54. Egy kislépés

Luther felfelé haladt a lépcsőn a lángok közt. A lépcső tetején a komornyik várta fekete páncélzatban. Ettől az öltözéktől mintha legalább húsz évet fiatalodott volna. Olyan erőt sugárzott, amit bármelyik ereje teljében levő módosított sugárzott volna. A töpörödött öregség tovatűnt róla, most egyenesen óriásnak látszott. A zsoldosokkal együtt remek munkát végeztek, úgy lekötötték a palotaőröket, hogy senki sem vette észre, ahogy ő maga is fekete golyó- és mágiaálló öltözetében felsétált az emeletre az egyik cselédlépcsőn.

Aminek a tetején Félix várta, épp ahogy megbeszélték. A lenti szintekről és kintről még mindig elért hozzájuk a csatazaj, de nem foglalkoztak vele. A zsoldosok tudták a dolgukat, annyi pénzért, amit kaptak, kétszer ennyien is eljöttek volna meghalni. Korábban a tetőn át hatoltak be Félix vezetésével, módszeresen megtisztítottak minden termet, és összegyűjtöttek mindenkit az emeleti tanácsterembe, akivel Luther csak szót váltani vágyhatott.

Eredetileg kint, egy biztos helyen várakozott, csak azután lépett az épületbe, miután a komornyik rádión jelezte neki, hogy a számára kinézett cselédlépcsőt minden veszélytől megtisztították. Így most teljes nyugalommal lépdelt egyre feljebb, nem tartott tőle, hogy bárki megzavarja őket, amíg rendez egy régóta húzódó nézeteltérést. Ahogy felért a lépcsőn, Félix udvariasan köszöntötte.

– Már kezdtem attól tartani, hogy nem ér ide időben, uram. Már mindannyian összegyűltek.

– Sosem várakoztatnék meg ilyen fontos embereket – vigyorgott kedélyesen a komornyikra -, látja, mondtam én, hogy azzal a listával gond nélkül meg tudja majd szervezni ezt a partit.

– Igen, uram, megmondta. De szeretném előre is elnézését kérni a felfordulásért. Azt is előre bocsátanám, hogy a vendégeknek nem volt módja panaszra. És mivel nem voltam elégedett a modorukkal beszélni sem lesz.

– Gondolom, remek munkát végzett, mint mindig.

A komornyik erre nem mondott mást, csak elvezette gazdáját a tanácsteremig, a falakat rágó lángokkal egyikük sem törődött. Majd előzékenyen kinyitotta a teremajtót Luthernek, és ahogy belépett, teljes megelégedéssel töltötte el a látvány, ami fogadta. Az asztal körül körben a pátriárkák ültek, mind a tizenhárman megkötözve, szájuk betömve. Az asztalfőn a XXIII. Pátriárka Őméltósága foglalt helyet, a vezetőjük, az egyetlen, akinek száma van a tizenháromból.

Luther az asztalon észrevett egy halom fényképet is. Kézbevette a kupacot, majd a „vendégeivel” mit sem törődve lapozgatni kezdte a fényképeket. Annyira lekötötte ez a figyelmét, hogy szinte tudomást sem vett a hálóruhában, megkötözve feszengő pátriárkákról. Ő adott utasítást rá, hogy az ágyukból rángassák ki mindet, hogy minél megalázóbb legyen számukra a helyzet.

– Ahogy kívánta, uram – adott azért az illendőség kedvéért magyarázatot Félix –, mindannyian eleget tettek az invitálásnak. Illetve, amíg vártunk Önre, azt is megosztották velem, hogy kik azok a Tacticusi Tanácsból, akik az ő utasításukra meghamisították a terveit. Az ő fényképeiket hagytam az asztalon.

Luther végignézte a képeket. Csak olyan tacticusok és tacticák voltak köztük, akikről ő maga is legalább sejtette, hogy a Pátriárkák emberei. De még most is meglepte, hogy annyira menthetetlenül ostobák, hogy ellene mertek fordulni. Aztán tekintetét végigfuttatta az egybegyűlteken. Nézte pár pillanatig a díszes kompániát, és olthatatlan gyűlöletet érzett. Nem is azért jött el idáig, hogy most enyhüljön meg.

Odalépett a XXIII. Pátriárka mellé, kissé hátrébb húzta a székét, és felült vele szemben az asztalra. Meredt rá egy pár pillanatig, próbálta megérteni, hogy mit érez még. De csak üres volt a gyűlöleten túl. Az tudta volna valamennyi érzéssel eltölteni, ha a mágus cinkosa is mellette ült volna megkötözve és jól összeverve. De róla nem tudtak semmit, még ez a szerencsétlen sem.

– Nem akarom zavarni, uram – mentette ki magát Félix -, beszélgessen csak nyugodtan a vendégeivel, én addig előkészítem a finálét – azzal elvonult a terem túlsó végébe, és halk motozásba kezdett.

Luther pedig komótos lassúsággal visszafordult a XXIII. Pátriárka felé. A vérző fejű férfi – Félix biztos ösztönözni akarta kissé, hogy lelkesebben válaszoljon -, mocorogni, vergődni kezdett vele szemben. De megszólalni nem tudott, durva szövésű kendő peckelte ki a száját. Luther egy kényelmes mozdulattal megszabadította ettől. A Pátriárka kiköpött, amint kikerült a szájából a koszos kendő, a véres köpetből Luther kézfejére is fröccsent. De nem törődött vele, teljes természetességgel törölte bele a vele szemközt ülő férfi hálóruhájába.

– Mit képzel magáról? – rivallt a Tacitusra magából kikelve a Fő Pátriárka. – Hogy merészel támadást indítani a Szent Palota ellen?

– Én? – nézett rá oly’ ártatlanul Luther, mintha egy szót sem értene az egészből. – Én épp az otthonom falai védelmében aludnám az igazak álmát, ha nem kellene attól rettegnem, hogy a terroristák áttörik az őrzésemre kivezényelt palotaőrök sorait. De most, hogy ezt eszembe juttatta, nem felejtem majd előléptetni a hős túlélőket.

– Tényleg azt hiszi, hogy ezt megúszhatja? – meredt rá tajtékozva a pátriárka.

– Már meg is úsztam – vont vállat a Tacticus, majd a komornyik irányába fordult –, hogy áll, Félix?

– Éppen most végeztem, uram – lépett oda gazdája mellé.

– Akkor, ha kérhetném – nyújtotta a komornyik felé a tenyerét.

Az idős férfi kimért mozdulattal fektette rá fekete pengéjű tőrének markolatát. Luther ujjai rákulcsolódtak, és valami egész állatias kifejezéssel arcán fordult vissza a XXIII. Pátriárka felé.

– Tudja – nézett mélyen a szemébe, ha nem lett volna fekete kesztyű rajta, a nagyobb nyomaték kedvéért piszkálni kezdte volna a penge hegyével a körmét, de így csak az ujja hegyén pörgette a tőrt -, általában irtózom a vértől. És hagyom Félixet kiteljesedni, mert mégiscsak ő az igazi művész ebben a szakmában.

– Tényleg azt hiszi, hogy a tactiusaink nem fognak rájönni, hogy maga áll a dolog mögött? – szinte köpte rá a szavakat a Fő Pátriárka.

– Pontosan tudom – Luther fenyegetően közelebb hajolt –, tudja, ebben a pillanatban a Tacticusi tornyot is támadás éri, és a főbb tacticusok otthonát is. Sajnos lesznek köztük ártatlan áldozatok is. És lesznek olyanok is, akik életben maradnak a maguk megvett emberei közül. Azt pedig ne képzelje, hogy nem lesz olyan terror szervezet, aki ne vállalná jó pénzért magára ezeket a támadásokat. Gondoljon csak bele! Ilyen jó reklám nem terem ám minden bokorban.

– Lassan mennünk kell, uram – szólt közbe ezen a ponton a komornyik.

– Jaj, ne legyen ennyire ünneprontó – sóhajtott fel Luther.

Visszafordult a Fő Pátriárkához. Közelebb hajolt hozzá. Az oldalához illesztette a kés hegyét. És olyan lassan tolta bele a pengét, ahogy az csak telt tőle. A Pátriárka fájdalomtól eltorzult arccal üvöltött fel, rángatózott, próbált elhúzódni a tőr elől, de a kötelékei nem engedték.

– Nézze el nekem – súgta Luther a Pátriárka fülébe –, de elég rossz napjaim vannak mostanában. Meghalt a fiam. Ez a szúrás nem is igazán magának szól, hanem annak a mágusnak, aki ellenem fordította magát – kihúzta a tőrt, és pár centivel arrébb újra a szerencsétlenbe nyomta –, mily’ sajnálatos. Uralkodhattunk volna együtt az új világon, de ez maguknak nem volt elég. És volt képük azt hinni, hogy ketten majd elegen lesznek ellenem.

– Jöjjön, uram, nem maradt sok időnk – figyelmeztette Félix, miközben megnyitott egy titkos ajtót a falban.

Luther felkelt a XXIII. Pátriárka mellől. De nem indult el azonnal a komornyik nyitotta kijárat felé. A Pártiárka háta mögé lépett, a hajánál fogva hátrahúzta a fejét, hogy tökéletesen láthatóvá váljon a nyaka.

– Higgye el – ezt már úgy súgta, hogy senki sem hallhatta rajta kívül –, teljes alázattal, megtört emberként fogom elfoglalni Eshter vezetői posztját. Hiszen ezután a mindannyiuk életét követelő tragédia után ki más lenne nálam alkalmasabb Magisternek? És addig nem nyugszom amíg az új hatalmammal, a föld alól is elő nem ásom a mágus szövetségesét.

A Pátriárka rettegő tekintettel meredt Lutherre, de ő még csak rá sem nézett, mikor elvágta a torkát. Gyorsan visszahúzta a kezét, és hátrébb is lépett, hogy ne hagyhasson nyomot rajta a kispriccelő vér. Eddig sem foglalkozott a megkötözött emberekkel, ezután sem méltatta őket figyelemre. Odalépett az eddig várakoztatott Félixhez, és visszaadta neki a tőrt.

– Köszönöm, hasznos szerszám ez.

– Szívesen. De most menjen, és várjon meg ott, ahol megbeszéltük.

Luther engedelmeskedett. Átbújt a keskeny ajtón, és a szűk cselédjáraton át elindult ki az épületből. Menet közben visszahúzta a fejére a fekete maszkot, amit idefele jövet is viselt. A folyosó teljesen üres volt, nem akadályozta semmi a haladásban, leszámítva azokat a szakaszokat, ahol sütött a hő a falakból a túloldalukon tomboló tüzek miatt. Ennek ellenére is gyorsan kiért a Palota mögé, észre sem vette, már az épület mögötti szűk, kis utcában találta magát. 

Itt egyáltalán nem voltak lámpák, nem véletlenül választotta ezt a környéket Félix. Luther elindult megkeresni azt a beszögellést, pár utcával arrébb, amit találkozóhelynek jelöltek ki. Hangtalanul haladt, fekete öltözékében teljesen láthatatlan volt a sötétben.

Nemsokára megérkezett a megbeszélt kapualjba, be is húzódott annak takarásába. Ahogy óvatosan kisandított rejtekhelyéről, remek kilátás nyílt a lángoló Pátriárka Palota színes cserepekkel borított, díszes tornyaira. Luther csendben, a palotát figyelve várt. Nem sokára, hatalmas robbanás rázta a környéket, és a palota tornyai éktelen robajlással omlottak le, egyik a másik után.

Még ebből a távolságból is megcsapta a szele Luthert, port és törmeléket sodorva magával. Mikor kissé csillapodott a zaj, és a port is ki tudta pislogni a szeméből, ismét kilesett rejtekéből. Kezdte nyugtalanítani, hogy a komornyik még mindig nem volt ott. Aggódva kémlelt ki újra, meg újra a sötét utcára, nem értette ezt a késlekedést.

Lassan már attól kezdett tartani, hogy ha Félix nem érkezik meg hamarosan, egyedül kell elindulnia az elrejtett autóhoz, és a háza alá vezető titkos járathoz. Mégsem lenne jó, ha a „megmentésére” érkező csapatok helyette csak az egyik hasonmását találnák a házban.

Egyre nyugtalanabb lett… Mi van, ha valami baja esett? Még egyszer kilesett a szűk utcára. És legnagyobb megkönnyebbülésére egy fekete alakot látott közeledni. Ezer ember közül is felismerte volna azt a járást.

Megkönnyebbülten lépett ki az utcára, és sietett Félix elé. Már kezdett attól tartani, hogy elveszíti legnagyobb cinkosát és egyetlen barátját. Amennyire látta a sötétben, a komornyik fekete páncélja vértől csillogott, Luther azonnal megértette, hogy némi gondja akadhatott távozáskor.

– Rendben van? – Kérdezte fojtott hangon a komornyiktól.

– Persze – Luther hallotta a hangján, hogy mosolyog a sisak alatt –, ennyi nem elég ahhoz, hogy megizzadjak. És Ön rendben van?

– Hogyne lennék – viszonozta a jókedvet a Tacticus –, mikor minden nemlétező szál hajamra külön vigyáz.

– Ez így van. De menjünk, még haza is kell érnünk.

Luther nem tiltakozott. Öregnek érezte már magát az ilyen hajlani kimaradásokhoz. Pillantását végigfuttatta Félixen és ő is elvigyorodott a saját maszkja alatt, akkor az öreg komornyik mit mondjon. Közben egy szó nélkül követte cinkostársát. Az autót nem hagyták messze innen. Egy fekete jármű ebben a sötétségben szintén nem szúrhatott szemet senkinek.

Félixszel jól kifőzték a tervet. A házig vezető titkos folyosó bejárata eléggé széles volt ahhoz, hogy elrejthessék benne az akció után jó eséllyel összevérzett autót. Ha pedig pár nap elteltével lecsillapodtak a kedélyek, Félix nyugodtan érte mehet, és kitakarítva vissza is hozhatja. Na meg persze visszateheti rá a tacticusi rendszámot.

Szerencsére a Pátriárka Palota felrobbanása okozott akkora káoszt, hogy senki sem figyelt egy, a pirkadó városban hangtalanul suhanó, fekete autóra. A felfordulás ellenére akadálytalanul hagyták el a várost, fordultak le a közeli erdőbe, ahol egészen a titkos alagútig hajtottak. A bejárat előtt a komornyik kiugrott az autóból, félre húzta a mágikus álcázó leplet, kinyitotta az ajtót, Luther pedig behajtott az autóval. Mikor már bent voltak, ketten belülről eligazgatták a leplet, majd gondosan visszazárták a lehajtó pinceajtaját.

Innen ameddig lehetett, kocsival mentek, hogy időt nyerjenek, majd miután rájuk szűkült a járat gyalog voltak kénytelenek folytatni az útjukat. De még előtte Félix a csomagtartóhoz lépett, kivett belőle egy pizsamát, köntöst, és egy pár papucsot.

– Hagyja itt azokat a göncöket – nyújtotta át a csomagot Luthernek -, azokat majd én intézem. És ezekben menjen. Ha a házban összefut valakivel, nem tudná megmagyarázni a golyóálló ruhát.

– Az lehet – vetette ellen Luther -, de a bőröm pizsamában nem éppen golyóálló.

– Értem én – dobta le magáról is a súlyos páncélt Félix, hogy ő is éjjeli öltözetbe bújjon – fogja fel „all-innek”. Egyébként meg ne aggódjon, azért vagyok, hogy vigyázzak a bőrére.

Bár nem igazán győzte meg Luthert, el kellett ismernie, hogy a komornyiknak igaza van, abban a fekete öltözetben azonnal gyanúba keverednének. Hiába nem volt túl méltóságteljes a fekete alagútban pizsamában végigvonulni, nem volt más választásuk. Vissza kellett csempészniük Luthert a szobájába, a hasonmást pedig el kellett rejteniük vagy a titkos pincébe, vagy az alagútba.

Mikor a gardróbon át beléptek az egyik vendégszobába, kintről még élénken behallatszott az összecsapások zaja. A palotaőrök még mindig küzdöttek Félix felbérelt zsoldosaival. Luther sietve a szobájába indult, a zsebében lapuló rádióval menet közben jelezte a hasonmásnak, hogy szívódjon fel a szobából a titkos ajtón át.

Épp a nappalin vitt át az útja, mikor berobbant az üveg a teraszajtón, szerencsére Luther elég távol volt tőle, így a szétreppenő üvegszilánkok nem találták el. Egy pillanatra a lába is földbe gyökerezett az ijedtségtől, erre aztán egyáltalán nem számított. A következő pillanatban egyenruhások kezdtek el beözönleni a berobbant üvegű teraszajtón.

– Menjen hátrébb az ablakoktól, uram! Nehogy baja essen! – hallotta a belépő katonákat vezető parancsnok hangját, de a nagy fényesség miatt, amivel bevilágítottak, nem igazán látta. Időbe telt, mire megkönnyebbülhetett a felismeréstől, hogy a látogatói a városi Önvédelmi Erő egyenruhásai.

– Uram! Nem sérült meg? – lépett be ebben a pillanatban kócosan, álmos-rémült kifejezéssel az arcán Félix is.

Tökéletes volt az álcája, az egyik lábán a térdéig felcsúszott a pizsama, ősz haja kócos volt, mintha csak a párna nyomta volna el. Két marokra fogva a kandalló mellől felkapott piszkavasat szorongatta, hogy azzal próbálja megvédeni ura tulajdonát. Nevetséges, gyenge öregember látszatát keltette. Luther biztos volt benne, éjjeli látogatói közül senki sem gondolná róla, hogy azzal egy piszkavassal talán mindüket meg tudná ölni.

– Nem, megnyugodhat – szólt hátra neki, eljátszva a jelenet rá eső részét, majd visszafordult a katonák vezetőjéhez. – Megtudhatom, mi az istenek csapása történt a kertemben, százados? Kik támadtak ránk?

– Sajnos azt még nem tudjuk, uram – felelte neki a százados -, abban vagyunk csak biztosak, hogy átfogó terrortámadás történt. Felrobbantották a Pátriárka Palotát és a Tacticusok Tornyát. És ha ez még nem lenne épp elég nagy tragédia, több tacticust az otthonában is támadás ért, nem Ön volt az egyetlen. De szerencsére, az Ön esetében itt volt a palotaőrök egy része, elvéreztek rajtuk a támadók. És velük szerencsésen vissza tudtuk verni a behatolást.

– És mi van a Palotával és a Toronnyal? – Kérdezte elsápadva Luther, és beleegyezően ereszkedett le a székre, amit a komornyik a romok közül tolt oda alá – Az őreiknek nem itt kellett volna lenniük… Őket akkor ki védte meg? Mi van Őméltóságával? Maguk miért nem ott vannak, és őt segítik?

– Sajnos, nem szolgálhatok jó hírekkel. Feltehetőleg egyik helyszínen sem maradtak túlélők. De vigasztalja a tudat, hogy a XXIII. Pátriárka Őméltósága sejthette, hogy veszélyben van, ezért vezényelte ide a saját őreit. Ön legalább sértetlenül megmenekült. Ha a véleményemre kíváncsi, Őméltósága áldozata már ezért sem volt felesleges.

„Csak meg ne sajnáljam…” gondolta magában Luther, közben végig ügyelt, hogy arcán a fáradt kétségbeesésen kívül ne látszódjon semmi.

Jegyzet

Borítókép forrása: unsplash.com (Victoria Priessnitz)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s