így maradtak meg az Egyesülés óta, és azóta sem hajlottak a változásra. A világ így működött akár tetszett, akár nem.

Egyetlen szeglet volt kivétel ez alól, a mágusok szigetei. Náluk valahogy minden fordítva működött, mint a világ többi részén. Kívülálló nem tudhatott sokat a mágusok társadalmáról. Csupán annyit, hogy ott a nők uralkodtak.

– Aztán itt vagyunk mi is – beszélt tovább Loire, próbálta értelmezhető lánccá összefűzni a gondolatait –, ti hárman vagytok, de én csak egyedül. Azt tudom, hogy ti miért vagytok itt, ahogy azt is, hogy Luther-apa csak fiúkat akart. Ezért… nem tudom, hogy én minek vagyok. Néha úgy érzem, csak azért, mert Bastion másképp nem jött volna vele. Én soha nem is kellettem neki…

– Ez nem igaz, Loire – szólt közbe azonnal Ward, aki már akkor is mindig az apjuk pártján állt, és talán már akkor is jobban ismerte bármelyiküknél. – Apa mindannyiunkat szeret. Csak nem mindig tudja kimutatni… és igen, mivel te lány vagy, ezért veled sokkal nehezebben boldogul…

– Wardnak igaza van – lépett be Luther, Loire pedig döbbenten nézett fel rá. Egyiküknek sem volt fogalma róla, hogy a nappali ajtóban állt, és hallotta őket. Luther kedvesen nézett akkor rá, a hangja is lágyan csengett. – Ha nem kellettél volna, nem lennél itt. Azt hittem, ez világos. Az persze igaz, hogy eredetileg csak Bastionért mentem abba a raktárba. De benned is megláttam valamit. A jövőben, amit tervezek, épp úgy helyed van, mint a fiúknak.


✨✨✨✨✨


Loire még egyszer hangosan felzokogott. Luther hazudott, hiszen azóta többször is az értésére adta, hogy tényleg csak Bastion miatt volt szüksége rá, ahogy azt eredetileg is sejtette. Az apjuk véleménye akkor változott csak, mikor feltette őket a vonatra. Akkor döbbent rá, hogy Loire-nak egy esetben lesz csak haszna, éppen abban amiben csúfosan elbukott. Képtelen volt megmenteni Wardot.

Vett egy nagy, reszketeg lélegzetet. Elhatározta magát. Legalább egy animust meg kell próbálnia kelteni Wardból. Abban bízott, ha ennyit megtesz, a többiek is látni fogják, hogy nem járt sikerrel, és akkor talán békén hagyják a bátyját. Ha a sikertelenség után elbocsátja majd, úgysem lehet még egyszer felkelteni. És akkor igazolja majd, amit Luther talán mindig is sejtett róla: méltatlan a bizalomra.

Erőt vett rajta a kétségbeesett öngyűlölet. De hiába érezte úgy, hogy mindenhez kevés, mégis varázsereje maradványai után kutatott lelke darabkái között. Elhomályosult a tekintete. Azt hitte a sírás miatt. Ahogy dörzsölni kezdte a szemét, lila ragyogást látott. Zavart pillantással kémlelt körbe, és mindenhol azt a lila fényt látta, az vette körül őt és Wardot is, az borította be mindkettejüket. Döbbenten ismerte fel ugyanazt a lila jelenséget, amit a Félúti Horizonton Warddal megcsodáltak. Biztosan tudta, hogy ugyanazt a valamit érzi. Érezte, ahogy az a lila fény mekkora hatalommal tölti el.

Nem is értette, mit csinál, hiszen eredetileg nem akart eleget tenni Bastion kérésének. De mintha háttérbe szorult volna a saját testében, arra eszmélt, hogy ő csak néz ki a saját szemén, mint egy bezárt ablakon. És az üvegen túl történő eseményekre nem volt semmi hatása. Amíg ő gúsba volt kötve a saját testében, érezte, ahogy elengedi Ward kézét, majd a bátyja fölé emelkedik, és Ward nyitott szemeibe mered.

Elrettenve értette meg, mi történik. A belé költözött hatalom megteszi helyette azt, amire ő nem érezte magát képesnek. Sikítani akart, és tiltakozni, lefogni a saját kezét, hogy ne tegye, becsukni a saját szemét, hogy a lény se lásson. Érezte, hogy kissé félrefordul a feje, ahogy a bizonytalanságot is a belé költözött hatalomban. És akkor ismét megijedt, félt, ha kiszáll belőle az erő, ott marad mindenre képtelenül. Abban a pillanatban megint visszazuhant tudata legmélyére.

Azt is csak halványan érezte, hogy ismét Ward felé fordul, és olyan mélyen néz a szemébe, hogy azon keresztül kívülről-belülről látja bátyja egész testét. És ahogy pillantása lila fénye végigfutott rajta, tudta, hogy most már nem fog „változni”, épp ahogy Bastion kérte. Következő pillantásával pedig a tudatot parancsolta vissza a mágiával örökké tartóvá változtatott testbe.

Amint ezzel végzett, a lila fény tovatűnt körüle, őt pedig elhagyta az erő.  Visszahanyatlott Ward mellé. Olyannyira elgyengyült, hogy ültében is szédülni kezdett. Előre dőlt, két karján támasztotta magát, úgy érezte hányni fog. Öklendezett, nem értette, mi történt vele. Ebből az állapotból az rázta fel, hogy Ward megszólalt mellette.

– Mit tettél, Loire?

A lány pár pillanatig csak döbbenten meredt rá. Ward ott ült vele szemben, ledobva magáról a hálózsákot. Ő volt, egyértelműen ő, nem egy üres animus. Csak a szeméből tűnt el a csillogás. Borostyán tekintete továbbra is fakón, élettelenül függött a lányon. De Loire-t akkor ez nem érdekelte. Ward nyakába borult.

– Te élsz! – Megdöbbentően hideg volt a bőre, de abban a pillanatban ezzel sem foglalkozott.

– Nem élek – tolta el magától a lányt –, nem veszek levegőt, nem dobog a szívem… Szörnyet csináltál belőlem…

– Én nem… – tiltakozott a lány –, nekünk… csak szükségünk volt rád… De nem én támasztottalak fel… Valami furcsa erő volt… Én csak használtam Őt, vagy Ő használt engem, nem tudom…

Nem tudott ennél kielégítőbb magyarázatot adni, mert eddigre már Bastion és Harmadik is ott voltak. Észrevették a mocorgást, ahogy azt is, hogy Ward egyszercsak felül. Odafutottak, és egyikük sem hitt a szemének. Bastion megdöbbenve meredt a bátyára, teljesen olyan volt, mintha élne. Egyedül az a fakó szempár volt árulkodó, de aki nem ismerte, nem is tudhatott a korábbi borostyán fényről a tekintetében.

– Hogy kérhetted erre? – Fordult most Bastionhoz, csalódottnak tűnt. – Mintha nem tudnátok, hogy ami halott, az halott akar maradni. Úgy helyes…

– De tudjuk – fakadt ki Bastion –, de fogalmunk sem volt, hogy mihez kezdjünk nélküled.

– Rendben – kelt fel a földről Ward –, ha már visszahoztatok, segítek. Végigcsináljuk együtt.

Visszamentek a tábortűz mellé. Menet közben Ward még útbaejtette a hátizsákját. Kivett a ruhák közül egy tűrhető állapotú pólót, amit Loire széttépett, nemes egyszerűséggel ledobta magáról. Aki csak látta elcsodálkozhatott rajta, mennyire fakó fehér a bőre feszülő izmain. Miután átvette a pólót, visszahúzta magára a szakadt mellényt is. A semminél még mindig többet ért, bár nem volt benne biztos, hogy van-e rá szüksége.

Ahogy Harmadik ezalatt a pár pillanat alatt Wardot vizslatta, meg kellett állapítania, hogy nem csak a szeme fakósága lett más, a bőre is sápadtabb, de azon kívül is, az egész lényében is valami más lett. De nem tudta megmondani, hogy mi volt az, hiszen minden furcsaság ellenére is tagadhatatlanul ő volt. Ezért azt sem tudta eldönteni, hogy örül-e a viszontlátásnak. Vagyis… már hogy a fenébe ne örülne, Ward a legjobb barátja lett ez alaltt a rövid idő alatt. De mégis annyira természetellenesnek tűnt ez a fordulat…

– Hol van Espada? – Rázta fel merengéséből Harmadikot Ward kérdése.

– Nehezen viseli, ami veled történt – adta meg neki a feleletet Bastion –, biztos járőrözik valamerre. A fejébe vette, hogy a nyomára kell bukkannia annak, aki a csapdát állította.

– Az igazság az, hogy mindannyian elég szarul viseltük – tette még hozzá a nagyobb nyomaték kedévért Harmadik.

– Elmegyek, megkeresem – jelentette ki Ward, mikor a többiek letelepedtek a már majdnem legégett tűz mellé. Nem tette szóvá, hogy miért engedik Espadát egyedül bóklászni.

– Ne lepődj meg – próbálta felkészíteni Bastion –, ha nem lesz kedves. Neki nagyon nem tetszett az ötlet, hogy visszahozzunk.

– Akkor már ketten vagyunk – indult meg Ward.

Nem kellett sokat mennie, észrevett az oszlopok közt közeledni valakit, karján megcsillant a fény, Ward ebből rögtön tudta, hogy csak Espada lehet. Ahogy közeledett a fiú is észrevette, sőt fel is ismerte. És puskát fogott rá.

– Állj meg ott, ahol vagy! – szólt rá.

Ward engedelmeskedett, nem mintha sok félni valója lett volna egy puskától. Hiszen már nem élt. Espada csak meredt rá, nem remegett a kezében a puska. Tudta, hogy Wardot látja, ahogy azt is, hogy egy animus ellen nem fog érni semmit a fegyver. Ő csak nem akarta, hogy az animus-Ward a közelébe jöjjön. Nehéz volt így látnia. Mindig is Ward volt a példaképe, tőle tanulta a hitet, Lutherben, a testvéreiben, mindenben. Sosem akarta volna, hogy ebből az emberből Loire egy üres babát csináljon.

A bátyja a felszólítására megállt, és fürkészőn figyelte Espadát. Nem tűnt olyannak, mint ahogyan az animusokat leírták neki. Vagy amilyeneket Dōr ostroma alatt látott.

– Nyugi – lépett óvatosan egyet előre Ward –, csak én vagyok.

– Azt látom. Mondtam, hogy maradj ott!

Mivel Espada még mindig fegyvert fogott rá, megállt egyhelyben.

– Mi a fene vagy? Loire felkeltett, és elküldött utánam? Mit képzelt, mit fogok tenni?

–  Nem ő küldött, magamtól jöttem. Nem vagyok animus – rázta meg a fejét Ward.

– De… nem is élsz – próbálta tisztázni a helyzetet a fiú.

– Nem. Nem tudom, hogy csinálta. De hidd el, én sem akartam, hogy visszarángasson.

Espada végül leengedte a puskát. Annyira Ward volt, és minden furcsaság ellenére is annyira elevennek tűnt, nem volt képes tovább fegyvert fogni rá. Bátyja elé lépett, és alaposan szemügyre vette.

– Azért örülök, hogy nem úgy hozott vissza – fújta ki a levegőt végül.

– Én még nem tudom.

Együtt mentek vissza a táborba, ahol Ward ismét a kezébe vette az irányítást. Alaposan kikérdezte a többieket a történekről, hogy a csapdát Loire ellopott tőreivel készítette nekik valaki. Arra a konklúzióra jutottak, valakinek csípi a szemét, hogy eddig eljutottak.

Ward ekkor már abban is biztos volt, hogy a korábbi táborhelyük közelében talált halott vadászok is a csapda állítójának, vagy állítóinak estek áldozatul. Valaki vagy valakik követik őket, és nagyon jól csinálják, mert egészen eddig nem gyanítottak semmit. Aztán nem mulasztotta el jó alaposan összeszidni Espadát sem, hogy egyedül vadászik olyanokra, akiknek a csapdájuk ellen egészen egyszerűen semmi esélyük nem volt. Espada természetesen sértődötten vette tudomásul a legorombítást.

– Nem kell őrségbeosztást csinálnotok – mondta végül Ward, miután mindent megbeszéltek –, nekem nincs szükségem alvásra. Majd én őrködök.

Senki sem tiltakozott, az előző éjszaka után bármelyikük úgy érezte, hogy bőven rájuk fér az alvás. Mindenki elvackolta magát a hálózsákjában a pillérek és a betonhíd védelmében. Ward ott maradt mellettük ébren, hogy egész éjszaka vigyázzon az álmukra. Fáradhatatlanul figyelt, és várt.

Miután pedig úgy ítélte meg, hogy már mindenki elaluldt, odalépett Bastion mellé, és felkeltette. Öccse nehezen ébredt, és annál nehezebben mozdult meg. Ha Ward nem nyújt neki segédkezet, és nem segít neki, hogy fel tudjon ülni, nem is boldogult volna.

– Egy éjszakát nem vagyok veletek – dorgálta meg –, és máris így elhagyod magad?

– Mit csináljak, ha nem volt senki, aki segítsen? – nyögte fájdalmak közt Bastion.

– Senki? Amennyire én emlékszem, Harmadiknak színt vallottál. Miért nem kértél tőle segítséget?

– Te hallottad, amiket mondtunk? – Meredt bátyjára döbbenten.

– Igen. Loire-nak igaza volt. A halottak sokat érzékelnek a körülöttük levő világból. Bár nem tudnék mindent pontosan felidézni, amit mondtatok. Na, mutasd az oldalad.

Azzal óvatosan lefejtette Bastion oldaláról a kötést. Nem volt nehéz, már lucskos volt a gennytől. Ward leszedte, és döbbenten meredt a sebre. Már nem irritálták a szagok, pedig ha úgy érezte volna őket, mint mondjuk egy nappal korábban, akkor most legjobb esetben is fintorgott volna.

A mocorgásra Harmadik is felébredt. A csapda óta még kevésbé volt képes rendesen aludni. Kísértették a történtek. Felkönyökölt a hálózsákjában, ekkor vette észre Bastion és Ward közös éjszakai rituáléját. És mindent megértett. Óvatosan felült, hogy jobban láthassa, mi történik. Ward meghallotta az óvatos mozdulatok halk neszét a háta mögül, és igyekezett úgy helyezekedni, hogy Bastion elől kitakarja, hogy lesik őket. 

– Hát ez valóban nem szép – tanulmányozta a sebet –, ki kell takarítanom. De az nem lesz kellemes.

– Csak csináld – Bastion kissé hátrébb dőlt, hogy Ward könnyebben hozzáférhessen.

Ward összeszedte öccse egészségügyi csomagjából azt, amire szüksége volt; fertőtlenítőt, kötszereket, steril gézlapokat. Miután mindent a keze ügyébe készített, neki is látott. Bastion a hálózsákjába kapaszkodott kínjában, annyira fájt, ahogy Ward megtisztította az elhanyagoltságtól begennyesedett sebet.

– Nem kell lámpa? – kérdezte suttogva Bastion, hogy ezzel is megpróbálja elterelni a figyelmét a fájdalomról.

– Nem, így is látok – rázta meg a fejét Ward –, viszont jó lett volna, ha valaki foglalkozik ezzel, elég sok kellemetlenséget megspórolhattál volna magadnak.

– Tudod – szégyenkezve félrenézett –, eléggé megviseltek a történtek. Azt hiszem, ez érthető is. A legkisebb gondom is nagyobb volt ennél a sebnél. Meg… gyorsabban romlik, mint eddig.

– Tudom, le is akartál koptatni tegnap estére – idézett fel még egy dolgot Bastion korábbi vallomásából Ward.

– Igen – remélte, a bátyja nem látja, ahogy szégyenében elvörösödik –, mert nem akartam hazudni… és igazat mondani sem. Azt hiszem… Viszont, ha ilyen tempóban megy ez tovább, nem tudom, meddig bírom még.

– Reméljük sokáig, most hogy megint itt vagyok, hogy vigyázzak a bőrötökre. Na, kész is vagy. Mehetsz vissza aludni.

Bastion egy szó nélkül engedelmeskedett, fáradt is volt, gyengének is érezte magát. Remélte, hogy aznap éjjel nyugodtabban tud aludni majd, mint korábban. Ward várt egy pár percet mellette, majd amikor öccse átcsúszott félálomba, felállt mellőle, és eltűntette a sebkötözés nyomait. Aztán kicsit távolabb vonult az alvóktól, hogy ha Harmadik akar vele beszélni, akkor módja nyíljon rá. Nem tévedett, nem telt egy percbe sem, már ott is volt vele szemben.

– Hogy működsz?  – szegezte neki azonnal a kérdést. – Tudsz beszélni bármiről, vagy csak arról, amire Loire engedélyt ad?

Eredetileg nem akart ennyire nyers lenni, de élénken élt még a jelenet az emlékei közt, mikor az ostrom alatt elesett, majd Loire által felkeltett barátja a lány utasítására cigarettával kínálta. Barátság! Legszívesebben kinevette volna az akkori önmagát, pedig nem volt az olyan rég. De az a – leginkább – haverság nem volt ahhoz fogható, amennyire jó barátok lettek Warddal. Éppen ezért nem viselte volna el, hogy Loire zsinegen rángassa, mint egy marionettet.

– Miről szeretnél beszélni, Harmadik?

– Mi vagy te?

– Most komolyan? Azt hittem, legalább te valami értelmeset fogsz kérdezni – Wardot már határozottan kezdte untatni ez a kérdés.

– Szóval ugyanaz vagy, aki eddig – summázta a hallottakat Harmadik –, egy halott testben.

– Igen. És hidd el, nem tudom, Loire hogy csinálta. És egyáltalán nem nyugtat meg a tudat, hogy a világ és a mágia mennyi törvényét szeghette meg Bastion kérésére.

– Azt állítja, hogy nem ő volt. – Bár Harmadik aztán semmit sem értett a lány korábbi hadoválásából valami lila-lényről, sőt személy szerint nevetséges hárításnak tartotta, hogy így szabaduljon a megszegett szabályok nyomásától.

– Ki más lett volna? – tárta szét a karját Ward, természetesen emlékezett a lila jelenségre a Félúti Horizontról, de azt maga is nonszensznek tartotta, hogy annak köze legyen bármihez. – De az tény, hogy nem kellene itt lennem. Senkinek sem kívánom az érzést, hogy ép tudattal ebbe bezárva kelljen lennie – ütött egyet a saját mellkasára –, és a legrosszabb az, hogy élőként kezeltek, mert élőnek látszom…

– Minek kéne kezelnünk? – kérdezte felháborodva Harmadik. – Nem! Nekik minek kéne kezelniük? A testvéreid, az istenek áldajank meg! Azt akarták, hogy velük légy. És ki hibáztathatná őket ezért? Ha láttad volna Loire-t, vagy Espadát… vagy akár Bastiont az után, ami történt, te is kicsit hálásabb lennél!

–  Láttam. És annak ellenére, hogy nekem is fáj, amin miattam keresztülmentek, attól még tudom, hogy ez nem helyes. És azt is tudom, hogy te is így gondolod. Ezért akarod tudni, hogy hogy „működöm”, és ezért méregetsz most is gyanakvással. Éppen ezért kell tőled szívességet kérnem.

– Mi lenne az? – adta meg magát a szomorúságot látva a másik tekintetében.

– Ők nem fognak elengedni – nézett alvó testvérei felé Ward -, ezért neked kell meggyőznöd Loire-t, hogy bocsásson el, ha ennek vége. Ígérd meg nekem… Kérlek.

– Megígérem – Harmadik habozás nélkül egyezett bele Ward kérésébe, ennyivel tartozott a korábbi bizalomért cserébe.

– Kezet rá – nyújtotta neki jobb kezét, amit Harmadik jó erősen meg is szorított.

Elindultak vissza az alvó társaik közé. Pár lépést szótlanul tettek meg, majd Harmadik ismét megszólalt.

– Gondoltam ezt visszaadom – nyújtotta Ward felé a kommunikátort – mégiscsak nálad van a helye.

– Nem is vettem észre, hogy nincs rajtam – nézett le a csuklójára a másik.

– Miután meg… de hát tudod… észrevettük, hogy épp adásban volt. Szóval, hogy valaki mindent hallott, ami veled történt. És Bastion kérte, hogy derítsem ki, kit hívtál.

– És megfejtetted? – Harmadikra pillantott, és már tudta is a választ. – Persze, hogy meg.

– Igen – bólintott –, az apátoknak üzentél. Bastionnak még nem mondtam el. Nem volt rá módom. Meg… neked kell eldöntened, hogy kinek mit mondasz.

– Kösz, Harmadik – csatolta vissza a csuklójára a szerkezetet.

– Bastion kérésére inaktívra állítottam. Valószínűleg most mindenki azt hiszi, olyan helyen vagyunk, ahonnan nem megy ki jel. De bármikor vissza tudod állítani, még mindig admin vagy.

Ward felpattintotta a fedelet, és visszakapacsolta a kommunikációt. De nem mondott semmi egyebet. Harmadikat pedig csak nem hagyta nyugodni egy kérdés.

– Nem is jelzed senkinek, hogy élünk? Vagyis… hogy te élsz?

– Nem – vont vállatt Ward –, a főhadiszálláson nem tudják, hogy mi történt, ha csak ti nem jeleztétek nekik. De mivel ez végig offline volt, kétlem, hogy bármiről értesültek volna. Az apánk pedig biztos nem mondta senkinek.

– Pont ez az – Harmadik hangjában döbbenet csengett – nem gondolod, hogy jobban érezné magát…?

– Nem gondolom – zárta rövidre ezt Ward –, hiszen világos, hogy én nem megyek haza. Az apánk látni fogja, hogy aktiváltuk a kommunikátort. És azt fogja hinni, amit hinnie kell, hogy Loire animust csinált belőlem, ahogy azt parancsba adta neki, arra az esetre, ha bármelyikünk meghal.

– De hát ez borzasztó – szörnyülködött Harmadik –, hogy kérhet valaki ilyet a gyerekétől?

– A pontos kérés az volt, hogy élessze fel a halottakat így vagy úgy.

Erre Harmadik nem tudott mit mondani. Úgy érezte, Loire még túl is teljesítette az utasítást. És elmondhatatlanul sajnálta érte, semmi pénzért nem lett volna a helyében. És természetellenesnek is érezte ezt a hatalmat. De most kivételesen nem a korábbi nézetei miatt. Most először tudta egyszerű emberként megsajnálni akár Loire-t, akár Bastiont. Tényleg Bastion! Agyába villant a felismerés.

– Szóval végig ez volt a titkotok? – Szólalt meg kisebb hallgatás után újra. – Az, hogy minden éjszaka átkötözted Bastion sebét?

– Ez – bólintott a sötétben alig láthatóan Ward, tudta, a másik úgyis érti, miért nem vont be senkit.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (AH NP)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s